Reformátusok Lapja, 1999 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1999-01-03 / 1. szám

Szabad kicsi részletből nagy üzenetet kiolvasni? Szabad akkor, ha nyelvtanilag és hitta­­nilag is benne rejtőzik a „kicsiben” a ki­nagyítás lehetősége és jogosultsága. Most ezzel a szabadságommal élek. A kiválasztott Ige fővonulata: Ezékiel el­hívása a prófétai szolgálatra és az ezzel kapcsolatos hatalmas látomása Isten­­ kozmikus „trónkocsijáról”, egyetemes­­ uralkodásáról (Ezék.l.). E látomás le­írása során többször is találkozunk ez-­­­zel a részlettel: „Amikor megláttam az I Úr dicsőségének a látványát, arcra bo- I­rultam ... és hallottam: Emberfia, állj a lábadra, beszélni akarok veled...” (1:28). Később: „...kimentem a völgybe és íme, ott állt az Úr dicsősége... ekkor arcra borultam, de Lélek áradt belém, s talpra állított...” (3:23) Erős a meggyőződésem: ezekben az ismétlődő szavakban és kifejezésekben egész kegyességünket meghatározó fon­tos üzenet van elrejtve. Az Isten közelé­be kerülő ember „arcra esik”. Nem is te­het mást. Emberi ereje megbénul, cső­döt mond. Képességei nincsenek arra méretezve, hogy otthonosan mozogjon a mennyei világ dimenziójában. Emlé­kezzünk Pál apostol megtérésének törté-­­ netére: „...földre esett, és egyáltalán nem látott” (Ap. Csel. 9.). Ám „segít a Lé- J lek a mi erőtelenségünkön” (Róma 8:26). Ez a Lélek állította talpra Ezé­­kielt is. Átemelte a földiből a mennyei dimenzióba. A valláslélektan tisztázta az alapve­tő igazságokat. A „Szentség” földöntúli mágneses erővel vonz magához, és ugyanakkor megriaszt, térdre kénysze­rít, félelmet gerjeszt. Akkor válik lehető­vé, sőt gyógyítóvá és termékennyé az ember és az Isten találkozása, ha Isten könyörül az emberen, és Szentlelkének újjáteremtő erejével körülöleli az isteni­re béna emberi természetet. E fejtegetések konkrétuma: Az egész­séges lelki életben együtt van- és legyen is együtt! - az arcra borulás és a talpra állítás. Az emberi végesség és bűn lelep­leződése, és az isteni erők „hatalomátvé­tele”. Újszövetségi szavakkal szólva: a­­ meghalás és a feltámadás (már itt a földi életben!). „Élek pedig többé nem­­ én, hanem él bennem a Krisztus” ( Gál.2:20). A halálos nyomorúságba i­s merült tékozló fiúból Isten visszafoga- s dott édesgyermeke lesz. Nehéz együtt megélni ezt a kettőt: a meghalást és az új életre megelevene-­­­dést. Mindkét oldalon fenyegetnek a­­ szélsőségek. Van olyan kegyesség,­­ amely túlméretezi a „halál”-elemet: a bűnt, bűnbánatot, sírást, önkínzást. És van olyan kegyesség, amely túlméretezi a „feltámadás”-elemet: az örömöt, a lel­kesedést, a szárnyalást, a győzelmeket. Ott van egészséges gyülekezeti élet, ahol a hívők nem kötelezik el magukat és egymást egyik szélsőség mellett sem. Ez azért nehéz, mert az embereket jobban­­ vonzzák az „extrák”, mint a józan kö­­­­zépút egyszerű lépései. A üdvösség elnyerésének szemléletes példája: magatehetetlenül, bénán fek­szik a templom Ékes-kapujánál az ala­mizsnát váró koldus (Ap.Csel.3). Ám szólt hozzá a kegyelem szava: „Kelj fel és járj!” Péter jobb kezénél fogva fel­emelte. .. az pedig talpra állt és járt, jár­kált, ugrándozott és dicsérte az Istent. Már-már sokalljuk is: „ugrándozni” azért nem kell. Az illendőség keretei kö­zé tessékeljük a Szentlélek munkáját. A lényeg tehát az, hogy mi arcra esünk (vagy térdre esünk), Isten pedig talpra állít, feloldoz, meggyógyít, isteni erőkkel ruház fel. Szükségünk van mindkettőre. Nem a megszokott „Elhi- i szem”-hitre van szükségünk, hanem is­teni erőkkel mozgósított olyan hitre, ami maga is már a kegyelem műve és motorja. ELMÉLKEDÉS 1999. január 3. AZ IGE MELLETT ü üíJüüüüüíIüüüüüüüüüüüüüeISüSüüüüüüüüüíIeIbIeIbIéIeIbIeIeIőIeIeIeIőIeIíIíIíIí] JANUÁR 10. VASÁRNAP Isten világosság, és nincs benne semmi sötét­ség...” (I. János 1:5-10). Különös világosság Isten vilá­gossága. Először nem is nekünk fénylik, előttünk vilá­­gos, hanem belénk világít, leleplezi a rendetlenséget, lát­hatóvá teszi a lelki szennyet, megvilágítva előttünk a ki­vezető utat. Ez a kivezető út a bűnbánat, bűnvallás és bocsánatkérés. Gyümölcse pedig a megtisztított élet és békesség. S csak ezután kezd el világítani előttünk ez a világosság. A belső fény nyomán már fel tudjuk fedezni Isten világossága útmutatását, amit eddig a bennünk le­vő sötétség miatt nem láthattunk igazán. Ezért nem le­het Isten gyermekeinek semmi köze a sötétséghez és a sötétség urához. Nem lehet két úrnak szolgálni. Örven­dezzünk a világ Világosságának, Jézus Krisztusnak és kövessük Őt! Ézsaiás 48:12-22. 467. Dicséret: JANUÁR 11. HÉTFŐ „Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek, ha pedig vétkezik valaki, van pártfo­gónk az Atyánál...” (I. János 2:1-6). Akiknek Jézus gyógyulást, bűnbocsánatot, új élet lehetőségét adta föl­dön jártakor, azokat követésre hívta. A követés pedig azt jelenti, hogy úgy élni, olyan indulattal járni és cseleked­ni, mint ő. Urunk követelménye ma is ez, amikor nincs közöttünk testileg, hanem az Atyánál van. Az egész Szentírás azért adatott, hogy ne vétkezzünk, hanem cse­­lekedjük azt, amit parancsolt. A kegyelem az, hogy ha minden odaszánás és engedelmes indulat ellenére erőt venne rajtunk a kísértés, és vétkezünk, akkor „van párt­fogónk az Atyánál”. Ez a csodálatos kegyelem azonban a hívő embert nem felszabadítja a vétkezésre, hanem elkö­telezi a hálás engedelmességre. Ézsaiás 49:1-13. 119. Zsoltár. JANUÁR 12. KEDD „Aki szereti a testvérét, az a világosságban van...” (I. János 2:7-11). A régi és mindig megújuló pa­rancsolat a szeretet. Elméletben ezt a „leckét” szinte mindenki tudta már akkor is az egyházban. Még a leg­vadabb újító gnosztikusok, extra beavatási szertartások és magatartásformák ajánlói is hangoztatták a szeretet fontosságát. Az életük azonban nem erről szólt. János ez ellen a magatartás ellen harcol. Azok ellen, akik fennen hirdetik, hogy ők a megvilágosodottak, a mennyei fény fiai, az igazság egyedüli birtokosai, de gyűlölködők és ki­rekesztők. Hívő testvéreinek ajánlja a leleplezés lehető­ségét: „Aki szereti a testvérét, az világosságban van... aki pedig gyűlöli testvérét, az sötétségben van”. Ma is biztos segítség az eligazodásban János mértéke, mert ez Jézus mértéke. Ézsaiás 49:14-26. 500. Dicséret. JANUÁR 13. SZERDA „Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van” (I. János 2:12-17). Lehetetlen nem gondolnunk Jézus főpapi imájának erre a kérésére: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem azt, hogy őrizd meg őket a gonosztól”. Ez a kérés ugyanis helyes megvilágí­tásba helyezi mai igénket. Isten akaratából vagyunk eb­ben a világban. Úgy is, mint egyház, mint Krisztus népe. Kivonulnunk engedetlenség lenne. De felolvadnunk a test kívánsága, a szem kívánsága és az élettel való kér­kedés „világiasságában”, Urunk elárulása lenne. Vilá­­giasan szeretni, ami a világban van, engedetlenség. Jé­zus Krisztus szeretetével szeretni e világot, engedelmes­ség, mert Urunk is ezt tette. A világot kiszolgáló keresz­tyén ember szánalmas figura, de a szolgáló élet a hit hő­seinek életstílusa. Legyünk ezek! Ézsaiás 50. 338. Dicséret. JANUÁR 14. CSÜTÖRTÖK „Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus?” (I. János 2:18-25). A levél írása idején el­­terjedt tévtanítás volt az a vélekedés, hogy a „mennyei Krisztusnak”, az igaz Isten Fiának semmi köze sincs a názáreti Jézushoz. Elképzelt, mennyei fényben megma­radt, Földön soha nem tanított és testamentumot nem hagyott „Krisztusuk” szájába azt adhattak, amit kedvük diktált. Nem érvényes Jézus tanítása, nem érvényes az áldozata, nem segítség feltámadása. Mi mondjuk meg, mit kell hinni és mit kell tenni. A gyülekezet igaz mara­déka azonban akkor is tudta az igazságot, „kenete” volt a Szentlélektől arra, hogy leleplezze a hamis indulato­kat és arra is, hogy megtartsa Jézus Krisztus parancsát és továbbadja az apostoli tanításban. A kísértés ma sem ismeretlen. De az Ige ma is vezet. Ézsaiás 51:1-11. 485. Dicséret. JANUÁR 15. PÉNTEK „Ha tudjátok, hogy ő igaz, ismerjétek fel, hogy aki az igazságot cselekszi, az is mind tőle szüle­tett” (I. János 2:26-29). Bizony nehéz lehetett akkor is, mint ahogy ma sem könnyű, felismerni, hogy ki az, aki „tőle született” vagyis Jézus Krisztus tanítványa. Hol kell elkezdeni a hiteles megismerést? János szerint először Jézus Krisztust kell „igaz” ismerettel megismer­ni. Az Ő igazságát, vagyis tanítását kell teljes odaadás­sal kutatni és megismerni. Tudni, hogy nála van az igaz­ság, mert Ő az igaz. S ha ezt valóban világosan látjuk, Őt valóságosan ismerjük, akkor következik a parancs: „ismerjétek fel,­­hogy aki az igazságot cselekszi, az is mind tőle született”. Krisztus igaz ismerete nélkül tehát nem ismerhető fel a tévtanító, de nem ismerhető fel a testvér sem. Ézsaiás 51:12-23. 231. Dicséret: JANUÁR 16. SZOMBAT „Ezért, akiben megvan ez a reménység, megtisz­títja magát, mint ahogyan ő is tiszta” (I. János 3:1-3). János a keresztyén öröm és hálaadás alapjára utal ismét: „Lássátok, milyen nagy szeretetet tanúsított irán­tunk az Atya, Isten gyermekeinek neveznek minket és azok is vagyunk” (l.v.). Majd még tovább megy és arra utal, hogy a jelenlegi állapotunk csak boldogító előleg, mert egyszer meglátjuk Őt, teljes valóságában felismer­jük, mert áldó közelében leszünk. Akiben az a remény­ség megvan, annak élete kényszerítés nélkül, önkéntes engedelmességgel törekszik arra, hogy már e földön mél­tó legyen Istennek erre a szeretetére. Vagyis megtisztít­ja magát, életfolytatását az Úrhoz szabja, akitől min­dent kapott. S azért is, mert arról kell bizonyságot ten­nie e földön, aki tiszta és szent. Ézsaiás 52. 483. Dicséret: Dr. Fekete Károly Maradjon-e a „régi nóta”? Olvasandó: Zsoltár 149:1-5 Az ember hajlamos arra, hogy vak keserűségében „régi nótákat” ismé­telgessen. Zsoltárunk szívet mozga­­tóan így harsonáz: „Énekeljetek az Úrnak új éneket!” Mik ezek a mi „ré­gi nótáink”? 1.,rrossz a világ, megérett a pusz­tulásra!” Tényleg, mind a bibliai korban, mind a császári Rómában, mind a középkorban, mind a XX. században - és a véreskezű diktáto­roktól a TV mai rendőrségi híradó­jáig -, rengeteg aljasság, emberte­lenség, iszonyat tapasztalható. S most megszólal az evangélium: „Úgy szerette Isten a világot..." Méltán kiált föl Luther Márton egyik prédi­kációjában: „Én a pokol tüzét kíván­nám a világnak, s különösen is azt tenném, ha Isten volnék. És mit tesz Isten? Harag helyett, amit a vi­lág igazán kiérdemelt, szereti ezt a világot.” Izrael is megérdemelte volna, hogy abbahagyja vele a vesződséget Isten. Ehelyett ez a boldog tapasz­talás: „Gyönyörködik népében az Úr”. Ugyanez a gondolat van az an­gyalok énekében: „az emberekhez jó­akarat.” Ahogyan árvíz sújtotta vi­dékek felujjonganak, végre eloszla­nak a felhők, és süt rájuk a Nap­­ éppolyan öröm karácsony óta: „Föl­ragyog az igazság Napja..., és suga­rai gyógyulást hoznak” (Malakiás 3:20). Mily biztatás az új év sötétnek tűnő útjain! 2. ,„Engem nem szeret az Isten!” E búskomorságban azt tanácsolja a zsoltár: „Dicsérjétek nevét körtáncot járva!” Tudjuk, hogy a megszületett Úr neve: Immánuel : Velünk az Is­ten. A keresztyén liturgika szerint az újév Jézus nevének ünnepe (Lu­kács 2:21) Őbenne sorsközösséget vállalt velünk Isten. Ha valaki azt érzi magáról: porszem; halandó; fé­reg; hernyó (Jób 25:6), íme: Ő is em­berré lett a Krisztusban. A görög is­tenek is - a pogány hitregék szerint - tettek látogatást az Olümposzról, ám ha kellemetlenné vált a helyzet, verekedésbe keveredtek, akkor - „ill a berek, nádak, erek” -, visszasu­hantak a magasságba. A mi Urunk ott maradt a várfalon kívüli Gecse­­máné-kertben, mert a váltságmű nem maradhatott félbe. Azóta is, mint feltámadott Úr, az „elnyomot­takat”, a szomorúakat, a hitre és en­gedelmességre vágyakozókat „győze­lemmel ékesíti föl.” Milyen bátorító, újévi reménység! 3. „Nincs, aki megértsen!” Tényleg fenyeget korunkban az elmagányo­sodás. Olvastam egy újsághírben, hogy Tokióban, e közel 10 milliós nagyvárosban, egy idős hölgy öngyil­kos lett, s a TV-jéhez írt búcsúleve­let, mert nem volt senkije. Mily más a zsoltáros élménye: a „hívek gyüle­kezetében” zengedezhet: a templom Isten „dicsőségének” közvetítője és „pihenőhely”, erőforrás, oázis a szá­mára. Isten Igéje össze akar ben­nünket is gyűjteni, hogy „Sión lakói örvendezzenek Királyuknak”. Sokan mondják, hogy a református isten­­tisztelet merev; a liturgia egy sze­mélyre épül; a légkör rideg. Te­gyünk róla, hogy a hívek együttléte szeretetközösséggé váljék, s a tagok - a Főnek engedelmeskedve - egy­más segítségére legyenek. Milyen szép újévi program! Szénási Sándor IMÁDKOZZUNK! Nagykegyelmű, könyörülő és hűséges Isten! Édesatyánk a Jézus Krisztusban! Hálát adunk neked, hogy minket a vé­gére hanyatlott esztendőben türelmesen elhordoztál és a mi megsegítésünkben soha el nem fáradtál. Mindennap hir­­dettetted üdvösségünket, s kibeszélhe­­tetlen bölcsességgel és jósággal uralkod­tál gyermekeid felett. Bocsáss meg nekünk, szentséges Atyánk, hogy számtalanszor vétkeztünk ellened. Ne vess el minket a te orcád elől és a te Szentlelkednek ajándékát ne vond meg soha tőlünk. Mily kegyelmes vagy, Úr Isten, hogy továbbra is ígéred áldásaidat. Ha jónak látod, hogy a múló esztendő nyomán új esztendőkben legyen részünk, tégy min­ket és anyaszentegyházunkat buzgóvá a népedért végzett szolgálatban. Segíts, mint gyermekeidet, hogy a te uraidon járjunk és a te evangéliumod, mint mennyei fény, ragyogjon ezután is felet­tünk. Mutasd meg hozzánk való hajlan­dóságodat, Igédnek hirdetésében. Add, hogy földi életünk minden eseményében mindenkor megtaláljunk Téged. Tégy hívekké minket, Úr Isten, mindnyájun­kat a ránk bízottakban, hogy egykor az ítélet nagy napján, mint ha sáfárok megállhassunk előtted. Te oltalmazz meg minket minden nyomorúságtól, te őrizd meg testünket-lelkünket, hogy nagy kegyelmedből új esztendőre vir­radva, téged dicsérhessünk. Urunk, te őrizd meg a mi ki- és bemenetelünket mostantól fogva mindörökké. Ámen. (Czeglédy Sándor: Gyülekezeti imádságok) A heti bibliai részhez „...akit nevezz el Jézusnak...” (II.) Említettük, hogy az Ószövetségben Isten megjelölésére 10 nevet is talá­lunk, de maga a zsidó nép kb. 70 isten­nevét ismeri. Ugyanez a helyzet az Új­szövetségben is. Ha a jelképes kifejezé­seket is számbavesszük (pl. Alfa és Ómega, Júda oroszlánja, Hajnalcsillag stb.), akkor több mint 50 kifejezéssel próbálták megközelíteni vagy megérte­ni Jézus Krisztus lényegét, személyét és tisztségét. A legfontosabb nyilván a „Jézus” név. Ez Jézus „személyi” neve. Valószí­nűleg a héber Jehosua szóból szárma­zik, ami annyit tesz: Jahve segíteni fog, illetve Jahve a segítség vagy üdvösség. Tehát az Úr megszabadít, mert ő a Sza­badító. Szorongattatásoktól, üldözőktől és a bűntől is megszabadít. Ha meggon­doljuk, hogy a zsidóknál a név a lénye­get jelentette, akkor sokat mondok Pé­ter apostolnak a Nagytanács előtti sza­vai: „Nincsen senki másban üdvösség, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözül­­hetnén­d” (Ap Csel.4:12). És ezt a nevet nem véletlenül nyerte, hanem isteni vezetés folytán (Mt 1:20k; Lk 1:31). Kü­lön lelkére kötik előbb Máriának, aztán Józsefnek is. Pedig maga a név nem volt rendkívüli a zsidóságnál. Jézusnak az ószövetségi előképei között említeni szokták Josuét, a Nun fiát, aki Izráelt a földi Kánaánba vezette és Josuát, a Jehosadák fiát, aki a babiloni fogságból való visszatérés után viselte a főpapi tisztet. Őket a görögül beszélő zsidók Jézus névvel nevezték. Az első időkben aztán ezt a nevet földi ember nem hasz­nálta: az első keresztyének tiszteletből, a zsidók pedig gyűlöletből. Az Ószövetségnél említettük, hogy az Úr „neve” több volt, mint egy földi értelemben vett név. Nem üres szó volt, hanem Isten lényét foglalta magába. Ugyanezzel találkozunk az Újszövet­ségben Jézussal kapcsolatban is. Jézus „nevében” jövendöltek, tanítottak, pré­dikáltak, kereszteltek, bűnt bocsátot­tak, démonokat űztek. Az ő nevében gyűltek össze a hívek, ettől a névtől várták a segítséget, ezért a névért hagyták el javaikat, tűrtek üldöztetést, sőt sokszor halált is. Jézust az Újszövetség gyakran neve­zi Küriosznak is. Említettük, hogy a zsidók az Isten nevét jelző JHVH he­lyett Adonaj-t olvastak. A Küriosz pe­dig az Adonaj görög mása, ami egyenlő az arám Mar szóval, ami ismerős a Ma­­ranatha, „Jövel, Urunk” kifejezésből. A Küriosz tehát nem egyéb, mint az ószö­vetségi istennév, a Jahve-Adonaj görög fordítása és Jézusra való alkalmazása. Dr. Bajusz Ferenc

Next