Reformátusok Lapja, 2002 (46. évfolyam, 1-52. szám)
2002-01-06 / 1. szám
Elmélkedés 2002. január 6 .KEMÉKJAm kívánságnak és imádságnak is gyönyör I rá az alábbi hitvallás, amit Dietrich Bonhoeffer 1944-ben írt a koncentrációs táborban: „Isten nem a mi kívánságainkat teljesíti, hanem az ő ígéreteit. Ez azt jelenti, hogy ő a föld ura, megőrzi egyházát, és i mindig új hitet ad. Hiszem, hogy Isten mindenből, még a legrosszabból is jót tud és akar előhozni. De ehhez emberiekre van szüksége, akik minden dolgukat a legjobban igyekeznek végezni. Hiszem, hogy Isten minden nehéz helyzetben annyi erőt ad nekünk, jó amennyire szükségünk van. De ezt nem adja előre oda, hogy mi mindenek előtt I Rá és ne magunkra hagyatkozzunk. Ilyen hittel minden jövőtől való félelem I elűzhető lenne. Hiszem, hogy a mi tévedéseink és hi- I bőink nem hiábavalóak. Isten azokat ugyanúgy tudomásul veszi, mint állító- Iagos jó tetteinket. Hiszem, hogy Isten | nem egy időtlen Sors, hanem Isten, aki I I őszinte imádságokra és felelős tettekre vár és válaszol. Amen.” Vita alakult ki egy társaságban arról, hogy vajon igaz-e, hogy Isten mindig ad I annyi erőt, amennyire szükségünk van. Vannak emberek, akik belebetegednek, I I megőrülnek, vagy öngyilkosok lesznek II terheik súlya alatt. Lehet, hogy ők még I sem kaptak elég erőt bajukban? Nehéz mások teherbíró képességét megítélni. I A legtöbbször a magunkét sem ismerjük I mindaddig, amíg nehéz helyzetbe nem I jutunk. Az egyik ember megbékélten II hordozza el azt a csalódást, amibe egy I másik képtelen belenyugodni. Vannak, s akik viszonylag kicsiny megpróbáltatás- I jól összetörnek, míg mások százszor sú I lyosabb teher alatt is tudnak mosolyog-I ni. Hogy van tehát? Némelyek kapnak I elég erőt, mások nem? A fenti idézet műfaja: hitvallás. Nem js tényeket mond, hanem hitét vallja meg I írója. Mégpedig nem olcsó filozófiával, jf kényelmes karosszékből, hanem „a ha-I fái árnyékának völgyében", börtönben. Pál apostolhoz hasonló helyzetben van, aki szintén fogságából írja a 11 Filippibeliekhez küldött „öröm-leve-I lét": „Örüljetek az Úrban mindenkor! I Ismét mondom: örüljetek" (4,4). Pál II több erőt kapott és Bonhoeffer is, mint I az átlagember? Nyilván nem! De ők I több hittel és bizalommal hagyatkoztak I Istenre, mint mások. Kimondhatjuk te- i I hát, hogy annyi erőt kapunk, amekkora I hittel fordulunk Isten felé. Aki nem kéri, I nem tapasztalja meg, hogy mennyi min- I Ident akar adni Isten neki is. Valószínű, I hogy azok, akik összeroskadnak, meg-I betegednek vagy a halált látják egyedüli kiútnak keserves bajukban, nem az az-I napi terhek alatt törnek össze, hanem a holnapi és holnap utáni hasonló rossztól félnek. Azokat már nem tudnák elvi- I selni. S mivel csak arra koncentrálnak, ördögi körré válik a nyomor, a beteg- Iség, a gyász, amelyből maguktól nem I tudnak kilépni. Isteni segítségre van f I szükségük. Isten ad erőt. De nem adja oda előre. I Naponként adja, mint népének a pusztá- ban a mannát. Nincs előleg, mert attól | I megszédülnénk, elfecsérelnénk, rossz | I célokra pazarolnánk. Napról-napra I gondoskodik rólunk. Ahogyan a holnapi || ebédet sem lehet előre megenni, meg is I betegednénk tőle, így a holnapi erőt I sem kapjuk meg ma. Akik azon gyötrikI magukat, hogy mi lesz velük holnap, azok a holnap terhétől és félelmeitől I roskadnak össze. Olyan terhet cipelnek, I ami nem az övék. A holnap tudniillik az I Isten gondja. Jézus erről tanít a Hegyi Beszédben: „Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik I magáért: elég minden napnak a maga I baja." (Máté 6, 34) Az imádságban is I arra tanít Jézus, hogy a mindennapi ke- nyeret kérjük, de csak mára. A holnapi I kenyérért majd holnap imádkozzunk, és je higgyük is, hogy megkapjuk! Amikor erőtlenek vagyunk, nem az I Isten szeretete gyengül, hanem a mi bi jzalmunk a szerető Istenben. Jó, ha I ilyenkor van körülöttünk valaki, aki ezt s az isteni szeretetet „képviseli" és közve- t títi nekünk, és erősíti hitünket. Erre (is) jó az egyház, a gyülekezet, s benne az a (néhány) testvér, akivel bizalmasan meg is tudjuk osztani problémáinkat. Bíztassuk Is hát egymást, ne csak a jó kívánságaink-kal, hanem Isten örök ígéretével: „Ve- I lünk az Isten”! ■ Újévi I AZ IGEn MELLETT EIbIbIbIbIbIbIeIgIeIbIeIgIcIbIeIEIeIbIgIEIbIEIeIcIcIe] ee]e]e]e]e1Se]e]e]e]e1e]e]e]e]e]e]e]e]e]e]e]33 JANUÁR 13. VASÁRNAP „Igazabb lelkű az elpártolt Izrael, mint a hűtlen Júda.” (Jeremiás 3.). Amikor a próféta ezt a kijelentést kapta az Úrtól, akkor az egykori északi országrész, Izrael már egy évszázada csak nevében létezett - elpártolása miatti ítéletként vitetett fogságba. Júda még megmaradt. Hűtlennek. „Mert nincs különbség!” - írta jóval később Pál apostol is a római gyülekezetnek. Vagy mégis van? Miért igazabb lelkű az Istentől elpártolt, mint a hozzá hűtlen? Egyetlen okból: a bűnhöz való viszonyuk miatt. Izrael maradéka, leánya bűnét, nyomorúságában már Istenhez tért, míg Júda önigazsággal szívében, megvetve a megítéltet, álságos képmutatással, s egyben megátalkodottan megmaradt bűnében olyannyira, hogy a prófétai szó sem fogott rajta, éppen mint a Jézus példázatabeli farizeus, ki a templomban előre menve mondotta képmutató imáját Isten előtt, miközben hátra-hátra tekintett a bűnbánattal szívében könyörgő vámszedőre, akiről azonban Jézus a történet végén ezt mondotta: „ez megigazaulva ment haza, nem úgy, mint amaz!” (Lukács 18:14). János 5:10-18. 4. zsoltár JANUÁR 14. HÉTFŐ „Ha meg akarsz térni Izrael, így szól az Úr - hozzám térj meg!” (Jeremiás 4:1-18). E figyelmeztető szót hallva, s felületesen gondolkodva úgy is vélhetnénk, hogy felesleges, ugyan ki máshoz térhetne meg az, aki elhagyta Istent, mint hozzá? Csakhogy az Úr jól ismeri szívünk indulatát, mely arra ösztökél, hogy akár más menekülési útvonalat is kipróbáljunk. .. Ugyan ki gondolna a tékozló fiú helyében mást, mint hogy az atyai ház az, ahová vissza lehet térni, s ahol befogadtatásra találhat, aki olyan meggondoltan hagyta el azt. A vészhelyzetbe került ember azonban tud másként is gondolkodni, s dönteni: képes arra, hogy valódi szabadulás helyett inkább komfortossá tegye börtönét, akár annak árán is, hogy ekként megtérése maradék lehetőségét is végleg veszni hagyja. Ha magunkhoz térünk is a bűn okozta kábulatból, valódi ébredésünk csak akkor lesz, ha az Úrhoz térünk meg, mert a kisepert és felékesített, de gazdátlanul hagyott szívbe hetedmagával térhet vissza a gonosz... (Máté 12:43). János 5:19-23. 402. dicséret JANUÁR 15. KEDD „Látom, hogy nincs ember...” (Jeremiás 4:19-31). Jeremiás prófétai szolgálatának legnagyobb terhe volt, hogy szeretett népe fölött kellett meghirdetnie Isten ítéletét. A hallatlan feszültség, mely átsüt Igéin, a „kettős kincs, s kettős teher az, hogy szeretni kell” - költői megfogalmazásával érzékeltethető igazán, s a népe és annak Ura iránti olthatatlan szeretetéből táplálkozik. Az ítélettel sújtott ország képe úgy fest ezekben a prófétai látomásos igékben, mint a teremtés előtti világ, amely kietlen, puszta, melyben nincs világosság és nincs ember. Isten Lelke sem lebeg áldón fölötte. Az ember is képes arra, hogy képzelete nyomán apokaliptikus látomásokat fessen, s még arra is képes, hogy a filmvászonra vitt képeket megelevenítse úgy, hogy azok valódi pusztítást közvetítsenek. A végső ítélet azonban ezeknél mérhetetlenül nagyobb pusztulást hozhat - mondja a próféta. Ember sincsen! Jeremiás a kietlenség fölött négyszer kiált fel, hogy: látom! S mindannyiszor a semmit kénytelen látni! A végső leleplezésre látó és váró másik próféta azonban mást is tud .Láttam új eget és új földet... s hogy nem lesz többé átok a városon” (Jelenések 21-22.r.). János 5:24-30. 364. dicséret JANUÁR 16. SZERDA „Hogyan bocsáthatnék meg neked?” (Jeremiás 5:1-17). Hogyan lehet annak megbocsátani, akinek - a próféta szavaival élve - „kőkemény maradt az arca, s nem akart megtérni?” Miként lehetne visszafogadni azt a tékozlót, aki el se indult az atyai ház felé? Annak kegyelmezni, aki kitér a kegyelem elől? Jeremiást népének az a bűne keseríti el, amely megátalkodottsággal és makacssággal párosul, s amely még a bűnhődés következményeivel együtt is csak megkövesedettebbé teszi az arcot és a szívet egyaránt. Legyen ez az Isten dolga? A „hogyan”? Amely nép, s ember így vélekedik, menthetetlenül elvész. A bűn fel-, és elismerése ugyanis elengedhetetlen feltétele a megbocsátásnak. „Te azonban - folytatja a prófétai intést Pál apostol - kemény szívvel és megtérés nélkül gyűjtesz magadnak haragot a harag napjára, amikor az Isten nyilvánvalóvá teszi, hogy igazságosan ítél” (Róma 2:5). A megbánás útjának keresése nélkül nincs visszaút az atyai házhoz, a leleplezett bűnre pedig nem emberi az a válasz, hogy „na és?”... János 5:31-38. 298. dicséret JANUÁR 17. CSÜTÖRTÖK „Miért tette velünk mindezt Istenünk, az Úr?” (Jeremiás 5:18-31). Jeremiás népének ez a kérdése az, amely talán a leggyakrabban hangzik el ma is Istennel kapcsolatban. Az élet eseményei, sorsunk alakulása, váratlan, s kiszámíthatatlannak tűnő dolgok jötte akár még olyanokat is perlő szóra indíthatnak Isten felé, akik egyébként tudomást sem vettek addig róla. Az Úr népe pedig különösen is reá tud csodálkozni az ő akaratának, sokszor ítéletének, vagy súlyos döntéseinek következményeire, mintha mintha nem is saját élete eseményei és döntései között kellene keresnie a választ. Jeremiás tudta a választ, s el is mondta népének azt, amit valójában ők maguk is nagyon jól tudtak, ha egyszer is beletekintettek az Úr tökéletes törvényébe, így azután mielőtt még perlő és felelősségrevonó kérdésre nyílna a megítélt ember szája, csöndben meg kell gondolnia Istennel való kapcsolatának alakulását, mert a kérdés jogosságát igen sokszor csak a jogosság kérdésének tisztázása igazolhatja. János 5:39-47. 115. zsoltár JANUÁR 18. PÉNTEK „Jaj nekünk, mert estére fordult a nap, és nyúlnak már az esteli árnyak.” (Jeremiás 6:1-16). „Fogadd el a fenyítést Jeruzsálem, különben el kell szakadnom tőled!” - kérleli, inti az Úr az övéit, kik azonban csak egy pillanatra rettennek meg a közelgő rész láttán-hallatán, amikoris költői szépségű verssorban kiáltanak a prófétával jájszót. A sötétség közelít feléjük, s a megnyúlt árnyak akár idegen katonák lopakodó alakját is jelenthetik a házak, s falak tövében. A prófétai intés és a teljesedett ítélet miatti félelem e kettőssége évszázadokkal később idéződik fel majd újra Jeruzsálemben és környékén, mikor síró asszonyok kísérik a vesztőhely felé a fájdalmak férfiát, aki így kérleli-inti népét: .Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megöled a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok” (Máté 23:37), hogy azután Feltámadottként úgy szegődjék szorongó, s menekülő tanítványai mellé, hogy azok a vele való találkozást követően így unszolják és kérjék: „Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már” (Lukács 24:29). János 6:1-9. 448. dicséret JANUÁR 19. SZOMBAT „Zihált a fújtató, de csak ólom került ki a tűzből...” (Jeremiás 6:16-30). Jeremiás próféta láttató jelei között nem egy van, mely a mindennapi munka eseményein keresztül ad a mindennapokon jóval túlmutató kijelentést. Ilyen volt a nemesfémek megtisztítására szolgáló eljárás bemutatása is. Ahhoz hogy a kibányászott kőzetből színezüstöt nyerhessenek, többször is meg kellett olvasztani az anyagot, s különböző adalékokkal megkötni a használhatatlan, és salaknak minősülő szennyeződést, például az ólmot. Ám ha a többszöri olvasztás közben az egyik munkafázis rosszul sikerült, akkor csak a semmire nem használható salak maradt. Az „eldobnivaló ezüst” itt ugyanazt a hiábavalóságot jelenti, mint Jézus szavaiban a kidobni való, rossz kezelési eljárás miatt használhatatlanná lett só (Máté 5:13). Egy életen keresztül is zihálhat a fújtató hiába... Hiszen ,„sokan mondják majd azon a napon: Uram, uram, nem a te nevedben prófétáltunk-é?... És akkor kijelentem nekik, hogy sohasem ismertelek titeket” (Máté 5:21). S marad az ólom. János 6:10-15. 501. dicséret Kiss Domokos Megméretünk Olvasandó: Dániel 5. fejezete Megszámláltattál, megmérettél. Ez volt az írás, amely a terem falán, Belsazárnak, az újbabiloni uralkodónak, a káldeusok királyának jelent meg titokzatos felirat formájában. Nem akadt a birodalomban olyan bölcs, aki olvasni és értelmezni tudta volna. Az anyakirálynénak jutott eszébe Dániel próféta, akit Nabukodonozor király Baltazárnak nevezett: benne szent, isteni Lélek van, világos az értelme és olyan a bölcsessége, hogy titkokat tud feltárni, rejtélyeket képes megfejteni, az álomlátások jelentését pedig érthetően magyarázza. Az eredmény döbbenetes. Isten számba vette Belsazár királyságát - a „mene” szó ismétlése minden bizonnyal a számbavétel hangsúlyozását jelentette -, előszámlálta annak éveit. Megmérte őt az Isten, könnyűnek találta. Olyan embernek, aki híjával van valaminek, akiből olyasmi hiányzik, ami kűlösen fontos. Felosztotta birodalmát az Úr: véget vetett uralkodásának. Ez az isteni ítélet - amely még azon az éjszakán beteljesedett, hiszen a királyt megölték - mindenféle emberi ítéletnek jelképeként, eredeti tartalmától elvonatkoztatva bukkant fel újra és újra - szállóigeként évezredeken át a világtörténelemben ez az ítéletes történet. Dániel egy bátor történelmi tanítást mondott el Babilon pogány királyának a világ akkori uralkodójának. Az írás a falon a közelgő ítéletét jelentette. Babilon már ítélet alatt volt. Elődjének Nabukodonozonnak Isten még adott lehetőséget a bűnbánatra, Belsazárnak már nem volt esélye a megtérésre. Minden bűn, ha elkövetője bűnbocsánatot kér, bűnbocsánatban részesülhet, kivéve a Szentlélek elleni bűnt. Dániel nem félt a király haragjától. Bátran és félelem nélkül megmondta az igazságot: Isten megmért téged mérlegen, de túl könnyűnek talált. Minket is megmér Isten, és sokszor túl könnyűnek talál. Az Úr látta Belsazár összes vétkét, és így szólt: Belsazár nem méltó arra, hogy tovább is király legyen. Dániel magyarázata teljes volt, megértette Belsazárral, hogy Nabukodonozor életének jól ismert eseményeit és tapasztalatait nem dolgozta fel magában alaposan. Őt ugyanis a saját hatalma tette tönkre, hiszen rettegtek tőle a népek. Ura volt életnek és halálnak. Kedve szerint emelt fel vagy alázott meg embereket. A büntetése száműzetés lett: vadszamarak között tanyázott, füvet evett, mint az ökrök, testét pedig az ég harmata áztatta. Annyi értelme maradt csupán, mint az erdők, mezők vadjainak. A kegyelem mégis kiterjedt rá akkor, amikor engedelmesen elismerte Isten uralkodását az emberi hatalmasságok, királyságok felett. Belsazárnak balga, vétkes ötlete támadt. Megparancsolta szolgáinak, hogy hozzák be azokat az arany és ezüst edényeket, amelyeket korábban a jeruzsálemi templomban használtak az Istennek szánt áldozatok bemutatásánál. Ezekből ittak ők a lakomán bort, pogány isteneiket dicsérve. Ez a szentségtörés az istenkáromlással egyenlő. Nabukodonozor még érinteni sem merte ezeket az edényeket. Belsazár részeg volt, és megfeledkezett az istenfélelemről. Isten ítélete hamar lesújtott. Nekünk is vannak olyan emlékeink, amikor egy világhatalom eltűnik a történelem süllyesztőjében. Belsazár nem ismerte fel, hogy minden hatalom a felséges Istentől való. Tudott ugyan Nabukodonozor sorsáról, de a benne rejlő figyelmeztetést nem vette komolyan. Nem alázta meg magát Isten előtt, hanem felemelt fejjel lázadt ellene. Elődjéhez hasonlóan felfuvalkodott az ő szívében, gőgjében pedig megkeményedett. Ez a szomorú történet nekünk is sokat mond. Figyelmeztet bennünket is. A mi cselekedetünket, a mi életünket is megméri Isten „mérlegen”. Megméretünk. Vajon minket is túl könnyűnek talál az Úr? Minket is elvet Isten? Ha így élünk tovább, hogy nem térünk meg, akkor igen. Kegyelemből új szívet kell kapnunk. Mi magunk szívünket, életünket nem tudjuk megújítani, ezt csak Isten tudja. Kérjük komolyan, kérjük állandóan, hogy Isten hallgassa meg imádságunk szavát és könyörüljön rajtunk, egyetlen közbenjárónk, Urunk Jézus Krisztus által, mert szörnyű lesz, ha egyszer nekünk is ezt mondják: Megmérettél és híjával találtattál. Most új esztendőt kezdtünk. Adjon Isten számunkra engedelmes szívet az előttünk levő időben, hogy életünk Istent dicsőíthesse. Bányai László (Bukarest) I IMÁDKOZZUNK! Mindenható és kegyelemben bővölködő szent Úristen! Te teremtetted az egeket és azok minden seregeit, a földet és annak minden lakóját. Te rendelted, hogy azon nap és éjszaka egymást felváltsák és hogy a világosságot sötétség, a munkát nyugalom kövesse. Dicsérlek és áldalak Téged nagy kegyelmedért, hogy az elmúlt éjszaka betegségtől és egyéb rossztól megoltalmaztál, lelkemben, testemben megnyugtattál és e mai szent napra eljuttattál. Légy e mai napon is segítőm és szabadítom, őrízőm és vigasztalóm, biztos menedékhelyem és könyörülő Istenem. Legyen áldásod munkáimon. Ne engedd, hogy olyan dolgokat tegyek, melyek megbánásodra lennének. Felöltöttem ruháimat. Uram Jézus, öltöztess fel engem a te igazságod ruháiba is. Megmostam arcomat és kezemet Uram Jézus, moss meg engem szent véreddel is, hogy tiszta, kedves és kellemes lehessek az én Istenem és Atyám előtt minden útamban és cselekedetemben és szent véredért bűnbocsánatot, kegyelmet és üdvösséget nyerhessek Tőle. Oh mennyei Atyám! Jóságod szüntelen tartson engem. Oh Jézus, Istennek szent Fia! Szereteted szüntelen őrizzen engem. Oh Szentlélek Isten! Kegyelmed tegyen gyümölcsözővé engem minden jócselekedetemben. Oh Szentháromság egy örök Isten! Végtelen könyörületességed tegyen engem mindörökké boldoggá az egekben. Amen. Szikszai György: Keresztyéni tanítások és imádságok. (Budapest, 1979.) A heti bibliai részhez Egyszülött, vagy elsőszülött? II. Elmondtuk, hogy Mária „örökkönszüzessége” tanítása a Római Egyház magánügye lenne, ha nem imák róla, hogy „a Szentírás az Ó- és Újszövetségben egyértelműen hirdeti ezt az igazságot.” Mert a mi véleményünk szerint az Újszövetségből nem igazolható ez 7. tanítás. Valószínűleg csak a 4. század végén tartott Milánói Zsinat mondta ki először, hogy Mária „aeiparthenos” (örökkönszűz) és innen vette át a kifejezést az 5. Ökumenikus Zsinat is Konstantinápolyban, 553-ban. De magát a tanítást csak az I. Márton pápa alatt 649-ben tartott Lateráni Zsinat fogalmazta meg, a 3. kánonjában: „Hogyha valaki a szent atyákkal egyetértésben nem vallja, hogy a szent, örökkön szűz és szeplőtelen Mária valóságosan és ténylegesen Isten anyja és hogy őt romlatlanul és úgy szülte, hogy szülése után a szüzesség sértetlen maradt - az legyen átkozott!” Érdemes megjegyezni, hogy itt már nem hivatkoznak arra, hogy „ez az Újszövetség tanítása”. És azt is tudjuk, hogy a „szent atyák” véleménye már a kora középkortól kezdve mennyire meghatározta a Szentírás értelmezését is. De az igazi gond - ami megint nem magánügy - az, hogy „legyen átkozott!” Ahhoz minden egyháznak joga van, hogy kizárja a soraiból azt, aki nem ért egyet a tanításaival. Ez tényleg a magánügye. De milyen alapon átkozza el az összes többi embert, aki a tanításával nem ért egyet? A szöveg azt mondja: „anathéma sit!” „Foris positi” - ajtó elé állítottak, így nevezték a középkorban az egyházból kiközösítetteket. Az „anathéma”, mint átokformula a 4. század óta fordul elő és az olyan emberekre vonatkozik, akik az anyaszentegyház számára elvesztek, és így az Isten igazságszolgáltatására bízzák őket. Tehát pusztulásra vannak ítélve... Az Újszövetség (Gál 1,8k;1 Kor 16,22) és a középkori egyházi nyelv tehát a görög anathémát a héber „kherem"mel azonosította: ami Istennek, vagy az ő terveinek az útjába áll, azt meg kell semmisíteni. Ilyen sorsra jutott Jerikó és végső soron maga az engedetlenné vált Saul király is. Az átkot 1555-ben a Tridenti Zsinat is megerősítette IV. Pál pápa „Cum quorundam” kezdetű konstitúciójában, amit azonban nem a reformáció, hanem a szociniánusok ellen adott ki, akik keresztyén szemmel azért számítottak eretneknek, mivel tagadták a Szentháromságot. A két alapítónak Locinius Laeliusnak és Faustusnak sok baja lett az inquizicióval is. Faustus a Krakkói Katekizmusban 1605-ban magát Krisztust is csak emberi lénynek mondja, és a Szentháromságot a józan ésszel ellenkezőnek tartja. Dr. Bajusz Ferenc