Reformátusok Lapja, 1990 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-08 / 27. szám
1990. július 8. Megújul a Magyarok Világszövetsége Sütő András a tiszteletbeli elnök A Magyarok Világszövetsége az elmúlt esztendő során alakult önálló, az államtól teljesen független egyesületté, világszövetséggé. Az 1938-ban életre hívott MVSZ megújulási folyamatának fontos állomása volt a kelet-európai kisebbségben, a nyugati szórványban élő és a hazai magyarságot képviselő mintegy hatvan tagú választmány június 22—23-i ülése. Az MVSZ eddigi elnöke, Bognár József akadémikus bejelentette lemondását, Randó Jenő főtitkár pedig szeptember 1-től történő nyugdíjba vonulását. A védnökség a főtitkári teendők ellátására — az új vezetők megválasztására és a teljes tisztújítási folyamat végrehajtására jogosult, a jövő év első felében összehívandó rendkívüli közgyűlésig — tagjai sorából, teljes egyhangúsággal Komlós Attila lelkipásztort, a Reformátusok Lapja felelős szerkesztőjét kérte fel. Az elnöki feladatokat a rendkívüli közgyűlésig az alelnök, Czine Mihály egyetemi tanár, valamint a három társelnök: Dobos László író (Csehszlovákia), Juhász Gyula akadémikus (Magyarország) és Pátkay Róbert evangélikus püspök (Nagy-Britannia) látja el. A megújuló MVSZ választmánya nagy örömmel vette tudomásul, hogy Sütő András erdélyi író és közéleti személyiség elvállalta a tiszteletbeli elnöki megbízatást. II. Kisebbségi Konferencia Budapesten Második alkalommal találkoztak Magyarországon a környező országokban élő magyar reformátusok vezetői, képviselői. Mint emlékezetes, az első találkozó Kecskeméten volt, a másodikat pedig Budapesten a Ráday Kollégiumban tartották június 24—28. között. A mintegy 50-60 résztvevővel megrendezett konferencián részt vettek a romániai, a csehszlovákiai, a szovjetunióbeli és a jugoszláviai református egyházak vezetői, akik részletesen beszámoltak egyházuk jelenlegi helyzetéről, a nagy történelmi változások nyomán kibontakozó új lehetőségekről. Amint azt dr. Tóth Károly püspök a konferenciáról tartott sajtótájékoztatón elmondotta, döntős különbség van az első és a második kisebbségi konferencia között, tulajdoníthatóan az időközben bekövetkezett, s a Trianon óta kisebbségben élő magyar reformátusság helyzetét is mélyen érintő történelmi változásoknak. Ezért a második konferencia egyik legfőbb jellemzője az öröm és a meghatódottság, hiszen a kisebbségben élő magyar reformátusság a trianoni békeszerződés óta hosszú évtizedeken keresztül többszörös diszkriminációt volt kénytelen átszenvedni. A mostani nyílt és őszinte találkozón már olyan kérdésekről lehetett tárgyalni, amelyek akár még a négy évvel ezelőtti kecskeméti találkozón is ún. „kényes kérdésnek” számítottak. Mint a püspök elmondotta, az elmúlt évtizedekben a kisebbségben élő református magyarságnak ideológiai, nemzeti, vallási és kulturális diszkriminációt kellett elszenvednie. Az ideológiai korlátok lebomlottak, s noha sok javulás tapasztalható, a nemzeti, vallási kulturális diszkriminációval kapcsolatos gondok még további orvoslásra szorulnak. A sajtótájékoztatón arról is szó esett a püspök beszámolójában, hogy a konferencia résztvevői öt dokumentumot dolgoznak ki. Sajtóközleményt adnak ki a konferencia munkájáról, üzenettel fordulnak a gyülekezetekhez, beadványt készítenek az ENSZ-hez a kisebbségi jogok nemzetközi szabályozásával kapcsolatban, s egy munkapapírt dolgoznak ki a konkrét tennivalókra vonatkozóan. Javaslat született arra nézve is, hogy dolgozzák fel a kisebbségi magyar református egyházak mártír lelkipásztorainak szolgálatát ItFORMÁTUSOKIAPIA 3 Gondolatok a magyar református iskolaügyről A Budapesti Református Gimnázium épületében került sor május 15-én az elmúlt évtizedekben egyedül működő debreceni és a közeljövőben újrainduló református gimnáziumok képviselőinek közös konferenciájára. Bibó István budapesti gimnáziumi igazgató köszöntő szavait és Beszterczey András békési lelkész áhítatát követően Kiss László debreceni gimnáziumi igazgató számolt be a budapesti, sárospataki, pápai, kecskeméti és békési gimnáziumok újraindítási munkálatairól. Délután Kádárné Fülöp Judit a magyar pedagógia válságos helyzetéről és a református iskolák együttműködési lehetőségeiről szólt. Mindkét előadást élénk eszmecsere követte. A református iskolaügyről megfogalmazott alábbi gondolataimat részben e konferencia tapasztalatai ihlették. Az újkori Európa egyik legjelentősebb eseménye a kései középkor erkölcsi válságából kiutat kereső nagy lelki-szellemi megújulás, a reformáció. A szigorúan a Biblián fundált, a Jézus Krisztusban megváltásunkra emberré lett Isten és az ember személyes kapcsolatát hangsúlyozó, szorgos, puritán életvitelt és munkaerkölcsöt szorgalmazó kálvini tanítás nálunk elsősorban a mezővárosi parasztpolgárság körében talált visszhangra. Ez a réteg az árutermelésben és a kereskedelemben betöltött szerepe révén az iskolázás kérdésében is közvetlenül érdekelt volt. Kálvin maga is hangsúlyozta, hogy a nevelésnek nemcsak a lelkészi szolgálatra való felkészítés a célja, hanem a polgári tisztségviselők képzése is. Ennek szellemében teljesedett ki a strassburgi Sturm-féle gimnázium mintájára — a következő századok során az az elemi, közép- és felsőfokú iskolák jól szervezett hálózatából álló magyar református iskolarendszer, mely az 1948-as és 1952-es államosításokig, a hazai reformátusság számarányát jóval túlhaladó mértékben vette ki részét a magyar oktatásügyből. A nagy anyakollégiumok (Debrecen, Sárospatak, Pápa, Kolozsvár, Nagyenyed) hosszú időn át a hiányzó magyar egyetem szerepét is igyekeztek betölteni, emellett azonban egyházi kapcsolataik révén református diákjaink előtt mindenkor nyitva álltak a protestáns vonzáskörű nagy nyugat-európai egyetemek is (Wittenberg, Heidelberg, Utrecht, Leiden, Halle, Jéna stb.). Mindenkori református iskoláink szellemiségének három szembeötlő vonása van tehát: őrzik a reformáció biblikus örökségét, nyitottak Európa klasszikus-humanista szellemisége iránt és paraszt-polgári hátterük révén benne gyökereznek a magyar népiségben. Kiváló gondolkodóink egész sora (Szenes, Apáczai, Csokonai, Kölcsey, Kazinczy, Körösi Csoma, a Bolyaiak, Arany, Petőfi, Kossuth, Jókai, Móricz, Ady, Szabó Dezső, Medgyessy Ferenc, Szabó Lőric) így kaphatott egész életére szóló indítást ezektől az iskoláktól, melyek egyre gyarapodó könyvtárai és tudós professzoraik révén a múlt századra a legjellegzetesebb magyar szellemi műhelyekké váltak. A magyar református iskolákban a századok során akaratlanul is sajátos pedagógiai elvek fogalmazódtak meg. Ennek a pedagógiának az az Isten és ember viszonyáról alkotott információs gyökerű felfogás az alapja, amit Németh László tömören így adott egyik hőse szájába: „A kereszténység az egyetlen demokrácia, ... mert egyetlen út van, amely mindenki előtt nyitott: az Isten és ember útja”. Ugyanez a regényhős az alábbi felismerésre jut: „Tartogat engem az Isten valamire... Tartogat engem az én Istenem.” A református pedagógia alapja tehát egy olyan küldetéses magatartás, amely egyszerre érvényes az egész pedagógiai képletre, azaz a tanárra, a diákra, az iskolára és az ott folyó oktató-nevelő munkára egyaránt. Ennek értelmében a református pedagógus olyan küldetéses ember, aki — újra csak Németh László szavait idézve — „... a könnyebb és a nehezebb közül mindig a nehezebb felé kap.” Olyan ember, aki belső lelki szabadsága révén örömmel vállalja és éli meg a fenti igazságot. Ugyanakkor a 17. századi puritanizmus zsinat-presbiteri elvei alapján — ahogy Karácsony Sándor is hangsúlyozza — nem „ex cathedra” csalhatatlan papja tanítványainak, hanem „primus inter pares”, azaz presbiter-társ a többiek között. Nemcsak nevelő és tanító, hanem munkatárs is egyszemélyben. Ennek értelmében a diák sem tanulógép, hanem a nevelő munkatársa. A református nevelés alapcélja a teremtett világ és az emberi szellem alkotásainak megismertetése mellett éppen az, hogy a fenti alapigazságot elfogadtassa diákjaival, hogy azok a protestáns szellemiség talaján álló, belső tájékozódásé, küldetéses emberré formálódjanak, akik kilépve az iskola falai közül, maguk is nevelők már, — hivatásuktól függetlenül —, népünk és az emberiség nevelői. A református nevelés színtere, a református iskola tehát a tanár számára nem egyszerű munkahely, a diák számára pedig nem pusztán az ismeretszerzés helye, hanem olyan műhely, ahol tanár és diák közös munkája nyomán az imént vázolt emberi arc kiformálódik. A református iskolák — különösen a zárt internátusi rendszerre épülő nagy történelmi kollégiumok — egyben életteret, azaz önálló belső társadalmat, gyülekezetet is képeznek. A református iskola mint társadalom egyben a későbbi — jó értelemben vett — társadalmi szerepvállalás előkészítését is szolgálja, amennyiben nem a „status quo” feltétlen elfogadására, hanem saját környezete aktív formálására készteti diákjait. A református iskola egy életre szóló küldetés mellett egy életre szóló kötődést is jelent, olyan szigetet, ahová az öregdiákot mindig örömmel visszavárják, aki nemcsak azért jön vissza, hogy jelenlétével építse egykori iskoláját, hanem hogy új erőt gyűjtsön küldetése további folytatásához. Az államosítások idején a magyar állam a református egyháztól egy nagy hagyományokkal, nagy értékű pedagógiai tapasztalattal rendelkező, működőképes iskolahálózatot vett át. A több évszázados lelki-szellemi örökség jelentős részét mára azonban eltékozolta. A református egyháznak a mai, megváltozott helyzetekben törekednie kell minden egykori református egyházi iskolai ingatlan tulajdonjogának visszaszerzésére, már csak azért is, hogy a széles közvélemény és a mai működtető számára újra nyilvánvalóvá váljék: mit tett a múltban egyházunk a magyar köznevelésért. A mai válságos helyzetből azonban nem feltétlenül az egykori egyházi iskolák gyors és meggondolatlan újraindítása jelenthet kiutat. Amíg a református tanári utánpótlás jogi, szervezeti, anyagi és személyi felvételei biztosítva nincsenek, addig az egykori iskolákból ténylegesen csak annyit vegyen birtokába az egyház, amennyit olyan tanárokkal és diákokkal képes benépesíteni, akik az imént vázolt oktatási-nevelési folyamat végzésére objektíve alkalmasak. Az Eden elvesztése óta az ember otthont kereső lény. Minden emberi közösség végső célja — így az iskoláé is —, hogy újra otthont teremtsen otthontalanná lett világunkban. Ne felejtsük el: a református iskolába érkező diákot a szülő — Szabó Lőrinc szavait idézve — mindig az „ígéret városába” küldi. A református iskolának tehát olyan helynek kell lennie, ahol a diák megérezhet valamit az elveszett Éden és az ígéretekbe foglalt Új Ég és Új Föld édes ízéből. Iskolaügyünk jövőjét illetően tragikus vétség lenne tehát, ha sietségünkkel a kezdet kezdetén csalódást okoznánk a bizalmukkal iskoláinkat megtisztelő szülőknek és gyermekeiknek. Egy bizonyos: a XXI. század magyar iskolahálózatát csak egy, a reformáció korának elemi erejű megújulására emlékeztető új lelki-szellemi földindulás alakíthatja ki. A tét nagyon nagy. A magyar református iskola — fényes múltja ellenére — a XX. században egyszer már megítéltetett. Hadd zárjam hát gondolataimat Révész Imre 1938-as püspöki székfoglalójának ma is rendkívül megszívlelendő, prófétai erejű szavaival: „A szánktól is meg kell vonnunk a falatot, hogy ilyen iskoláink minden fokon ma is elegendő számban, erőben és minden más világnézetű iskolával mérkőzni képes színvonalon legyenek és működjenek. De minden fillért sajnálok, amelyet egyházunk — talán egyéb és nem kevésbé szent céloktól elvonva — bárhol és bármely fokon olyan iskolára költ, amelyben az Igétől át nem hatott, meg nem világított és meg nem erősített lelkű nevelők, még ha e világ mértékei szerint talán kifogástalanul dolgoznak is, akaratlanul az Antikrisztus számára képeznek harcosokat, vagy legalábbis engedelmes, elvakult nyájat. Teljes szívem a hitvallásos és hitvalló iskoláé — de csak ezé. Az egyházunk számára e tekintetben különösen döbbenetes problémákat rejtegető, aligha nagyon távoli jövő valahogy ne találja a magyar református iskola munkásait és őrállóit megosztott szívvel egy merőben emberi nevelési cél és eszmény, meg a keresztyén bizonyságtétel között. „A kettős szívű ember állhatatlan minden ő útaiban.” A kettős szívű iskola még inkább az. (Debrecen) Győri L. János ref. gimn. tanár Jegyzet Együtt szeretetben? Pár hete szolgáltam Hajdúböszörményben és itt — többekközött — élesen felelevenedtek gyermekkori emlékeim. A nagy lelki ébredés utolsó éveit itt töltöttem. Néha 1500—2000 ember töltötte meg a templomot, hallgatva Szikszai Béni, Ungár Aladár, Kiss Ferenc professzor és mások szolgálatát. Egymás után érkeztek Józan László, Borbély Béla és dr. Szabó Mihály. Egy zászló alatt álltak, egy cél felé meneteltek, egy közösségbe tartoztak, szolgálatukat a magyar ébredés ügyének, az evangélizációnak és a lelki gondozásnak szentelték. A központi akarat együtt hallgattatta el őket és verte szét — ez csak részben sikerült — az ébredés népét. Az elmúlt évtizedek elszigetelt életformája és félelmei miatt, még a látások különbözősége miatt is különféle kegyességi irányzatokra szakadva élte és éli tovább életét a magyar református hívő nép. Sajnos, ma nem mondható el reánk nézve is, mint annak idején az első keresztyénekre: „Nézzétek, mennyire szeretik egymást!” Fájdalommal kell látnunk, hogy ma is érvényes, amit az apostol a korinthusiaknak ír: „Még testiek vagytok, mert amikor irigykedés, versengés és visszavonás van köztetek, vajon nem testiek vagytok-e és nem ember szerint jártok-e?” Egy pillanatig sem kétséges, hogy sokan személyes hitükben lelkiek, akik találkoztak a Lélek által Jézus Krisztussal, de az egymás iránti kapcsolatban inkább testiek, akik inkább ember szerint járnak. Többféle szövetség és egylet alakult, amelyeknek „kemény magja” már ott volt a nagy ébredés idején. A többszínűség nem baj, hiszen „ a fény mi színei”. Az is öröm, ha ezek az egyesületek minden erejükkel arra törekednek, hogy lelkiekben megerőtlenedett egyházunk tagjai megújuljanak és szolgálatuk nyomán a Lélek által az Úr szaporítsa a gyülekezet tagjainak számát idvezülőikkel. A dolog ott kezd szomorú lenni, amikor régi és kipróbált hívő testvérek gyanakodva és bizalmatlanul méregetik egymást és „karizmatikus”, „iizás” és egyéb jelzőkkel illetik egymást türelem, megértés és kölcsönös szeretet nélkül. Ferde szemmel néznek egy újonnan alakuló szövetségre, rögtön megjelenik az ítélkezés lelke. Testvéreim! Ne nézzük annyit egymást, hanem a másik testvér kezét megfogva inkább nézzünk hitünk Fejedelmére és bevégzőjére, Krisztusra. Vessük ki a hálót, evezzünk a mélyre és a döbbenet ereje lendítsen arra a szolgálatra, hogy mellettünk ezrek és ezrek rohannak a kárhozat felé. Jó időnként csak hívő közösségben lenni, szövetségi gyűléseken régi hívőket újra felfedezni és konferenciázni. De mi lesz a körülöttünk élő hitetlen milliókkal? Jézus missziós parancsa feléjük küld. Ne esküdjünk különféle földrajzi helyekre, hogy csak ott lehetnek áldások. Isten kegyelme, hogy vannak ilyen helyek, de Jézus válasza ebben a kérdésben az, hogy nem a Garizim hegye, nem a jeruzsálemi templom a fontos, hanem az, hogy Lélekben és igazságban imádjuk őt. Egyházunk népének, lelkészeinek 80 százaléka nincs benne semmilyen szövetségben, de egy közösségnek, nevezetesen annak a szent gyülekezetnek tagja, ahol él és szolgál. Lehet és kell időnként innen kimozdulni, hitbeli élményekkel másutt gazdagodni, de csak gyülekezetünk javára. Ez a közösség számunkra a legfontosabb szövetség, mely Krisztusban van és vére által íródott. Ide állított Isten bennünket őrállóikul, tanítókul és szolgákul. Az eddig sokszor csak befizető egységnek tekintett közösséget formálja az Úr Lelke valóban a választottak közösségévé és a szentek gyülekezetévé. Nem engedhetjük meg ekkora feladat láttán, ennyi új lehetőség nyomán, hogy erőnket a versengés és visszavonás őrölje fel. „Nevelj minket egységre, mint Atyáddal egy te vagy, míg eggyé lesz benned végre minden szív az ég alatt.” Kálmán Péter