Reformátusok Lapja, 1990 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-08 / 27. szám
4 Jelentkezési határidő: augusztus 1. Hitoktatói és missziói lelkigondozói tanfolyam indul Egyházunk teológiai akadémiái — melyek július 1-jével egyetemi rangra emelkedtek — Budapesten és Debrecenben ez év őszétől megszüntetik a levelező tagozaton folyó lelkészképzést. Helyette a tanintézetek hitoktatói, illetve Budapesten missziói lelkigondozói tanfolyamot indítanak. A részletekről dr. Szűcs Ferenc, a budapesti akadémia prodékánja beszél. — Mind a hitoktatói, mind a missziói lelkigondozói hároméves tanfolyam. A pedagógusi oklevéllel rendelkezők számára azonban csak két év — kezdte a prodékán. — A hitoktatói képzésre jelentkezők számára kéthetenként tervezünk konzultációt. Az egymást követő alkalmakon váltva oktatnánk az alapvető teológiai, illetve a pedagógiaipszichológiai tárgyakat. Ez utóbbi tárgyak oktatásához miként biztosítják a szakembereket? — Tekintettel a meginduló képzésre, tanári karunk még ez év áprilisában határozott egy pedagógiaipszichológiai tanszék felállításáról. Ennek vezetőjéül meghívta dr. Pálhegyi Ferenc kandidátust, a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola (volt) tanárát, aki a meghívást köszönettel efogadta. Milyen érdeklődést tapasztalnak a hitoktatói szak iránt? — Ha az érdeklődők nagyobb hányadának szándéka komoly, úgy bizonyosan elegendő jelentkező lesz. Ez esetben — helyenként legkevesebb 10 fő jelentkezővel — Budapesten és a Teológia kihelyezett tagozataiként Pécsett és Kecskeméten is beindítjuk a hitoktatói képzést, ahol helybeli és környékbeli lelkészek, illetve az ottani pedagógiai főiskolák tanárai oktatnak majd. Ugyanez érvényes a missziói lelkigondozói tanfolyamra is? — Nem. Ez a tanfolyam egyelőre csak Budapesten indul. A képzés célja, hogy egyházunk társadalmi missziói (iszákosmentő, kallódók körében végzett és börtönmisszió, telefon-lelkigondozás) számára, ugyanakkor a gyülekezeten belül a családgondozásra, családvédelemre szakembereket képezzen. E tagozat hallgatói több tárgyat együtt hallgatnának a hitoktatói képzésben részesülőkkel, s külön oktatást kapnának a sajátosan szakmai tárgyakat illetően. A jelenleg a Teológiákon tanuló levelezős hallgatók folytathatják-e tanulmányaikat? — Természetesen. A levelező tagozat valamennyi korábbi évfolyama a meghirdetetteknek megfelelő képzésben részesül. Azonban annak sincs akadálya, hogy az eddig levelezős lelkészképzésben részt vevő ősztől a hitoktatói szak hallgatója legyen. Sőt, lehetséges a két szak között „áthallgatás” is. A nappali tagozatosok számára pedig — mindamellett, hogy katechetikai oktatásban eddig is részesültek — a hitoktatóképzést speciál kollégiumként ajánljuk. Vallástanárképzést terveznek-e? — A tanítóképző főiskolák részéről nagy érdeklődés mutatkozik vallásoktató kiegészítő szak indítása iránt. Ez év őszétől ilyen oktatás — egyelőre — a kecskeméti tanítóképzőben, illetve a nagykőrösi református tanítóképzőben indul. A szükséges személyi feltételeket, illetve a tanszéki felügyeletet a budapesti Teológia biztosítja. Ugyanakkor a Teológia készülő tantervi reformjában szerepel a vallástanárképzés. A budapesti elgondolás szerint elképzelhetőnek tartanánk az ELTE Bölcsészkarán az egyik választott tanári szak mellé a vallástanári szakot felvenni. (g. nagy) A hitoktatói vagy a mluziói lelkigondozói tanfolyamra jelentkezők kérelmüket a dunamelléki és dunántúli egyházkerületből a budapesti Teológiai Akadémia dékáni hivatalához (Budapest IX., Ráday u. 28. 1082), a tiszáninneni és tiszántúli egyházkerületből a hitoktatói tanfolyamra jelentkezők a debreceni Teológiai Akadémia dékáni hivatalához (Debrecen, Kálvin tér IC. 4044) intézzék. A kérelemhez mellékelni kell: — önéletrajzot, — érettségiről vagy felsőbb iskolai végzettségről szóló bizonyítványt, — erkölcsi bizonyítványt, — lelkipásztori ajánlást. A jelentkezés határideje: augusztus 1. A felvételi elbeszélgetés időpontja várhatóan: szeptember eleje. Ahol öröm volt tanulni A Nagykőrösi Református Tanítóképző Intézet 1989-ben töltötte volna be alapításának 150. évfordulóját. Volt növendékei közül bizony sokan terveztük szeretett Alma Materünk másfélszázados jubileumának méltó megünneplését, de a gyorsan pergő társadalmi változások a figyelmet erről elterelték. Ezért rójuk le most hálánkat — egy évet késve visszaemlékezésünkkel — az 1839-ben alapított intézet iránt, melyet szerettünk és most is szeretettel gondolunk rá, mert sokat adott, s falai közt öröm volt tanulni. Ha visszagondolok a 30-as években ott töltött öt évemre, az az életre szóló útravaló jut eszembe, amely az intézet szellemiségét és nevelő munkáját meghatározta. Neveztesen: igazi értéke az életben annak van, amiért becsületesen, keményen meg kell dolgozni. S bizony minket alaposan megdolgoztattak. A tanulásban a magasra állított mérce, s a rend és fegyelem volt életünk meghatározója. Persze ehez példaképeink is voltak szép számmal. Dr. Váczy Ferenc, az intézet igazgatója, a tudós tanár acélkemény szigorúságával és a tanítványai iránt érzett példás szeretetével maradt meg emlékezetünkben. Ezen emberi s pedagógusi nagyságát Nagykőrös Város Tanácsa is megörökítette. Az intézet előcsarnokában domborművet állítatott emlékére, s a városban utcát neveztek el róla. Dr. Juhász Béla, aki a nevelési tárgyakat tanította, számunkra a hivatástudat példaképe volt. Ő segített bennünket a Jövő Útja című diáklapunk szerkesztésének irányításában is. Osváth Ferenc az irodalmat szerettette meg velünk, és sugallatára aktív alkotó munka folyt az önképzőkörben. Nagy öröm volt az önképzőkör aranykönyvébe a megbírált s arra érdemesnek tartott verseket, novellákat vagy tanulmányokat beírni. S itt kell felidéznünk dr. Juhász Vince, szeretett osztályfőnökünk személyét is, aki mindig védte és szerette osztályát. Most is emlékszem irányító bölcs mondására: „Tarts rendet, s a rend fenntart téged!” A ma is élő, 84. évében járó Csikai Pál, aki a természetrajzot, földrajzot és vegytant tanította, a természet szeretetére nevelt bennünket, őneki még most is éltető eleme a munka. Korát meghazudtoló aktivitással ma is elnöke a helyi kertészeti szakcsoportnak. Ugyancsak a nagy tanáregyéniségek közt kell megemlékeznünk Márton Barnáról, ének-zene tanárunkról, karnagyunkról, aki fáradhatatlan művészi munkájával országos hírűvé tette intézetünk kórusát. Aki a magyar énekkari kultúra gazdagítása terén szerzett felejthetetlen érdemeket. Hiszen mi már az 1930-as években az ő vezetésével a Kodály-módszer szerint tanultunk. Az Éneklő ifjúság nagykőrösi hangvesenyén — melyet a tanítóképző rendezett — Márton Barna hívására Kodály Zoltán is megjelent. A nagy létszámú összkart Kodály Zoltán vezényelte. E nagy sikerű hangverseny után köszönőlevelében így biztatta énekkarunk karnagyát: ..Az elindulás megtörtént, ezen az úton haladni kell!” Nagy sikert aratott intézetünk énekkara Kecskeméten is a Bartók-kórusok ősbemutatóján, melyen Bartók Béla személyesen is részt vett. Bartók: Négy régi magyar népdalán kívül kórusunk előadja Az elmúlt időkből c. háromrészes hatalmas kórusmű középső tételét is. A Kecskeméti Közlöny szerint döbbenetes hatást váltott ki e művel az énekkar.” Intézetünk 1939. szeptember 17- én ünepelte 100 éves fennálását. Erre az alkalomra az énekkarnak tett ajánlással Kodály Zoltán írt örökbecsű kórusművet, melynek címlapján ez áll: „SEMMIT NE BÁNKÓDJÁL. . . Szkárosi Horváth András éneke. Egykori dallama szerint karra írta Kodály Zoltán a Nagykőrösi Református Tanítóképző Intézet fennállásának 100. évfordulójára.” Nagy megtiszteltetés volt iskolánk számára, hogy a jubileumi ünnepségen Kodály Zoltán vezényelte a 100 tagúra kikészített énekart. Dr. Tóth Aladár, a neves zeneesztéta a Pesti Naplóban így írt a kórusmű bemutatójáról: „Csodálatos muzsika ez, a legtisztább, a legnemesebb hang, mely barbár napjainkban megcsendülhet.” Intézetünk kórusa e művet a szerző vezényletével a Zeneművészeti Főiskola nagytermében a főváros közönségének is bemutatta. Majd a rádió stúdiójában felvételt készítettek e műről Márton Barna vezényletével. De sorolhatnánk még hosszan az énekkar sikeres fellépéseit. Például az Arany János Társaság ünnepi estjén — amit a rádió Nagykőrösről közvetített — az intézet kórusa Kodály — és Bartók-kórusművekkel szerepelt. Jó visszagondolni — az idő távolából — arra, hogy a megújuló magyar kóruskultúra felvirágoztatása érdekében intézetünk énekkarával Márton Barna milyen áldozatos munkát végzett, s arra emlékezni, hogy énekkarunk részére Kodály Zoltán, Bartók Béla, Bárdos Lajos és Ádám Jenő írtak és ajánlottak műveket. Ilyen volt a mi 1839-ben alapított Alma Materünk fénykora. Haladó szellemével s az ének-zene megszerettetésével az énekkari munkán keresztül tudta kialakítani a jó közösségi életet, a fegyelmet, az erős önkormányzatot, a kedvet a tanuláshoz, s hivatásérzetét a nevelői munka iránt. S végezetül iskolánk alapításának másfélszázados évfordulójára emlékezve, szeretett intézetünk egyik nagy tanáregyéniségének szavaival tekintsünk vissza a felejthetetlen múlt generációkat túlélő emlékeibe: „Örökké zengő-zsibongó termei elnémultak, öregjei rég kimentek a körösi temető akácai alá, ifjai megöregedtünk, de szellemisége ma is áramlik, öszszeköt, emlékeztet, példát ad és lelkesít.” Rápolthy Viktor 1990. július 8. Magyarország zenetörténete (1541—1686) A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének legnagyobb vállalkozása az utóbbi években egy nagy, öt kötetre tervezett, korszerű magyar zenetörté- net kiadása. A munka több, mint egy évtizede folyik, és az 1988-ban megjelent I. kötet után örömmel vettük kézbe az igen szép kiállítású, gazdag tartalmú II. kötetet. A kötet az 1541 és 1686 közötti időszak, tehát a török hódoltság korának magyar zenéjével foglalkozik. A szerzők a legkiválóbb magyar zenetörténészek, sajnos, néhányuk neve már fekete keretben olvasható, köztük dr. Csomasz Tóth Kálmáné, aki éppen ennek a korszaknak, a magyar protestantizmus első évtizedeinek zenéjével foglalkozott legszívesebben, és egyik legjobb ismerője volt ennek a zenének. Szomorú korszak volt ez a 16—17. század. Alig pár évtizeddel előtte, Mátyás uralkodása alatt az európai kultúrához tartozásunk egyik nagy lehetősége nyílt meg, s a zenekultúra élvonalába tartozó mesterek budai tartózkodása, munkássága már akkor, a 15. század végén megindíthatott volna egy igazi magyar kulturális fejlődést. Ezt a sarjadó hajtást taposta le minduntalan a történelem, de ugyanakkor a reformáció szelleme — máig reálisan fel nem tárt módon — élesztgette, ápolgatta ezt a kultúrát, és segített abban, hogy a magyar kultúra minden elesettsége mellett is mindig Európához tartozott. A II. kötet főbb fejezeteinek címei — Városi zeneélet, Zenei művelődés, Egyházi zeneélet, Népies egyszólamúság, Vokális többszólamúság, Hangszeres zene — elárulják, hogy a már felkutatott területekről a legalaposabb tudományos ismertetést olvashatja az érdeklődő. Bár tudjuk, hogy igen sok még mindig a kutatásra váró terület. Bőséges kép- és kottaillusztráció és bibliográfia egészíti ki, hozza hozzánk még közelebb a török hódoltság korának magyar zenéjét. Büszkék vagyunk erre a kötetre nemcsak tartalma miatt, hanem mert nemrég elhunyt nagy zenetudósunk, dr. Csomasz Tóth Kálmán utolsó munkáját látjuk, tiszteljük benne. Máté János Jeles napok, református hagyományok Az évenként visszatérő egyházi ünnepek emlékeztetnek bennünket Isten irgalmasságára és szeretetére. Megállítanak egy-egy napra, figyelmeztetnek az idő múlására, és arra, hogy mit tett, érettünk az Isten. Nemzeti ünnepeink nem engedik elhalványodni azoknak a tragikus, vagy dicsőséges eseményeknek az emlékét, melyek meghatározták múltunkat és részben jelenünket is, és e mellett irányt mutatnak a jövendő útján. Az ünnepek mellett találunk a naptárban olyan napokat, amelyek régen — a rádió és televízió előtti időkben — iránytűi voltak különösen a falusi emberek életének. Úgy is mondhatjuk: ezekre a jeles napokra épült a paraszti élet rendje. Ezekhez a napokhoz a népi emlékezet hiedelmeket, szokásokat, hagyományokat kapcsolt és így tette emlékezetessé azokat. Ez a gazdag hagyományvilág elválaszthatatlan a többezeréves gyökerekre visszanyúló európai keresztyénségtől. Hiszen református népünk — melynek döntő többsége ma is a falvakban él és földműveléssel foglalkozik — életének egész évi ritmusa az egyházi ünnepekhez, a jeles és emlékezetes napokhoz, a természet változásainak egy vallási síkon megismételt, más síkra emelt jelenségeinek számontartásán és ünneplésén keresztül zajlott le. Ravasz László már 1915-ben felhívta a figyelmet a református népünk által őrzött régi vallásos hagyományok felbecsülhetetlen értékére. — A nép a maga történelmét mondáiban dolgozza fel, regényeit regékben mondja el, életbölcseletét példabeszédekre váltja, tehát teológiáját is kifejezi valahogy. Lehet, hogy bizonyos babonás szokásokkal átszövi, lehet, hogy érdekes és praktikus alkalmazást nyújt, lehet, hogy rituálékat teremt, de mindenikben tükröződik a lelke. Éppen ezért fölöttébb érdekes a lelkipásztorkodás szempontjából mindaz, ami a népi teológia fogalma alá foglalhatunk. Ennek a most induló rovatnak két célja van. Először az, hogy felelevenítse, emlékezetbe idézze az ünnepeinkhez fűződő paraliturgikus szokásokat, a „népi teológiát” és a jeles napokhoz, az évszakokhoz, illetve, azok kezdetéhez fűződő hagyományokat. Másodszor az, hogy felhívja azoknak figyelmét, akiknek emlékezete még őriz ilyen szokásokat és hagyományokat, tegyék közkinccsé úgy, hogy küldjék be e rovat vezetőjének (Molnár Ambrus esperes, Hajdúszoboszló, Kálvin tér 9. 4200. Telefon: 52-62-810) címére, hogy alkalomadtán — természetesen a beküldő nevének megemlítésével — erovatban közölhessük. Péter-Pál napja: június 29. Az aratás gépesítése előtt a legnehezebb mezőgazdasági munka volt, mégis bizonyos ünnepélyesség jellemezte Megkezdésének ideje nem volt pirosbetűs ünnep, mégis szinte mindenki által számontartott jeles nap volt. A hagyomány szerint ezen a napon szakadt meg a búza töve, ami azt jelentette: megérett a búza, lehet készülődni az aratáshoz. A búzaaratás kezdetének ez az eszmei időpontja minden földművelő ember számára. Sok helyen ilyenkor templomba mentek. Ha még nem érett meg egészen a búza kasza alá, akkor is kimentek a búzaföldekre és egy-két kaszasuhin- tást tettek, hogy megízleljék a kalászokból kimorzsolt búzaszemekből az új kenyér ízét. Az aratás kezdetének ünnepélyességét az is bizonyítja, hogy még a század elején a szlavóniai református magyaroknál csak tiszta fehér ruhában lehetett aratni. A búzatábla elején megálloit a gazda, vagy az első kaszás és az élesre fent kaszát felállítva, imára kulcsolt kézzel, levett kalappal. Imát mondott: Édes Istenem, segíts meg! Az aratás megkezdéséhez fűződő sok szép hagyomány közül itt most a szlavóniai magyar reformátusok között még ma is élő zsenge búza adakozás szokását ismertetem. A hagyomány bibliai eredetű. Mózes III. környve 23:14-ben így rendelkezik az Úr: „...új kenyeret... és zsenge kalászokat ne egyetek mind ama napig, amíg be nem viszitek az Istennek áldozatját. Örök rendelés ez nemzedékről nemzedékre.” Ennek a rendelésnek az alapján Kórólgyon és Szentlászlón az aratás első napján az első kévét — az ősi aratási mód szerint — sarlóval vágták le és kölön letették azon a helyen, ahol imádsággal az aratást megkezdték. Este, amikor befejezték a munkát, ezt a kévét hazavitték és kézzel kicsépelték belőle a szemet. Másnap a családból — rendszerint az eladó lány — a kendővel letakart tálban felvitte a szentegyházba. Az így összegyűlt zsenge búzát kézidarálón őrölték meg, amelyik csak a korpa nagyját választotta ki. Ebből a barna lisztből sütötte meg az újkenyeret a tiszteletes asszony az úrasztalára. Az aratás még hetekig folyt tovább, de az újkenyéri communio (úrvacsoravétel) az aratást kezdő hétfőt követő vasárnap megtörtént. Molnár Ambrus