Reformátusok Lapja, 2002 (46. évfolyam, 1-52. szám)
2002-01-13 / 2. szám
2002. január 13 Hit és kultúra FORMÁTUM ZAPIÁ 5 Magyar Kórusok Napja Ünnep Szekszárdon Lemle Zoltán lelkész és Naszladi Judit karnagy a Gárdonyi Zoltán Református Együttes megalapítói három éve szervezték meg Szekszárdon először a Magyar Kórusok Napját. Fő célkitűzésük az volt, hogy Kodály Zoltán születésnapján a szekszárdi kórusok között erősítsék a barátságot és együttműködést. Legyen még egy ünnepnapja a magyar kóruskultúrának, amely az egész világ elismerését kivívta. A város gazdag zenei élete legyen még teljesebb, és népszerűsítse a kórusirodalom legkiválóbb alkotásait. Az est színvonala és sikere ezúttal minden várakozást felülmúlt. A koncerten négy kórus szerepelt 150 dalossal, akik igazán sok áldozatot hoznak. Télen-nyáron rendszeresen járnak próbákra, és arra készülnek, hogy megosszák velünk az együtténeklés boldogságát, mert „a zenéből a lelki gazdagodás hatalmas forrásai fakadnak” - ahogy ezt Kodály tanította. Elsőnek a Garay János Ének-Zenei Általános Iskola kórusa lépett a dobogóra. Üde, kedves gyerekhangok töltötték be a termet. Kár, hogy Mendelssohn: Laudate pueri című műve kissé iskolásan szólalt meg. A Liszt Ferenc Pedagógus Kórus változatos, szép műsorral lépett fel. Felszabadultan daloltak és szép kiegyenlített szólamaikkal, kitűnő stílusismeretükkel, Kubina Adrienn vezetésével, kellemes meglepetést szereztek. A rendező Gárdonyi Zoltán Református Együttes ezen az estén remekelt. Óriásit fejlődött Naszladi Judit karnagyuk vezetésével. Tiszta, szép hangzáskultúrával, muzikális, hajlékony formálásokkal tündököltek. Műsorukból ki kell emelni a Buxtehude kantáta stílusos szép tolmácsolását. Ebben nagymértékben hozzájárultak a szólisták is. Pirginé Somfay Zsuzsa gyönyörű szopránszólója, Pintér Gabriella altja és Bognár Jenő basszusáriája osztozhat a nagy sikerben. Öröm leírni, hogy ez az együttes az élvonalba lépett, amit bizonyít a külföldön szerzett dobogós helyük és sorozatos itthoni szereplésük is. A Madrigál Kórus már régen a város büszkesége. Most is igazolták kivételes rangjukat. Kristályos hangzás és virtuóz szólamváltásokon túl tudnak áhítatot, varázslatos légkört teremteni Jobbágy Valér vezetésével. Zárószámként az összkara 70. születésnapját ünneplő Szokolay Sándor Miatyánk című művét Vadász Ágnes karnagy a KÓTA ügyvezető elnöke dirigálta. A kitűnő formában szereplő énekkarok ezen az estén ünnepi légkört tudtak teremteni, amely köszönhető Decsi Kiss János (műsorvezető), Lozsányi Tamás (orgonaművész), Kugler Zsuzsa (zongoraművész) és Szabóné Gáncs Tünde (szólóének) közreműködésének is. L.Z. Református énekek 1952-ben születtem református lelkész családban. Apám dr. Böszörményi Ede nyugalmazott lelkész (épp 90 éves) princetoni, daytoni és debreceni teológiai tanulmányai után segédlelkészként Kőbányára került, ahol megismerte és feleségül vette anyámat, Hatolkay Margitot, a kőbányai lelkész lányát. E frigyből rajtam kívül még két fiú született, Jenő, a legidősebb és Ede, a középső. Jenő és én közgazdászok vagyunk, Ede bátyám pedig bölcsész. Sokakhoz hasonlóan én is elhagytam a közvetlen közgazdász pályát és önálló vállalkozásba kezdtem. A szakma, a hivatalos szervek és a közönség véleménye szerint is Magyarország egyik igen fontos, zenei örökségét meghatározó hanglemezkiadójává lettem, lettünk kollégáimmal. A magas művészi értékű produkciók fennmaradását illetve kiadását, és koncerten a közönséghez juttatását tekintjük legfőbb célunknak. Kizárólag népzenével (folk-world-ethno), hallgatható kortárs és szimfonikus rock zenével, kismértékben jazz-fusion zenével és régi zenével (barokk, reneszánsz) foglalkozunk. A kiadó neve: PERIFERIC RECORDS, amely név igyekszik arra is utalni, hogy a gyorsan múló, sokszor értéktelen populáris produkciókkal nem kívánunk foglalkozni. Célunk nem a minden áron való profittermelés, hanem a világszerte elismert magyar művészek által létrehozott szellemi tőkével való tisztességes „gazdálkodás”. Jelenleg 100 kiadványunk van olyan művészekkel, mint az After Crying, Vujicsics Együttes, Söndörgő, Téka, Zengő, Szélkiáltó, Dongó, Kerekes, Karikás, Rumblin’ Orchestra, Ivánovics Tünde, Attacca, Kada, Kormorán, Solaris, Varga János Project, Dűvő, stb. Ebbe a zenei környezetbe illesztem a Református Énekek és Zsoltárok CD kiadványt, amelyet műsoros kazettán is megjelentetek. Régi elképzelésem látszik most valóra válni. A kiadvány tehát a magyar reformátusok használatára kiadott énekeskönyvben található zsoltárokból, fohászkodásokból és énekekből válogat. Annyiban szubjektív az összeállítás, hogy széles és népes családunk kedvenc dallamai szerepelnek az összeállításban. A kiadás ötletét az adta, hogy 2000- ben a Fradi pályán rendezett Reformátusok Világtalálkozóján igen sokan kerestek református énekeket tartalmazó CD-t illetve kazettát. Azóta már azt is tudom, hogy a külföldön élő magyarok részéről is hatalmas az igény ilyen kiadványra, hangzóanyagra. A hangfelvétel a Zeneakadémia nagytermében készül, ahol adott a templomi orgona, az akusztika lemezfelvétel céljaira sokkal jobb, mint egy templomban. A felvétel egy élő előadás keretében zajlik, ahol körülbelül ezer aktív résztvevője lesz a koncertnek. Orgona kíséri egy 100 fős hivatásos kórus énekét. Esetleg kiegészítő hangszerek szólalnak meg a színpadon. Ezek főként fafúvósok és vonósok lehetnek. A koncert két részből áll és összesen mintegy 100-120 percig tart. A második részben a nézőtéren helyet foglaló közönséget is bevonjuk a produkcióba. (Ez Jenő bátyám minden elismerést megérdemlő ötlete.) Tehát az utolsó 5-6 éneket az orgona, esetleg egyéb hangszerek, a kórus és a közönség együtt adja elő, így a nézők is aktív részesévé válnak a produkciónak, illetve a kiadványnak. További érdekessége lesz a produkciónak, hogy szándékaim szerint elvisszük Sárospatakra, Debrecenbe, Kecskemétre, Szentesre (itt található az ország második legnagyobb református temploma, valamint nagyapám volt a lelkész), Pápára és a határon túli legnagyobb református közösségekbe: Kolozsvárra, Újvidékre, Kassára vagy Pozsonyba. Ennek megvalósításához természetesen a kormány támogatására van szükség. A produkciónak önállóan meg kell állni a lábán és az adott határon túli helyen az ottani bevételt teljes egészében a helyi református egyházközségnek ajánljuk fel. Egy vagy akár több előadás televíziós felvétele mindenképpen szükséges a megítélésem szerint, hogy fennmaradjon az utókor számára. Böszörményi Gergely Református Élet Január 16. A lap élén álló jegyzet rovatban "A bolsevizmus közeledik" c. írás is olvasható. Összefoglaló gondolata: „Nem válogat a bolsevista fáklya protestáns, vagy katholikus, vagy görögkeleti templom között. Magyarország társadalmi berendezettségében, középosztályának úrhatnám és pogányos elemekkel vegyült gondolkozásában, kiélesedett felekezeti csatáiban, megakadályozott megújulási törekvéseiben a közeledő bolsevizmussal szemben olyan, mint egy régi vár, melynek kapuit nyitva hagyták, melynek lakói máról-holnapra élnek s a piactéren apró perpatvaraikkal vannak elfoglalva. Ligákat és szövetségeseket és új társadalmi egyesületeket, új elnökségeket lehet kiépíteni a bolsevizmus ellen, de hathatósan vele szemben csak egy lelkében megújuló alázatos keresztyén társadalom tud ellentállni.” Én vagyok az ajtó címmel (János ev. 10/9) Nagy József tollából igei meditációt találunk változatlan időszerűséggel .Jézussal kell legelőször találkozni az új esztendőben. Mert másként az új esztendőben ó-emberként zarándokolunk tovább. Vele kell elindulni. Az az otthon, melynek Ő az ajtaja, olyan hely, ahová mi semmit sem vihetünk! Ahol „minden készen vár reánk.” Ő már az ajtóban elveszi tőlünk mindazt, ami eddig megakadályozta, hogy az új esztendőink más esztendők legyenek. A fájdalom 6 esztendő sorai után ne kezdjük Nála nélkül az újat.” (a.l.) 1 .............. 1937 Cs. Nagy Ibolya Rés a világra Lapszéli jegyzetek egy hír mellé A közlemény olyan jelentéktelen, voltaképpen nincs is hírértéke, mintha valamely bagatell, perifériális, feledhető eseményről - mit esemény, futó pillanat - volna szó, s nem kultúrhistóriánk kivételes történéséről, a magyar művelődési élet fontos és sorsdöntő állomásáról. Mintha nem is a százados viták, a céljukat el nem ért kezdemények és kifulladt szándékok, a politikai és történelmi ballépések, ellehetetlenülések, mintha nem is a személyeskedő, önérdek-érvényesítő magánjátékok, az otromba banki-bankári spekulációk, kormányzati hozzá nem értés hosszúhosszú évei után, a magyar nemzeti tehetetlenség tünetegyüttesének újabb kétes értékű, emblematikus jeleként, de mégis, mégiscsak tényként mutathatnánk a sajtómondat mögötti tartalomra: elkészült végre, az ideiglenesség korszakai, évtizedei után az állandónak szánt Budapesti Nemzeti Színház. A sajtóhír olyan jelentéktelen, mintha ez a színház el sem készült volna. Igen, mert mire idáig jutottunk, az állandó Nemzeti Színház ügye már nem érdekel senkit: azokon a megkülönböztetett státusú személyeken kívül, akik kormánybiztosként, tervezőként, kivitelezőként, majdan működtetőként, vagyis egy tisztes, nemes múltja, szerepe, remélt célja szerint megkülönböztetett státusú nemzeti szellemi intézmény pusztán pénzügyi navigátoraiként ott buzgólkodtak a bölcső körül, maguk sem kíváncsiak arra, milyen is lett az a gyermek. A Nemzeti Színház létének több mint másfél százados folytonossága megszakadt, amikor a folyvást ideiglenes épületben, de társulatként mindig dokumentálható egységben tevékenykedő gruppot egyetlen kultúrpolitikai karlendítéssel föloszlatták, mondván: amíg nincs új, végleges épület, nincs, mert miért is legyen társulat. Sütő András, a Nemzeti Színház társulatának „örökös pártoló tagja”, dacosan írja 2000-ben: „a magyar szót, nyelvünket csinosító, védő intézmény bölcsőringatói, egy Széchényi, egy Bajza direktor úr emlékére fejet hajtva, létrejöttének 163. esztendejében ugyancsak örömre nyíló szóval mondom, és fennen ismétlem: Köszöntünk, Nemzeti Színház!". Köszöntöttünk, annak ellenére, hogy igazából nem voltál már, de emlékeztünk a múltadra, s most, hogy vagy, kedvetlenül, öröm és izgalom nélkül figyeljük idegen vonásaidat. Mert emblematikus a folyamat is, amely leplezetlen, nyers politikumával lassan megfakította a sokáig érzékelhető nemzeti kíváncsiságot, figyelmet, érdeklődést, téglajegyes segítő szándékot, nemcsak a végeredmény: a szakmai viták tüzében füstösre feketedett, valójában senkinek kedvére nem való, megtervezésének körülményei miatt az építész szakma morális kritikáját is kiérdemlő, küllemére nézve egy irodaházzal kombinált bevásárlóközponthoz hasonlatos, városszéli épület. Ez volna a Nemzeti Színház, a várva várt nemzeti teátrum, az első a jók között is, a legfontosabb, a nemzeti jelkép, a magyar szót, nyelvünket csinosító, védő intézmény? Haza a magasban? Ez a vállalkozó alapon működő gazdasági egység, ez a lényegében állandó tagság nélküli, színészeti betéti társaságba, kft.-be, miegyébbe kényszerítő, a művészeknek nem otthont, hanem átmeneti szállást kínáló Plaza, Mamut, kissé feljavított Tesco, Interspar kinézetű építmény, melynek még a modernsége sem más, nem több, nem izgalmasabb, mint bármelyik modern, azaz eklektikus tucatépületnek? Micsoda nemzeti büszkeség, öröm volt ama első, „nagyon óhajtott Nemzeti Színpalota” megépülése, milyen megható a nemzet polgárainak, mint közösségnek a buzgólkodása! ANemzeti Teátrum felséges céljaira” már 1815-ben megkezdődtek az adakozások, s bár a késedelem miatt alábbhagyott a lelkesedés, a harmincas években újra fellángolt az adományozó kedv. A legnagyobb adomány, „hazafiságos áldozat” 1835. szeptember 22. napján született, levél formájában, Gödöllőn, s herceg Grassalkovich Antal írta. Tartalma szerint alulírott a Pest városában, a Hatvani kapun kívül fekvő üres telkét a tekintetes vármegyének adományozza „oly végre, hogy ott és azon magyar nemzeti teátrum építtessék”. S jöttek a további adományok: vármegyék, városok, községek, testületek, magánszemélyek küldték egyre-másra a kisebb-nagyobb összegeket - ahogyan ezt a Nyugat egyik 1923-as cikkében Pataki József írja. Grassalkovich herceg például a telken kívül pénzt is adott, 2500 Ft-ot, Földváry alispán 500 Ft-ot. Szeged szabad királyi városa 1100 Ft-ot szánt a nemzeti teátrum építésére, Pest városa 15000 Ft-nyi adománnyal szerepel a listán, a kecskeméti „Casinói Egylet” 840 Ft-tal. A „soproni magyar társaság növendék tagjai” 44 ezüstforintot gyűjtöttek össze, Komárom vármegye 1138 Ft-ot, Tolna 383-at, Csanád 165-öt, Fehér vármegye pedig 600 Ft-ot szolgáltatott be. A ceglédi Pajor Antal úr 1000 Ft-ot küldött, Szilágyi István pesti polgár és gombkötő mester 300 Ft-ot, főhadnagy Borbek úr 10 Ft-ot, egy „néhai Hópénzes őrnagy örökösei” 15 Ft-tal járultak hozzá a nemes ügyhöz. Milánóból is érkezett adomány: az ötödik huszárezred tiszti karától 250 pengőforint és „egynémely monostori lakosok” adták, amijük volt, azaz 6 Ft-ot. 1837. június 8-áig készpénzben több mint 100 ezer forint gyűlt egybe, ehhez hozzátéve a régebbi adományok összegét, körülbelül 150 ezer forint állt az építtetők rendelkezésére. S persze voltak természetbeni adományok is. Volt, aki vasat adományozott, Andrássy Mihály úr, a Grassalkovich uradalom direktora egy pallért adott az építkezéshez, Rösszler János pesti lakatos polgár „a színház 100 zárt székéhez minden zárat és vasat hazafiságos buzgalmából ingyen készített”. Klaszy Venczel magyar szabó s pesti polgár elkészített ingyen, a maga pénzén vásárolt anyagokból „egy királyi szerepekre való pompás magyar öltözetet”, s további 12 magyar díszöltözetnek ,ingyén való elkészítését az igazgatóság által vásárlandó anyagból önként” felajánlotta. Varrtak ingyen a színház leendő jelmeztára részére „udvarló személyekre használható” öltözeteket, „zöld posztóból készült régi magyar öltözetet”, a pesti nemes magyar csizmadia céh az „öltözeti tár” számára ugyancsak a maga költségén vásárolt anyagokból 36 pár csizmát csinált, a pesti Karczag testvérek, „kalapárus kalmárok” különféle kalapokat, forgókat, kócsagtollakat adományoztak, összesen 114 db-ot. A derék Zojcsák úr pedig olyan olcsón vállalta el az asztalosmunkát, hogy „ennek következtében anyagilag majdnem teljesen tönkrement”. És ott volt még a derék Lukács György, aki hazafias felbuzdulásból két hétig teljesen ingyen hordta a színház falaira a téglát, és ott voltak a „jeles budai színészek”, név szerint Megyeri, Szentpéteri, Egressy, Lendvay, Szilágyi Pál, Kántorné, Lendvayné, akik „az építendő Nemzeti Színház javára lemondtak a vármegyei szubvencióról”. Azt olvassuk Pataki József tanulmányában, hogy mindenki adott, színész, író, mágnás, köznemes, polgár és napszámos, csak a legelső magyar ember hiányzott az adományozók közül, a magyar király, s nem adott, egy vasat sem a nádor sem. De a színház megépült és megnyílt. Megnyílt 1837. augusztus 22-én. Az első előadás jegyein a színház képe volt látható a következő vers kíséretében: „Itt kicsiben láthatd a’ mi Pesten nagyban is áll már. / A’ hévén óhajtott nemzeti színpalotát. / Vedd szívesen képét’ s a’ mit én neked, azt neki óhajtod: / Hosszú pályádat ne nehezítse vihar!" Nehezítette, persze, tudjuk. De ez később volt. Akkor, azon a napon a nemzeti színű zászlókkal fellobogózott s virágfüzérekkel díszített színház akkora emberáradatot látott a zöld gallyakkal telehintett Hatvani országúton (vagyis a Rákóczi úton), amilyet azóta soha többet. Este hat órakor „örömzajjal ömlött be a tündértemplomba” a néptömeg, ,felsuhant” a függöny és kezdetét vette az egyfelvonásos ünnepi játék, Vörösmarty Mihály Árpád ébredése című, ez alkalomra írt drámája. A közönség olyan volt, „mint várni lehetett: kíméletes, komoly, tiszta hazafi örömében egészen elmerült... zajtalanságában ámulat, mély érzelem s egy magát becsülő népnek méltósága volt”. Az első nemzeti színházat azután „elkorcsosult utódok minden lelkifurdalás nélkül széjjelrombolták”. A magát becsülő népnek méltósága soha többet vissza nem tért. A most elkészült Nemzeti Színház egy a sokból: nem a rosszindulat, inkább a szomorúság jósoltatja velünk, hogy a közeli, március 15-ei megnyitó előadás aligha lesz „örvendetes nemzeti ünnepünk”, s az eseményről nem készül „hímes koszorú”, a „késő maradékoknak”szánt emléksorokból. Az egyházzene jelenéről Európa 13 országából 48 egyházzenész és egyházzenével foglalkozó lelkész találkozott Strasbourgban. A már csaknem három évtizede alapított Európai Protestáns Egyházzenei Konferencia (EKEK) évenként megrendezett találkozóján idén fő témaként az egyszerű, könnyű egyházi kórusirodalom szerepelt. Az előzetesen beküldött javaslatokból az elnökség jelölte ki azt a 29 kórusművet, mely e hétvége folyamán két munkacsoportban került feldolgozásra. A kórusművek közül három Gárdonyi Zoltán, egy Csomasz Tóth Kálmán kompozíciója, egy pedig a magyar középkor anyagából származó kétszólamú húsvéti ének volt - mindhármat magyar résztvevők javasolták. Mi is az egyszerűség, könnyűség fogalma a kórusművek tekintetében? Elsősorban, hogy az egyszerűség ellenére sohase legyen primitív, hanem szép, igényes alkotás. (Sokak szerint egyszerűbb zenét írni zeneszerzői szempontból is a legnehezebb.) Másrészt ami egyszerűnek látszik, nem is mindig olyan könnyű. Végül pedig: az egyszerű kórusműhöz is jó karnagy kell. Az egyszerűség ugyanakkor a következőket jelenti: rövid, kis létszám esetén is megszólaltatható, könnyen megtanítható, többféleképpen megvalósítható (variábilis) zenei anyag. Már két rész egymásutánisága is változatosságot eredményez akár az éneklők számát tekintve (szóló-szólisták-kórus-gyülekezet), akár a megszólaltatott anyagot tekintve (két vagy több különböző rész). A konferencia második napján Wolfgang Teichmann, Hannoverből érkezett egyházzenész tartott előadást „Az egyházi könnyűzene ma - helyzetkép, tendenciák” címmel. Az előadó természetesen saját egyházában zajló folyamatokat és ezekkel kapcsolatos sajátoskísérleteit” ismertette a jelenlevőkkel, melynek lényege az egyházzene klasszikus ésmodern” elemei közötti kapcsolat kimutatása és egyfajta szintézisre tett kísérlet volt. Az idei strasbourgi konferencia egyik legértékesebb eredménye: erősödött a kapcsolat a svájci református egyházzenészekkel. Csoportjuk vezetője Hans-Jürg Stefan, az EKEK korábbi elnöke, aki két fiatal munkatársát is magával hozta. Jól szervezett munkát végeznek hazájukban, melynek eredményeképpen 1998-ban jelent meg a német nyelvű új református énekeskönyv. Munkájuk fontos ismérvének tartják, hogy az énekanyag csaknem egyharmada közös az ugyanakkor megjelent katolikus énekeskönyv énekeivel. Mindenekelőtt azonban a gyülekezeti énekeskönyvhöz számos kiegészítő kiadvány kapcsolódik. Többféle korálkönyv, intonációgyűjtemény, kórus- és hangszeres énekfeldolgozások, valamint négy „munkafüzet” jelent meg azóta (az utolsó éppen idén ősszel), melyek az új énekanyag felhasználásához és megtanításához adnak mind tartalmi, mind zenei, mind liturgiai szempontból hasznos útmutatásokat. Bódiss Tamás