Reformátusok Lapja, 2003 (47. évfolyam, 1-52. szám)
2003-01-05 / 1. szám
XLVII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETILAPJA 2003. JANUÁR 5. __ _ __________________| Szepesi Attila A Károli-Bibliára E könyvet írta felperzselt igékből, Falvak csöndjéből hosszú éjszakákon a rejtekező gönci prédikátor Károli Gáspár Fordulat a Vizsolyi Biblia ügyében Mint a napilapok is tudatták: az Encsi Bíróság előzetes letartóztatásba helyezett egy 34 éves budapesti férfit, akit azzal gyanúsítanak: köze volt a Vizsolyi Biblia ellopásához. A Károli-bibliát a vizsolyi templomból lopták el 2002. februárjában. A kikapcsolt riasztóberendezés tette lehetővé, hogy észrevétlenül felfeszítsék a vastag faajtót. Az üveg tárolószekrény jelzőberendezését azonban nem lehetett kikapcsolni, így amikor kiemelték a bibliát, megszólalt a riasztó. Ezt hallotta meg a templommal szemben lakó lelkész, de a tolvajok így is egérutat nyertek. Hírforrások szerint a letartóztatott férfit a biblialopás napján ellenőrizték a rendőrök Vizsolyban, de akkor nem volt nála semmi, ami miatt eljárhattak volna vele szemben. Arra is mutatkoznak jelek, hogy a Bibliát egy ideig elásva tartották, és csak később vitték el a faluból. A sok szálon újló nyomozás külföldre is kiterjedt. Az aprólékos adatgyűjtés eredményeként horogra akadt gyanúsított ellen más, súlyosabb bűncselekmény miatt (házi őrizetben tartásával) eljárás folyik a fővárosban. A Biblia egyelőre nincs meg, de a rendőrök a megoldás közelében járnak a rendőrök. A 4 milliós jutalom továbbra is él a Vizsolyi Bibliáért, amit az Országos Rendőr-főkapitányság és a kulturális tárca ajánlott fel a nyomravezetőnek. A pénzt az kaphatja meg, aki a Vizsolyi Biblia ellopásával kapcsolatban indított nyomozás eredményességét közvetlenül elősegítő információt ad a rendőrségnek. A református egyház korábban megnyilvánuló vezetői szerint az indíték az lehetett, hogy tavaly Londonban sok millióért kelt el nyilvános árverésen az eltulajdonított eredeti Károli Gáspár fordította biblia testvérpéldánya. A pataki könyvtár sorsa Az ünnepek előtt a magyar kormányküldöttség moszkvai tárgyalásairól szóló híradásokban változatos tálalásban olvashattuk: közeljövőben hazakerülnek a sárospataki könyvtár becses darabjai. A hír árnyalataira figyelve azonban különös mellékmondatokkal is találkozhatunk. A megjegyzések sorában áll például: a raktározásért az orosz állam költségeket számol fel. Úgy tűnik, az 1945-től húzódó kártérítési kutyakomédia még ma se fejeződik be. Az a hatalmas összeg amit a háborús bűnösnek ítélt Magyarországnak ipari termékekben, élelmiszerben fizetni kellett a Szovjetuniónak még ma is csak a bolsevik rendszer számadatai szerint ismeretes. Mert nem készült összesítés azokról az állami tulajdont érintő fosztogatásokról, ami például a mezőgazdaságot sújtotta, vagy épp a Magyar Nemzeti Bank valutakészletének kirablásának tényét rögzítette volna. Ebbe a sorba tartozik a sárospataki könyvtár becses alkotásainak sorsa is. Semmiféle „jóvátételi” lajstromban nem szerepelt, miszerint árazva feltüntették volna az elvitt könyvek értéke ennyi és ennyi, ami leiratik az „adósságból". Nem. Csak „úgy” elrabolták a könyveket, amiről évtizedekig beszélni sem lehetett, most pedig évtizedes huzavona, tárgyalássorozat nyomán sem lehet véglegesen és tisztán lezárni a pataki könyvek hazatérítését. Most úgy áll a tárgyalás, hogy raktározási felárral szíveskednek visszaszolgáltatni a magyar kultúra nagy értékeit. Ami hasonlatos észjárás ahhoz, mintha a Vizsolyi Biblia remélt tolvaja majd közli a bírósági tárgyaláson: igaz, hogy ellopta Károli Gáspár szentírását, de az őrizetért 50000 Ft-ot felszámol a vizsolyi eklézsiának. Képtelenség. Amint az is, hogy egy másik tudósítás szerint, a pataki könyvekért „cserébe Moszkva Magyarországon lévő orosz műkincseket kap". Miféle csere-bere ez? A magyar állam jogos tulajdonában levő műértékekért szíveskednek visszaszolgáltatni az elrabolt pataki könyveket? Avagy a Moszkvából importált bolsevik politikusok által Magyarországra „ hurcolt” orosz javak kerülnek vissza Moszkvába? Ha a szovjet múltú családok önként adják a tulajdonukban lévő és onnan származó orosz értékeket, az magánügyük, de hogy nemzeti kincsért nemzeti kincset szolgáltassunk cserébe? Örkény István tollára ékes történet a XXI. századból. Vagyis a mai politika képtelen hadijátékainak abszurditása. A. L. Bort, búzát, békességet n incs boruk! - járt közben Mária, Jézus anyja a kánai lakodalmasok érdekében, akiknek mulatsága során elfogyott a boruk. (János ev. 2,1-11) Persze van ennél nagyobb tragédia is, mondhatnánk. Amikor például se búzánk, se kenyerünk, se békességünk. Amikor házunk, egyházunk, hazánk hiányzik, és leginkább emberünk nincs, akibe bele lehetne kapaszkodni, hogy eljussunk a gyógyulás helyére. Ez a legmélyebb hiány. Bor nélkül ugyan lehet jókedvűnek, derűsnek lenni, mégis, Mária szavaiból érezzük, hogy többről van szó azon a menyegzőn, mint egyszerűen egy nélkülözhető dolog hiányáról. A szükség sokkal alapvetőbb. Abban a lakodalomban olyan emberek vettek részt, akiknek gyakran kellett kimondaniuk: NINCS, kevés, elfogyott, hiányzik, nem jut belőle elég. Szegény emberek voltak azok ott Palesztinában, számunkra szinte felfoghatatlanul szegények. S hozzá még a szégyen! Úgy rendezni esküvőt, hogy még borból sincs elég. A bor hiányában benne van egész életük nyomorúsága és kiszolgáltatottsága. Ezt a szegénységet mi ugyan nem ismerjük, esztendő fordulóján mégis megkérdezzük magunktól, egymástól, lesz-e az új évben elég abból, amire feltétlenül szükségünk van?! Békességből, búzából, borból... Az első keresztyéneknek,fik számára János evangélista a kánai csodát följegyezte, szintén nem a bor hiányzott. Azt bizonyára kibírták volna. ÖRÖMből nem volt nekik elég. A Bibliában a bor annak az örömnek a jelképe, mely Istentől jön, s teljesen betölti az embert. Egészen addig tart, amíg az emberek el nem rontják valahogy. Ezt az Istentől való örömöt jól ismerték az első keresztyének, hiszen Jézus Krisztus jelenlétében átélhették ennek minden magasságát és mélységét. Isten Lelke mindennapi valósággá tette számukra a megváltottság csodáját, a feltámadás erejét. De az idők bizony gonoszak is tudnak lenni, a legszentebb öröm is meg tud kopni az ember életében, s ez az első keresztyének között sem volt másként. A világ nem vált egy csapásra Isten országává, s nekik is naponta kellett megküzdeniük a régi élettel, melytől egykor olyan ||| határozottan elfordultak. Minden úton el lehet fáradni, ők is elfáradtak. Egyre kevesebb lett az örömük, egyre erősebben érezték mindazt, ami még hiányzott a teljességhez. Mélyen át tudták élni és meg tudták érteni a kánai lakodalmasok kétségbeesését a bor hiánya fölött. Magukra ismertek, szimbolikusan értve a bor hiányát. Ott a bor hiányzott, náluk az öröm! Kánában bor helyett nem volt más, csak vízzel töltött kővedrek az udvaron a rituális tisztálkodás céljára. Micsoda jelkép az első keresztyéneknek, akiknek a kővedrek a törvényt jelentették, hiszen a törvény előírásainak megtartására szolgáltak. Jézus, örömük forrása, az „ő boruk” nincs sehol, s helyette újra itt a törvény, mely kemény, mint a kő. Éppen most kezdtek el örülni annak, hogy Krisztus rájuk talált, s mától az életük nem mindennapi kilátástalan küzdelem valami jobbért, s máris belegabalyodtak éppen ennek az életnek az útvesztőibe! Örömük úgy elfogyott, mint a kánaiak bora. Ismerjük ezt a helyzetet? Nem a bor fogyását, hanem az örömét. Ismerjük az első szeretet örömét, s annak elvesztését? A hiányt, mely azért különösen ss írta: Balog Zoltán lyos, mert előtte belekóstoltunk Krisztus örömébe? Az előbb még megvolt nálunk a hit, a remény és a szeretet, meg a belőlük fakadó öröm, most meg csalódás, kétségek, kiábrándultság... Evangélium, ÖRÖM-üzenet helyett legfeljebb törvények, kövedvekben, szabadság helyett cselekvési kényszerek, teremtő erő helyett fáradt rutin. Otthon, az egyházban, az országban. Hirtelen vége lesz valaminek, ami pedig olyan csodálatosan indult. Mit lehet tenni ilyenkor? Azt, amit Mária. Ki kell mondani, hogy nincs! Hogy elfogyott, hogy nem volt elég, hogy hiányzik. Ilyen kijelentésekből, megállapításokból persze ma sincs hiány. Mást se teszünk, csak soroljuk, hogy mennyi minden nincsen: a családban, az egyházban, az országban. De Mária nem egyszerűen megállapítja a hiányt, vagy szemrehányást tesz, vagy önmagát igazolja, hogy ha nincs, akkor rajta se keressék, hanem kér, attól, aki adhat, akinek van, Jézustól. Hiányainkat az új esztendőben sem kell elhallgatnunk, de azért kell mondanunk azt, hogy nincs, hogy legyen! Ez az igaz imádság egyik alapvonása. Hittel kérni azt, ami egyszer már volt, hogy újra legyen. Nincs Uram borunk, örömünk, bú zánk, békességünk, ezért Téged kérünk, hogy add, mert Te vagy a forrás! Azért, hogy elnyerjük a felismerést, Ő a forrása mindannak, ami hiányzik belőlünk, körülöttünk, nekünk, lehet, hogy meg kell járnunk egy-két poklot, de keresztyén emberként nincs más választásunk. Nekünk újra és újra „vissza kell vettetnünk a megértés kezdeteihez”, aho gyan Dietrich Bonhoeffer írta, hogy ne elégedjünk meg hamisítványokkal- borból, örömből, békességből. Nekünk, magyar reformátusoknak újból és újból vissza kell vettetnünk az út elejére, hogy elhagyjuk a hamis biztonságokat, a magunkban bízó világmegváltó pózokat. Érdemes. A keresztyénség az egyetlen olyan tudomány, ahol minden ismeretünk, eredményünk egyetlen pillanat alatt semmivé lehet, ha nincs bennünk a Krisztusra utaltság bizonyossága. Mert minden mi munkánk csak akkor ér valamit, ha nem rólunk beszél, hanem azt dicsőíti, aki által cselekedtünk. Ha ő eltűnik belőle, akkor hamis bort fogunk kínálni, legyen bármilyen szép a csomagolás. Amiről azt hisszük, hogy magunktól építettük magunknak, az leromboltatik. Kár érte, mégis így kell lennie. Mert a mi épületeinknek fizikai és lelki értelemben csak akkor van semmivel össze nem keverhető saját jelentése, ha nem magunkról szól, hanem Róla. Minket ezért tart az Isten, mint Máriát is, hogy rámutassunk, tőle kérjünk és várjunk mindent, neki engedelmeskedjünk. Építeni, rombolni mások is tudnak. Benne bízni - ez a mi küldetésünk, ez különböztet meg bennünket mindenki mástól. Éppen ezért ki tudná világosabban fölmutatni a vereség, a bukás értelmét is, mint mi, magyar reformátusok, akiknek ebben annyi részük volt. Még az is lehet, hogy inkább használt nekünk, mint a győzelmeink. S lehet, hogy éppen ezzel a tapasztalattal tudnánk szolgálni azoknak, akik értetlenül állnak a vereségnek ezen mélyebb vagy magasabb értelme előtt. Feltéve persze, ha mi magunk is megértettük azt. Az elkövetkező év próbája sem lesz más, mint hogy képesek leszünk-e mi, magyar reformátusok így bánni a hiányokkal. Számba tudjuk-e majd venni ezeket kölcsönös vádaskodások nélkül úgy, mint amelyek oka elsősorban Krisztusba vetett hitünk fogyatékossága. Készek vagyunk-e kevéssé formálni a hiányokat, s így Isten elé vinni őket? Elfogadjuk-e azt, ami ezután is hiány marad, kibírjuk-e majd még-mindig-meg nemérkezés terhét? Lesz-e bennünk elég bizalom, hogy merítsünk a kevedvek talán még frissnek sem mondható vizéből, amikor szól az Úr? Mert vizet borrá mi nem fogunk változtatni 2003-ban sem, de ha emiatt egy kis vízhordásra sem vállalkozunk, akkor kikkel fog majd csodát tenni Krisztus? Ma nem hirdetnek „hivatalosok” evangéliumi igazságokat sem szívből, sem színből. Kicsit sajnáljuk, mert jól esett hallani az elmúlt években „magas fórumokon és helyeken”, hogy milyen fontosak a keresztyén értékek. De micsoda lehetőség van abban is, hogy hivatalos hátszél nélkül, önmagában állhat meg, amit mondunk és teszünk! Csak álljon meg! Annyi minden lehetőség fölcsillant az elmúlt években, amiről korábban álmodni sem mertünk. Nem is elsősorban azokra gondolok, melyeket anyagi eszközökkel nyitottak nekünk mások, hanem azokra a területekre és emberekre, ahol és akiktől hívó szót hallottunk. A népszámlálás eredményeit bízvást is tekinthetjük ilyen néma kiáltások sokaságának. Valami halvány, távoli derengés, hogy reformátusnak lenni jó, a men- Is nyegzői bor ízének emléke másfél millió emberben. Most, a politikai változások miatt lemondunk róluk, vagy bízni merünk benne, hogy Isten mutatta meg nekünk, a másfél milliót is, a tíz milliót is, meg a tizenötöt is? Ebben az esetben nekünk akkor is dolgunk van is velük, ha a közéletben szembel szél fúj. Amikor Kánában borrá változott a víz, akkor a nagy csodán belül volt még egy kisebb csoda. Jobb volt a második bor az elsőnél. Mi ennek az életünkben inkább az ellenkezőjét szoktuk tapasztalni. A második általában gyengébb, rosszabb, mint az első. Az elsővel semmi nem vetekedhet. Talán még a hitünkre is szoktunk így tekinteni. Az első szeretet, a pillanat, amikor hívővé lettünk, az úgyis olyan megismételhetetlenül csodálatos volt, hogy nem is érdemes reménykedni valami jobban. De ez a magatartás nem csak saját lehetőségeink lekicsinylése, hanem Isten munkájának leértékelése is. Miért ne hozhatnak jobbat? Kérjetek, és adatik nektek! Bármit fogunk kérni, örömöt, békességet, lelki építkezést magunknak, egyházunknak, a magyar nemzetnek - végső soron nem valamit, hanem Valakit fogunk kérni és kapni. Mindenben Őt magát, életünk Urát és Megváltóját, akinek „szerelme édesebb a bornál”. Nekünk minden hiányban és minden bőségben, meg abban is, ami éppen elég. Vele van dolgunk 2003-ban is. „Uram, jó reggel hallgasd meg az én szómat; jó reggel készülök hozzád és vigyázok. ” (Zsolt, 5,4) *?ttindett éedaeér CC(Az&ap&é®tr€ié éeffeeemteCfeti ccf e&ftettd&térV'dacc&té (