Reformátusok Lapja, 2002 (46. évfolyam, 1-52. szám)
2002-04-21 / 16. szám
XLVI. ÉVFOLYAM, 16. SZÁM A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETILAPJA 2002. ÁPRILIS 21. mmmmmmmmma........ .....ml Csángó iroda Budapesten Misztótfalusi Kis Miklósról Szárszói emlékek Szoborállítás Shakespeare-nek (3. oldal) (4. oldal) (5. oldal) (7. oldal) 1 A „föld nyelte el” a Vizsolyi Bibliát? A felbecsülhetetlen értékű nyomtatvány keresésével megbízott miskolci nyomozócsoport a lakossági bejelentések értékelésének végére ért. A száznál is több információ egyike sem vitt közelebb a tolvajok kézrekerítéséhez. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Rendőr-főkapitányság szakembereitől megtudtuk, hogy természetesen egy pillanatra sem adták fel a reményt, újabb és újabb módszerek bevetésével - melyekről részleteket nem árulhatnak el - próbálnak sikert elérni a nyomozásban. Továbbra is kiemelt fontosságú ügyként kezelik a rablást, ezért az Interpol megfigyelői segítségét sem függesztették föl. Olykor az idő, a türelem is nekünk dolgozik - mondták biztatóan. Bár az ősnyomtatvány nem került még elő, azt is jó érzés volt hallani, hogy a bűnüldöző hatóságok tettekben megnyilvánuló kitüntetett figyelme nem lankad, s nem került két hónap múltán sem háttérbe a felháborító rablás ügye. Nincs meg a Károli Biblia Vizsolyból ellopott példánya és nincs gyanúsítható tettes vagy tettesek, de van éberen figyelő bűnüldöző szakembergárda és közös kincsünk megkerülésében bízó emberek. Ezt a bizakodást az a tény is alátámasztja, hogy senkinek sem fordult meg a fejében az, hogy a február 21-én az elrabolt könyvritkaság pótlására az Országos Széchenyi Könyvtárból Vizsoly gyönyörű, későromán-gótikus templomába szállított első nyomású Károli Biblia véglegesen a falu református gyülekezetének tulajdona legyen. Nincs is erre szükség, mert hisszük, hogy megkerül a kicsiny abaújszántói község évszázadok óta jogos tulajdona, az ősi nyomtatvány, mely közel nyolcszáz társával ott született, egy ideiglenesen felállított nyomdában a XVI. században, viharos történelmi korban és kiváló magyar emberek munkájának, támogatásának magyarságunkat erősítő gyümölcseként. Ch. K. Emléktábla az egykori vizsolyi nyomda falán Csoóri Sándor Lehet, hogy Isten keres újra Kellermayer Miklósnak Mikor még mezítláb jártam porban, fűben, látott az Isten engem is. Jobbra egy hant, balra egy vakondtúrás s két-három villám földbe szúrva. Ha elbotlottam, félrenézett s úgy segített, hogy megmosolygott. Vérem hiába folyt ilyenkor, köröskörül nagy fény keringett, mintha lovak futottak volna körbe-körbe. Lépkedhetek ma földrészek közt, becsvágyó hazakban, városokban, vagy tömegsírok szélén, hol ti is jártok, nem követ szemmel sehol senki. Jobb kezem mellett fenséges roncstelepek, arrébb a nagy vizeken szörnyeteg anyahajók, repülő fejszékkel a fedélzeten. Kit is izgathatna szép, trágár napokon, hogy mért is kóválygok én tiltott vidékeken? De ha mégis láttok egyszer szétnyíló, sárga hasadékot az égen és megpörkölődött szempillát lebegni hosszan a Vértes fölött, lehet, hogy Isten keres újra régi helyemen, ahol először látott. Létünk a hit, az erkölcs, a kultúra Mi marad meg a közösségi emlékezetben? Mi marad meg bennünk, egyedi emberekben, amire nemcsak mi, hanem mások is emlékeznek? Mi az, ami ugyanakkor csal könnyet a szemünkbe, amikor a többiekébe? Mi az, amire annak ellenére emlékezünk, hogy száz meg száz vagy ezer évvel azelőtt történt, hogy megszülettünk? Mi az, amitől mi azok vagyunk, akik vagyunk? Talán nem is olyan nehéz a válasz. Szörnyű kataklizmákon vitt bennünket végig a huszadik század. Azt hihettük volna, minden elveszett. A mi kelet-közép-európai világunkban szinte nem volt más nemzet, amelyiknek a közös borzalmakon túl - és ez itt nagyon fontos, mint nemzet - saját különbüntetéseket kellett volna átvészelnie. Nem volt más nemzet, amelyiktől nemcsak a történelmileg birtokolt területeinek javarészét, nemzettársainak millióit vették el, de a hitét is kikezdték. Meggyalázták a becsületét és megrontani igyekeztek a kultúráját. Hangsúlyozom: másokkal is történtek rettenetek. De itt, ebben a viszonylag szűk világban senkivel sem olyan előre megfontolt szándékkal, tartós öntudatrombolással, mint velünk. Minden szenvedés ellenére mindenkinek maradt valami reménye önmaga megtartására. Szomszédaink több mint nyolcvan éve kapnak tápot abból a veszteségből, amely bennünket sújtott és sújt. Senki sincs a környezetünkben, aki azt gondolná, hogy végül is nincs jól úgy, ahogy van. Az ő embereik között mindenki van anynyira „nemzeti” (és nem is lehet más, mert a saját népe kitagadná), hogy végső soron elfogadja a sok évtizedes játékszabályokat. Ritka politikai pillanatokban egy-két jó szándékú értelmiségi ugyan fel-felszólal magyarbarát gesztusokkal, de ez nem több annak a hangoztatásánál, mint hogy nem illik az élő klasszikus író szemét kiverni, vagy nem szerencsés nemlétezőnek tekinteni azokat a honfitársakat, akiket csak azért nem lehetett pénzért kiárulni - mint például a németeket - és kiebrudalni az országból, mert az ő „anyaországuk” is szocialista volt. Tehát szegény, mint a templom egere. Meg hát milliókkal mégiscsak nehéz megtenni azt, amit az érintett milliók nagyon nem akarnak. Ezek a példák erősen Erdélyre utalnak. De csak azért, mert ami ott történt és történik, az a legközismertebb. Más árnyalatokban más szomszédos országok magyarjaival is hasonló a helyzet. Nálunk, velünk, itthon meg kiváltképp. Végre talán ezt is tudatosítanunk kellene. Azt, hogy itthon is a kisebbségi lét legkülönbözőbb változatait kellett megélnünk. És az sem biztos, hogy akár ma is helyénvaló a múlt idő. Tankönyvekbe kellene már beleírni Csoóri Sándor 1983-ból származó hősi gondolatait, melyeket Duray Miklós felvidéki jajkiáltásához fogalmazott előszóként. Duray kutyaszorítójához, a páratlan értékű nemzetiségi önvallomáshoz olyasmit adott Csoóri, amit az akkori idők fenyegetettségében nem hogy fennhangon kimondani, de még elsuttogni sem volt bocsánatos. Nyilván más is gondolt hasonlókat, így kimondani azonban senki sem merte. Tétele ugyanis a rendszer alapjait érintette. Azt állította, hogy a történelem zsákutcája az egypártrendszer, a magántulajdon írta: Pálfy G. István megszüntetése és az egyházak társadalmi tekintélyének, küldetésének a megroggyantása. Arról mondta, hogy zsákutca, amiről néhány év múlva látványosan bebizonyosodott, csakugyanaz. De amikor mondta, a történelmi vakság volt hatalmon. Amikor mondta - csekély túlzással - az életével játszott. Tankönyv azonban - tudomásom szerint - ma sem szól erről a szellemtörténeti és politikai eseményről. Nem akarok találgatni, hogy miért nem. Mert ilyen tárgyban könnyen válik szubjektívvé az ember, s netán olyat talál kijelenteni, amit igazolni semmivel se tud. De azt azért mégis bevallhatom, nehéz nem gondolnom rá, hogy esetleg nem is az eseménnyel, hanem annak a főszereplőjével, főszereplőivel - Csoórival és Durayval - van a baj. Őmiattuk nem lesz koszorú, babér és médiaajnározás a szocializmussal való tényleges szembenállásnak ebből a csodájából. Ők nem felelnek meg valamely titokzatos vegykonyha ízlésreceptjének. Mert valószínűleg nem úgy táncoltak és táncolnak, ahogy az ügyeletes füttyművészek már akkor elképzelték, amikor ők még meg sem születtek. Ez könnyen meglehet. A mélyben meghúzódó ok-okozati összefüggés ugyanis mintha messzebbre nyúlna, mint az elmúlt fél évszázad. És itt vélem a magyarázatát annak a látszólag libbenő kézzel felvázolt mondatnak is, hogy itthon is a kisebbségi lét különböző változatait kellett megélnünk. Nem csak a szocializmus ártó rohamairól van szó. E tekintetben a szocializmus is csak utód. Buzgó örököse a már meglévő nemzet-, hit-, erkölcs- és kultúraellenes elgondolásoknak. Ady sem írt másról. Már ő is ez ellen küzdött. József Attila sem mondott egyebet: „... mégis, magyarnak számkivetve, / lelkem sikoltva megriad...” Az „édes haza” mézébe csöppentett epe a gondja Kodálynak, Bartóknak, Illyésnek, Németh Lászlónak, Tamásinak... Annak a rettenetnek a felismerése, hogy a számszerű többség is szorulhat kisebbségbe, ha hitének, erkölcsének, kultúrájának szövetét megbontják. A tájékozódási pontjait vesztett sokaság csak tömeg marad, sohase lesz belőle közösség. Legalábbis addig nem, amíg vissza nem talál a gyökerekhez. Mindig tudták ezt azok is, akik tudatosan bomlasztottak. Kisebbségből a többséget. E tekintetben sincs új a nap alatt. Már a tizenkilencedik századból úgy fordultunk a huszadikba, hogy az alapképlet készen volt. Ravasz László írja emlékezéseiben: „Ha egy erdélyi román 14 milliós Romániáról álmodott, az a felszabadulás ügye volt; ha egy magyar ember 20 milliós Magyarországra gondolt, az elnyomás szolgálatába állott.” A külön mérce már akkor ilyenképpen működött. Az egyik irányban jogos nemzeti öntudatot, a másikban - ugyanazért - ártó nacionalizmust tételezett. Azt kedvelte, ami támadó volt, s azt ítélte el, ami pusztán védekezett. Ravasz püspök megírja azt is, hogy a társadalompolitika terén akkor indult el az a gondolkodás, amely a létező szociális szakadékokra való hivatkozással lényegében az egész múltat meg akarta és meg akarja tagadni. Azt látja erről a gondolkodásról: „Gyors és alkati kapcsolatot létesített a materializmussal, tehát minden idealizmus agyrém, minden egyház élősdi, minden vallás babona. Úgy alakult a helyzet, hogy végletes vagy-vagy ellentéte között kellett dönteni. Hiába helyeselte valaki a szociális reformot: a világnézeti követelmény merevsége az ellentáborba hajtotta. Minden jó volt, ami a régit támadta, még ha örök erkölcsi törvényeket kezdett is ki, és semmi sem volt jó, ami régit kívánt megtartani, hogyha azt a régit a tízparancsolatnak vagy a hegyi beszédnek nevezték is.” Ravasz László szerint a huszadik század első évtizedeiben volt a legerősebb ez a harc. „Ebben a harcban kellett védeni olyan védő, oltalmazó tényezőket, mint vallás, egyház, erkölcs, nemzet, történelem, hagyomány. Kellett védeni úgy, hogy megőrizzük a reformátori örökséget, távol tartsuk magunktól a római kovászt, de egynek érezzük vele magunkat a Krisztusban: elmenni a gyökeres haladás útján ameddig csak lehet, de nem támogatni az istentelenség diabolikus világromlását sehol.” Hozzáteszi: „Akik Magyarország történelmi integritását védelmeztük, akik a szellem főségét hirdettük, akik váltottuk a kijelentés igazságát; felemeltük szavunkat az erkölcs abszolút becse mellett, egy olyan világban, amely lassan kezdett mállani, omladozni, nem tehettünk egyebet, mint azt, amit tettünk, igyekeztünk megtartani a jót. Személy szerint ebben sokunkat a Tisza István egyéniségének varázsa is segítette. Ő is egy szétömlő világot akart megtartani olyan erkölcsi és szellemi erőkkel, amilyenekkel alig valaki még ezeréves történelmünk folyamán...” Ez a történelmi tanúságtevés akár kulcs lehet a velünk később történtek megértéséhez. Annak fölfogásához, hogy szinte semmit sem értünk meg a folyamatokból, ha csak a mögöttünk hagyott ilyen-olyan diktatúrákra mutogatunk. A diktatúra, különösen a hosszú időre berendezkedett 1945-48 utáni, ugyan felerősítette az egyirányú mozgásokat, nyíltan képviselt nemzetellenes indulattal garázdálkodhatott az értékek kincstárában, de ténykedése azért is válhatott Magyarországon katasztrofális eredményűvé, mert a szellemi irtóhadjáratban nem kellett semmit sem elölről kezdenie. Megvoltak az alapok. Egy rövid írásban nincs mód rá, hogy az összefüggéseket szélesebb körben elemezzük. Csupán gondolatokat pendíthetünk. Kérdéseket fogalmazhatunk. Azt a kérdést például, hogy vajon miért épp a magyar kultúrára összpontosultak a másító szándékok. A válasz nem nagyon lehet más, mint hogy sok-sok egyéb lehetséges célpont mellett ebben, a magyar kultúrában, a magyar hagyományban látták az összetartó mágnességet. (Folytatás a 3. oldalon.) „Hazádnak rendületlenül...” Vörösmarty Mihály „Isten, áldd meg a magyart..." Kölcsey Ferenc