Reformátusok Lapja, 2001 (45. évfolyam, 1-52. szám)
2001-01-28 / 4. szám
Kedves Református Testvéreink! Február elsejétől számlálóbiztosok keresnek fel valamennyiünket. Az eddigi szokásoktól eltérően a felekezeti hovatartozás kérdése is rajta lesz az íveken. Egyházunk lelkészi és világi vezetője szól az alábbiakban református testvéreinkhez erről a rendkívül fontos népszámlálási változásról. Az idei népszámláláskor, 60 év után ismét megkérdezik tőlünk azt is, hogy melyik felekezethez tartozunk. A válaszadás önkéntes és titkos, mégis komoly jelentősége van annak, hogy hányan valljuk, tartjuk magunkat reformátusnak. Ezért arra kérjük Önt - akár rendszeres templomba járó tagja Egyházunknak, akár nem - ha becsüli szülei, nagyszülei egyházának törekvéseit, segítsen azzal, hogy reformátusnak vallja magát és erre buzdítja gyülekezeteinkhez, intézményeinkhez gyengébb-erősebb szállal kötődő ismerőseit is, Isten áldását kérve életére. Szeretteire, tisztelettel köszöntjük: a Magyarországi Református Egyház Elnöksége: Kálmán Attila Bölcskei Gusztáv főgondnok püspök „Református magyar vagyok” Vallomások hitről, egyházról Bocskai István: „Igaz keresztyén hitemről és vallásomról, mellyel idvességemre az én kegyelmes Istenemnek, Teremtőmnek tartozom: ilyen vallást teszek. Hogy vallom az Atyát, Fiút és Szentlélket, a' tellyes Szent Háromságot egy bizonyos Istenségben lenni, és az egy Úr Jésus Kristusnak érdeméért minden bűneimnek bocsánattyát, és noha ifjúságomtól fogva minden életemet, mind ő szent Istensége, mind az emberek előtt jó lelki esmérettel igyekeztem viselni. De mint Ádámtól származott és gyarlóság alá vettetett ember, hamu, nem angyal lévén, a' bűnnek terhe alá vettetettnek vallom, és esmérem magamat lenni. De erős és bizonyos hitem minden én bűneimnek botsánatja felől oly vagyon, az én idvezítő Kristusomnak érdeméért, hogy ha mind a' széles világnak bűneit, és annak számlálhatatlan voltát egyedül tselekedtem volna is, és terhe rajtam volna, az én idvezítő Kristusomnak minden hívekért, én érettem is szegény bűnös férgéért a' keresztfán kiontott tsak egy tseppére is azoknál nagyobb, hathatósb és érdemesebb lévén, én róllam azt elmosta...” Czine Mihály: „Eddig, négy évszázadon keresztül, a számarányánál is nagyobb szerepe volt a protestantizmusnak, benne a kálvinizmusnak a magyar művelődésben; a protestáns szín dominált a nemzettudatban... Csakis egységben, összefogott erővel munkálkodva boldogulhatunk. Együtt, egymásért is dolgozva... a Krisztusban méltó életért, a magyarság és az emberiség megtartásáért... Van-e erőnk, lesz-e erőnk a megújulásra, az elvégzendő feladatokhoz?” Móricz Zsigmond: „A szenvedés többet ad az embernek, mint az öröm. Ilyenformán én sokat köszönhetek a patakiskolának... A Patak felett futó felhők a magyarság felhői voltak mindig az én számomra... Nagy és nemes eszmék uralkodtak itt a lelkekben. A Kazincy házához kivittek bennünket Széphalomra, s ez egy életre elhatározó befolyást gyakorolt rám. A Tompa Mihály, az Erdélyi János, s mindezek fölött a Kossuth Lajos lelke égetett és gyújtogatott itt.” Szabó Dezső: „Az ember minden hallása emberi bűn, az ember minden felemelkedése, győzelme emberi érdemeihez az isteni szövetség igazsága és méltósága. Bennünk van a sátán és bennünk van a Krisztus, bennünk van a pokol és bennünk van a menny, bennünk van a büntetés és bennünk van a jutalmazás. (Az embertörténelem minden szenvedése emberi felelősség, minden győzelme az isten-arc felé emberi eredmény.)” Németh László: „A református magyar népben éppúgy benne van a Biblia, mint a kenyér, melyet eszik s a szőlő, amelyet kapál. Ebben mosakodott és ebben ünnepelt. A Károli Gáspár három éven át nyílt mondataiban három évtized magyar áhitata illatozott a Teremtő felé.” Sinka István: „Él Pesten egy jó főorvos, / református mint én vagyok / Jézus úr, ha elcsal innen, / Kettétörök egy csillagot. / S felit fenn az égen hagyom, / másikat meg neki adom.” Ady Endre: „Az Isten van valamiként: / Minden Gondolatnak alján. / Mindig neki harangozunk / S óh, jaj, én ott ülök a balján.” 8 oldal, ára: 66 Ft 74 Vallás és vállalás Ámulok és tűnődöm egy ideje: pártok és autómárkák hajszás versenye után, az útmentén hatalmas plakátokon a pápa őszentsége és egy jelmondat élénkíti mindennapjainkat: „1000 éve velünk és értünk - a Magyar Katolikus Egyház” Ezer év: folyamatos drámákban, küzdelmekben, vereségekben is lélekemelő valóság. István király monumentális cselekedete, a magyarság keresztyénné emelése, a magyarság sorsfordító pillanata máig ható erő megmaradásunkban. De a folyamatos és fejedelmi többes? - szabad legyen a posztmodern feledékenység jeleként is minősíteni. Mert tűnődésem közben felmerül: velünk és értünk - de vajon milyen nyelven is maradtunk meg ezer esztendőn át? Mert ebben az évezredes folyamatosságban létünk tétje: anyanyelviségünk. Amely a velünk és értünk sorskérdését jelentette és jelenti minden időben, trianoni szétszaggatásunk folytán különösképp. Az elmúlt csaknem ötszáz esztendőben sajátos nemzeti és közösségi eszmélkedésünk súlyos megpróbáltatásokat jelentő korszaka épp a reformációval következhetett be. A magyarra fordított Bibliával. Ahogy Németh László mondja: Károli Gáspárban „tisztelem a protestánsok közt úttörő Komjátit, az írásról lemondó tehetséges Pestit, a kultúrhős Sylvestert, Heltait s ki tudja hány elkallódott fordítás szerzőjét. Ő a szándék, aki magyarul akarta hallani és hallatni Istent, mert nagyon akarta, hallatta is.” (A vizsolyi biblia). S tegyük hozzá, mert az Isten is akarta, hogy megmaradjunk, ezért írhatta hatalmas versében (A reformáció genfi emlékművénél) Illyés, hogy Kálvin nélkül magyarság sem lett volna. De a plakátos katolikus idilli jelmondat eltakarja a nemzeti drámát is. Velünk és értünk? - de hát a magyar katolicizmus sok századon át nem a Habsburg uralom legfőbb támaszát jelentettee? A prédikátortársaival gályarabságot szenvedett Kocsi Csergő Bálint emlékiratában (Kősziklán épült ház ostroma) kegyetlen próbatételeket és kínzásokat sorolván feljegyzi: „...vasas németektől kísértetvén Szécséni György, a kalocsai érsek Győrből, Komáromból, Óvárból és a körülvaló helységből, Kollonics Leopold németújvári püspök Pozsonyból, Pongrácz János váci püspök Nagyszombatból, mások Patakról, Nagybányáról, Tokajról, Szerencsről, Mádról, Tályáról, Munkácsról, Körmöcről, Késmárkról, sat., Magyarországnak nagy részéről az Isten beszédét hirdető Krisztus szolgáit elpusztították, némelyeket megölvén, némelyeket Németországba és Erdélybe siralmas számkivetésbe kergetvén..."- és sorolja tovább a gyújtogatás, a gyilkolás, a kegyetlenség tényeit. Nem a felekezeti vita fellobbantása végett idéztem a kevés életben maradt prédikátor egyikét, aki tényszerűen tudósít a Magyar Katolikus Egyház legfelsőbb vezetőinek XVII. századi kíméletlen cselekedeteiről. Azért teszem, hogy jelezzem: micsoda történelmi és felekezeti drámákat élt meg a magyarság az elmúlt ezredévben. Nem ámíthatjuk magunkat mi, reformátusok sem. Egyházunk vétségeit is jól tudjuk, újra és újra az egyház legkiválóbbjait ítélték eklézsia-megkövetésre. Hitéleti, szellemi és erkölcsi elgyengülések okán sem állíthatjuk az elmúlt századok mai jelmondataként, hogy velünk és értünk cselekedett minden időben. Ady Endre is sok érvvel szolgál ehhez. Későbbi példa: Ravasz László püspök emlékiratának egy fejezetében kérlelhetetlen önvizsgálattal elemezte drámai lépéseit és súlyos vétségeit a zsidóság ellen hozott megkülönböztető törvények dolgában, amely nemcsak a maga felelősségét, hanem egyházának súlyos mulasztását is jelentette. De vallomásában az is olvasható, hogy 1944 őszén, a zsidók elhurcolásának legsúlyosabb napjaiban svéd közvetítéssel sem sikerült a hercegprímást rábírni a közös és nyilvános tiltakozásra. Vajon a tragikus tény fényében, az ezeréves folytonosság jegyében értsük a velünk és értünk jelmondatot? Mert Márton Áron zsidók melletti kiállása, nagysága és bátorsága nem emelkedett hivatalos egyházi érvényre. S ahogy a diktatúra évtizedeiben, Péter János és Bartha Tibor nevével különösen is jelezve, a reformo t írta: Ablonczy László tus egyház intézményesen kiszolgáló egyházzá süllyedt, olyanképpen történt a Magyar Katolikus Egyházzal is. Papok százai védték, vigasztalták a lelkeket, de Mindszenty József, Grósz József és sokan az igazak hitükért, magyarságukért, kommunistaellenességükért megkínzottak és börtönben szenvedtek, ám Beresztóczy Miklós és mások „békepapi” és képviselői karrierrel, az isteni küldetést földi hívságok intézményesítésével helyettesítették, a diktatúrát hitelesítették. S ne ámítsuk magunkat a szabadság új korában sem. Katolikusok, reformátusok és más felekezetű magas méltóságok némelyikének kicsinyes gondolkodása földi és személyes hatalomra szolgál. Mai példaként említhetünk egyházi vezetőt öntetszelgő vezérségében, pozíciók sokaságában; más hatalmi bódulattól vezetve folyamatosan minősíthetetlen hangon beszél embertársaival. De minap olvastam egy mélyen hívő katolikus irodalomtörténész elemzését arról, hogy a pannonhalmi magas méltóság milyen képtelenségekre jut, s parttalan gondolatokat képvisel, csak azért, hogy a közéletben már jó ideje az üdvözítő próféta pózában tetszelgő társával nyájasan egyetértsen. S hogy az egyházon belül is ennek milyen gyakorlati következményei mutatkoznak, arra nemcsak pannonhalmi, hanem győri paptanárok sorsáról szóló tudósításokban is értesülhettünk. Ebben az a képtelen realitás, hogy az említett személyek nemcsak magukat, hanem egyházukat intézményesen is képviselik. Föntebbi gondolatainkat talán közzé se adjuk, ha a megújhodottnak mondott katolikus médiapropaganda újabb fordulattal meg nem lepi a Reformátusok Lapjának szerkesztőségét is. Dr. Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Kar titkára levélben tájékoztatott bennünket arról, hogy a katolikus egyháznak nincs nyilvántartása, ezért „ valamennyi magyar háztartás postaládájába" eljuttatnak egy népszámlálásra utaló képeslapot. Ha olyan fokon nincs nyilvántartás a katolikus egyházban, hogy a Reformátusok Lapja főszerkesztőjét is a támogatás jegyében szólítják meg, akkor már körvonalazódik bennünk az a számszaki túlzás is, amely 6,5 millió magyar katolikusra hivatkozik. A levélből értelemszerűen kitűnik: az elkövetkezendő napokban sok tíz- és százezer református, evangélikus, zsidó, unitárius, baptista hívő is „Tisztelt katolikus testvérem!” -mel szólíttatik meg otthonában. A plakátokon és a televízióban hirdetett ezer éves gondolat értelmezése a titkári levélből is előtűnik: „Stratégiai célunk a társadalommal együtt élő, annak morális állapotát immár ezer éve stabilizáló, illetve fejlesztő egyház megismertetése". Ezen állítás nyomán tehát Kocsi Csergő Bálint prédikátortársai és a református hitűek ezrei is, a stabilizáció jegyében szenvedtek gályarabságot, megkínzatást és ölettek meg? De vajon II. Rákóczi Ferenc magyarságát feledtető katolikus neveltetése milyen társadalommal együtt élő moralitás jegyében igazolható napjainkban is? S most nem is a szabadságharc vezérére gondolok, hanem a Confessio írójának mély katolikus hitét, amely különb megtartó erőt sugall a mai napig, mint azon katolikus méltóságok, akik a Habsburg hatalomnak tetsző egyházi ideológiát intézményesen szolgálták. Mintha az ezeréves idilli együttműködés stratégiai gondolata egy, évtizedekkel ezelőtti politikai jelmondatot idézne, miszerint: aki nincs ellenünk, az velünk van. A reformátusok nincsenek a katolikusok ellen, tehát „velük” vannak és így, következésképp, jogosultak arra, hogy katolikus testvéri megszólításra érdemesüljenek. Nem számonkéréssel, hanem a megszenvedett vérzivataros századok tanulságai nyomán talán ajánlható: szerényen és közösen vállaljuk, tisztítsuk és birtokoljuk az elmúlt ezer esztendőt. Amelybe határokon túli honfitársaink is beletartoznak. S ha meggondolom, hogy a Hősök terén áldást osztó pápa őszentsége a csángók sorsáról nem óhajt tudomást venni, s Gyulafehérvárra is azért nem látogatott, mert számára az egyház világhatalmi kérdése gyakran fontosabb, mint például az emberi voltukban, hitükben és intézményeikben nyomorúságban tartott erdélyi magyar katolikusok iránti együttérzés, akkor talán nem is 6,5 millió magyar hittestvér, hanem csaknem tizenötmillió magyar érezheti: a plakáton látható II. János Pál égbe emelkedő keze földi érdeket is sugall. A titkári levélben pedig annak az elvnek gyakorlati megnyilatkozását lássuk, amely a közelmúltban, a reformátusok körében jobbára szemérmesen elhallgatott tény, pápai iratban is megfogalmazódott, eszerint: Azok az egyházi közösségek ellenben, melyek nem őrizték meg az érvényes püspökséget és az Eucharisztia misztériumának eredeti és teljes valóságát, nem egyházak a szó saját értelmében. Átvilágítás a közéletben újra divatos kérdés, s az abszurdum ebben is az, hogy sokszor azok hangoskodnak és moralizálnak róla, akik évtizedeken át maguk is a diktatúrát szolgálták embertársaik lejáratásával, besúgásával. De vajon nem többet ártanak-e azok a mai politikusok, sajtó, televízió, rádióbeli szerkesztők, akik óránként, naponként valótlan híreket, rágalmakat terjesztenek következmények nélkül, s szinte törvényen kívüli védettséget élveznek? A református egyházban is most újra fellobbant a tisztázási szándék. De, adódik a kérdés, milyen elvek és adatok alapján lehet majd igazságot találni, ha például, az egyházügyi hivatalos anyagot jóval tartósabb titkosítási rendelettel mélyhűtötték, mint a közéleti és belügyi iratokat? S vajon, évtizedekkel a szabadság eljövetele után, hogyan lehet mindenkire ható s az egyház egészére sugárzó morális rendet teremteni, ha például a bolseviki idők dicséretét imádkozó pap - maiak jóváhagyásával - az új időkben rendezett konferenciák, összejövetelek kegyes áldásosztója? Úgy vélem, felekezeti hovatartozástól függetlenül, ez a februári népszámlálás inkább csöndes meditációt kíván minden személytől. Egyházhoz való tartozásunkban önnön átvilágításunkra szólít fel és bátorít. Nem bemondás és rubrika kitöltése itt a legfontosabb kötelezettség, hanem önmagunk sorsának, hitének tisztázása, a családhoz, Istenhez, egyházhoz való tartozásunk számvetésének kötelezettségét szükséges elvégeznünk. A „kommunikációs kampány” voltaképpen leplezett pénzhajsza. A minél magasabb állami támogatásért való küzdelem. Ebben az anyagiságra alapozott és kényszerített felekezeti küzdelemben persze egyházunk szolid arctalansága sem lehet példa. Mert, ellentétben a katolikus egyház offenzív jelenlétével, a református egyház távlatos média-elgondolással nem rendelkezik. Sőt, számos példát említhetnék az elmúlt évekből, akiknek feladata volna, nem érzik, hogy az új kezdeményezések, javaslatok elhallgatásával, a némasággal nem szolgálják az egyház javát. Mert az idő m megszólítása elől kitérhetnek, de ezzel még csak haladékot sem nyernek, csak mulasztást követnek el. A református hitélet és az egyház a folyamatos megújulást parancsolja. Személyi és hatalmi küzdelmek helyett várjuk az intézményes és közös felismerést, hogy a korszerű református egyházi arculat megteremtése a mostani népszámlálás nyomán kérlelhetetlenül a megkerülhetetlen feladatokat jelöli ki az egyház vezetői, hívei és a zsinat számára. Ha már számokkal játszunk ebben a társadalmi és lelki bolydulásban, talán az igazsághoz közelítő feltételezés, hogy 6,5 millió magyar inkább bizonytalan hitében, keresi Istent, a krisztusi áldozat értelmét, akár katolikus, akár református, s bármi más egyház tagja - de sokan ateisták is. Keresésben élünk, mert védelemre, ítéletre, megbocsátásra és reménységre sokan vágyakozunk. S ha esendő önszeretetünkben nem ismertük is fel, az isteni rend és kegyelem szerint porszemlétünkkel, öntudatlanul is, bizakodunk. Benne - elettől fogva... Mert ő az igazi pártfogónk, s nem a hívekre mért állami támogatás. János apostollal szólva: „Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus” (János I. levele 2,1).