Reformátusok Lapja, 1990 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1990-07-08 / 27. szám

1990. július 8. Megújul a Magyarok Világszövetsége Sütő András a tiszteletbeli elnök A Magyarok Világszövetsége az elmúlt esztendő során alakult ön­álló, az államtól teljesen független egyesületté, világszövetséggé. Az 1938-ban életre hívott MVSZ meg­újulási folyamatának fontos állo­mása volt a kelet-európai kisebb­ségben, a nyugati szórványban élő és a hazai magyarságot képviselő mintegy hatvan tagú választmány június 22—23-i ülése. Az MVSZ eddigi elnöke, Bognár József akadémikus bejelentette le­mondását, Randó Jenő főtitkár pe­dig szeptember 1-től történő nyug­díjba vonulását. A védnökség a főtitkári teendők ellátására — az új vezetők megválasztására és a tel­jes tisztújítási folyamat végrehajtá­sára jogosult, a jövő év első felé­ben összehívandó rendkívüli köz­gyűlésig — tagjai sorából, teljes egyhangúsággal Komlós Attila lel­kipásztort, a Reformátusok Lapja felelős szerkesztőjét kérte fel. Az elnöki feladatokat a rendkívüli köz­gyűlésig az alelnök, Czine Mihály egyetemi tanár, valamint a három társelnök: Dobos László író (Cseh­szlovákia), Juhász Gyula akadémi­kus (Magyarország) és Pátkay Ró­bert evangélikus püspök (Nagy-Bri­­tannia) látja el. A megújuló MVSZ választmánya nagy örömmel vette tudomásul, hogy Sütő András erdélyi író és közéleti személyiség elvállalta a tiszteletbeli elnöki megbízatást. II. Kisebbségi Konferencia Budapesten Második alkalommal találkoztak Magyarországon a környező orszá­gokban élő magyar reformátusok vezetői, képviselői. Mint emlékeze­tes, az első találkozó Kecskeméten volt, a másodikat pedig Budapes­ten a Ráday Kollégiumban tartották június 24—28. között. A mintegy 50-60 résztvevővel megrendezett konferencián részt vettek a romá­niai, a csehszlovákiai, a szovjet­unióbeli és a jugoszláviai reformá­tus egyházak vezetői, akik részle­tesen beszámoltak egyházuk jelen­legi helyzetéről, a nagy történelmi változások nyomán kibontakozó új lehetőségekről. Amint azt dr. Tóth Károly püs­pök a konferenciáról tartott sajtó­­tájékoztatón elmondotta, döntős kü­lönbség van az első és a második kisebbségi konferencia között, tulaj­doníthatóan az időközben bekövet­kezett, s a Trianon óta kisebbség­ben élő magyar reformátusság hely­zetét is mélyen érintő történelmi változásoknak. Ezért a második konferencia egyik legfőbb jellem­zője az öröm és a meghatódottság, hiszen a kisebbségben élő magyar reformátusság a trianoni békeszer­ződés óta hosszú évtizedeken ke­resztül többszörös diszkriminációt volt kénytelen átszenvedni. A mos­tani nyílt és őszinte találkozón már olyan kérdésekről lehetett tárgyalni, amelyek akár még a négy évvel ezelőtti kecskeméti találkozón is ún. „kényes kérdésnek” számítottak. Mint a püspök elmondotta, az el­múlt évtizedekben a kisebbségben élő református magyarságnak ideo­lógiai, nemzeti, vallási és kulturá­lis diszkriminációt kellett elszen­vednie. Az ideológiai korlátok le­bomlottak, s noha sok javulás ta­pasztalható, a nemzeti, vallási kul­turális diszkriminációval kapcsola­tos gondok még további orvoslásra szorulnak. A sajtótájékoztatón arról is szó esett a püspök beszámolójában, hogy a konferencia résztvevői öt doku­mentumot dolgoznak ki. Sajtóközle­ményt adnak ki a konferencia mun­kájáról, üzenettel fordulnak a gyü­lekezetekhez, beadványt készítenek az ENSZ-hez a kisebbségi jogok nemzetközi szabályozásával kapcso­latban, s egy munkapapírt dolgoz­nak ki a konkrét tennivalókra vo­natkozóan. Javaslat született arra nézve is, hogy dolgozzák fel a ki­sebbségi magyar református egyhá­zak mártír lelkipásztorainak szol­gálatát ItFORMÁTU­SOKIAPIA 3 Gondolatok a magyar református iskolaügyről A Budapesti Református Gimnázium épületében került sor május 15-én az elmúlt évtizedekben egyedül működő debreceni és a közeljövőben új­rainduló református gimnáziumok képviselőinek közös konferenciájára. Bibó István budapesti gim­náziumi igazgató köszöntő szavait és Beszterczey András békési lelkész áhítatát követően Kiss Lász­ló debreceni gimnáziumi igazgató számolt be a bu­dapesti, sárospataki, pápai, kecskeméti és békési gimnáziumok újraindítási munkálatairól. Délután Kádárné Fülöp Judit a magyar pedagógia válsá­gos helyzetéről és a református iskolák együttmű­ködési lehetőségeiről szólt. Mindkét előadást élénk eszmecsere követte. A református iskolaügyről megfogalmazott alábbi gondolataimat részben e konferencia tapasztalatai ihlették. Az újkori Európa egyik legjelentősebb eseménye a kései középkor erkölcsi válságából kiutat kereső nagy lelki-szellemi megújulás, a reformáció. A szigorúan a Biblián fundált, a Jézus Krisztus­ban megváltásunkra emberré lett Isten és az em­ber személyes kapcsolatát hangsúlyozó, szorgos, pu­ritán életvitelt és munkaerkölcsöt szorgalmazó kál­vini tanítás nálunk elsősorban a mezővárosi pa­raszt­polgárság körében talált visszhangra. Ez a ré­teg az árutermelésben és a kereskedelemben be­töltött szerepe révén az iskolázás kérdésében is köz­vetlenül érdekelt volt. Kálvin maga is hangsúlyozta, hogy a nevelésnek nemcsak a lelkészi szolgálatra való felkészítés a célja, hanem a polgári tisztségviselők képzése is. Ennek szellemében teljesedett ki a strassburgi Sturm-féle gimnázium mintájára — a kö­vetkező századok során az az elemi, közép- és fel­sőfokú iskolák jól szervezett hálózatából álló magyar református iskolarendszer, mely az 1948-as és 1952-es államosításokig, a hazai reformátusság számarányát jóval túlhaladó mértékben vette ki részét a magyar oktatásügyből. A nagy anya­kollégiumok (Debrecen, Sárospatak, Pápa, Kolozsvár, Nagyenyed) hosszú időn át a hiányzó magyar egyetem szerepét is igyekeztek betölteni, emellett azonban egyházi kapcsolataik ré­vén református diákjaink előtt mindenkor nyitva áll­tak a protestáns vonzáskörű nagy nyugat-európai egyetemek is (Wittenberg, Heidelberg, Utrecht, Lei­den, Halle, Jéna stb.). Mindenkori református iskoláink szellemiségének három szembeötlő vonása van tehát: őrzik a refor­máció biblikus örökségét, nyitottak Európa klasszi­kus-humanista szellemisége iránt és paraszt-polgári hátterük révén benne gyökereznek a magyar népi­­ségben. Kiváló gondolkodóink egész sora (Szenes, Apá­czai, Csokonai, Kölcsey, Kazinczy, Körösi Csom­a, a Bolyaiak, Arany, Petőfi, Kossuth, Jókai, Móricz, Ady, Szabó Dezső, Medgyessy Ferenc, Szabó Lőric) így kaphatott egész életére szóló indítást ezektől az is­koláktól, melyek egyre gyarapodó könyvtárai és tu­dós professzoraik révén a múlt századra a legjelleg­zetesebb magyar szellemi műhelyekké váltak. A magyar református iskolákban a századok során akaratlanul is sajátos pedagógiai elvek fogalmazódtak meg. Ennek a pedagógiának az az Isten és ember vi­szonyáról alkotott információs gyökerű felfogás az alapja, amit Németh László tömören így adott egyik hőse szájába: „A kereszténység az egyetlen demok­rácia, ... mert egyetlen út van, amely mindenki előtt nyitott: az Isten és ember útja”. Ugyanez a regény­hős az alábbi felismerésre jut: „Tartogat engem az Isten valamire... Tartogat engem az én Istenem.” A református pedagógia alapja tehát egy olyan külde­téses magatartás, amely egyszerre érvényes az egész pedagógiai képletre, azaz a tanárra, a diákra, az iskolára és az ott folyó oktató-nevelő munkára egy­aránt. Ennek értelmében a református pedagógus olyan küldetéses ember, aki — újra csak Németh László szavait idézve — „... a könnyebb és a nehezebb közül mindig a nehezebb felé kap.” Olyan ember, aki belső lelki szabadsága révén örömmel vállalja és éli meg a fenti igazságot. Ugyanakkor a 17. századi puritaniz­mus zsinat-presbiteri elvei alapján — ahogy Kará­csony Sándor is hangsúlyozza — nem „ex cathedra” csalhatatlan papja tanítványainak, hanem „primus inter pares”, azaz presbiter-társ a többiek között. Nemcsak nevelő és tanító, hanem munkatárs is egy­­személyben. Ennek értelmében a diák sem tanuló­gép, hanem a nevelő munkatársa. A református nevelés alapcélja a teremtett világ és az emberi szellem alkotásainak megismertetése mellett éppen az, hogy a fenti alapigazságot elfo­gadtassa diákjaival, hogy azok a protestáns szelle­miség talaján álló, belső tájékozódásé, küldetéses emberré formálódjanak, akik kilépve az iskola falai közül, maguk is nevelők már, — hivatásuktól füg­getlenül —, népünk és az emberiség nevelői. A református nevelés színtere, a református is­kola tehát a tanár számára nem egyszerű munkahely, a diák számára pedig nem pusztán az ismeretszerzés helye, hanem olyan műhely, ahol tanár és diák közös munkája nyomán az imént vázolt em­beri arc kiformálódik. A református iskolák — külö­nösen a zárt internátusi rendszerre épülő nagy törté­nelmi kollégiumok — egyben életteret, azaz önálló belső társadalmat, gyülekezetet is képeznek. A re­formátus iskola mint társadalom egyben a későbbi — jó értelemben vett — társadalmi szerepvállalás elő­készítését is szolgálja, amennyiben nem a „status quo” feltétlen elfogadására, hanem saját környezete aktív formálására készteti diákjait. A református iskola egy életre szóló küldetés mel­lett egy életre szóló kötődést is jelent, olyan szigetet, ahová az öregdiákot mindig örömmel visszavárják, aki nemcsak azért jön vissza, hogy jelenlétével épít­se egykori iskoláját, hanem hogy új erőt gyűjtsön küldetése további folytatásához. Az államosítások idején a magyar állam a refor­mátus egyháztól egy nagy hagyományokkal, nagy értékű pedagógiai tapasztalattal rendelkező, működőképes is­kolahálózatot vett át. A több évszázados lelki-szellemi örökség jelentős részét mára azonban eltékozolta. A református egyháznak a mai, megváltozott helyze­tekben törekednie kell minden egykori református egyházi iskolai ingatlan tulajdonjogának visszaszerzé­sére, már csak azért is, hogy a széles közvélemény és a mai működtető számára újra nyilvánvalóvá váljék: mit tett a múltban egyházunk a magyar köznevelésért. A mai válságos helyzetből azonban nem feltétlenül az egykori egyházi iskolák gyors és meggondolatlan újraindítása jelenthet kiutat. Amíg a református tanári utánpótlás jogi, szervezeti, anya­gi és személyi felvételei biztosítva nincsenek, addig az egykori iskolákból ténylegesen csak annyit vegyen birtokába az egyház, amennyit olyan tanárokkal és diákokkal képes benépesíteni, akik az imént vázolt oktatási-nevelési folyamat végzésére objektíve alkal­masak. Az Eden elvesztése óta az ember otthont kereső lény. Minden emberi közösség végső célja — így az is­koláé is —, hogy újra otthont teremtsen otthontalanná lett világunkban. Ne felejtsük el: a református is­kolába érkező diákot a szülő — Szabó Lőrinc sza­vait idézve — mindig az „ígéret városába” küldi. A református iskolának tehát olyan helynek kell lennie, ahol a diák megérezhet valamit az elveszett Éden és az ígéretekbe foglalt Új Ég és Új Föld édes ízéből. Iskolaügyünk jövőjét illetően tragikus vétség lenne tehát, ha sietségünkkel a kezdet kezdetén csalódást okoznánk a bizalmukkal iskoláinkat megtisztelő szü­lőknek és gyermekeiknek. Egy bizonyos: a XXI. szá­zad magyar iskolahálózatát csak egy, a reformáció korának elemi erejű megújulására emlékeztető új lelki-szellemi földindulás alakíthatja ki. A tét nagyon nagy. A magyar református iskola — fényes múltja ellenére — a XX. században egyszer már megítéltetett. Hadd zárjam hát gondolataimat Ré­vész Imre 1938-as püspöki székfoglalójának ma is rendkívül megszívlelendő, prófétai erejű szavaival: „A szánktól is meg kell vonnunk a falatot, hogy ilyen iskoláink minden fokon ma is elegendő számban, erőben és minden más világnézetű iskolával mér­kőzni képes színvonalon legyenek és működjenek. De minden fillért sajnálok, amelyet egyházunk — talán egyéb és nem kevésbé szent céloktól elvonva — bár­hol és bármely fokon olyan iskolára költ, amelyben az Igétől át nem hatott, meg nem világított és meg nem erősített lelkű nevelők, még ha e világ mér­tékei szerint talán kifogástalanul dolgoznak is, aka­ratlanul az Antikrisztus számára képeznek harcoso­kat, vagy legalábbis engedelmes, elvakult nyájat. Tel­jes szívem a hitvallásos és hitvalló iskoláé — de csak ezé. Az egyházunk számára e tekintetben kü­lönösen döbbenetes problémákat rejtegető, aligha na­gyon távoli jövő valahogy ne találja a magyar re­formátus iskola munkásait és őrállóit megosztott szívvel egy merőben emberi nevelési cél és eszmény, meg a keresztyén bizonyságtétel között. „A kettős szívű ember állhatatlan minden ő útaiban.” A kettős szívű iskola még inkább az. (Debrecen) Győri L. János ref. gimn. tanár Jegyzet Együtt szeretetben? Pár hete­­ szolgáltam Hajdúböszörmény­ben és itt — többek­­között — élesen fel­elevenedtek gyermekkori emlékeim. A nagy lelki ébredés utolsó éveit itt töltöt­tem. Néha 1500—2000 ember töltötte meg a templomot, hallgatva Szikszai­ Béni, Un­­gár Aladár, Kiss Ferenc professzor és mások szolgálatát. Egymás után érkeztek Józan László, Borbély Béla és dr. Sza­bó Mihály. Egy zászló alatt álltak, egy cél felé meneteltek, egy közösségbe tar­toztak, szolgálatukat a magyar ébredés ügyének, az evangélizációnak és a lelki gondozásnak szentelték. A központi aka­rat együtt hallgattatta el őket és verte szét — ez csak részben sikerült — az ébredés népét. Az elmúlt évtizedek elszigetelt életfor­mája és félelmei miatt, még a látások különbözősége miatt is különféle kegyes­­ségi irányzatokra szakadva élte és éli to­vább életét a magyar református hívő nép. Sajnos, ma nem mondható el reánk nézve is, mint annak idején az első ke­resztyénekre: „Nézzétek, mennyire szere­tik egymást!” Fájdalommal kell látnunk, hogy ma is érvényes, amit az apostol a korinthusiaknak ír: „Még testiek vagytok, mert amikor irigykedés, versengés és visszavonás van köztetek, vajon nem testiek vagytok-e és nem ember szerint jártok-e?” Egy pillanatig sem kétséges, hogy sokan személyes hitükben lelkiek, akik találkoztak a Lélek által Jézus Krisztussal, de az egymás iránti kapcso­latban inkább testiek, akik inkább em­ber szerint járnak. Többféle szövetség és egylet alakult, a­melyeknek „kemény magja” már ott volt a nagy ébredés idején. A többszínűség nem baj, hiszen „­ a fény mi színei”. Az is öröm, ha ezek az egyesületek min­den erejükkel arra törekednek, hogy lel­kiekben megerőtlenedett egyházunk tag­jai megújuljanak és szolgálatuk nyomán a Lélek által az Úr­ szaporítsa a gyüle­kezet tagjainak számát idvezülőikkel. A dolog ott kezd szomorú lenni, amikor régi és kipróbált hívő testvérek gyana­kodva és bizalmatlanul méregetik egy­mást és „karizmatikus”, „iizás” és egyéb jelzőkkel illetik egymást türelem, megér­tés és kölcsönös szeretet nélkül. Ferde szemmel néznek egy újonnan alakuló szövetségre, rögtön megjelenik az ítélke­zés lelke. Testvéreim! Ne nézzük annyit egy­mást, hanem a másik testvér kezét meg­fogva inkább nézzünk hitünk Fejedelmé­re és bevégzőjére, Krisztusra. Vessük ki a hálót, evezzünk a mélyre és a döbbe­net ereje lendítsen arra a szolgálatra, hogy mellettünk ezrek és ezrek rohan­nak a kárhozat felé. Jó időnként csak hívő közösségben lenni, szövetségi gyűlé­seken régi hívőket újra felfedezni és konferenciázni. De mi lesz a körülöttünk élő hitetlen milliókkal? Jézus missziós parancsa feléjük küld. Ne esküdjünk különféle földrajzi helyekre, hogy csak ott lehetnek áldások. Isten kegyelme, hogy vannak ilyen helyek, de Jézus vá­lasza ebben a kérdésben az, hogy nem a Garizim hegye, nem a jeruzsálemi temp­lom a fontos, hanem az, hogy Lélekben és igazságban imádjuk őt. Egyházunk népének, lelkészeinek 80 százaléka nincs benne semmilyen szövet­ségben, de egy közösségnek, nevezetesen annak a szent gyülekezetnek tagja, ahol él és szolgál. Lehet és kell időnként in­nen kimozdulni, hitbeli élményekkel má­sutt gazdagodni, de csak gyülekezetünk javára. Ez a közösség számunkra a leg­fontosabb szövetség, mely Krisztusban van és vére által íródott. Ide állított Is­ten bennünket őrállóikul, tanítókul és szolgákul. Az eddig sokszor csak befize­tő egységnek tekintett közösséget formál­ja az Úr Lelke valóban a választottak közösségévé és a szentek gyülekezetévé. Nem engedhetjük meg ekkora feladat láttán, ennyi új lehetőség nyomán, hogy erőnket a versengés és visszavonás őröl­je fel. „Nevelj minket egységre, mint Atyáddal egy te vagy, míg eggyé lesz benned végre minden szív az ég alatt.” Kálmán Péter

Next