Reformátusok Lapja, 2001 (45. évfolyam, 1-52. szám)

2001-01-28 / 4. szám

Kedves Református Testvéreink! Február elsejétől számlálóbiztosok keresnek fel valamennyiünket. Az eddi­gi szokásoktól eltérően a felekezeti hovatartozás kérdése is rajta lesz az íveken. Egyházunk lelkészi és világi vezetője szól az alábbiakban református testvéreink­hez erről a rendkívül fontos népszámlálási változásról. Az idei népszámláláskor, 60 év után ismét megkérdezik tőlünk azt is, hogy me­lyik felekezethez tartozunk. A válaszadás önkéntes és titkos, mégis komoly jelentősége van annak, hogy há­nyan valljuk, tartjuk magunkat reformátusnak. Ezért arra kérjük Önt - akár rendszeres templomba járó tagja Egyházunknak, akár nem - ha becsüli szülei, nagyszülei egyházának törekvéseit, segítsen azzal, hogy reformátusnak vallja magát és erre buzdítja gyülekezeteinkhez, intézményeinkhez gyengébb-erősebb szállal kötődő ismerőseit is, Isten áldását kérve életére. Szeretteire, tisztelettel köszöntjük: a Magyarországi Református Egyház Elnöksége: Kálmán Attila Bölcskei Gusztáv főgondnok püspök „Református magyar vagyok” Vallomások hitről, egyházról Bocskai István: „Igaz keresztyén hitemről és vallásomról, mellyel idvességemre az én kegyelmes Istenemnek, Te­remtőmnek tartozom: ilyen vallást teszek. Hogy vallom az Atyát, Fiút és Szentlélket, a' tellyes Szent Háromságot egy bizonyos Istenségben lenni, és az egy Úr Jésus Kristusnak érdeméért minden bűneimnek bocsánattyát, és noha ifjúsá­­gomtól fogva minden életemet, mind ő szent Istensége, mind az emberek előtt jó lelki esmérettel igyekeztem vi­selni. De mint Ádámtól származott és gyarlóság alá vette­tett ember, hamu, nem angyal lévén, a' bűnnek terhe alá vettetettnek vallom, és esmérem magamat lenni. De erős és bizonyos hitem minden én bűneimnek botsánatja felől oly vagyon, az én idvezítő Kristusomnak érdeméért, hogy ha mind a' széles világnak bűneit, és an­nak számlálhatatlan voltát egyedül tselekedtem volna is, és terhe rajtam volna, az én idvezítő Kristusomnak minden hívekért, én érettem is szegény bűnös férgéért a' keresztfán kiontott tsak egy tsep­pére is azoknál nagyobb, hathatósb és érdeme­sebb lévén, én róllam azt elmosta...” Czine Mihály: „Eddig, négy évszázadon keresztül, a számarányánál is nagyobb szerepe volt a protestantizmus­nak, benne a kálvinizmusnak a magyar művelődésben; a protestáns szín dominált a nemzettudatban... Csakis egy­ségben, összefogott erővel munkálkodva boldogulhatunk. Együtt, egymásért is dolgozva... a Krisztusban méltó éle­tért, a magyarság és az emberiség megtartásáért... Van-e erőnk, lesz-e erőnk a megújulásra, az elvégzendő felada­tokhoz?” Móricz Zsigmond: „A szenvedés többet ad az embernek, mint az öröm. Ilyenformán én sokat köszönhetek a pataki­skolának... A Patak felett futó felhők a magyarság felhői voltak mindig az én számomra... Nagy és nemes eszmék uralkodtak itt a lelkekben. A Kazincy házához kivittek bennünket Széphalomra, s ez egy életre elhatározó befo­lyást gyakorolt rám. A Tompa Mihály, az Erdélyi János, s mindezek fölött a Kossuth Lajos lelke égetett és gyújtoga­tott itt.” Szabó Dezső: „Az ember minden hallása emberi bűn, az ember minden felemelkedése, győzelme emberi érdemeihez az isteni szövetség igazsága és méltósága. Bennünk van a sátán és bennünk van a Krisztus, bennünk van a pokol és bennünk van a menny, bennünk van a büntetés és bennünk van a jutalmazás. (Az embertörténelem minden szenvedése emberi felelősség, minden győzelme az isten-arc felé­­ em­beri eredmény.)” Németh László: „A református magyar népben éppúgy benne van a Biblia, mint a kenyér, melyet eszik s a szőlő, amelyet kapál. Ebben mosakodott és ebben ün­nepelt. A Károli Gáspár három éven át nyílt mondataiban három évtized magyar áhitata illatozott a Teremtő felé.” Sinka István: „Él Pesten egy jó főorvos, / református mint én vagyok­­ / Jézus úr, ha elcsal innen, / Kettétörök egy csillagot. / S felit fenn az égen hagyom, / má­sikat meg neki adom.” Ady Endre: „Az Isten van valamiként: / Minden Gondolatnak alján. / Mindig ne­ki harangozunk / S óh, jaj, én ott ülök a balján.” 8 oldal, ára: 66 Ft 7­4 Vallás és vállalás Ámulok és tűnődöm egy ideje: pár­tok és autómárkák hajszás versenye után, az útmentén hatalmas plakáto­kon a pápa őszentsége és egy jelmondat élénkíti mindennapjainkat: „1000 éve ve­lünk és értünk - a Magyar Katolikus Egy­ház” Ezer év: folyamatos drámákban, küzdelmekben, vereségekben is lélek­emelő valóság. István király monumentá­lis cselekedete, a magyarság keresztyénné emelése, a magyarság sorsfordító pillana­ta máig ható erő megmaradásunkban. De a folyamatos és fejedelmi többes? - sza­bad legyen a posztmodern feledékenység jeleként is minősíteni. Mert tűnődésem közben felmerül: ve­lünk és értünk - de vajon milyen nyelven is maradtunk meg ezer esztendőn át? Mert ebben az évezredes folyamatosságban lé­tünk tétje: anyanyelviségünk. Amely a ve­­lü­nk és értünk sorskérdését jelentette és jelenti minden időben, trianoni szétszag­­gatásunk folytán különösképp. Az elmúlt csaknem ötszáz esztendőben sajátos nem­zeti és közösségi eszmélkedésünk súlyos megpróbáltatásokat jelentő korszaka épp a reformációval következhetett be. A ma­gyarra fordított Bibliával. Ahogy Németh László mondja: Károli Gáspárban „tiszte­lem a protestánsok közt úttörő Komjátit, az írásról lemondó tehetséges Pestit, a kultúrhős Sylvestert, Heltait s ki tudja hány elkallódott fordítás szerzőjét. Ő a szándék, aki magyarul akarta hallani és hallatni Istent, mert nagyon akarta, hal­latta is.” (A vizsolyi biblia). S tegyük hoz­zá, mert az Isten is akarta, hogy megma­radjunk, ezért írhatta hatalmas versében (A reformáció genfi emlékművénél) Illyés, hogy Kálvin nélkül magyarság sem lett volna. De a plakátos katolikus idilli jelmondat eltakarja a nemzeti drámát is. Velünk és értünk? - de hát a magyar ka­tolicizmus sok századon át nem a Habs­burg uralom legfőbb támaszát jelentette­­e? A prédikátortársaival gályarabságot szenvedett Kocsi Csergő Bálint emlékira­tában (Kősziklán épült ház ostroma) ke­gyetlen próbatételeket és kínzásokat so­rolván feljegyzi: „...vasas németektől kí­sértetvén Szécséni György, a kalocsai ér­sek Győrből, Komáromból, Óvárból és a körülvaló helységből, Kollonics Leopold németújvári püspök Pozsonyból, Pong­­rácz János váci püspök Nagyszombatból, mások Patakról, Nagybányáról, Tokajról, Szerencsről, Mádról, Tályáról, Munkács­ról, Körmöcről, Késmárkról, sat., Ma­gyarországnak nagy részéről az Isten be­szédét hirdető Krisztus szolgáit elpusztí­tották, némelyeket megölvén, némelyeket Németországba és Erdélybe siralmas számkivetésbe kergetvén..."- és sorolja tovább a gyújtogatás, a gyilkolás, a ke­gyetlenség tényeit. Nem a felekezeti vita fellobbantása végett idéztem a kevés élet­ben maradt prédikátor egyikét, aki tény­szerűen tudósít a Magyar Katolikus Egy­ház legfelsőbb vezetőinek XVII. századi kíméletlen cselekedeteiről. Azért teszem, hogy jelezzem: micsoda történelmi és felekezeti drámákat élt meg a magyar­ság az elmúlt ezredévben. Nem ámíthatjuk magunkat mi, refor­mátusok sem. Egyházunk vétségeit is jól tudjuk, újra és újra az egyház legkivá­lóbbjait ítélték eklézsia-megkövetésre. Hitéleti, szellemi és erkölcsi elgyengülé­sek okán sem állíthatjuk az elmúlt száza­dok mai jelmondataként, hogy velünk és értünk cselekedett minden időben. Ady Endre is sok érvvel szolgál ehhez. Későb­bi példa: Ravasz László püspök emlék­iratának egy fejezetében kérlelhetetlen önvizsgálattal elemezte drámai lépéseit és súlyos vétségeit a zsidóság ellen ho­zott megkülönböztető törvények dolgá­ban, amely nemcsak a maga felelősségét, hanem egyházának súlyos mulasztását is jelentette. De vallomásában az is olvas­ható, hogy 1944 őszén, a zsidók elhurco­lásának legsúlyosabb napjaiban svéd közvetítéssel sem sikerült a hercegprí­mást rábírni a közös és nyilvános tiltako­zásra. Vajon a tragikus tény fényében, az ezeréves folytonosság jegyében értsük a velünk és értünk jelmondatot? Mert Már­ton Áron zsidók melletti kiállása, nagysá­ga és bátorsága nem emelkedett hivatalos egyházi érvényre. S ahogy a diktatúra év­tizedeiben, Péter János és Bartha Tibor nevével különösen is jelezve, a reformo­­ t írta: Ablonczy László tus egyház intézményesen kiszolgáló egyházzá süllyedt, olyanképpen történt a Magyar Katolikus Egyházzal is. Papok százai védték, vigasztalták a lelkeket, de Mindszenty József, Grósz József és so­kan az igazak hitükért, magyarságukért, kommunistaellenességükért megkínzot­­tak és börtönben szenvedtek,­ ám Beresztóczy Miklós és mások „békepapi” és képviselői karrierrel, az isteni külde­tést földi hívságok intézményesítésével helyettesítették, a diktatúrát hitelesítet­ték. S ne ámítsuk magunkat a szabadság új korában sem. Katolikusok, reformátusok és más felekezetű magas méltóságok né­melyikének kicsinyes gondolkodása földi és személyes hatalomra szolgál. Mai pél­daként említhetünk egyházi vezetőt öntet­szelgő vezérségében, pozíciók sokaságá­ban; más hatalmi bódulattól vezetve fo­lyamatosan minősíthetetlen hangon be­szél embertársaival. De minap olvastam egy mélyen hívő katolikus irodalomtörté­nész elemzését arról, hogy a pannonhalmi magas méltóság milyen képtelenségekre jut, s parttalan gondolatokat képvisel, csak azért, hogy a közéletben már jó ide­je az üdvözítő próféta pózában tetszelgő társával nyájasan egyetértsen. S hogy az egyházon belül is ennek milyen gyakorla­ti következményei mutatkoznak, arra nemcsak pannonhalmi, hanem győri pap­tanárok sorsáról szóló tudósításokban is értesülhettünk. Ebben az a képtelen reali­tás, hogy az említett személyek nemcsak magukat, hanem egyházukat intézménye­sen is képviselik. Föntebbi gondolatainkat talán közzé se adjuk, ha a megújhodottnak mondott ka­tolikus médiapropaganda újabb fordulat­tal meg nem lepi a Reformátusok Lapjá­nak szerkesztőségét is. Dr. Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Kar titkára levélben tájékoztatott bennünket arról, hogy a katolikus egyháznak nincs nyilvántartása, ezért „ valamennyi magyar háztartás postaládájába" eljuttatnak egy népszámlálásra utaló képeslapot. Ha olyan fokon nincs nyilvántartás a katoli­kus egyházban, hogy a Reformátusok Lapja főszerkesztőjét is a támogatás je­gyében szólítják meg, akkor már körvona­lazódik bennünk az a számszaki túlzás is, amely 6,5 millió magyar katolikusra hi­vatkozik. A levélből értelemszerűen kitű­nik: az elkövetkezendő napokban sok tíz-­­ és százezer református, evangélikus, zsi­dó, unitárius, baptista hívő is „Tisztelt ka­tolikus testvérem!” -mel szólíttatik meg otthonában. A plakátokon és a televízió­ban hirdetett ezer éves gondolat értelme­zése a titkári levélből is előtűnik: „Straté­giai célunk a társadalommal együtt élő, annak morális állapotát immár ezer éve stabilizáló, illetve fejlesztő egyház megis­mertetése". Ezen állítás nyomán tehát Kocsi Csergő Bálint prédikátortársai és a református hitűek ezrei is, a stabilizáció jegyében szenvedtek gályarabságot, megkínzatást és ölettek meg? De vajon II. Rákóczi Ferenc magyarságát feledtető katolikus neveltetése milyen társadalom­mal együtt élő moralitás jegyében igazol­ható napjainkban is? S most nem is a sza­badságharc vezérére gondolok, hanem a Confessio írójának mély katolikus hitét, amely különb megtartó erőt sugall a mai napig, mint azon katolikus méltóságok, akik a Habsburg hatalomnak tetsző egy­házi ideológiát intézményesen szolgálták. Mintha az ezeréves idilli együttműködés stratégiai gondolata egy, évtizedekkel ezelőtti politikai jelmondatot idézne, mi­szerint: aki nincs ellenünk, az velünk van. A reformátusok nincsenek a katolikusok ellen, tehát „velük” vannak és így, követ­kezésképp, jogosultak arra, hogy katoli­kus testvéri megszólításra érdemesülje­nek. Nem számonkéréssel, hanem a meg­szenvedett vérzivataros századok tanulsá­gai nyomán talán ajánlható: szerényen és közösen vállaljuk, tisztítsuk és birtokoljuk az elmúlt ezer esztendőt. Amelybe határo­kon túli honfitársaink is beletartoznak. S ha meggondolom, hogy a Hősök terén ál­dást osztó pápa őszentsége a csángók sor­sáról nem óhajt tudomást venni, s Gyula­­fehérvárra is azért nem látogatott, mert számára az egyház világhatalmi kér­dése gyakran fontosabb, mint például az emberi voltukban, hitükben és in­tézményeikben nyomorúságban tartott er­délyi magyar katolikusok iránti együttér­zés, akkor talán nem is 6,5 millió magyar hittestvér, hanem csaknem tizenötmillió magyar érezheti: a plakáton látható II. János Pál égbe emelkedő keze földi érde­ket is sugall. A titkári levélben pedig an­nak az elvnek gyakorlati megnyilatkozá­sát lássuk, amely a közelmúltban, a refor­mátusok körében jobbára szemérmesen elhallgatott tény, pápai iratban is megfo­galmazódott, eszerint: Azok az egyházi közösségek ellenben, melyek nem őrizték meg az érvényes püspökséget és az Eu­­charisztia misztériumának eredeti és tel­jes valóságát, nem egyházak a szó saját értelmében. Átvilágítás­­ a közéletben újra divatos kérdés, s az abszurdum ebben is az, hogy sokszor azok hangoskodnak és moralizál­nak róla, akik évtizedeken át maguk is a diktatúrát szolgálták embertársaik lejára­tásával, besúgásával. De vajon nem töb­bet ártanak-e azok a mai politikusok, saj­tó, televízió, rádióbeli szerkesztők, akik óránként, naponként valótlan híreket, rá­galmakat terjesztenek következmények nélkül, s szinte törvényen kívüli védettsé­get élveznek? A református egyházban is most újra fellobbant a tisztázási szándék. De, adódik a kérdés, milyen elvek és ada­tok alapján lehet majd igazságot találni, ha például, az egyházügyi hivatalos anya­got jóval tartósabb titkosítási rendelettel mélyhűtötték, mint a közéleti és belügyi iratokat? S vajon, évtizedekkel a szabad­ság eljövetele után, hogyan lehet minden­kire ható s az egyház egészére sugárzó morális rendet teremteni, ha például a bolseviki idők dicséretét imádkozó pap - maiak jóváhagyásával - az új időkben rendezett konferenciák, összejövetelek kegyes áldásosztója? Úgy vélem, felekezeti hovatartozástól függetlenül, ez a februári népszámlálás inkább csöndes meditációt kíván minden személytől. Egyházhoz való tartozá­sunkban önnön átvilágításunkra szólít fel és bátorít. Nem bemondás és rubrika kitöltése itt a legfontosabb kötelezettség, hanem önmagunk sorsának, hitének tisztázása, a családhoz, Istenhez, egy­házhoz való tartozásunk számvetésének kötelezettségét szükséges elvégeznünk. A „kommunikációs kampány” voltaképpen leplezett pénzhajsza. A minél magasabb állami támogatásért való küzdelem. Eb­ben az anyagiságra alapozott és kénysze­­rített felekezeti küzdelemben persze egy­házunk szolid arctalansága sem lehet pél­da. Mert, ellentétben a katolikus egyház offenzív jelenlétével, a református egyház távlatos média-elgondolással nem rendel­kezik. Sőt, számos példát említhetnék az elmúlt évekből, akiknek feladata volna, nem érzik, hogy az új kezdeményezések, javaslatok elhallgatásával, a némasággal nem szolgálják az egyház javát. Mert az idő m­ megszólítása elől kitérhetnek, de ez­zel még csak haladékot sem nyernek, csak mulasztást követnek el. A református hit­élet és az egyház a folyamatos megújulást parancsolja. Személyi és hatalmi küzdel­mek helyett várjuk az intézményes és kö­zös felismerést, hogy a korszerű refor­mátus egyházi arculat megteremtése a mostani népszámlálás nyomán kérlel­hetetlenül a megkerülhetetlen feladato­kat jelöli ki az egyház vezetői, hívei és a zsinat számára. Ha már számokkal játszunk ebben a társadalmi és lelki bolydulásban, talán az igazsághoz közelítő feltételezés, hogy 6,5 millió magyar inkább bizonytalan hité­ben, keresi Istent, a krisztusi áldozat értel­mét, akár katolikus, akár református, s bármi más egyház tagja - de sokan ateis­ták is. Keresésben élünk, mert védelem­re, ítéletre, megbocsátásra és reménység­re sokan vágyakozunk. S ha esendő ön­­szeretetünkben nem ismertük is fel, az is­teni rend és kegyelem szerint porszem­lé­tünkkel, öntudatlanul is, bizakodunk. Benne - elettől fogva... Mert ő az igazi pártfogónk, s nem a hívekre mért állami támogatás. János apostollal szólva: „Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus” (János I. levele 2,1).

Next