Reformátusok Lapja, 1990 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1990-08-26 / 34. szám

6 Református gyülekezet alakul egy budapesti lakótelepen „Mint élő kövek, épüljetek lelki házzá” A társadalmi változások közepette hozzászoktunk, hogy mindig történik valami körülöttünk vagy velünk — akár jó az, akár kevésbé jó. Ha mindez szűkebb értelemben vett életünket befolyásolja, akkor különösen nagy figyelmet fordítunk rá. Ha azonban nemcsak a „részt”, hanem az „egészet” érinti, akkor már kevésbé érdekel bennünket, hiszen napról napra, óráról órára változik valami, amit követni igencsak nehéz lenne. Ha azt halljuk, hogy egy lakótelepi református közösség új, önálló gyülekezetet szeretne létrehozni, akkor — akár érint bennünket közvetlenül, akár nem — fölfigyelünk rá. Nem mindennapi dolog ez, hiszen annak bizonyítéka, hogy templomaink padjai a jövőben sem ürülnek ki, így a nagyszülők hitét öröklik a fiúk és az unokák, hogy aztán — majdan maguk is nagyszülőkké válva — továbbadják azt. Ez történik napjainkban a Budapest-Gazdagréti lakótelepen is. A lakótelepi életnek megvannak a maga sajátosságai, rossz és jó oldalai egyaránt. A munkahely többnyire messze van. A rokonoktól, barátoktól elszakadva, ismerősként is idegenen élnek itt egymás mellett az emberek. A közelmúlt öröksége, hogy legtöbb lakótelepről hiányzik a templom, a tervezők erről „elfelejtkeztek". Más életvitelt, életmódot követel meg az, hogy itt olyan emberek kerülnek kapcsolatba egymással, akik más-más helyről, többnyire vidékről jöttek ide. Különböző szellemi tartalommal, különböző szellemi igényekkel. Nem egyszerű kérdés, hogy ezek után milyenné válik egy körülbelül 20 000 fős lakótelep arculata. Ez az, ami a legfontosabb az itt élők számára, hiszen leginkább meghatározza mindennapjaikat. S ebben a „képben” jut-e hely az egymás iránti megbecsülésnek, az egymás iránti segítésnek, s főleg az egymás iránti szeretetnek — s ha igen, milyen mértékben? Ezek azok a kérdések, amelyek a szellemi-lelki alapkőletétel — a lelki építkezés — során alakulnak ki. „Ti magatok is, mint élő kövek, épüljetek lelki házzá, szent papsággá...” (I. Péter 2:5) — szólt az Ige a gazdagrétiekhez is, s elindította közöttük a lelki ház építését. Sokan költöztek „templomos falvakból” a lakótelepre, így érthető módon ebből fakadóan is saját templomot, saját gyülekezetet szeretnének. Gazdagréten tehát — miként valószínűleg más lakótelepeken is — mindenképpen megérett a helyzet egy önálló gyülekezet létrehozására, hogy az itteni reformátusok is érezzék végre: tartoznak egy közösséghez, melynek ura Jézus Krisztus, aki az ott élő embereknek is megváltója. „Körülbelül százan vagyunk, akik elhatároztuk, hogy lelkileg és anyagilag egyaránt támogatjuk, sőt kezdeményezői leszünk e nemes ügy megvalósulásának — mondja Kiss István, a gazdagréti reformátusok egyik legaktívabb képviselője. Korábban volt ugyan kezdeményezés a külső-kelenföldi gyülekezet tagjai részéről, de intenzíven ez év januárjától, a belső erők összefogása alapján indult meg a munka. Ez azonban nem pótolja a rendszeres gyülekezeti életet, amelyre valamenynyien vagyunk. Ezért kértük meg tavasszal Tamás Gábor lelkészt, hogy legyen a pásztorunk és karolja fel ügyünket. Azóta szépen haladunk a munkákkal és én hálás vagyok Istennek mindezért.” Ma már rendszeres gyülekezeti alkalmakat tartanak itt: vasárnaponként istentiszteletet, hétköznap bibliaórákat — külön a gyülekezet, a leendő egyházközség tagjai, s külön a Nyugdíjas házban élők részére —, most folyik a fiatalok iskolai hitoktatásának megszervezése a következő tanévre, s nem utolsósorban végzik a rászorulók lelkigondozását, illetve — ha szükséges — más irányú támogatását. „A közös munkák sorát — a gazdagréti református gyülekezet megalakulásának reményében — a pünkösdkor tartott istentisztelet nyitotta meg — mondja Tamás Gábor lelkipásztor. Azóta rendszeresen tartunk gyülekezeti alkalmakat, s személy szerint mindenkivel tartjuk a kapcsolatot. Most van folyamatban mind egyházi, mind állami szinten a „hivatalos ügyek elintézése”, s azután szeretnénk egy kisebb templomot, vagy imaházat és parochiát építeni. Ha anyagi és egyéb lehetőségeink engedik, a későbbiek során egy úgynevezett e missziós központot szeretnénk létrehozni Gazdagréten. Olyan helyre gondolunk, amely lehetőséget adna ifjúsági találkozókra, cserkésztáborok szervezésére, presbiteri konferenciák rendezésére . . . stb.” Áhítattal nézem a zöld területet, a földet — azt a helyet, ahol majdan felépül a templom, s amihez a tanácstól való igénylése már folyamatban is van. Közben Jézus Krisztus szavai jutnak az eszembe: „...én erre a kősziklára építem föl az én anyaszentegyházamat” (Máté 16:18). S az első pünkösdre gondolok, a szentlélek kitöltetésére, majd azután az első gyülekezet — a jeruzsálemi — megalakulására. S az azt követő sok-sok gyülekezetre, melyek önmagukban véve lehet, hogy névtelenek, de egyen-egyenként részei az egésznek. A Főnek, akit Jézus Krisztusnak hívnak. Ennek a valóságát érzik a Nyugdíjas házban élő idős emberek is, akik a szeretettel, jó szándékkal létrehozott közösség ellenére is magányosak, egymásra utaltak. „Nagyon örülök az itt tartott istentiszteleti alkalmaknak, mert elősegíti a lakók lelki békéjét — mondja Kecskés Mátyásáé, a Nyugdíjas ház vezetője —, amely egy ilyen közösségben szinte a legfontosabb. Az itt élők idős emberek, s közülük kevesen tudnak vasárnaponként eljárni a messze eső, külső-kelenföldi templomba. Viszont igényük van Isten Igéjének a hallására, s nagyon boldogok, hogy helyben tartanak számukra istentiszteletet, hogy ők is egy „hittel átitatott” közösséghez tartoznak. Ezeken az alkalmakon közelebb kerültek egymáshoz, amely aztán meghozza gyümölcsét a mindennapi életükben is. Segít elviselni gondjaikat, bajaikat, s megkétszerezi örömüket." A Nyugdíjasházban tartott istentiszteleteken részt vesznek evangélikusok, katolikusok is, igazi ökumenikus légkörben. Mindazok, akik vágyakoznak Isten Igéjét hallani, abból erőt, vigasztalást meríteni. „Örömmel megyünk az istentiszteletre — mondja Péter András bácsi, a Nyugdíjas ház egyik lakója —, hiszen nem mindegy, hogy hogyan él az ember.” Az istentisztelet után aztán ki-ki elmondja örömét, fájdalmát, napi „apró” gondját Tamás Gábor tiszteletesnek, megvitatják az egyházi eseményeket, a társadalmi változásokat... És természetesen imádságban hordozzák az alakuló gyülekezetet, annak lelki és anyagi épülését. „Azért különösen is fontos, hogy itt is gyülekezet formálódjék — mondja a lelkész —, mert az emberek egyrészt féltik lelki békességüket, másrészt pedig féltik gyermekeiket az elkallódástól. Azt szeretnék, ha hitbeli, vallásos, erkölcsös nevelést kapnának egy református gyülekezet keretein belül. Ehhez kell először a szülőket erősíteni hitükben, hiszen közöttük is van egy korosztály, amelyik kimaradt a vallásos nevelésből.” Közel 2000 év telt el az első gyülekezet megalakulása óta. Azóta, hogy elhangzott: „Az Úr pedig minden napon szaporítja a gyülekezetet az idvezülőkkel.” (Ap. csel. 2:47) És hogy Isten szava igaz valóság, annak jele a Gazdagréten megalakuló gyülekezt is, mely lehet, hogy bizonyos értelemben szintén „névtelen” lesz — de része az egésznek, a Főnek, Jézus Krisztusnak Látva a gazdagrétiek reménységét, én is bízom benne, hogy a lelkipásztor által elmondottak a közeljövőben valósággá válnak, az elmúlt évtizedekben elmulasztottak pótoltatnak, s a már hónapok óta tartó kemény, de örömmel végzett közös munka nem lesz hiábavaló. Annál is inkább, mert az Isten által adott lehetőséggel élni kell, hiszen egyszer mindez számonkéretik, s ahogyan egyik szép énekünk mondja: „Egy lélekért se érjen vádra téged, hogy te miattad nem látta meg őt.” Nagy Lenke istentisztelet a Nyugdíjasházban A leendő templom térsége Köszönetmondás Ezúton is köszönetet mondunk mindazoknak, akik adományaikkal hozzájárultak a Sárospataki Református Kollégium Alapítványhoz. Bízunk abban, hogy elismerésünk eljut azokhoz is, akiknek a pontos cím hiányában nem tudunk személyes levelet küldeni. Az érdeklődők szíves figyelmébe ajánljuk, hogy a Sárospataki Református Kollégium Gimnáziumának ünnepélyes tanévnyitója szeptember 1-jén 16 órakor lesz a sárospataki református templomban. Szellemi és anyagi támogatásokat ismételten köszönve, kérjük és várjuk további segítségüket. A Sárospataki Református Kollégium Alapítvány Kuratóriuma Levélcím: Sárospataki Református Kollégium Alapítvány, 3950 Sárospatak, Rákóczi út 1. Forint-számlaszám: MHB 222-10489; deviza-számlaszám: US Dollár: Hungarian Credit Bank Ltd. 401- 5016-941-31; DM: Hungarian Credit Bank Ltd.: 407- 5016-941-31.) NFORMÁMOK LAPJA 97 1990. augusztus 26. Lajos Mihály TALÁLKOZÁSOK Keskeny, kanyargós szerpentinen jutottunk fel a várkapuhoz. A széles és mély vizesárok fölött átvezető fahídon bevonultunk az alsóvárba. Innen hatalmas, magas bástyák között jutottunk be egy újabb hídon át a második udvarba. Az ezt körbezáró árkádos épületsoron kőbe vésett felirat: Rákóczi-tér. És csak ezután következik a tulajdonképpeni palota, a két kerek saroktornyával. Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc palotája ... Belső udvarára az egyik torony alján levő, valamelyest még felismerhető címerrel ékesített kapu vezet. Az árkádos udvaron törmelék, az alsó termekben úgyszintén, de az üresen ásítozó ablakokból pompás kilátás nyílik a vidékre. Néhány ép, már rendbe hozott lépcsőfeljárat. E lépcsőkön járt valaha Thököly Imre és a hős asszony, aki 1686-ban kitűzette a vár fokán az ellenállás zászlaját. És a bástyákat, melyekről pazar kilátás nyílik a síkságra és az északi hegyekre, hiába ostromolta Caprera császári tábornok, eredmény nélkül kellett elvonulnia a falak alól. S a Rákóczi gyerekek (Ferenc és Julianka) verssel köszönthették édesanyjukat születésnapján: „Rabság bilincseit kerülő magyarság: egy Munkács várába szorult a szabadság...” Ám e szabadság nem bizonyult tartósnak: a második ostromot már nem tudta feltartóztatni a vár, 1688-ban a védők megadták magukat a hírhedt Caraffának. De Munkács és hősi védelme jelképpé: a bátorság, a kitartás, a hazaszeretet jelképévé vált. A vár megtekintése után szétnéztünk magában a városban is, majd átkelve a podheringi Latorca-hídon, elindultunk a hegyek felé. A híd mellett, a folyó innenső partján kisebb hegy emelkedik. 1849 tavaszán itt foglalt állást a munkácsi várőrség egyik különítménye, hogy feltartóztasson egy Galícia felől betörő császári csapattestet. És kemény csatában a honvédek végül győzelmet is arattak a támadók fölött. Thököly, Rákóczi kurucai, Kossuth honvédei ... Az embernek önkéntelenül is eszébe jutnak Vörösmarty „Harci dal”-ának sorai: „Itt minden rög, fűszál miénk, egy ezredéves harcban véráldozattal öntözénk . . .” Autóbuszunk közben robog tovább. És egyszer már csak magas hegyek közt visz az ütünk, tölgyesekkel benőtt hegyoldalakon kanyarog velünk a szerpentin, gyönyörű kilátást nyújtva az alant húzódó völgyre, a sebes Latorcára, a szemben lévő erdős gerincekre és ormokra. A tölgyesek összefüggő tengerét mind gyakrabban bontja meg a lucfenyők lándzsaerdeje. Egyre magasabbra és magasabbra emelkedünk ... A régi vereckei úton megyünk. Jobbról sudár fenyőszálak magasodnak fölénk, balról erdővel benőtt, meredek szurdok húzódik. Azután véget ér a kaptató és felérkezünk egy nyeregre. Nem, ez még nem a Vereckei-hágó. Csak a Kárpátok első láncán kelünk át. Rövid pihenő. Alevegő párás, s ahogy kilépünk, tapasztalhatjuk, hogy bizony, eléggé hűvös is. Hiába, közeledünk az ezer méterhez .. . Előbb azonban még leereszkedünk a hegylánc túloldalára, hogy hamarosan ismét felfelé vezessen útunk a kanyargós szerpentineken. Számtalanszor keresztezzük a Latorcát, mely itt még csak simára koptatott köveken átbukdácsoló, gyors futású hegyi patak... Az út emelkedik. Mellettünk, a völgyben Verecke házai, templomtorony magasodik az ég felé ... A faluban valamikor emlékmű állt, a honfoglalás emlékműve ... A házak lassan elmaradnak mögöttünk. S ahogy a szerpentin kanyarog a hágó felé, úgy bontakozik ki az egyre csodálatosabb panoráma: mély völgyek, meredek hegygerincek. És azután vége. Felértünk a hágóra. Előttünk immár lefelé visz az út. Balra hegytető, jobbra hatalmas fenyőkkel benőtt lejtő, majd odébb mély szurdok . . . Vajon mit érezhetett, mire gondolhatott Árpád fejedelem, amikor megállt a hágó tetején? A fürkészek által már kikémlelt új haza kapujában, mely hazát — tudta — meredek hegyláncok védik északról és keletről, óriási földvárként útját állva a kelet felől hömpölygő népeknek, megvédve a szép, termékeny síkságot, melyet bővizű, halban gazdag folyók szelnek át. . . Haditerveken gondolkodott, hogy miként kell elfoglalni e gyéren lakott, tündéri országot a morváktól, keleti frankoktól, Salántól?... Elégedettség töltötte el, hogy íme, végre jól védhető, biztonságos hazát talál a nép? S fürkészte-e kutató elméje a jövőt, gyermekei jövőjét, nemzetsége jövőjét, népe jövőjét?... Igen, valószínűleg mindez megfordult fejében, amint megállt a hágó nyergén; mögötte, messze, keleten, ám mégis túlságosan közel a fenyegető besenyő hatalom, előtte a némileg már ismert új haza — és a teljesen ismeretlen jövendő . . . Mert nem tudhatta — mégha remélte is, hogy fiai, unokái továbbviszik családját és elérik a fejedelmi méltóságot —, mondom, nem tudhatta, hogy hatalmas királyok lesznek a leszármazottai, akik erős országot kovácsolnak össze itt, Európa közepén. De arra még csak nem is gondolhatott, hogy ez a félig-meddig még pusztai nép majdan Európa és a keresztyénség védőbástyája lesz az Ázsiából előtörő tatárok, Oszmán-törökök ellen — s hogy ebástya, ha megrendül is időnként, nem hanyatlik alá a porba, hiába uralkodnak majd rajta félezer éven át a különböző hódítók, hiába szakítják három, öt, hat felé. .. Hogy jönnek Dobók, Zrínyiek, Balassik, Károli Gáspárok, Bocskayak, Bethlenek, Rákócziak, Kölcseyek, Vörösmartyk, Széchényiek, Petőfik, Kossuthok, Arany Jánosok, Tompa Mihályok, Jókai Mórok, Ady Endrék — akik karddal vagy szóval vagy mindkettővel, de tartják e hazát s a népben a lelket, akik ébresztgetik majd álmából a nemzetet s vigasztalják, ha elbukott, reményt ültetnek a csüggedőkbe és új távlatokat nyitnak meg a nép előtt. Hogy igen, van kiút, van fejlődés, van jövő. Hogy egy nemzet számára csak az vész el, amiről önmaga mond le — tehát ne mondjunk le semmiről és ne adjunk fel semmit... Verecke . . . Fenyvesek, hegygerincek, mély szurdok . .. Lassan búcsút intünk, s elindulunk hazafelé, immár az új úton, ahonnan még szebb panoráma tárul a szemünk elé. A meredek hegyoldalakon kanyargó szerpentinek, a messze, lent a völgyben kanyargó hegyi folyó, a hatalmas hegyek messzeségbe olvadó koszorúja, a csodálatos kilátás a Svájcban jártakat az Alpokra, az Erdélyt megjártakat a Székelyföldre emlékezteti. Erdély... Igen, ott is e hegyek „testvérei” húzódnak, s a Hargita aljában ugyanolyan magyarok élnek, mint Beregszászon, Komáromban, Újvidéken vagy éppen Kiskunhalason . . A lenyűgöző látvány többször is megállítja autóbuszunkat. Kattognak a fényképezőgépek, s még utoljára szétnézünk a hegyek karéján, mielőtt leereszkednénk a síkságra. Este lesz, mire hazaérkezünk, s másnap reggel, érzékeny búcsút véve vendégek és vendéglátók, halasi barátaink autókaravánja elindul a határ felé. Véget ért az első találkozás egy magyarországi és egy kárpátaljai református gyülekezet között. De abban a reményben válunk el, hogy ők is eljönnek még mihozzánk, s mi is felkeressük őket. Mert hiába a határ, hiába a különböző állampolgárság , a közös nyelv, a közös hit, a közös kultúra erősebb bármilyen szögesdrótnál. És ahogy történelmünk egy, úgy jövőnk is csak egy lehet. Vajúdó, változó világban élünk. A diktatúrák sivár romjain új tavaszt jelezve nyílnak a virágok, bújnak elő a törmelék alól a fűszálak, s amint a gyengének tűnő kis zöld növény keresztülverekszi magát az akadályokon, úgy törekszünk mi is a tiszta levegő, a tiszta napfény felé, és ahogy a fűszál megerősödik, úgy erősödnek azok a szálak is, melyek, átnyúlva határokon, összekötik — eltéphetetlenül összekötik — Észak, Dél, Kelet s Nyugat magyarjait. (Kárpátalja) (Vége)