Reformátusok Lapja, 2003 (47. évfolyam, 1-52. szám)

2003-01-05 / 1. szám

XLVII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETILAPJA 2003. JANUÁR 5. _­­_ _ __________________| Szepesi Attila A Károli-Bibliára E könyvet írta felperzselt igékből, Falvak csöndjéből hosszú éjszakákon a rejtekező gönci prédikátor Károli Gáspár Fordulat a Vizsolyi Biblia ügyében Mint a napilapok is tudatták: az Encsi Bíróság előzetes letartóztatásba helye­zett egy 34 éves budapesti férfit, akit az­zal gyanúsítanak: köze volt a Vizsolyi Biblia ellopásához. A Károli-bibliát a vizsolyi templomból lopták el 2002. februárjában. A kikapcsolt riasztóberendezés tette lehetővé, hogy észrevétlenül felfeszítsék a vastag faajtót. Az üveg tárolószekrény jelzőberen­dezését azonban nem lehetett kikapcsolni, így amikor kiemelték a bibliát, megszó­lalt a riasztó. Ezt hallotta meg a templom­mal szemben lakó lelkész, de a tolvajok így is egérutat nyertek. Hírforrások szerint a letartóztatott fér­fit a biblialopás napján ellenőrizték a rendőrök Vizsolyban, de akkor nem volt nála semmi, ami miatt eljárhattak volna vele szemben. Arra is mutatkoznak jelek, hogy a Bibliát egy ideig elásva tartották, és csak később vitték el a faluból. A sok­ szálon újló nyomozás külföldre is kiter­jedt. Az aprólékos adatgyűjtés eredmé­nyeként horogra akadt gyanúsított ellen más, súlyosabb bűncselekmény miatt (házi őrizetben tartásával) eljárás folyik a fővárosban. A Biblia egyelőre nincs meg, de a rendőrök a megoldás közelé­ben járnak a rendőrök. A 4 milliós jutalom továbbra is él­ a Vizsolyi Bibliáért, amit az Országos Rendőr-főkapitányság és a kulturális tár­ca ajánlott fel a nyomravezetőnek. A pénzt az kaphatja meg, aki a Vizso­lyi Biblia ellopásával kapcsolatban indí­tott nyomozás eredményességét közvet­lenül elősegítő információt ad a rendőrségnek. A református egyház ko­rábban megnyilvánuló vezetői szerint az indíték az lehetett, hogy tavaly London­ban sok millióért kelt el nyilvános árve­résen az eltulajdonított eredeti Károli Gáspár fordította biblia testvérpéldánya. A pataki könyvtár sorsa Az ünnepek előtt a magyar kormánykül­döttség moszkvai tárgyalásairól szóló híradásokban változatos tálalásban ol­vashattuk: közeljövőben hazakerülnek a sárospataki könyvtár becses darabjai. A hír árnyalataira figyelve azonban különös mellékmondatokkal is találkoz­hatunk. A megjegyzések sorában áll pél­dául: a raktározásért az orosz állam költségeket számol fel. Úgy tűnik, az 1945-től húzódó kártérítési kutyakomé­dia még ma se fejeződik be. Az a hatal­mas összeg amit a háborús bűnösnek ítélt Magyarországnak ipari termékek­ben, élelmiszerben fizetni kellett a Szov­jetuniónak még ma is csak a bolsevik rendszer számadatai szerint ismeretes. Mert nem készült összesítés azokról az állami tulajdont érintő fosztogatásokról, ami például a mezőgazdaságot sújtotta, vagy épp a Magyar Nemzeti Bank valu­takészletének kirablásának tényét rögzí­tette volna. Ebbe a sorba tartozik a sá­rospataki könyvtár becses alkotásainak sorsa is. Semmiféle „jóvátételi” lajs­tromban n­em szerepelt, miszerint áraz­va feltüntették volna az elvitt könyvek ér­téke ennyi és ennyi, ami leiratik az „adósságból". Nem. Csak „úgy” elra­bolták a könyveket, amiről évtizedekig beszélni sem lehetett, most pedig évtize­des huzavona, tárgyalássorozat nyomán sem lehet véglegesen és tisztán lezárni a pataki könyvek hazatérítését. Most úgy áll a tárgyalás, hogy raktá­rozási felárral szíveskednek visszaszol­gáltatni a magyar kultúra nagy értékeit. Ami hasonlatos észjárás ahhoz, mintha a Vizsolyi Biblia remélt tolvaja majd közli a bírósági tárgyaláson: igaz, hogy ellop­ta Károli Gáspár szentírását, de az őrizetért 50000 Ft-ot felszámol a vizsolyi eklézsiának. Képtelenség. Amint az is, hogy egy másik tudósítás szerint, a pataki könyvekért „cserébe Moszkva Magyaror­szágon lévő orosz műkincseket kap". Mi­féle csere-bere ez? A magyar állam jogos tulajdonában levő műértékekért szíves­kednek visszaszolgáltatni az elrabolt pa­taki könyveket? Avagy a Moszkvából im­portált bolsevik politikusok által Magya­rországra „ hurcolt” or­osz javak kerülnek vissza Moszkvába? Ha a szovjet múltú családok önként adják a tulajdonukban lévő és onnan származó orosz értékeket, az magánügyük, de hogy nemzeti kincsért nemzeti kincset szolgáltassunk cserébe? Örkény István tollára ékes történet a XXI. századból. Vagyis a mai politika képtelen hadijá­tékainak abszurditása. A. L. Bort, búzát, békességet n­ incs boruk! - járt közben Mária, Jézus anyja a ká­­nai lakodalmasok érdeké­ben, akiknek mulatsága során elfogyott a boruk. (János ev. 2,1-11) Persze van ennél na­gyobb tragédia is, mondhatnánk. Amikor például se búzánk, se kenyerünk, se bé­kességünk. Amikor házunk, egyházunk, hazánk hiányzik, és leginkább emberünk nincs, akibe bele lehetne kapaszkodni, hogy eljussunk a gyógyulás helyére. Ez a legmélyebb hiány. Bor nélkül ugyan lehet jókedvűnek, derűsnek lenni, mégis, Mária szavaiból érezzük, hogy többről van szó azon a menyegzőn, mint egyszerűen egy nélkülözhető dolog hiányáról. A szükség sokkal alapvetőbb. Abban a lakodalom­ban olyan emberek vettek részt, akiknek gyakran kellett kimondaniuk: NINCS, kevés, elfogyott, hiányzik, nem jut belőle elég. Szegény emberek voltak azok ott Palesztinában, számunkra szinte felfoghatatlanul szegények. S hozzá még a szégyen! Úgy rendezni esküvőt, hogy még borból sincs elég. A bor hiányában benne van egész életük nyomorúsága és kiszolgáltatottsága. Ezt a szegénységet mi ugyan nem is­merjük, esztendő fordulóján mégis meg­kérdezzük magunktól, egymástól, lesz-e az új évben elég abból, amire feltétlenül szükségünk van?! Békességből, búzából, borból... Az első keresztyéneknek,­­fik számá­ra János evangélista a kánai csodát följe­gyezte, szintén nem a bor hiányzott. Azt bizonyára kibírták volna. ÖRÖM­ből nem volt nekik elég. A Bibliában a bor annak az örömnek a jelképe, mely Istentől jön, s teljesen betölti az embert. Egészen addig tart, amíg az emberek el nem rontják valahogy. Ezt az Istentől va­ló örömöt jól ismerték az első keresztyé­nek, hiszen Jézus Krisztus jelenlétében átélhették ennek minden magasságát és mélységét. Isten Lelke minden­napi valósággá tette számuk­ra a megváltottság csodáját, a feltámadás erejét. De az idők bizony gono­szak is tudnak lenni, a leg­szentebb öröm is meg tud­­ kopni az ember életében, s ez az első keresztyének között sem volt másként. A világ nem vált egy csapásra Isten országává, s nekik is naponta kellett megküzdeniük a régi élettel, melytől egykor olyan ||| határozottan elfordultak. Minden úton el lehet fáradni, ők is elfáradtak. Egyre keve­sebb lett az örömük, egyre erősebben érezték mindazt, ami még hiányzott a teljes­séghez. Mélyen át tudták élni és meg tudták érteni a kánai lakodalmasok két­ségbeesését a bor hiánya fölött. Magukra ismertek, szimbolikusan értve a bor hiá­nyát. Ott a bor hiányzott, náluk az öröm! Kánában bor helyett nem volt más, csak vízzel töltött kővedrek az udvaron a rituá­lis tisztálkodás céljára. Micsoda jelkép az első keresztyéneknek, akiknek a kővedrek a törvényt jelentették, hiszen a törvény előírásainak megtartására szolgáltak. Jé­zus, örömük forrása, az „ő boruk” nincs sehol, s helyette újra itt a törvény, mely kemény, mint a kő. Éppen most kezdtek el örülni annak, hogy Krisztus rájuk talált, s mától az életük nem mindennapi kilátás­talan küzdelem valami jobbért, s máris belegabalyodtak éppen ennek az életnek az útvesztőibe! Örömük úgy elfogyott, mint a kánaiak bora. Ismerjük ezt a helyzetet? Nem a bor fogyását, hanem az örömét. Ismerjük az első szeretet örömét, s annak elveszté­sét? A hiányt, mely azért különösen ss­ írta: Balog Zoltán lyos, mert előtte belekóstoltunk Krisztus örömébe? Az előbb még megvolt nálunk a hit, a remény és a szeretet, meg a belőlük fakadó öröm, most meg csaló­dás, kétségek, kiábrándultság... Evangé­lium, ÖRÖM-üzenet helyett legfeljebb törvények, kövedvekben, szabadság he­lyett cselekvési kényszerek, teremtő erő helyett fáradt rutin. Otthon, az egyház­ban, az országban. Hirtelen vége lesz va­laminek, ami pedig olyan csodálatosan indult. Mit lehet tenni ilyenkor? Azt, amit Mária. Ki kell mondani, hogy nincs! Hogy elfogyott, hogy nem volt elég, hogy hiányzik. Ilyen kijelentésekből, megállapításokból persze ma sincs hi­ány. Mást se teszünk, csak soroljuk, hogy mennyi minden nincsen: a család­ban, az egyházban, az országban. De Mária nem egyszerűen megállapítja a hi­ányt, vagy szemrehányást tesz, vagy ön­magát igazolja, hogy ha nincs, akkor raj­ta se keressék, hanem kér, attól, aki ad­hat, akinek van, Jézustól. Hiányainkat az új esztendőben sem kell elhallgatnunk, de azért kell monda­nunk azt, hogy nincs, hogy legyen! Ez az igaz imádság egyik alapvonása. Hittel kérni azt, ami egyszer már volt, hogy új­ra legyen. Nincs Uram borunk, örömünk, bú­ zánk, békességünk, ezért Téged kérünk, hogy add, mert Te vagy a forrás! Azért, hogy elnyerjük a felismerést, Ő a forrása mindannak, ami hiányzik belőlünk, körülöttünk, nekünk, lehet, hogy meg kell járnunk egy-két poklot, de keresztyén emberként nincs más válasz­tásunk. Nekünk újra és újra „vissza kell vettetnünk a megértés kezdeteihez”, aho­­ gyan Dietrich Bonhoeffer írta, hogy ne elégedjünk meg hamisítványokkal- bor­ból, örömből, békességből. Nekünk, ma­gyar reformátusoknak újból és újból vissza kell vettetnünk az út elejére, hogy elhagyjuk a hamis biztonságokat, a ma­gunkban bízó világmegváltó pózokat. Érdemes. A keresztyénség az egyetlen olyan tudomány, ahol minden ismere­tünk, eredményünk egyetlen pillanat alatt semmivé lehet, ha nincs bennünk a Krisztusra utaltság bizonyossága. Mert minden mi munkánk csak akkor ér vala­mit, ha nem rólunk beszél, hanem azt dicsőíti, aki által cselekedtünk. Ha ő eltűnik belőle, akkor hamis bort fogunk kínálni, legyen bármilyen szép a csoma­golás. Amiről azt hisszük, hogy magunk­tól építettük magunknak, az lerombolta­­tik. Kár érte, mégis így kell lennie. Mert a mi épületeinknek fizikai és lelki érte­lemben csak akkor van semmivel össze nem keverhető saját jelentése, ha nem magunkról szól, hanem Róla. Minket ezért tart az Isten, mint Máriát is, hogy rá­mutassunk, tőle kérjünk és várjunk min­dent, neki engedelmeskedjünk. Építeni, rombolni mások is tudnak. Benne bízni - ez a mi küldetésünk, ez különböztet meg bennünket mindenki mástól. Éppen ezért ki tudná világosabban fölmutatni a vere­ség, a bukás értelmét is, mint mi, magyar reformátusok, akiknek ebben annyi ré­szük volt. Még az is lehet, hogy inkább használt nekünk, mint a győzelmeink. S lehet, hogy éppen ezzel a tapasztalattal tudnánk szolgálni azoknak, akik értetle­nül állnak a vereségnek ezen mélyebb vagy magasabb értelme előtt. Feltéve persze, ha mi magunk is megértettük azt. Az elkövetkező év próbája sem lesz más, mint hogy képesek leszünk-e mi, magyar reformátusok így bánni a hiá­nyokkal. Számba tudjuk-e majd venni ezeket kölcsönös vádaskodások nélkül úgy, mint amelyek oka elsősorban Krisz­tusba vetett hitünk fogyatékossága. Ké­szek vagyunk-e kevéssé formálni a hiá­nyokat, s így Isten elé vinni őket? Elfo­­gadjuk-e azt, ami ezután is hiány marad, kibírjuk-e majd még-mindig-meg­ nem­­érkezés terhét? Lesz-e bennünk elég biza­­lom, hogy merítsünk a kevedvek talán még frissnek sem mondható vizéből, ami­kor szól az Úr? Mert vizet borrá mi nem fogunk változtatni 2003-ban sem, de ha emiatt egy kis vízhordásra sem vállalko­zunk, akkor kikkel fog majd csodát tenni Krisztus? Ma nem hirdetnek „hivatalosok” evan­géliumi igazságokat sem szívből, sem színből. Kicsit sajnáljuk, mert jól esett hallani az elmúlt években „magas fóru­mokon és helyeken”, hogy milyen fonto­sak a keresztyén értékek. De micsoda lehetőség van abban is, hogy hivatalos hátszél nélkül, önmagában állhat meg, amit mondunk és teszünk! Csak álljon meg! Annyi minden lehetőség fölcsillant az elmúlt években, amiről korábban ál­modni sem mertünk. Nem is elsősorban azokra gondolok, melyeket anyagi eszkö­zökkel nyitottak nekünk mások, hanem azokra a területekre és emberekre, ahol és akiktől hívó szót hallottunk. A nép­­számlálás eredményeit bízvást is tekinthetjük ilyen néma kiáltá­sok sokaságának. Valami hal­vány, távoli derengés, hogy re­formátusnak lenni jó, a men- Is nyegzői bor ízének emléke másfél millió emberben. Most, a politikai változások miatt lemondunk róluk, vagy bízni merünk benne, hogy Isten mutatta meg nekünk, a másfél milliót is, a tíz milliót is, meg a tizenötöt is? Ebben az esetben nekünk akkor is dolgunk van is velük, ha a közéletben szembe­­l szél fúj. Amikor Kánában borrá vál­tozott a víz, akkor a nagy cso­dán belül volt még egy kisebb csoda. Jobb volt a második bor az elsőnél. Mi ennek az életünk­ben inkább az ellenkezőjét szoktuk ta­pasztalni. A második általában gyen­gébb, rosszabb, mint az első. Az elsővel semmi nem vetekedhet. Talán még a hi­tünkre is szoktunk így tekinteni. Az első szeretet, a pillanat, amikor hívővé let­tünk, az úgyis olyan megismételhetetle­nül csodálatos volt, hogy nem is érde­mes reménykedni valami jobban. De ez a magatartás nem csak saját lehetőségeink lekicsinylése, hanem Is­ten munkájának leértékelése is. Miért ne hozhatna­k jobbat? Kérjetek, és adatik nektek! Bármit fo­gunk kérni, örömöt, békességet, lelki épít­kezést magunknak, egyházunknak, a ma­gyar nemzetnek - végső soron nem vala­mit, hanem Valakit fogunk kérni és kapni. Mindenben Őt magát, életünk Urát és Megváltóját, akinek „szerelme édesebb a bornál”. Nekünk minden hiányban és minden bőségben, meg abban is, ami ép­pen elég. Vele van dolgunk 2003-ban is. „Uram, jó reggel hallgasd meg az én szómat; jó reggel készülök hozzád és vigyázok. ” (Zsolt, 5,4) *?ttindett éedaeér CC(A­z&ap&é®tr€ié éeffeeemteCfeti ccf e&ftettd&t­érV'dacc&té (

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék