Reformátusok Lapja, 2003 (47. évfolyam, 1-52. szám)

2003-01-05 / 1. szám

2003. január 5. Egyház és közélet­i FORMÁM(IK I.ARIA 3 Anyanyelvünk őrhelyei (J­­J A nyelvművelő Csokonai I. (1773-1805) A hajdúhadházi természettudós, nyelvész és költő orvosdoktor, Földi János atyai jó barátja volt a Debreceni Kollégium nagy tehetségű diákköltőjének, aki már tógás diákként a poétái osz­tály köztanítója lett. Csokonai sokat tanult atyai barátjától, ter­mészettudományi s nyelvi te­kintetben egyaránt, s a nyelv­újításban is az ő józan arany középutas ösvényét járta. Mikor „Gyümölcs havá­ban”, Fructidor hónapjában, „dal zendült vidéken / S Pá­rizsba indult boldog győztesen / Az új világnak in­dulója” - a francia forradalom nyitányakor is gyümölcsöző, boldog kertről álmodott: „Már Európában csak mi vagyunk hátra... / Hívnak maguk után a többi nemzetek: / Magyarok! Derék nép! Mit késtek? Jöjjetek!” - „Megyünk, nagy nem­zetek!” - kiáltott bizakodva - „Törjük az akadályt, melytől nem mehetünk, / S mind az emberiség kertébe sietünk” - írta az Erdé­lyi Magyar Nyelvmívelő Társaságot köszöntő szép versében (Marosvásárhelyi gondolatok). Hiába sietett volna azonban annyira - akárcsak a nemzet legjobbjai vele együtt -, az elnyomás megakasztotta az ő lelkes igyekezetét is. Maradt azonban egy másik kert, egy szerényebb kis kert, amelyben gyomlálgatva, plántálgatva a gyümölcsöző haladást szolgálhatta: a nyelv virágoskertje. Csokonai is odaállt a többiek mellé, hogy ennek a kertnek vigyázó kertésze­­ és maga is majdan termő tőkéje­­ legyen. Szívvel-lélekkel csatlakozott ő is a nagy mozgalomhoz, a nyelvújításhoz, amely az elnyomatás éveiben szinte egyetlen küzdőporondja lett a nemzetükért vívódó hazafiaknak: „Sok nemzeteknél egész századokkal is hátrább vagyunk a tudományokban és a culturának egyéb nemeiben, de oly foganatos eszköz van a kezünkben, hogy ha azzal élni kezdünk, esztendők alatt is óriási lépéseket te­hetünk utánuk. Ez a mi saját anyai nyelvünk - a magyar nyelv!” A kert azonban, a gazdag termés ígéretével bíztató anyanyelv kertje, idegen folyondárok szorításában fonnyadt. Ha rakott, ékes kertté akarjuk varázsolni új­ra, először meg kell szabadítanunk az indáktól, a fojtogató szövevénytől. Meg kell szabadítanunk a latin és a német nyelv folyondárjaitól. Csokonai lelkéből szólt Tempefői és Musai, a két magyar költő, mikor a ferences gvárdián fele­más magyarságú (vagy inkább latinságú!) levelére így füstölög: „Boldog Isten... Hol ebben a magyar nyelv?... Bár a deák nyelv se volna, mert ugyan annak is meg van adva! Csak így van az, mikor az ember se deákul, se magya­rul nem tud. Már e köz­hiba volt, kivált csak ez előtt kevéssel is, az egész Ma­gyarországban, a politikusok szégyenlettek magyarul beszélni, s a deák nyelvet tették közönségessé, amelyre azt mondotta volna Cicero: Bizony mondom nék­­tek, nem esmérlek titeket, a ti szavaitok elárul benneteket, hogy ti nem az én ju­­haim közül valók vagytok.” « » » S milyen elkeseredetten panaszolta 1797-ben Koháry Ferencnek írott levelé­ben: „Alig menekedett ki gyámoltalan szegény nyelvünk a szomszéd német nyelvnek igája alól; azonnal amaz ellenkező fátum felhozta a deák nyelvnek skeletonját [csontvázát] olaszországi sírjának fenekéről, s kiragadván bennün­ket édesanyánk kebeléből, a holt idegennek porrá váló lábait kezdte velünk csó­­koltatni. S mi mindig oly boldogtalan ízlésűek vagyunk, hogy mindenben, még a nyelvben is, jobban kedveljük az itthoninál a külföldieket...” - szólnak ma is időszerűen sorai. Csokonai jó kertésze, nagyszerű gazdája volt anyanyelvének; mint a virágok és fák barátja - maga is kedvére füvészkedő, botanizáló tudós - tudta, hogy amiként minden virágnak, gyümölcsnek megvan a maga külön kellem­e, illata, úgy „minden nyelvnek külön megvan az ő saját kelleme, és mintegy tulajdon színe; továbbá saját sorsa és elrakása a szóknak, s öszvekötése a sententiáknak [mondatoknak], amelyeket ha az ember széjjelbont, azonnal elenyészti az egész kedvességét, s a venustásnak [varázsosságnak] egész fényét eloltja.” Megfigyelte, hogy a világ minden nyelvének megvan a maga tulajdon jelle­me - „belső karaktere” -, ahogyan ő emlegette. A magyarról tudta, hogy „tisz­tán és meghatározott tónusra és tempóra” beszél; tudta róla, hogy tele van „iz­mos kinyomásokkal”, azaz erőteljes kifejezésekkel; tudta, hogy nyelvünk ter­mészetével nem nagyon férnek össze a szóeleji mássalhangzó-torlódások: „Mi, napkeleti ivadék, a sok srt, cl, pl, spr, s több efféle deákos concursusokat [lati­nos hangtorlódásokat] nyelvünkben el nem szenvedhetjük”. Dicsérte nyelvünk bőségét, hajlékonyságát, rokon értelmű szókban való nagy gazdagságát: „Go­rálni, hajítni, lökni, dobni: ezek mind egyet tesznek. Ezektől frequentatívumok [gyakorító alakok]: hajigálni, lökdösni, dobálni , górálni; és melyik nyelven lehet ezt a szót ily sokat jelentő szóval kitenni?” (szilágyi) Dr. Peres Imre habilitációja A losonci teológia 1939-ben történt megszűnése után a felvidéki magyar lelki­­pásztorokat az akkori Csehszlovákia fővárosában Prágában képezték évtizede­ken keresztül. Csehország és Szlovákia szétválása után így a felvidéki reformá­tusok lelkészképző intézet nélkül maradtak. 1994-ben Peres Imre lelkipásztor irányítása mellett, körültekintő előkészítő munka után lelkészképző intézetté szervezték át az 1990-ben alakult katec­étaképzőt, mely ma a Calvin J. Teológi­ai Akadémia nevet viseli. Az intézmény egykori létrehívója és jelenlegi egyik prodékánja Peres Imre Budapesten szerzett doktorátusa után tanulmányokat folytatott Svájcban, majd Budapesten habilitációs vizsgát tett. Ezt követően a Po­zsonyi Egyetemen is doktorált, majd a közelmúltban a tíz éve alakult Beszterce­bányai Egyetem Pedagógiai Fakultásán ismét habilitált. Dolgozatában a felnőt­tek körében végezhető keresztyén nevelés kérdésével foglalkozott. Ennek a ma nagyon fontos missziói ágnak az újszövetségi aspektusairól nyújtott be nagy fi­gyelmet keltő munkát. A habilitáció ünnepélyes részét Besztercebányán rendez­ték, ahol családja és komáromi tanártársai jelenlétében szép ünnepség keretében vette át diplomáját. A tudós lelkipásztor életére Isten áldását kérjük és várjuk szép tálentumainak és szorgalmának további gyümölcseit, melyek hirdessék Is­­ ten dicsőségét. F. F. Mádl Ferenc egyetértett az egyházak tiltakozásával Mádl Ferenc köztársasági elnök meg­fontolásra visszaküldi az Ország­­gyűlésnek az Egyes szociális tárgyú tör­vények módosításáról című törvényt, mivel a bevezetendő szabályozás meg­ítélése szerint hátrányosan érintheti azokat az állampolgárokat, akik a szo­ciális alapellátásokat egyházi intéz­ményben kívánják igénybe venni. Az Alkotmány, a lelkiismereti és val­lásszabadságról, valamint az egyházak­ról szóló 1990. évi IV. törvény, és az egy­házakkal kötött megállapodások az ál­lam és az egyházak viszonyát a szétvá­lasztás mellett úgy szabályozzák, hogy a felek számára partneri együttműködést írnak elő. A Köztársasági Elnök úgy lát­ja, a törvény elfogadásával ez a partneri együttműködés sérül. Az állam és az egyházak között ko­rábban létrejött megállapodás értel­mében a kormány csak előzetes egyet­értés esetén hoz az egyházakat hátrá­nyosan érintő döntést. Ez a mostani ja­vaslat szigorúan jogi szempontból néz­ve nem esik ugyan a törvény jogi hatá­lya alá, de a törvény szellemét tekintve sérti azt. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a tör­ténelmi egyházak vezetőinek és a mi­niszterelnök részvételével tartott, Mádl Ferenc által kezdeményezett megbeszélésen az egyházak sérelmezik a törvénytervezetet. A miniszterelnök megígérte a javaslat, illetve módosítás vizsgálatát. "­ Ünnepi találkozó a köztársasági elnök úrnál Mádl Ferenc akadémikus, a Magyar Köztársaság elnöke, a Parlament Mun­­kácsy-termében találkozóra hívta a Kár­pát-medence magyar történelmi egyhá­zainak vezetőit. 25-en jöttek el magyar római katolikusok, reformátusok, evan­gélikusok, unitáriusok, valamint a Ma­gyar Zsidó Hitközségek Szövetségének képviseletében. A köztársasági elnök úr köszön­tőjében nagyra értékelte azt a szolgála­tot, amelyet a magyar történelmi egyhá­zak végeznek a rájuk bízottak hitének, kultúrájának, nemzeti öntudatának megőrzésében. Hangsúlyozta, hogy ezekben az években, amikor oly gyors változások, elbizonytalanodások vannak a társadalmi és a gazdasági életben, nö­vekszik az emberekben az igény a stabi­litásra és a pasztorációra. Minden tőle telhetőt el kíván követni annak érdeké­ben, hogy az Európai Unióban az alap­­dokumentumokban és a gyakorlatban egyaránt kapjanak nagyobb hangsúlyt a keresztény értékek is. Ezen az adventi találkozón először for­dult elő, hogy egyidőben vettek részt a magyarországi és a határon túli magyar történelmi egyházak vezetői. A Magyar­országi Református Egyházat Bölcskei Gusztáv püspök és Kálmán Attila egyház­kerületi főgondnok, zsinatunk lelkészi és világi elnöke képviselte. Felszólaltak: Paskai László budapest-esztergomi érsek, Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, Pénzes János szabadkai és Majnek Antal munkácsi püspök a római katolikus hívek nevében, Bölcskei Gusztáv debreceni, Pap Géza kolozsvári és Erdélyi Géza észak-komáromi püspök a reformátusok, Szebik Imre budapesti és Mózes Árpád kolozsvári püspök az evangélikusok, Sza­bó Árpád kolozsvári püspök az unitáriu­sok, Schweitzer József budapesti főrabbi a MAZSIHISZ nevében. Örömmel nyugtázták, hogy az elmúlt években az anyaország jobban odafigyelt a határon kívülre szorult testvéreire. Ezt iga­zolja a kedvezménytörvény, a Sapientia Egyetem létrehozása és jónéhány olyan in­tézmény, szervezet, rendezvény támogatá­sa, amely igyekszik szülőföldjükön meg­tartani az embereket, megőrizni anyanyel­vüket, hitüket, erkölcsüket. Aggasztónak tartják azonban mind­egyik országban a népesség fogyását, el­öregedését, a családi kötelékek lazulását. Továbbá több régióban az elvett egyházi ingatlanok és anyakönyvek visszaadásá­nak nehézségeit, a kedvezménytörvény ki­üresedésének veszélyét és az elszegényedő rétegek helyzetének kilátástalanságát. Az egyházunk nevében megszólaló Bölcskei Gusztáv püspök úr megköszön­te Mádl Ferenc elnök úrnak, hogy közve­tít a történelmi egyházak és a kormány között kialakult nézeteltérések között. A szociális törvény módosítása körüli za­var ellentmond az ígért jogbiztonságnak, de reméli, hogy ez csak átmeneti állapot. Zsinatunk lelkészi elnöke örömmel szá­molt be arról, hogy a Széchenyi-terv ke­retében a Tiszántúlon 22 református sze­­retetintézmény létesült, illetve létesül. Különösen nagy jelentőségűnek tartja a Hosszúpályiban épülő roma közösségi házat. Bízik abban, hogy a különböző pályázatokban az egyházak továbbra is reménnyel nyújthatják be terveiket, és nem csupán a kutatásokat fogják támo­gatni, hanem a gyakorlati megvalósításo­kat is. Az egyházak a maguk eszközeivel segíteni tudják híveik felkészítését az Európa-uniós tagságunkra, ezért több őszinte, hiteles információra lenne szük­ség ezen a téren is. Ne félj te kicsiny nyáj... Visszatekintve az elmúlt évre és előre­nézve az új esztendőre, hitünk megtapasz­talásaival vallhatjuk, hogy az örökkévaló Isten mindenkor gondoskodott arról, hogy a legsötétebb időkben is legyen csillag­fény az éjszakában. Legyenek hű és alá­zatos lelkek, akik bátran megállnak az igazság mellett és hűségesek maradnak Istenükhöz. Istennek bíztató kijelentése az, hogy a kiválasztott maradék mindig kicsiny. Csak olyannak tűnik fel a kivá­gott fához képest, mint a földből kilátszó gyökér. Sajátságos, hogy ebben a terem­tett világban mindig kevesebb van abból, ami értékes, mint abból, ami silány. Mélytűzű gyémánt mindig kevesebb van, mint kavics. Valahogy ez az élettörvény érvényes a lelki világban is. Istennek örök akarata ebben a világban az, hogy az övéi mindenkor kevesen vannak. Ha Istennek kijelentését figyeljük a történelemben, azt az igazságot látjuk, hogy az ő ügye mellett sohasem álltak erős és hatalmas seregek. Sokszor úgy lát­szott, mintha a gonosznak hatalmával és erejével szemben az igazság teljes bukás­ba hanyatlott volna... Mégis, nincs a vilá­gon ragyogóbb és dicsőségesebb látvány, mint Isten ügyének győzelme a kevesek, a kicsinyek, a szegények, az üldözöttek, a kínpadra vonottak, a mártírok, a hűsége­sek által. Nincs dicsőségesebb és az örök­kévalóságon is átzengő jézusi kijelen­téstől bátorítóbb: „Ne félj te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot” (Luk 12,32). Az a hatás, amit az Ige gyakorol, nem mérhető le emberi mértékkel. Lehet, hogy nagyon sokszor eredménytelennek látszik az Ige hirdetése. Lehet, hogy ko­nok és kemény lelkek sziklafaláról üre­sen pattog vissza minden szó. De Isten­nek más mértéke van és­­ a maga ügyét soha nem engedi elveszni. Azért ne csüg­gedjünk soha, ha azt látjuk, hogy a jó és tiszta ügy magvetése sikertelennek lát­szik...Mert szemünk nem mindig látja a magot, amely a földbe hullott. De Isten látja és elküldi a maga tavaszi napsuga­rát, hogy az elrejtett mag kihajtson és a vetés felnövekedjen. Az újesztendő első napjaiban is értse meg ezt az a szülő, a hitek bátorságával, aki azt hiszi, hogy tanácsa, kérése, köny­­nye és imádsága olyan mint a gyorsan tovatűnő árnyék. Értse meg ezt az a „taní­tó”, aki sokszor csüggedten nézi munká­jának látszólagos eredménytelenségét. Zárja ezt a szívébe minden bizonyság­tevő, aki az Igével szeretne megnyerni minden lelket a Krisztus szolgálatára és mégis az egész életének odaadásával alig ér el látható eredményt. Ne féljünk, az eredmény megvan, a maradékot Isten ki­választotta, a szent magot ő látja. A ke­resztyének kicsiny serege olyan, mint a só, nélküle megromlana az élet. Olyan, mint a kovász, amely titokzatos erejével áthatja az egész tésztát. Olyan világosság, amit nem lehet véka alá rejteni. Sugárzó erővel árasztja a benne rejlő kegyelmi ajándékokat abba a tömegbe, amelyből őt az isteni irgalom kiragadta. Ne féltsük sohasem az Isten ügyét. Kevesen állnak mellette, alig látszik va­lami eredmény? Érkezzünk bátran és bízva a kevesek közé az Úrnak 2003. esztendejében is, és ne feledjük el soha, hogy ahol Isten van, ott van mindig a többség, ott van a győzelem. Legyen ez nagy bíztatás a gyülekeze­teknek is. Sok ezer névleges református között, oly kevesen vannak a „szent mag”, amelyre itt nagy misszió vár. Ezer akadály, gond, baj, szegénység, bizonytalanság, kí­sértések között sugárzó arccal nézzünk a jövendő felé! Szent látásaink vannak. Is­tennek új és dicsőséges cselekedeteit lát­juk, de ezt nem a mi erőnk fogja elvégez­ni. Ezért lehetünk nyugodtak, ezért bízunk, ezért élhetünk győzedelmes életet. Mégha azt kell tapasztalnunk, hogy év­tizedes változásokban szinte országos méretű az összeesküvés az ég és a föld összekapcsolása ellen. A média népe uj­jong, mert nincs többé morális feszélye­­zettség, nincs kihívás, nincs szükség helyt­állásra, az idő kerekét sem kell helyreiga­zítani, mert se kerék, se idő. A szellemi küzdelmeinek helyébe a zsigerek lüktetése lépett, az agykéreg helyett a nyúltagy vet­te át az irányítást. A média népének „nép­­köztársasága” már ki is kiáltotta magát „való világnak”, egyetlen valóságnak... Már nem kérdés, hogy mit szeretne tenni?! Valljuk hittel, bátran, reménységgel az új esztendőben, hogy új fényeket kell gyújtanunk! Ez nem azt jelenti, hogy új szavakat kell kitalálnunk, hanem azt, hogy új szavakat fogunk találni, a régi szavak új fényben fognak élni, égni, ha új és friss lesz az Ige életformáló hatalma bennünk. Tudunk-e a szívünkön átzúgó Ige hirdetői lenni, korunk nagyon lehan­golt és oly sok reményt veszített embere előtt?! De csak akkor tudunk így szólani, kiáltani, ha egészen átéljük és megta­pasztaljuk, hogy „Istenünk Igéje örökre megmarad” (Ézs 40,8). Kocsis Attila Tudósítónktól: „Ha csak egy órára is, de lélekben újra találkozott a történelmi Magyarország Siklóson...” - mondta Tönkő Levente, a gyüle­kezet új lelkipásztora, aki erdélyi származású. A Szlovákiából érkezett Galántai Kodály Zoltán Daloskört látta vendégül a gyülekezet. A Kodály nevét méltón viselő vegyeskar, a zeneszerző talán legnehezebb kórusműveit előadva, színvonalas műsorával nagy­ban­ hozzájárult az adventi elcsendesedéshez, készülődéshez. A kórust meghívó Kertész Attila pécsi karnagy kiemelte az ének és a zene szerepét az egyházi szolgálatban, és örömét fejezte ki, hogy vannak református gyülekezeteink, amelyek első szóra be­fogadnak egy-egy kórust. A Kodály Zoltán Daloskor karnagya, Józsa Mónika elmondta, Magyarországra mindig örömmel jönnek, a kórus szinte minden tagjának nagyon sokat jelent, ha az anyaországban szerepelhet­nek. Utolsó énekük - Sík Sándor Te Deuma -, szívet megindító versének feldolgozása volt. Az istentisztelet végén mi, ma­gyarországiak, meghatódottan láttuk, hogy határon túl élő test­véreink mennyire meghatódva éneklik a gyülekezettel nemzeti imádságunkat, a Himnuszt.

Next