Reformátusok Lapja, 1990 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1990-07-08 / 27. szám

4 Jelentkezési határidő: augusztus 1. Hitoktatói és missziói lelkigondozói tanfolyam indul Egyházunk teológiai akadémiái — melyek július 1-jével egyetemi rangra emelkedtek — Budapesten és Debrecenben ez év őszétől meg­szüntetik a levelező tagozaton folyó lelkészképzést. Helyette a tanintéze­tek hitoktatói, illetve Budapesten missziói lelkigondozói tanfolyamot indítanak. A részletekről dr. Szűcs Ferenc, a budapesti akadémia pro­­dékánja beszél. — Mind a hitoktatói, mind a missziói lelkigondozói hároméves tanfolyam. A pedagógusi oklevéllel rendelkezők számára azonban csak két év — kezdte a prodékán. — A hitoktatói képzésre jelentkezők szá­mára kéthetenként tervezünk kon­zultációt. Az egymást követő alkal­makon váltva oktatnánk az alap­vető teológiai, illetve a pedagógiai­pszichológiai tárgyakat. Ez utóbbi tárgyak oktatásához miként biztosítják a szakembere­ket? — Tekintettel a meginduló kép­zésre, tanári karunk még ez év áp­rilisában határozott egy pedagógiai­pszichológiai tanszék felállításáról. Ennek vezetőjéül meghívta dr. Pál­­hegyi Ferenc kandidátust, a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola (volt) tanárát, aki a meghívást kö­szönettel efogadta. Milyen érdeklődést tapasztalnak a hitoktatói szak iránt? — Ha az érdeklődők nagyobb há­nyadának szándéka komoly, úgy bi­zonyosan elegendő jelentkező lesz. Ez esetben — helyenként legkeve­sebb 10 fő jelentkezővel — Buda­pesten és a Teológia kihelyezett tagozataiként Pécsett és Kecskemé­ten is beindítjuk a hitoktatói kép­zést, ahol helybeli és környékbeli lelkészek, illetve az ottani pedagó­giai főiskolák tanárai oktatnak majd. Ugyanez érvényes a missziói lel­kigondozói tanfolyamra is? — Nem. Ez a tanfolyam egyelőre csak Budapesten indul. A képzés célja, hogy egyházunk társadalmi missziói (iszákosmentő, kallódók körében végzett és börtönmisszió, te­­lefon-lelkigondozás) számára, ugyan­akkor a gyülekezeten belül a csa­ládgondozásra, családvédelemre szakembereket képezzen. E tagozat hallgatói több tárgyat együtt hall­gatnának a hitoktatói képzésben ré­szesülőkkel, s külön oktatást kap­nának a sajátosan szakmai tárgya­kat illetően. A jelenleg a Teológiákon tanuló levelezős hallgatók folytathatják-e tanulmányaikat? — Természetesen. A levelező ta­gozat valamennyi korábbi évfolya­ma a meghirdetetteknek megfelelő képzésben részesül. Azonban an­nak sincs akadálya, hogy az eddig levelezős lelkészképzésben részt vevő ősztől a hitoktatói szak hallgatója legyen. Sőt, lehetséges a két szak között „áthallgatás” is. A nappali tagozatosok számára pedig — mindamellett, hogy katechetikai oktatásban eddig is részesültek — a hitoktatóképzést speciál­ kollé­­giumként ajánljuk. Vallástanárképzést terveznek-e? — A tanítóképző főiskolák részé­ről nagy érdeklődés mutatkozik val­lásoktató kiegészítő szak indítása iránt. Ez év őszétől ilyen oktatás — egyelőre — a kecskeméti tanító­képzőben, illetve a nagykőrösi re­formátus tanítóképzőben indul. A szükséges személyi feltételeket, il­letve a tanszéki felügyeletet a bu­dapesti Teológia biztosítja. Ugyan­akkor a Teológia készülő tantervi reformjában szerepel a vallástanár­képzés. A budapesti elgondolás sze­rint elképzelhetőnek tartanánk az ELTE Bölcsészkarán az egyik vá­lasztott tanári szak mellé a vallás­tanári szakot felvenni. (g. nagy) A hitoktatói vagy a mluziói lelkigondozói tanfolyamra jelentkezők kérel­müket a dunamelléki és dunántúli egyházkerületből a budapesti Teológiai Akadémia dékáni hivatalához (Budapest IX., Ráday u. 28. 1082), a tiszán­­inneni és tiszántúli egyházkerületből a hitoktatói tanfolyamra jelentkezők a debreceni Teológiai Akadémia dékáni hivatalához (Debrecen, Kálvin tér IC. 4044) intézzék. A kérelemhez mellékelni kell: — önéletrajzot, — érettségiről vagy felsőbb iskolai végzettségről szóló bizonyítványt, — erkölcsi bizonyítványt, — lelkipásztori ajánlást. A jelentkezés határideje: augusztus 1. A felvételi elbeszélgetés időpontja várhatóan: szeptember eleje. Ahol öröm volt tanulni A Nagykőrösi Református Taní­tóképző Intézet 1989-ben töltötte volna be alapításának 150. évfor­dulóját. Volt növendékei közül bi­zony sokan terveztük szeretett Al­ma Materünk másfélszázados ju­bileumának méltó megünneplését, de a gyorsan pergő társadalmi változások a figyelmet erről elte­relték. Ezért rójuk le most hálánkat — egy évet késve visszaemlékezé­sünkkel — az 1839-ben alapított intézet iránt, melyet szerettünk és most is szeretettel gondolunk rá, mert sokat adott, s falai közt öröm volt tanulni. Ha visszagondolok a 30-as évek­ben ott töltött öt évemre, az az életre szóló útravaló jut eszem­be, amely az intézet szellemiségét és nevelő munkáját meghatározta. Neveztesen: igazi értéke az élet­ben annak van, amiért becsülete­sen, keményen meg kell dolgozni. S bizony minket alaposan meg­dolgoztattak. A tanulásban a ma­gasra állított mérce, s a rend és fegyelem volt életünk meghatáro­zója. Persze ehez példaképeink is voltak szép számmal. Dr. Váczy Ferenc, az intézet igazgatója, a tudós tanár acélke­mény szigorúságával és a tanítvá­nyai iránt érzett példás szerete­­tével maradt meg emlékezetünk­ben. Ezen emberi s pedagógusi nagyságát Nagykőrös Város Taná­csa is megörökítette. Az intézet előcsarnokában domborművet állí­tatott emlékére, s a városban utcát neveztek el róla. Dr. Juhász Bé­la, aki a nevelési tárgyakat taní­totta, számunkra a hivatástudat példaképe volt. Ő segített bennün­ket a Jövő Útja című diáklapunk szerkesztésének irányításában is. Osváth Ferenc az irodalmat szeret­tette meg velünk, és sugallatára aktív alkotó munka folyt az ön­képzőkörben. Nagy öröm volt az önképzőkör aranykönyvébe a megbí­rált s arra érdemesnek tartott ver­seket, novellákat vagy tanulmányo­kat beírni. S itt kell felidéznünk dr. Juhász Vince, szeretett osztályfőnökünk személyét is, aki mindig védte és szerette osztályát. Most is emlék­szem irányító bölcs mondására: „Tarts rendet, s a rend fenntart téged!” A ma is élő, 84. évében járó Csikai Pál, aki a természet­rajzot, földrajzot és vegytant ta­nította, a természet szeretetére ne­velt bennünket, őneki még most is éltető eleme a munka. Korát meg­hazudtoló aktivitással ma is elnö­ke a helyi kertészeti szakcsoport­nak. Ugyancsak a nagy tanáregyé­niségek közt kell megemlékeznünk Márton Barnáról, ének-zene taná­runkról, karnagyunkról, aki fárad­hatatlan művészi munkájával or­szágos hírűvé tette intézetünk kó­rusát. Aki a magyar énekkari kul­túra gazdagítása terén szerzett fe­lejthetetlen érdemeket. Hiszen mi már az 1930-as években az ő ve­zetésével a Kodály-módszer sze­rint tanultunk. Az Éneklő ifj­úság nagykőrösi hangvesenyén — melyet a tanító­képző rendezett — Márton Barna hívására Kodály Zoltán is megje­lent. A nagy létszámú összkart Ko­dály Zoltán vezényelte. E nagy si­kerű hangverseny után köszönőle­velében így biztatta énekkarunk karnagyát: ..Az elindulás megtör­tént, ezen az úton haladni kell!” Nagy sikert aratott intézetünk énekkara Kecskeméten is a Bar­­tók-kórusok ősbemutatóján, me­­lyen Bartók Béla személyesen is részt vett. Bartók: Négy régi ma­gyar népdalán kívül kórusunk elő­adja Az elmúlt időkből c. három­részes hatalmas kórusmű középső tételét is. A Kecskeméti Közlöny szerint döbbenetes hatást váltott ki e művel az énekkar.” Intézetünk 1939. szeptember 17- én ünepelte 100 éves fennálását. Erre az alkalomra az énekkarnak tett ajánlással Kodály Zoltán írt örökbecsű kórusművet, melynek címlapján ez áll: „SEMMIT NE BÁNKÓDJÁL. . . Szkárosi Hor­váth András éneke. Egykori dal­lama szerint karra írta Kodály Zoltán a Nagykőrösi Református Tanítóképző Intézet fennállásának 100. évfordulójára.” Nagy megtisz­teltetés volt iskolánk számára, hogy a jubileumi ünnepségen Ko­dály Zoltán vezényelte a 100 tagú­ra kikészített énekart. Dr. Tóth Aladár, a neves zeneesztéta a Pesti Naplóban így írt a kórusmű be­mutatójáról: „Csodálatos muzsika ez, a legtisztább, a legnemesebb hang, mely barbár napjainkban megcsendülhet.” Intézetünk kórusa e művet a szer­ző vezényletével a Zeneművészeti Főiskola nagytermében a főváros közönségének is bemutatta. Majd a rádió stúdiójában felvételt ké­szítettek e műről Márton Barna vezényletével. De sorolhatnánk még hosszan az énekkar sikeres fellépéseit. Például az Arany Já­nos Társaság ünnepi estjén — amit a rádió Nagykőrösről közvetített — az intézet kórusa Kodály — és Bartók-kórusművekkel szerepelt. Jó visszagondolni — az idő tá­volából — arra, hogy a megújuló magyar kóruskultúra felvirágozta­tása érdekében intézetünk énekka­rával Márton Barna milyen áldo­zatos munkát végzett, s arra em­lékezni, hogy énekkarunk részére Kodály Zoltán, Bartók Béla, Bár­dos Lajos és Ádám Jenő írtak és ajánlottak műveket. Ilyen volt a mi 1839-ben alapí­tott Alma Materünk fénykora. Ha­ladó szellemével s az ének-zene megszerettetésével az énekkari munkán keresztül tudta kialakíta­ni a jó közösségi életet, a fegyel­met, az erős önkormányzatot, a ked­vet a tanuláshoz, s hivatásérzetét a nevelői munka iránt. S végezetül iskolánk alapításá­nak másfélszázados évfordulójára emlékezve, szeretett intézetünk egyik nagy tanáregyéniségének szavaival tekintsünk vissza a fe­lejthetetlen múlt generációkat túl­élő emlékeibe: „Örökké zengő-zsi­­bongó termei elnémultak, öregjei rég kimentek a körösi temető aká­cai alá, ifjai megöregedtünk, de szellemisége ma is áramlik, ösz­­szeköt, emlékeztet, példát ad és lelkesít.” Rápolthy Viktor 1990. július 8. Magyarország zenetörténete (1541—1686) A Magyar Tudományos Akadé­mia Zenetudományi Intézetének leg­nagyobb vállalkozása az utóbbi években egy nagy, öt kötetre ter­vezett, korszerű magyar zenetörté-­ net kiadása. A munka több, mint egy évtizede folyik, és az 1988-ban megjelent I. kötet után örömmel vettük kézbe az igen szép kiállí­tású, gazdag tartalmú II. kötetet. A kötet az 1541 és 1686 közötti idő­szak, tehát a török hódoltság korá­nak magyar zenéjével foglalkozik. A szerzők a legkiválóbb magyar zenetörténészek, sajnos, néhányuk neve már fekete keretben olvasható, köztük dr. Csomasz Tóth Kálmáné, aki éppen ennek a korszaknak, a magyar protestantizmus első évtize­deinek zenéjével foglalkozott leg­szívesebben, és egyik legjobb is­merője volt ennek a zenének. Szomorú korszak volt ez a 16—17. század. Alig pár évtizeddel előtte, Mátyás uralkodása alatt az európai kultúrához tartozásunk egyik nagy lehetősége nyílt meg, s a zenekul­túra élvonalába tartozó mesterek budai tartózkodása, munkássága már akkor, a 15. század végén megin­díthatott volna egy igazi magyar kulturális fejlődést. Ezt a sarjadó hajtást taposta le minduntalan a történelem, de ugyanakkor a re­formáció szelleme — máig reáli­san fel nem tárt módon — éleszt­gette, ápolgatta ezt a kultúrát, és segített abban, hogy a magyar kul­túra minden elesettsége mellett is mindig Európához tartozott. A II. kötet főbb fejezeteinek cí­mei — Városi zeneélet, Zenei mű­velődés, Egyházi zeneélet, Népies egyszólamúság, Vokális többszóla­­múság, Hangszeres zene — elárul­ják, hogy a már felkutatott terüle­tekről a legalaposabb tudományos ismertetést olvashatja az érdeklődő. Bár tudjuk, hogy igen sok még mindig a kutatásra váró terület. Bőséges kép- és kottaillusztráció és bibliográfia egészíti ki, hozza hozzánk még közelebb a török hó­doltság korának magyar zenéjét. Büszkék vagyunk erre a kötetre nemcsak tartalma miatt, hanem mert nemrég elhunyt nagy zene­tudósunk, dr. Csomasz Tóth Kál­mán utolsó munkáját látjuk, tisz­teljük benne. Máté János Jeles napok, református hagyományok Az évenként visszatérő egyházi ünnepek emlékeztetnek bennünket Isten irgalmasságára és szeretetére. Megállítanak egy-egy napra, figyel­meztetnek az idő múlására, és arra, hogy mit tett, érettünk az Isten. Nemzeti ünnepeink nem engedik elhalványodni azoknak a tragikus, vagy dicsőséges eseményeknek az emlékét, melyek meghatározták múltunkat és részben jelenünket is, és e mellett irányt mutatnak a jövendő útján. Az ünnepek mellett találunk a naptárban olyan napokat, amelyek régen — a rádió és televízió előtti időkben — iránytűi voltak különösen a falusi emberek életének. Úgy is mondhatjuk: ezekre a jeles napokra épült a paraszti élet rendje. Ezekhez a napokhoz a népi emlékezet hie­delmeket, szokásokat, hagyományokat kapcsolt és így tette emlékeze­tessé azokat. Ez a gazdag hagyományvilág elválaszthatatlan a többezer­­éves gyökerekre visszanyúló európai keresztyénségtől. Hiszen református népünk — melynek döntő többsége ma is a falvakban él és földműveléssel foglalkozik — életének egész évi ritmusa az egyházi ünnepekhez, a je­les és emlékezetes napokhoz, a természet változásainak egy vallási síkon megismételt, más síkra emelt jelenségeinek számontartásán és ünneplé­sén keresztül zajlott le. Ravasz László már 1915-ben felhívta a figyelmet a református né­pünk által őrzött régi vallásos hagyományok felbecsülhetetlen értékére. — A nép a maga történelmét mondáiban dolgozza fel, regényeit regék­ben mondja el, életbölcseletét példabeszédekre váltja, tehát teológiáját is kifejezi valahogy. Lehet, hogy bizonyos babonás szokásokkal átszövi, lehet, hogy érdekes és praktikus alkalmazást nyújt, lehet, hogy rituálékat teremt, de mindenikben tükröződik a lelke. Éppen ezért fölöttébb ér­dekes a lelkipásztorkodás szempontjából mindaz, ami a népi teológia fogalma alá foglalhatunk. Ennek a most induló rovatnak két célja van. Először az, hogy fel­elevenítse, emlékezetbe idézze az ünnepeinkhez fűződő paraliturgikus szo­kásokat, a „népi teológiát” és a jeles napokhoz, az évszakokhoz, il­letve, azok kezdetéhez fűződő hagyományokat. Másodszor az, hogy fel­hívja azoknak figyelmét, akiknek emlékezete még őriz ilyen szokásokat és hagyományokat, tegyék közkinccsé úgy, hogy küldjék be e rovat ve­zetőjének (Molnár Ambrus esperes, Hajdúszoboszló, Kálvin tér 9. 4200. Telefon: 52-62-810) címére, hogy alkalomadtán — természetesen a beküldő nevének megemlítésével — e­­rovatban közölhessük. Péter-Pál napja: június 29. Az aratás gépesítése előtt a leg­nehezebb mezőgazdasági munka volt, mégis bizonyos ünnepélyes­ség jellemezte Megkezdésének ide­je nem volt pirosbetűs ünnep, mégis szinte mindenki által szá­­montartott jeles nap volt. A ha­gyomány szerint ezen a napon sza­kadt meg a búza töve, ami azt jelentette: megérett a búza, lehet készülődni az aratáshoz. A búza­aratás kezdetének ez az eszmei időpontja minden földművelő em­­­­ber számára. Sok helyen ilyen­kor templomba mentek. Ha még nem érett meg egészen a búza ka­sza alá, akkor is kimentek a bú­zaföldekre és egy-két kaszasuhin-­­ tást tettek, hogy megízleljék a ka­lászokból kimorzsolt búzaszemek­ből az új kenyér ízét. Az aratás kezdetének ünnepélyességét az is bizonyítja, hogy még a század elején a szlavóniai református ma­gyaroknál csak tiszta fehér ruhá­ban lehetett aratni. A búzatábla elején megálloit a gazda, vagy az első kaszás és az élesre fent ka­szát felállítva, imára kulcsolt kéz­zel, levett kalappal. Imát mon­dott: Édes Istenem, segíts meg! Az aratás megkezdéséhez fűződő sok szép hagyomány közül itt most a szlavóniai magyar reformátusok között még ma is élő zsenge búza adakozás szokását ismertetem. A hagyomány bibliai eredetű. Mózes III. környve 23:14-ben így rendel­kezik az Úr: „...új kenyeret... és zsenge kalászokat ne egyetek mind ama napig, amíg be nem viszi­tek az Istennek áldozatját. Örök rendelés ez nemzedékről nemze­dékre.” Ennek a rendelésnek az alapján Kórólgyon és Szentlászlón az aratás első napján az első kévét — az ősi aratási mód sze­rint — sarlóval vágták le és kö­­lön letették azon a helyen, ahol imádsággal az aratást megkezdték. Este, amikor befejezték a munkát, ezt a kévét hazavitték és kézzel ki­­csépelték belőle a szemet. Más­nap a családból — rendszerint az eladó lány — a kendővel le­takart tálban felvitte a szentegy­házba. Az így összegyűlt zsenge búzát kézidarálón őrölték meg, amelyik csak a korpa nagyját vá­lasztotta ki. Ebből a barna liszt­ből sütötte meg az újkenyeret a tiszteletes asszony az úrasztalára. Az aratás még hetekig folyt tovább, de az újkenyéri communio (úrva­csoravétel) az aratást kezdő hét­főt követő vasárnap megtörtént. Molnár Ambrus

Next