Reformátusok Lapja, 2002 (46. évfolyam, 1-52. szám)

2002-01-13 / 2. szám

2002. január 13 Hit és kultúra FORMÁTUM ZAPIÁ 5 Magyar Kórusok Napja Ünnep Szekszárdon Lemle Zoltán lelkész és Naszladi Judit karnagy a Gárdonyi Zoltán Református Együttes megalapítói három éve szervezték meg Szekszárdon először a Magyar Kó­rusok Napját. Fő célkitűzésük az volt, hogy Kodály Zoltán születésnapján a szekszárdi kórusok között erősítsék a barátságot és együttműködést. Legyen még egy ünnepnapja a magyar kóruskultúrának, amely az egész világ elismerését kivívta. A város gazdag zenei élete le­gyen még teljesebb, és népszerűsítse a kórusirodalom legkiválóbb alkotásait. Az est színvonala és sikere ezúttal minden várakozást felülmúlt. A koncerten négy kórus szerepelt 150 dalossal, akik igazán sok áldozatot hoznak. Télen-nyáron rendszeresen járnak próbákra, és arra készülnek, hogy megosszák velünk az együtt­­éneklés boldogságát, mert „a zenéből a lelki gazdagodás hatalmas forrásai fakadnak” - ahogy ezt Kodály tanította. Elsőnek a Garay János Ének-Zenei Általános Iskola kórusa lépett a dobogóra. Üde, kedves gyerekhangok töltötték be a termet. Kár, hogy Mendelssohn: Laudate pueri című műve kissé iskolásan szólalt meg. A Liszt Ferenc Pedagógus Kórus válto­zatos, szép műsorral lépett fel. Felszabadultan daloltak és szép kiegyenlített szóla­maikkal, kitűnő stílusismeretükkel, Kubina Adrienn vezetésével, kellemes meglepe­tést szereztek. A rendező Gárdonyi Zoltán Református Együttes ezen az estén remekelt. Óriá­sit fejlődött Naszladi Judit karnagyuk vezetésével. Tiszta, szép hangzáskultúrával, muzikális, hajlékony formálásokkal tündököltek. Műsorukból ki kell emelni a Buxtehude kantáta stílusos szép tolmácsolását. Ebben nagymértékben hozzájárultak a szólisták is. Pirginé Somfay Zsuzsa gyönyörű szopránszólója, Pintér Gabriella altja és Bognár Jenő basszusáriája osztozhat a nagy sikerben. Öröm leírni, hogy ez az együttes az élvonalba lépett, amit bizonyít a külföldön szerzett dobogós helyük és so­rozatos itthoni szereplésük is. A Madrigál Kórus már régen a város büszkesége. Most is igazolták kivételes rangjukat. Kristályos hangzás és virtuóz szólamváltásokon túl tudnak áhítatot, varázs­latos légkört teremteni Jobbágy Valér vezetésével. Zárószámként az összkar­a 70. szü­letésnapját ünneplő Szokolay Sándor Miatyánk című művét Vadász Ágnes karnagy a KÓTA ügyvezető elnöke dirigálta. A kitűnő formában szereplő énekkarok ezen az estén ünnepi légkört tudtak te­remteni, amely köszönhető Decsi Kiss János (műsorvezető), Lozsányi Tamás (orgo­naművész), Kugler Zsuzsa (zongoraművész) és Szabóné Gáncs Tünde (szólóének) közreműködésének is. L.Z. Református énekek 1952-ben születtem református lel­kész családban. Apám dr. Böszörményi Ede nyugalmazott lelkész (épp 90 éves) princetoni, daytoni és debreceni teoló­giai tanulmányai után segédlelkészként Kőbányára került, ahol megismerte és fe­leségül vette anyámat, Hatolkay Margi­­tot, a kőbányai lelkész lányát. E frigyből rajtam kívül még két fiú született, Jenő, a legidősebb és Ede, a középső. Jenő és én közgazdászok vagyunk, Ede bátyám pedig bölcsész. Sokakhoz hasonlóan én is elhagytam a közvetlen közgazdász pályát és önálló vállalkozásba kezdtem. A szakma, a hi­vatalos szervek és a közönség véleménye szerint is Magyarország egyik igen fon­tos, zenei örökségét meghatározó hang­­lemezkiadójává lettem, lettünk kollé­gáimmal. A magas művészi értékű pro­dukciók fennmaradását illetve kiadását, és koncerten a közönséghez juttatását te­kintjük legfőbb célunknak. Kizárólag népzenével (folk-world-ethno), hallgat­ható kortárs és szimfonikus rock zenével, kismértékben jazz-fusion zenével és régi zenével (barokk, reneszánsz) foglalko­zunk. A kiadó neve: PERIFERIC RECORDS, amely név igyekszik arra is utalni, hogy a gyorsan múló, sokszor ér­téktelen populáris produkciókkal nem kí­vánunk foglalkozni. Célunk nem a min­den áron való profittermelés, hanem a vi­lágszerte elismert magyar művészek által létrehozott szellemi tőkével való tisztes­séges „gazdálkodás”. Jelenleg 100 kiad­ványunk van olyan művészekkel, mint az After Crying, Vujicsics Együttes, Söndörgő, Téka, Zengő, Szélkiáltó, Don­gó, Kerekes, Karikás, Rumblin’ Or­chestra, Ivánovics Tünde, Attacca, Kada, Kormorán, Solaris, Varga János Project, Dűvő, stb. Ebbe a zenei környezetbe il­lesztem a Református Énekek és Zsoltá­rok CD kiadványt, amelyet műsoros ka­zettán is megjelentetek. Régi elképzelésem látszik most valóra válni. A kiadvány tehát a magyar refor­mátusok használatára kiadott énekes­könyvben található zsoltárokból, fohász­kodásokból és énekekből válogat. Annyiban szubjektív az összeállítás, hogy széles és népes családunk kedvenc dallamai szerepelnek az összeállításban. A kiadás ötletét az adta, hogy 2000- ben a Fradi pályán rendezett Reformátu­sok Világtalálkozóján igen sokan keres­tek református énekeket tartalmazó CD-t illetve kazettát. Azóta már azt is tudom, hogy a külföldön élő magyarok részéről is hatalmas az igény ilyen kiadványra, hangzóanyagra. A hangfelvétel a Zeneakadémia nagy­termében készül, ahol adott a templomi orgona, az akusztika lemezfelvétel céljai­ra sokkal jobb, mint egy templomban. A felvétel egy élő előadás keretében zajlik, ahol körülbelül ezer aktív résztvevője lesz a koncertnek. Orgona kíséri egy 100 fős hivatásos kórus énekét. Esetleg kiegé­szítő hangszerek szólalnak meg a színpa­don. Ezek főként fafúvósok és vonósok lehetnek. A koncert két részből áll és összesen mintegy 100-120 percig tart. A második részben a nézőtéren helyet fog­laló közönséget is bevonjuk a produkció­ba. (Ez Jenő bátyám minden elismerést megérdemlő ötlete.) Tehát az utolsó 5-6 éneket az orgona, esetleg egyéb hangsze­rek, a kórus és a közönség együtt adja elő, így a nézők is aktív részesévé válnak a produkciónak, illetve a kiadványnak. További érdekessége lesz a produk­ciónak, hogy szándékaim szerint el­visszük Sárospatakra, Debrecenbe, Kecskemétre, Szentesre (itt található az ország második legnagyobb református temploma, valamint nagyapám volt a lel­kész), Pápára és a határon túli legna­gyobb református közösségekbe: Ko­lozsvárra, Újvidékre, Kassára vagy Po­zsonyba. Ennek megvalósításához ter­mészetesen a kormány támogatására van szükség. A produkciónak önállóan meg kell állni a lábán és az adott határon túli helyen az ottani bevételt teljes egészében a helyi református egyházközségnek ajánljuk fel. Egy vagy akár több előadás televíziós felvétele mindenképpen szük­séges a megítélésem szerint, hogy fenn­maradjon az utókor számára. Böszörményi Gergely Református Élet Január 16. A lap élén álló jegyzet rovatban "A bolsevizmus közeledik" c. írás is olvas­ható. Összefoglaló gondolata: „Nem válogat a bolsevista fáklya protestáns, vagy katholikus, vagy gö­rögkeleti templom között. Magyaror­szág társadalmi berendezettségében, középosztályának úrhatnám és po­­gányos elemekkel vegyült gondolkozá­sában, kiélesedett felekezeti csatáiban, megakadályozott megújulási törekvé­seiben a közeledő bolsevizmussal szemben olyan, mint egy régi vár, melynek kapuit nyitva hagyták, mely­nek lakói máról-holnapra élnek s a piactéren apró perpatvaraikkal vannak elfoglalva. Ligákat és szövetségeseket és új társadalmi egyesületeket, új el­nökségeket lehet kiépíteni a bolseviz­mus ellen, de hathatósan vele szemben csak egy lelkében megújuló alázatos keresztyén társadalom tud ellentállni.” Én vagyok az ajtó címmel (János ev. 10/9) Nagy József tollából igei meditá­ciót találunk­­ változatlan időszerűség­gel­ .Jézussal kell legelőször találkozni az új esztendőben. Mert másként az új esztendőben ó-emberként zarándoko­lunk tovább. Vele kell elindulni. Az az otthon, melynek Ő az ajtaja, olyan hely, ahová mi semmit sem vihe­tünk! Ahol „minden készen vár reánk.” Ő már az ajtóban elveszi tőlünk mind­azt, ami eddig megakadályozta, hogy az új esztendőink más esztendők legyenek. A fájdalom 6­ esztendő sorai után ne kezdjük Nála nélkül az újat.” (a.l.) 1 .............. 1937 Cs. Nagy Ibolya Rés a világra Lapszéli jegyzetek egy hír mellé A közlemény olyan jelentéktelen, voltaképpen nincs is hírértéke, mintha valamely bagatell, perifériális, feledhe­tő eseményről - mit esemény, futó pil­lanat - volna szó, s nem kultúrhistó­­riánk kivételes történéséről, a magyar művelődési élet fontos és sorsdöntő ál­lomásáról. Mintha nem is a százados viták, a céljukat el nem ért kezdemények és ki­fulladt szándékok, a politikai és törté­nelmi ballépések, ellehetetlenülések, mintha nem is a személyeskedő, önér­dek-érvényesítő magánjátékok, az ot­romba banki-bankári spekulációk, kor­mányzati hozzá nem értés hosszú­hosszú évei után, a magyar nemzeti te­hetetlenség tünetegyüttesének újabb kétes értékű, emblematikus jeleként, de mégis, mégiscsak tényként mutathat­nánk a sajtómondat mögötti tartalomra: elkészült végre, az ideiglenesség kor­szakai, évtizedei után az állandónak szánt Budapesti Nemzeti Színház. A sajtóhír olyan jelentéktelen, mint­ha ez a színház el sem készült volna. Igen, mert mire idáig jutottunk, az állandó Nemzeti Színház ügye már nem érdekel senkit: azokon a megkülönböz­tetett státusú személyeken kívül, akik kormánybiztosként, tervezőként, kivi­telezőként, majdan működtetőként, vagyis egy tisztes, nemes múltja, szere­pe, remélt célja szerint megkülönböz­tetett státusú nemzeti szellemi intéz­mény pusztán pénzügyi navigátoraiként ott buzgólkodtak a bölcső körül, ma­guk sem kíváncsiak arra, milyen is lett az a gyermek. A Nemzeti Színház létének több mint másfél százados folytonossága megszakadt, amikor a folyvást ideigle­nes épületben, de társulatként mindig dokumentálható egységben tevékeny­kedő gruppot egyetlen kultúrpolitikai karlendítéssel föloszlatták, mondván: amíg nincs új, végleges épület, nincs, mert miért is legyen társulat. Sütő And­rás, a Nemzeti Színház társulatának „örökös pártoló tagja”, dacosan írja 2000-ben: „a magyar szót, nyelvünket csinosító, védő intézmény bölcsőrin­­gatói, egy Széchényi, egy Bajza direktor úr emlékére fejet hajtva, létrejöttének 163. esztendejében ugyancsak örömre nyíló szóval mondom, és fennen ismét­lem: Köszöntünk, Nemzeti Színház!". Köszöntöttünk, annak ellenére, hogy igazából nem voltál már, de emlékez­tünk a múltadra, s most, hogy vagy, kedvetlenül, öröm és izgalom nélkül fi­gyeljük idegen vonásaidat. Mert emblematikus a folyamat is, amely leplezetlen, nyers politikumával lassan megfakította a sokáig érzékelhe­tő nemzeti kíváncsiságot, figyelmet, ér­deklődést, téglajegyes segítő szándé­kot, nemcsak a végeredmény: a szak­mai viták tüzében füstösre feketedett, valójában senkinek kedvére nem való, megtervezésének körülményei miatt az építész szakma morális kritikáját is kiérdemlő, küllemére nézve egy iroda­házzal kombinált bevásárlóközponthoz hasonlatos, városszéli épület. Ez volna a Nemzeti Színház, a várva várt nemzeti teátrum, az első a jók kö­zött is, a legfontosabb, a nemzeti jel­kép, a magyar szót, nyelvünket csinosí­tó, védő intézmény? Haza a magasban? Ez a vállalkozó alapon működő gaz­dasági egység, ez a lényegében állandó tagság nélküli, színészeti betéti társa­ságba, kft.-be, miegyébbe kényszerítő, a művészeknek nem otthont, hanem át­meneti szállást kínáló Plaza, Mamut, kissé feljavított Tesco, Interspar kinéze­tű építmény, melynek még a modernsé­ge sem más, nem több, nem izgalma­sabb, mint bármelyik modern, azaz ek­lektikus tucatépületnek? Micsoda nemzeti büszkeség, öröm volt ama első, „nagyon óhajtott Nemze­ti Színpalota” megépülése, milyen megható a nemzet polgárainak, mint közösségnek a buzgólkodása! A­­Nem­zeti Teátrum felséges céljaira” már 1815-ben megkezdődtek az adakozá­sok, s bár a késedelem miatt alábbha­gyott a lelkesedés, a harmincas években újra fellángolt az adományozó kedv. A legnagyobb adomány, „hazafiságos ál­dozat” 1835. szeptember 22. napján született, levél formájában, Gödöllőn, s herceg Grassalkovich Antal írta. Tartal­ma szerint alulírott a Pest városában, a Hatvani kapun kívül fekvő üres telkét a tekintetes vármegyének adományozza „oly végre, hogy ott és azon magyar nemzeti teátrum építtessék”. S jöttek a további adományok: vármegyék, váro­sok, községek, testületek, magánszemé­lyek küldték egyre-másra a kisebb-na­­gyobb összegeket - ahogyan ezt a Nyu­gat egyik 1923-as cikkében Pataki Jó­zsef írja. Grassalkovich herceg például a telken kívül pénzt is adott, 2500 Ft-ot, Földváry alispán 500 Ft-ot. Szeged sza­bad királyi városa 1100 Ft-ot szánt a nemzeti teátrum építésére, Pest városa 15000 Ft-nyi adománnyal szerepel a listán, a kecskeméti „Casinói Egylet” 840 Ft-tal. A „soproni magyar társaság növendék tagjai” 44 ezüstforintot gyűj­töttek össze, Komárom vármegye 1138 Ft-ot, Tolna 383-at, Csanád 165-öt, Fe­hér vármegye pedig 600 Ft-ot szolgál­tatott be. A ceglédi Pajor Antal úr 1000 Ft-ot küldött, Szilágyi István pesti pol­gár és gombkötő mester 300 Ft-ot, fő­hadnagy Borbek úr 10 Ft-ot, egy „néhai Hópénzes őrnagy örökösei” 15 Ft-tal járultak hozzá a nemes ügyhöz. Milá­nóból is érkezett adomány: az ötödik huszárezred tiszti karától 250 pengő­forint és „egy­némely monostori lako­sok” adták, amijük volt, azaz 6 Ft-ot. 1837. június 8-áig készpénzben több mint 100 ezer forint gyűlt egybe, ehhez hozzátéve a régebbi adományok össze­gét, körülbelül 150 ezer forint állt az építtetők rendelkezésére. S persze vol­tak természetbeni adományok is. Volt, aki vasat adományozott, Andrássy Mi­hály úr, a Grassalkovich uradalom di­rektora egy pallért adott az építkezés­hez, Rösszler János pesti lakatos polgár „a színház 100 zárt székéhez minden zárat és vasat hazafiságos buzgalmából ingyen készített”. Klaszy Venczel ma­gyar szabó s pesti polgár elkészített in­gyen, a maga pénzén vásárolt anyagok­ból „egy királyi szerepekre való pom­pás magyar öltözetet”, s további 12 ma­gyar díszöltözetnek ,ingyén való elké­szítését az igazgatóság által vásárlandó anyagból önként” felajánlotta. Varrtak ingyen a színház leendő jelmeztára ré­szére „udvarló személyekre használha­tó” öltözeteket, „zöld posztóból készült régi magyar öltözetet”, a pesti nemes magyar csizmadia céh az „öltözeti tár” számára ugyancsak a maga költségén vásárolt anyagokból 36 pár csizmát csi­nált, a pesti Karczag testvérek, „kalap­árus­­ kalmárok” különféle kalapokat, forgókat, kócsagtollakat adományoz­tak, összesen 114 db-ot. A derék Zojcsák úr pedig olyan olcsón vállalta el az asztalosmunkát, hogy „ennek kö­vetkeztében anyagilag majdnem telje­sen tönkrement”. És ott volt még a de­rék Lukács György, aki hazafias felbuz­dulásból két hétig teljesen ingyen hord­ta a színház falaira a téglát, és ott voltak a „jeles budai színészek”, név szerint Megyeri, Szentpéteri, Egressy, Lendvay, Szilágyi Pál, Kántorné, Lendvayné, akik „az építendő Nemzeti Színház javára lemondtak a vármegyei szubvencióról”. Azt olvassuk Pataki Jó­zsef tanulmányában, hogy mindenki adott, színész, író, mágnás, köznemes, polgár és napszámos, csak a legelső magyar ember hiányzott az adományo­zók közül, a magyar király, s nem adott, egy vasat sem a nádor sem. De a színház megépült és megnyílt. Megnyílt 1837. augusztus 22-én. Az első előadás jegyein a színház képe volt látható a következő vers kíséretében: „Itt kicsiben láthatd a’ mi Pesten nagy­ban is áll már. / A’ hévén óhajtott nem­zeti színpalotát. / Vedd szívesen képét’ s a’ mit én neked, azt neki óhajtod: / Hosszú pályádat ne nehezítse vihar!" Nehezítette, persze, tudjuk. De ez később volt. Akkor, azon a napon a nemzeti színű zászlókkal fellobogózott s virágfüzérekkel díszített színház ak­kora emberáradatot látott a zöld gallyakkal telehintett Hatvani ország­úton (vagyis a Rákóczi úton), amilyet azóta soha többet. Este hat órakor „örömzajjal ömlött be a tündértemp­lomba” a néptömeg, ,felsuhant” a füg­göny és kezdetét vette az egyfelvonásos ünnepi játék, Vörösmarty Mihály Ár­pád ébredése című, ez alkalomra írt drámája. A közönség olyan volt, „mint várni lehetett: kíméletes, komoly, tiszta hazafi örömében egészen elmerült... zajtalanságában ámulat, mély érzelem s egy magát becsülő népnek méltósága volt”. Az első nemzeti színházat azután „elkorcsosult utódok minden lelkifur­dalás nélkül széjjelrombolták”. A magát becsülő népnek méltósága soha többet vissza nem tért. A most elkészült Nem­zeti Színház egy a sokból: nem a rossz­­indulat, inkább a szomorúság jósoltatja velünk, hogy a közeli, március 15-ei megnyitó előadás aligha lesz „örvende­tes nemzeti ünnepünk”, s az esemény­ről nem készül „hímes koszorú”, a „ké­ső maradékoknak”szánt emléksorok­ból. Az egyházzene jelenéről Európa 13 országából 48 egyházzenész és egyházzenével foglal­kozó lelkész találkozott Strasbourgban. A már csaknem három év­tizede alapított Európai Protestáns Egyházzenei Konferencia (EKEK) évenként megrendezett találkozóján idén fő témaként az egyszerű, könnyű egyházi kórusirodalom szerepelt. Az előzetesen beküldött javaslatokból az elnökség jelölte ki azt a 29 kórusművet, mely e hétvége folyamán két munkacsoportban került feldolgozás­ra. A kórusművek közül három Gárdonyi Zoltán, egy Csomasz Tóth Kálmán kompozíciója, egy pedig a magyar középkor anyagá­ból származó kétszólamú húsvéti ének volt - mindhármat magyar résztvevők javasolták. Mi is az egyszerűség, könnyűség fogalma a kórusművek tekin­tetében? Elsősorban, hogy az egyszerűség ellenére sohase legyen primitív, hanem szép, igényes alkotás. (Sokak szerint egyszerűbb zenét írni zeneszerzői szempontból is a legnehezebb.) Másrészt ami egyszerűnek látszik, nem is mindig olyan könnyű. Végül pe­dig: az egyszerű kórusműhöz is jó karnagy kell. Az egyszerűség ugyanakkor a következőket jelenti: rövid, kis létszám esetén is megszólaltatható, könnyen megtanítható, többfé­leképpen megvalósítható (variábilis) zenei anyag. Már két rész egymásutánisága is változatosságot eredményez akár az éneklők számát tekintve (szóló-szólisták-kórus-gyülekezet), akár a megszó­laltatott anyagot tekintve (két vagy több különböző rész). A konferencia második napján Wolfgang Teichmann, Hannover­ből érkezett egyházzenész tartott előadást „Az egyházi könnyűzene ma - helyzetkép, tendenciák” címmel. Az előadó természetesen sa­ját egyházában zajló folyamatokat és ezekkel kapcsolatos sajátos­­kísérleteit” ismertette a jelenlevőkkel, melynek lényege az egyház­zene klasszikus és­­modern” elemei közötti kapcsolat kimutatása és egyfajta szintézisre tett kísérlet volt. Az idei strasbourgi konferencia egyik legértékesebb eredménye: erősödött a kapcsolat a svájci református egyházzenészekkel. Cso­portjuk vezetője Hans-Jürg Stefan, az EKEK korábbi elnöke, aki két fiatal munkatársát is magával hozta. Jól szervezett munkát vé­geznek hazájukban, melynek eredményeképpen 1998-ban jelent meg a német nyelvű új református énekeskönyv. Munkájuk fontos ismérvének tartják, hogy az énekanyag csak­nem egyharmada közös az ugyanakkor megjelent katolikus énekes­könyv énekeivel. Mindenekelőtt azonban­ a gyülekezeti énekes­könyvhöz számos kiegészítő kiadvány kapcsolódik. Többféle ko­­rálkönyv, intonációgyűjtemény, kórus- és hangszeres énekfeldol­gozások, valamint négy „munkafüzet” jelent meg azóta (az utolsó éppen idén ősszel), melyek az új énekanyag felhasználásához és megtanításához adnak mind tartalmi, mind zenei, mind liturgiai szempontból hasznos útmutatásokat. Bódiss Tamás

Next