Reformátusok Lapja, 2003 (47. évfolyam, 1-52. szám)
2003-01-05 / 1. szám
2003. január 5. Egyház és közéleti FORMÁM(IK I.ARIA 3 Anyanyelvünk őrhelyei (JJ A nyelvművelő Csokonai I. (1773-1805) A hajdúhadházi természettudós, nyelvész és költő orvosdoktor, Földi János atyai jó barátja volt a Debreceni Kollégium nagy tehetségű diákköltőjének, aki már tógás diákként a poétái osztály köztanítója lett. Csokonai sokat tanult atyai barátjától, természettudományi s nyelvi tekintetben egyaránt, s a nyelvújításban is az ő józan arany középutas ösvényét járta. Mikor „Gyümölcs havában”, Fructidor hónapjában, „dal zendült vidéken / S Párizsba indult boldog győztesen / Az új világnak indulója” - a francia forradalom nyitányakor is gyümölcsöző, boldog kertről álmodott: „Már Európában csak mi vagyunk hátra... / Hívnak maguk után a többi nemzetek: / Magyarok! Derék nép! Mit késtek? Jöjjetek!” - „Megyünk, nagy nemzetek!” - kiáltott bizakodva - „Törjük az akadályt, melytől nem mehetünk, / S mind az emberiség kertébe sietünk” - írta az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságot köszöntő szép versében (Marosvásárhelyi gondolatok). Hiába sietett volna azonban annyira - akárcsak a nemzet legjobbjai vele együtt -, az elnyomás megakasztotta az ő lelkes igyekezetét is. Maradt azonban egy másik kert, egy szerényebb kis kert, amelyben gyomlálgatva, plántálgatva a gyümölcsöző haladást szolgálhatta: a nyelv virágoskertje. Csokonai is odaállt a többiek mellé, hogy ennek a kertnek vigyázó kertésze és maga is majdan termő tőkéje legyen. Szívvel-lélekkel csatlakozott ő is a nagy mozgalomhoz, a nyelvújításhoz, amely az elnyomatás éveiben szinte egyetlen küzdőporondja lett a nemzetükért vívódó hazafiaknak: „Sok nemzeteknél egész századokkal is hátrább vagyunk a tudományokban és a culturának egyéb nemeiben, de oly foganatos eszköz van a kezünkben, hogy ha azzal élni kezdünk, esztendők alatt is óriási lépéseket tehetünk utánuk. Ez a mi saját anyai nyelvünk - a magyar nyelv!” A kert azonban, a gazdag termés ígéretével bíztató anyanyelv kertje, idegen folyondárok szorításában fonnyadt. Ha rakott, ékes kertté akarjuk varázsolni újra, először meg kell szabadítanunk az indáktól, a fojtogató szövevénytől. Meg kell szabadítanunk a latin és a német nyelv folyondárjaitól. Csokonai lelkéből szólt Tempefői és Musai, a két magyar költő, mikor a ferences gvárdián felemás magyarságú (vagy inkább latinságú!) levelére így füstölög: „Boldog Isten... Hol ebben a magyar nyelv?... Bár a deák nyelv se volna, mert ugyan annak is meg van adva! Csak így van az, mikor az ember se deákul, se magyarul nem tud. Már e közhiba volt, kivált csak ez előtt kevéssel is, az egész Magyarországban, a politikusok szégyenlettek magyarul beszélni, s a deák nyelvet tették közönségessé, amelyre azt mondotta volna Cicero: Bizony mondom néktek, nem esmérlek titeket, a ti szavaitok elárul benneteket, hogy ti nem az én juhaim közül valók vagytok.” « » » S milyen elkeseredetten panaszolta 1797-ben Koháry Ferencnek írott levelében: „Alig menekedett ki gyámoltalan szegény nyelvünk a szomszéd német nyelvnek igája alól; azonnal amaz ellenkező fátum felhozta a deák nyelvnek skeletonját [csontvázát] olaszországi sírjának fenekéről, s kiragadván bennünket édesanyánk kebeléből, a holt idegennek porrá váló lábait kezdte velünk csókoltatni. S mi mindig oly boldogtalan ízlésűek vagyunk, hogy mindenben, még a nyelvben is, jobban kedveljük az itthoninál a külföldieket...” - szólnak ma is időszerűen sorai. Csokonai jó kertésze, nagyszerű gazdája volt anyanyelvének; mint a virágok és fák barátja - maga is kedvére füvészkedő, botanizáló tudós - tudta, hogy amiként minden virágnak, gyümölcsnek megvan a maga külön kelleme, illata, úgy „minden nyelvnek külön megvan az ő saját kelleme, és mintegy tulajdon színe; továbbá saját sorsa és elrakása a szóknak, s öszvekötése a sententiáknak [mondatoknak], amelyeket ha az ember széjjelbont, azonnal elenyészti az egész kedvességét, s a venustásnak [varázsosságnak] egész fényét eloltja.” Megfigyelte, hogy a világ minden nyelvének megvan a maga tulajdon jelleme - „belső karaktere” -, ahogyan ő emlegette. A magyarról tudta, hogy „tisztán és meghatározott tónusra és tempóra” beszél; tudta róla, hogy tele van „izmos kinyomásokkal”, azaz erőteljes kifejezésekkel; tudta, hogy nyelvünk természetével nem nagyon férnek össze a szóeleji mássalhangzó-torlódások: „Mi, napkeleti ivadék, a sok srt, cl, pl, spr, s több efféle deákos concursusokat [latinos hangtorlódásokat] nyelvünkben el nem szenvedhetjük”. Dicsérte nyelvünk bőségét, hajlékonyságát, rokon értelmű szókban való nagy gazdagságát: „Gorálni, hajítni, lökni, dobni: ezek mind egyet tesznek. Ezektől frequentatívumok [gyakorító alakok]: hajigálni, lökdösni, dobálni , górálni; és melyik nyelven lehet ezt a szót ily sokat jelentő szóval kitenni?” (szilágyi) Dr. Peres Imre habilitációja A losonci teológia 1939-ben történt megszűnése után a felvidéki magyar lelkipásztorokat az akkori Csehszlovákia fővárosában Prágában képezték évtizedeken keresztül. Csehország és Szlovákia szétválása után így a felvidéki reformátusok lelkészképző intézet nélkül maradtak. 1994-ben Peres Imre lelkipásztor irányítása mellett, körültekintő előkészítő munka után lelkészképző intézetté szervezték át az 1990-ben alakult katecétaképzőt, mely ma a Calvin J. Teológiai Akadémia nevet viseli. Az intézmény egykori létrehívója és jelenlegi egyik prodékánja Peres Imre Budapesten szerzett doktorátusa után tanulmányokat folytatott Svájcban, majd Budapesten habilitációs vizsgát tett. Ezt követően a Pozsonyi Egyetemen is doktorált, majd a közelmúltban a tíz éve alakult Besztercebányai Egyetem Pedagógiai Fakultásán ismét habilitált. Dolgozatában a felnőttek körében végezhető keresztyén nevelés kérdésével foglalkozott. Ennek a ma nagyon fontos missziói ágnak az újszövetségi aspektusairól nyújtott be nagy figyelmet keltő munkát. A habilitáció ünnepélyes részét Besztercebányán rendezték, ahol családja és komáromi tanártársai jelenlétében szép ünnepség keretében vette át diplomáját. A tudós lelkipásztor életére Isten áldását kérjük és várjuk szép tálentumainak és szorgalmának további gyümölcseit, melyek hirdessék Is ten dicsőségét. F. F. Mádl Ferenc egyetértett az egyházak tiltakozásával Mádl Ferenc köztársasági elnök megfontolásra visszaküldi az Országgyűlésnek az Egyes szociális tárgyú törvények módosításáról című törvényt, mivel a bevezetendő szabályozás megítélése szerint hátrányosan érintheti azokat az állampolgárokat, akik a szociális alapellátásokat egyházi intézményben kívánják igénybe venni. Az Alkotmány, a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény, és az egyházakkal kötött megállapodások az állam és az egyházak viszonyát a szétválasztás mellett úgy szabályozzák, hogy a felek számára partneri együttműködést írnak elő. A Köztársasági Elnök úgy látja, a törvény elfogadásával ez a partneri együttműködés sérül. Az állam és az egyházak között korábban létrejött megállapodás értelmében a kormány csak előzetes egyetértés esetén hoz az egyházakat hátrányosan érintő döntést. Ez a mostani javaslat szigorúan jogi szempontból nézve nem esik ugyan a törvény jogi hatálya alá, de a törvény szellemét tekintve sérti azt. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a történelmi egyházak vezetőinek és a miniszterelnök részvételével tartott, Mádl Ferenc által kezdeményezett megbeszélésen az egyházak sérelmezik a törvénytervezetet. A miniszterelnök megígérte a javaslat, illetve módosítás vizsgálatát. " Ünnepi találkozó a köztársasági elnök úrnál Mádl Ferenc akadémikus, a Magyar Köztársaság elnöke, a Parlament Munkácsy-termében találkozóra hívta a Kárpát-medence magyar történelmi egyházainak vezetőit. 25-en jöttek el magyar római katolikusok, reformátusok, evangélikusok, unitáriusok, valamint a Magyar Zsidó Hitközségek Szövetségének képviseletében. A köztársasági elnök úr köszöntőjében nagyra értékelte azt a szolgálatot, amelyet a magyar történelmi egyházak végeznek a rájuk bízottak hitének, kultúrájának, nemzeti öntudatának megőrzésében. Hangsúlyozta, hogy ezekben az években, amikor oly gyors változások, elbizonytalanodások vannak a társadalmi és a gazdasági életben, növekszik az emberekben az igény a stabilitásra és a pasztorációra. Minden tőle telhetőt el kíván követni annak érdekében, hogy az Európai Unióban az alapdokumentumokban és a gyakorlatban egyaránt kapjanak nagyobb hangsúlyt a keresztény értékek is. Ezen az adventi találkozón először fordult elő, hogy egyidőben vettek részt a magyarországi és a határon túli magyar történelmi egyházak vezetői. A Magyarországi Református Egyházat Bölcskei Gusztáv püspök és Kálmán Attila egyházkerületi főgondnok, zsinatunk lelkészi és világi elnöke képviselte. Felszólaltak: Paskai László budapest-esztergomi érsek, Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, Pénzes János szabadkai és Majnek Antal munkácsi püspök a római katolikus hívek nevében, Bölcskei Gusztáv debreceni, Pap Géza kolozsvári és Erdélyi Géza észak-komáromi püspök a reformátusok, Szebik Imre budapesti és Mózes Árpád kolozsvári püspök az evangélikusok, Szabó Árpád kolozsvári püspök az unitáriusok, Schweitzer József budapesti főrabbi a MAZSIHISZ nevében. Örömmel nyugtázták, hogy az elmúlt években az anyaország jobban odafigyelt a határon kívülre szorult testvéreire. Ezt igazolja a kedvezménytörvény, a Sapientia Egyetem létrehozása és jónéhány olyan intézmény, szervezet, rendezvény támogatása, amely igyekszik szülőföldjükön megtartani az embereket, megőrizni anyanyelvüket, hitüket, erkölcsüket. Aggasztónak tartják azonban mindegyik országban a népesség fogyását, elöregedését, a családi kötelékek lazulását. Továbbá több régióban az elvett egyházi ingatlanok és anyakönyvek visszaadásának nehézségeit, a kedvezménytörvény kiüresedésének veszélyét és az elszegényedő rétegek helyzetének kilátástalanságát. Az egyházunk nevében megszólaló Bölcskei Gusztáv püspök úr megköszönte Mádl Ferenc elnök úrnak, hogy közvetít a történelmi egyházak és a kormány között kialakult nézeteltérések között. A szociális törvény módosítása körüli zavar ellentmond az ígért jogbiztonságnak, de reméli, hogy ez csak átmeneti állapot. Zsinatunk lelkészi elnöke örömmel számolt be arról, hogy a Széchenyi-terv keretében a Tiszántúlon 22 református szeretetintézmény létesült, illetve létesül. Különösen nagy jelentőségűnek tartja a Hosszúpályiban épülő roma közösségi házat. Bízik abban, hogy a különböző pályázatokban az egyházak továbbra is reménnyel nyújthatják be terveiket, és nem csupán a kutatásokat fogják támogatni, hanem a gyakorlati megvalósításokat is. Az egyházak a maguk eszközeivel segíteni tudják híveik felkészítését az Európa-uniós tagságunkra, ezért több őszinte, hiteles információra lenne szükség ezen a téren is. Ne félj te kicsiny nyáj... Visszatekintve az elmúlt évre és előrenézve az új esztendőre, hitünk megtapasztalásaival vallhatjuk, hogy az örökkévaló Isten mindenkor gondoskodott arról, hogy a legsötétebb időkben is legyen csillagfény az éjszakában. Legyenek hű és alázatos lelkek, akik bátran megállnak az igazság mellett és hűségesek maradnak Istenükhöz. Istennek bíztató kijelentése az, hogy a kiválasztott maradék mindig kicsiny. Csak olyannak tűnik fel a kivágott fához képest, mint a földből kilátszó gyökér. Sajátságos, hogy ebben a teremtett világban mindig kevesebb van abból, ami értékes, mint abból, ami silány. Mélytűzű gyémánt mindig kevesebb van, mint kavics. Valahogy ez az élettörvény érvényes a lelki világban is. Istennek örök akarata ebben a világban az, hogy az övéi mindenkor kevesen vannak. Ha Istennek kijelentését figyeljük a történelemben, azt az igazságot látjuk, hogy az ő ügye mellett sohasem álltak erős és hatalmas seregek. Sokszor úgy látszott, mintha a gonosznak hatalmával és erejével szemben az igazság teljes bukásba hanyatlott volna... Mégis, nincs a világon ragyogóbb és dicsőségesebb látvány, mint Isten ügyének győzelme a kevesek, a kicsinyek, a szegények, az üldözöttek, a kínpadra vonottak, a mártírok, a hűségesek által. Nincs dicsőségesebb és az örökkévalóságon is átzengő jézusi kijelentéstől bátorítóbb: „Ne félj te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot” (Luk 12,32). Az a hatás, amit az Ige gyakorol, nem mérhető le emberi mértékkel. Lehet, hogy nagyon sokszor eredménytelennek látszik az Ige hirdetése. Lehet, hogy konok és kemény lelkek sziklafaláról üresen pattog vissza minden szó. De Istennek más mértéke van és a maga ügyét soha nem engedi elveszni. Azért ne csüggedjünk soha, ha azt látjuk, hogy a jó és tiszta ügy magvetése sikertelennek látszik...Mert szemünk nem mindig látja a magot, amely a földbe hullott. De Isten látja és elküldi a maga tavaszi napsugarát, hogy az elrejtett mag kihajtson és a vetés felnövekedjen. Az újesztendő első napjaiban is értse meg ezt az a szülő, a hitek bátorságával, aki azt hiszi, hogy tanácsa, kérése, könynye és imádsága olyan mint a gyorsan tovatűnő árnyék. Értse meg ezt az a „tanító”, aki sokszor csüggedten nézi munkájának látszólagos eredménytelenségét. Zárja ezt a szívébe minden bizonyságtevő, aki az Igével szeretne megnyerni minden lelket a Krisztus szolgálatára és mégis az egész életének odaadásával alig ér el látható eredményt. Ne féljünk, az eredmény megvan, a maradékot Isten kiválasztotta, a szent magot ő látja. A keresztyének kicsiny serege olyan, mint a só, nélküle megromlana az élet. Olyan, mint a kovász, amely titokzatos erejével áthatja az egész tésztát. Olyan világosság, amit nem lehet véka alá rejteni. Sugárzó erővel árasztja a benne rejlő kegyelmi ajándékokat abba a tömegbe, amelyből őt az isteni irgalom kiragadta. Ne féltsük sohasem az Isten ügyét. Kevesen állnak mellette, alig látszik valami eredmény? Érkezzünk bátran és bízva a kevesek közé az Úrnak 2003. esztendejében is, és ne feledjük el soha, hogy ahol Isten van, ott van mindig a többség, ott van a győzelem. Legyen ez nagy bíztatás a gyülekezeteknek is. Sok ezer névleges református között, oly kevesen vannak a „szent mag”, amelyre itt nagy misszió vár. Ezer akadály, gond, baj, szegénység, bizonytalanság, kísértések között sugárzó arccal nézzünk a jövendő felé! Szent látásaink vannak. Istennek új és dicsőséges cselekedeteit látjuk, de ezt nem a mi erőnk fogja elvégezni. Ezért lehetünk nyugodtak, ezért bízunk, ezért élhetünk győzedelmes életet. Mégha azt kell tapasztalnunk, hogy évtizedes változásokban szinte országos méretű az összeesküvés az ég és a föld összekapcsolása ellen. A média népe ujjong, mert nincs többé morális feszélyezettség, nincs kihívás, nincs szükség helytállásra, az idő kerekét sem kell helyreigazítani, mert se kerék, se idő. A szellemi küzdelmeinek helyébe a zsigerek lüktetése lépett, az agykéreg helyett a nyúltagy vette át az irányítást. A média népének „népköztársasága” már ki is kiáltotta magát „való világnak”, egyetlen valóságnak... Már nem kérdés, hogy mit szeretne tenni?! Valljuk hittel, bátran, reménységgel az új esztendőben, hogy új fényeket kell gyújtanunk! Ez nem azt jelenti, hogy új szavakat kell kitalálnunk, hanem azt, hogy új szavakat fogunk találni, a régi szavak új fényben fognak élni, égni, ha új és friss lesz az Ige életformáló hatalma bennünk. Tudunk-e a szívünkön átzúgó Ige hirdetői lenni, korunk nagyon lehangolt és oly sok reményt veszített embere előtt?! De csak akkor tudunk így szólani, kiáltani, ha egészen átéljük és megtapasztaljuk, hogy „Istenünk Igéje örökre megmarad” (Ézs 40,8). Kocsis Attila Tudósítónktól: „Ha csak egy órára is, de lélekben újra találkozott a történelmi Magyarország Siklóson...” - mondta Tönkő Levente, a gyülekezet új lelkipásztora, aki erdélyi származású. A Szlovákiából érkezett Galántai Kodály Zoltán Daloskört látta vendégül a gyülekezet. A Kodály nevét méltón viselő vegyeskar, a zeneszerző talán legnehezebb kórusműveit előadva, színvonalas műsorával nagyban hozzájárult az adventi elcsendesedéshez, készülődéshez. A kórust meghívó Kertész Attila pécsi karnagy kiemelte az ének és a zene szerepét az egyházi szolgálatban, és örömét fejezte ki, hogy vannak református gyülekezeteink, amelyek első szóra befogadnak egy-egy kórust. A Kodály Zoltán Daloskor karnagya, Józsa Mónika elmondta, Magyarországra mindig örömmel jönnek, a kórus szinte minden tagjának nagyon sokat jelent, ha az anyaországban szerepelhetnek. Utolsó énekük - Sík Sándor Te Deuma -, szívet megindító versének feldolgozása volt. Az istentisztelet végén mi, magyarországiak, meghatódottan láttuk, hogy határon túl élő testvéreink mennyire meghatódva éneklik a gyülekezettel nemzeti imádságunkat, a Himnuszt.