Reformátusok Lapja, 2004 (48. évfolyam, 1-52. szám)
2004-01-04 / 1. szám
2 tiEMBEJm Elmélkedés 2004. január 4. WHISM Mit látsz? Nézzünk szembe ezzel az újévi kérdéssel most! Gyakran teszi fel Isten ezt a kérdést prófétáinak, akiket képekkel és jelképekkel tanít egy-egy igazságra (Jer I, II, 13., Zak 4, 2., 5, 2). A látás (a magyar nyelvben és a bibliai szóhasználatban többet jelent, mint testi szemeink működése. A görög Újszövetség a nézés és látás kifejezésére több szót ismer, ezek közül: a „blepo" jelenti azt, hogy nézni és meglátni valamit, megfigyelni külsőképpen. A „hornó" már többet fejez ki: látni, pontosabban túllátni a tárgyi valóságon, a lényeget meglátni. A látás tehát nem csupán testi látószervünk működése, hanem lelki-szellemi képesség. A látás véleményt, megértést, értelmezést, ítéletalkotást is jelent. A dolgok olyanok, amilyeneknek mi látjuk. Nem objektív a látásunk, hanem nagyon is szubjektív. Személyes élményeink, neveltetésünk, múltunk, tapasztalataink, előítéleteink meghatározzák azt, hogy mit veszünk észre, mit látunk meg, és milyennek látjuk azt. Ezért igaz a tétel: amilyennek látjuk a világot, olyanok vagyunk mi, ítéleteink rólunk beszélnek, nem a dolgokról és az emberekről. A valóság rejtve marad előttünk, csak részleteket látunk belőle, azokat is a pillanatnyi ismeretünk és lelkiállapotunk függvényében. Felmerül bennünk a kérdés: Egyáltalán mivel látunk? A szemünkkel, az agyunkkal vagy a szívünkkel? Mindhárom szerepet játszik a valóság megragadásában és megítélésében. Látásunk függ a megvilágítástól is. Teljes sötétségben minden sokkal félelmetesebbnek látszik. Szürkületben vagy halvány, gyenge fényben az ismerős tájakon és tárgyak között is bizonytalanná válunk. Ahhoz, hogy jól lássunk, megfelelő világosság szükséges. De honnan jön a fény? Mindenki tudja, hogy egy kedves és szép arcú emberről is lehet rémisztő fényképet készíteni, ha alulról világítjuk meg, ugyanaz az arc sötét és ijesztő lesz. A felülről jövő világosságban, a nap fényénél egészen másként látunk, mint az éjszakai sötétben. A mennyei megvilágításban a legszörnyűbb események is elviselhetőek lesznek. Jézus az örök élet fényét hozta el erre a világra. Ha ez az isteni világosság bevilágítja földi életutunkat, akkor derűsebb lesz minden, ami ezen az úton vár ránk, bizakodva tekinthetünk a jövőbe. Jézus a világ világossága eljött az emberek közé, de nem mindenki tudta, akarta befogadni. Sokan inkább vállalják ma is a sötétben botorkálást, mint a látás felelősségét. Ha semmit sem látok, az semmire sem kötelez. Vakon élnek bele a világba cél nélkül: ahogy lesz, úgy lesz. Jézus azért jött, hogy meggyógyítsa a látásunkat, hogy ne tehetetlen áldozatai legyünk valami vak sorsnak, hanem öntudatos, felelős gyermekei Istennek. A farizeusokkal azért került vitába, mert ők látóknak hitték magukat, s ezért gyógyíthatatlanok maradtak. „Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok: látunk, megmarad a bűnötök” (János 9, 40-41). Ők nem keresték Istent, mert tudták, hogy hol található: a templomban és a törvényekben, és ők egyfolytában ezek közelében éltek. Csak a lényeget nem látták. Jézusban az Isten közöttük van, előttük jár, és új utakra vezet. A látás magabiztossága megakadályoz az új meglátására. A farizeusok gőgje veszélyes kísértés minden hívő számára: „mi tudjuk az igazságot!” Ez a gőg elvakít. Először be kell látnunk, hogy vakok vagyunk, hogy Isten újat tanítson nekünk. Könnyebb a régi igazságokat ismételgetni, mint újra meg újra kérdezni: hol van az Isten? Aki tudja magáról, hogy nem lát, nem tud tájékozódni, az kérdez, és segítséget kér, ezért van esélye a gyógyulásra, a változásra. Mit kíván az Isten tőlünk 2004 új évében? Mire akar megtanítani? Milyen úton vezet? Mit látsz? Mit látsz, ha a tükörbe nézel? Mit látsz, ha a Bibliát olvasod? Mit látsz, amikor becsukod a szemed, hogy kizárd ezt a szemfényvesztő külvilágot? Jó volna, ha szívünk szemeivel tanulnánk meg látni, hogy „néha a Mennybe lássunk"! maw HS . mi ^ AZ IGE MELLETT e]33e!e]e]e]é]e]33qIbIe]e]e]e]e]e]33e]é]Se1é]é1e]S3b13e]e]e]é]e]3e]3e1e]é]é]e]e]333e]e13é]3é] JANUÁR 4. VASÁRNAP „...de Istenünk áldásra fordította az átkot” (Nehémiás 13:1-9). Minden kegyesség-gyakorlásnak és kultikus közösségi életnek alapvető feltétele a tisztaság és az arra való törekvés. Ennek egyik jeleként említik az első versek az idegenek kizárását a gyülekezetből. Erre a Mózes V. kve 23:4-5. verse is tesz említést. Az ammóniákról, akik Izraellel rokon nép, s mint akik még tizedíziglen sem tartozhattak Izráel népéhez. Ugyanez érvényes Moábra nézve is, akik szintén sok mindent megtettek azért, hogy ártsanak az Úr gyülekezetének. A másik vonatkozása a templomtisztítás, mely az ott található kamrák felszabadítására vonatkozott. Ezeket Eljásib pap és Tobijja nem a megfelelő kultikus célra használta. Nehémiás kiszóratta az ott található holmikat és visszaadta a kamrát eredeti rendeltetésének. Isten azonban nemcsak külső (rituális) tisztaságot követel meg követőitől, hanem belső tisztulást is (Jakab 4:8). Lukács 4:38-39. 282. dicséret JANUÁR 5. HÉTFŐ „...emlékezz meg rólam, Istenem...” (Nehémiás 13:10- 22). Nehémiás - miután visszatért a perzsa királyi udvarnál tett egyik látogatásából - több olyan ügyben is kénytelen intézkedni, amelyeknek rendezetlensége már a templomi szolgálat folyamatosságát veszélyeztette. A papok és léviták visszatelepültek régi lakhelyükre, mert megélhetésük nem volt biztosítva. Újra megnőtt az adományok és a tized fontossága. A felelősség kiterjed az Isten dolgainak külsőségeire is. A lelki dolgok ürügyén nem szenvedhet kárt a szolgálat rendje. Elszentségtelenedett a nyugalom napjának megtartása is (15). Munkanappá vált az, amit az Úr a nyugodalom napjává tett. Nehémiás gondosan vigyázott arra, hogy amit a fogság nem könnyű napjaiban nagyobb odafigyeléssel megtartottak, azt nehogy hazai földön az éberség lanyhulásával elveszítsenek. Lukács 4:40-44. 470. dicséret JANUÁR 6. KEDD „így tisztítottam meg őket minden idegen dologtól” (Nehémiás 13:23-31). A langyossá váló hitélet a vegyesházasságok vonatkozásában is megmutatkozott. Az idegen asszonyok nem tanították a választott nép gyermekeit atyáik hitére. Ebben a főpapi család is rossz példát mutatott (28). Az utolsó két vers rövid visszatekintés Nehémiás küzdelmes küldetésére. Nehezen indul szolgálata, s a 13. fejezet végülis szép példáját mutatja annak: Isten miképpen őrzi meg és szítja fel azt a szunnyadó parazsat, amely távol az ősi földtől a nagy feladatok és a hétköznapok „aprómunkáin keresztül” egy nép számára nemcsak hazát, hanem otthont is teremteni segít. Jó dolog egy élettel úgy az Úr elé állni, hogy cselekedeteinkkel, megbékélt szívvel tudjunk számot adni „ama napon”! Lukács 5:1-11. 299. dicséret JANUÁR 7. SZERDA „Közel van már az Úr napja...” (Jóéi 1). A bibliaolvasók egy része Jóéi próféta nevével az első Pünkösd leírásánál szokott találkozni, amikor Péter apostol említi (Ap. Csel 2:15-18). A könyv az Ószövetségben fontos helyet foglal el, noha a „kispróféták” között találjuk. Nevéről és koráról nem sokat tudunk. A szövegből alkotott következtetés azt mutatja, hogy olyan időszakban élt, amikor Juda népe már közösség volt, ez pedig a Nehémiás kora után kb. a 4. században alakult ki (Jud. Komm). A könyv üzenetének lényege, a közeledő Úr napja. A közhiedelem az volt, hogy ezen a napon az Úr megítéli Juda ellenségeit, saját népét pedig felmagasztalja. Ezzel szemben Jóéi ennek az ellenkezőjét hirdeti. Ez az új benne: az Úr ezen a napon saját népét ítéli meg bűnei miatt. Ennek előképe a pusztító sáskajárás, mely Isten közeli ítéletének jele. Ebből a menekülés útja a bűnbánaton alapuló megtérés. A mindent elpusztító sáskajárás idején nincs ok az örömre, még a papok is bűnbánatot tartsanak és „kiáltsatok az Úrhoz” (14). A kegyesség hamis illúziója helyett a szíveknek kell megváltozni. Lukács 5:12-16. 226. dicséret JANUÁR 8. CSÜTÖRTÖK „Térjetek meg hozzám teljes szívvel...” (Jóéi 2). A sáskajárás természeti csapása talán még félelmesebb, mint egy hadsereg beözönlése. A sáskák a legkisebb réseken is behatolhatnak a házakba (9), míg az ellenséget feltartóztathatja a várfal. Örömhír a félelmes üzenetben: még most is (így) szól az Úr: „Térjetek meg hozzám...” (12). Még nem késő. Ez a megtérés azonban csak akkor kedves Isten előtt, ha az nem a ruhák, hanem a „szívek megszaggatásával” jár (13). Mi hozzászoktunk a külső, látványos megoldásokhoz, de Isten teljes, őszinte odaszánást kíván meg. „A templomcsarnok és az oltár között sírjanak a papok...” (17). Minden korosztály, szomorkodók és örvendezők részvétele egyaránt szükséges. A belülről fakadó bűnbánatra Isten könyörülettel felel. Elűzi(heti) azokat a „sáskákat”, amelyek azelőtt ítéletének jelei voltak (21 -22). Maga az Úr ad be termést és kárpótlást mindazokért, amelyekkel próbára tette népét. De a bőséges termés mellett a legnagyobb ajándék: Őmaga! Többé nem gúny tárgya a választott nép, a pogányok is megismerik Istenének erejét. Lukács 5:17-26. 210. dicséret ♦ JANUÁR 9. PÉNTEK „...megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét...” (Jóéi 3). Az új fordítás külön résznek veszi a 2:28-32. verseket - szemben a Károli-fordítással, mely a héber Biblia fejezet beosztásához alkalmazódik - így a zárófejezet eggyel több, azaz a 4. sorszámot viseli. Ezek után megállapíthatjuk, hogy nyelvünk sokszínűsége folytán többféle szavunk van a léleknek és tevékenységeinek kifejezésére (pl. lelkes, lelketlen, lélektelen, stb). Egyedül Isten Szentlelkének kifejezésére használjuk a nagy L betűvel megkezdett és írott Lélek szót (egyrészt azért, hogy elkerüljük a „szellem” kifejezést, mely tőlünk magyar reformátusoktól idegen, másrészt hogy ezáltal egyértelműen arra a Lélekre gondoljunk, aki Isten Szentlelke.) Erről a Lélekről mondja ez a fejezet, hogy kitöltetik minden testre (emberre), s ezzel beteljesül Mózes kívánsága: mindenki veheti (IV. Mózes 11:29). Ez lesz a végső idők eseménye, amelyet jelek előznek meg. Péter a pünkösdi eseményekben ennek a jóeli ígéretnek a beteljesülését látta (Ap. Csel 2:14-21). Azt, hogy egy új korszak kezdődött el. Lukács 5:27-32. 438. dicséret JANUÁR 10. SZOMBAT „Vezesd Uram vitézeidet!” (Jóéi 4). Jóéi próféciája, a végső idők eseményeivel zárul. Akik a választott nép ellen vétkeztek, Isten dicsősége ellen vétkeztek. Az Úr azonosítja magát népével (13). Ő igazságot szolgáltat, mely egyben ítélet „...minden szomszédos nép fölött...” (12). Ahogy a vetés aratásra érik és a szőlő szüretre, ugyanúgy megérett az ítéletre a pogány népek gonoszsága. Az Úr a Sionon jelenik meg, s Isten a maga dicsőségét az Ő népében megvédi. De az ítélet sötét napját, a béke világossága váltja fel. A messiási kor javainak teljességre jutása, hogy Isten megmarad népe között. Ami nekünk szól ma: a végső idők rendjét nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy nem lehetünk tétlenek. „Mondja meg a gyáva is: vitéz vagyok!” (10), s „bár testben élünk, de nem test szerint hadakozunk” (II. Kor 10:3-4). Lukács 5:33-39. 151. dicséret Kovács Mihály Olvasandó: Kol. 2:14. Egyik gyülekezetünkben, az év utolsó délutánján megjelent Bálint bácsi. Egyházfenntartói járulékát hozta, amit a következő szavak kíséretében adott át: „nem akarok adóssággal átmenni az új esztendőre." Rövidre szabott beszélgetésben az „egyházfenntartói” járulékról, adósságról, a bűnről próbáltam - megköszönve azt - néhány szót mondani. Szó esett arról is, hogy az adósság év közben megvan, s lehet leróni akkor is. Szerény kis házukban évente többször is megfordultam, gyermektelenek voltak, s szükségét éreztem, hogy látogassam őket. Az egyházfenntartói járulék, mint adósság csak az év utolsó napján lett teherré számára. Megbocsátható, de elgondolkodtató, hogy sokan gondolkodnak így. Néha figyelünk az idő múlásában, hogy van adósságunk, s törleszteni kellene. Aztán néhány ismétlődő alkalom után megvolt az óévi igehirdetésem alapigéje. A fenti ige. Az „ellenünk szóló kézírást” vagy az eredeti szónak is megfelelően sok bibliafordítás szerint, az „adóslevelet”, a bizonylatot Isten eltörölte. A parancsolatok, az előírások a kolossébelieket is ösztönözték, sarkallták, hogy eleget tegyenek azoknak. Az ember könnyíteni szeretne szíve terhén. De mindig a legkisebb ellenállás irányában. A szomorú kép, amit Luther egyik énekében (298. 3.o.) Ige szerint megfogalmaz a „kínzó ítélettől” semmi sem szabadít meg. Isten, a mi mennyei Atyánk, megérti az emberi erőlködés hiábavalóságát. Nála van egy isteni terv, isteni út. De igénk szerint ez az út az áldozat útja. Az adóslevelet eltörölte, megsemmisítette, felszegezvén azt a keresztre (Zsolt, 69:29, Jel. 3:5). A teljes megbocsátás, kiengesztelődés jeleként ott van a kereszten. Az évfordulón ezek a gondolatok még erőteljesebben jönnek elénk. Az idő egymást váltó sorának, s benne bizonyos dolgok feljegyzésének régen a naptár, a „kalendárium” adott helyet. Ebbe először az adósok nevét jegyezték be. A szó a görög kaleonhiv, egybehív igéből ered. A régi rómaiaknál volt szokás - írja Bod Péter, a neves egyháztörténész -, hogy: „mikor feltámad a hold újsága, akkor a népet összehívták, s erről az összehívásról mondották a hónak első napját kalendának.” Minden kalendán felhívták az adósokat tartozásaik kifizetésére a kalendáriumban való feljegyzés szerint. Az időnek ezt a bekövetkező részét félelmek között várták az adósok. A kifizetésnek, az adósság kiegyenlítésének évközben megvolt a lehetősége. A Szentírás szerint az idő Isten kezében van, melyet szeretetével, kegyelmével telít meg. S aki ezt az alkalmat így használja fel, nem félelmek között él (1 Jún. 4:18), hanem az isteni szeretettel, a kegyelemmel telített időt, megragadja „áron is” (Ef. 5:16), mint ami az ő adósságának elengedése, de ugyanakkor az ő megbocsátó szeretetének mások adóssága elengedésének is az ideje. Hogy lépsz az új évbe? A megbocsátó szeretet elfogadásával és továbbadásával lehet és kell élnünk. Szécsi András IMÁDKOZZUNK! A Te neveddel fejeztem be a múlt esztendőt, a Te neveddel kezdem az újat is, örökkévaló Isten. Mikor érezhetném jobban a Te segítő kegyelmed szükségét, mint ma reggel, amikor egy új esztendő küszöbén állok? Vajon eljutok-e az esztendő végéhez? Összeborulhatunk-e boldog ölelésben az év végén mindnyájan, akik ma szeretjük egymást. Vajon elismerést, dicséretet, vagy rosszallást, Ítéletet aratok-e? Atyám, én nem csüggedek, hiszek a Te segítő kegyelmedben. Én tudom, hogy Te megsegítesz most is engem, minden jó törekvésemet támogatod s ha hozol is reám szomorú napokat, nem fogsz jobban megpróbálni, mint ahogyan elviselhetném. Édes Atyám! Ne szégyeníts meg engem az én hitemben! Váltsd valóra reménységeimet! Áldd meg ezt az esztendőt, tartsd meg mellettem szeretteimet. Tarts meg engem a Te szent Fiadnak útján! Hallgasd meg imádságomat! Amen. Vidovszky Kálmán Imádkozó fiuk, 1929 A heti bibliai részhez Legenda vagy történelem II. Jézus történetisége igazolására Lukácsnál egy tárgyilagos adatot találunk: Augustus császár rendelete, hogy írják össze az egész földet (2,1). Ezzel szemben D. F. Strauss 1835-ben megjelent Jézus életrajzában azt állítja: Augustus alatt nem is volt birodalmi census- vagyonbecslés összeírás. Nem tudom, miért ilyen tájékozatlan. Hiszen Suetonius világosan elmondja (Aug.C.27), hogy Augustus a népet háromszor is censeálta. Dio Cassiussal egybehangzóan említi, hogy Augustus császár egy vázlatos életrajzot hagyott hátra, amelyet a végrendelete szerint érctáblákra kellett vésni és a római mauzóleuma előtt felállítani. A másolatát megtalálták a galatiai Ancyrában. Ez az ún. Monumentum Ancyranum is igazolja, hogy Augustus nem is egy, hanem három censust is tartott, köztük az egyiket 746 körül, Krisztus születése előtt nem sokkal. Ami ki tudja, meddig húzódott. Mert a galliai összeírás például kereken 40 évig tartott - írja Th. Mommsen. Abban kétségtelenül van valami túlzás, amikor Lukács azt mondja, hogy Augustus edictuma szerint „az egész földkerekséget” össze kell írni. Ezt természetesen ő sem érti szó szerint, bár a korabeli emberek földrajzi ismeretei mellett nem kellett valami sok nagyítás, hogy a római birodalmat a földkerekségnek nevezzék. Strauss másik kifogása, hogy egy ilyen császári census Heródes király uralkodási területén „igen valószínűtlen”. Strausst Josephus Flavius dagályos Heródes jellemzése vezette félre. Ma már tudjuk, hogy Josephus történetírói munkásságával a népét akarta felmagasztalni, az őket lenéző rómaiak szemében elfogadhatóvá tenni és a császár dicsőségét zengeni. Állást akart foglalni a császárhoz hű kollaboránsok és a Róma-ellenes, Heródessel szembenálló palesztinai ellenállási harcosok ellen. Ugyancsak eltúlozza Heródes államjogi helyzetét is. A Petrában székelő arab vazallus (nabateus) királyok birodalmának például megvolt a joga arra, hogy sémi nyelvű felirattal saját használatukra ezüstpénzt verethetett. Azonkívül önállóan szabályozták a trónöröklés helyzetét. Heródesnek nemcsak a trónutódlása volt rendezetlen, de egész életében csak rézpénzt verethetett. Hogy a zsidók szemében az ezüstpénz verésének a tilalma milyen nagy sérelem volt, az a legjobban abból tűnik ki, hogy a zsidó felkelések vezérei azonnal saját ezüstpénzt kezdtek veretni (Bell. Jud. Y.l). Josephus tehát egyszerűen hazudik, amikor úgy tesz, mintha Nagy Heródes ezüstpénzt is veretett volna, sőt mindenekelőtt ilyen pénzt veretett (Bell. Jud. 1,18). Heródes már elvesztette „a császár barátja” (amicus Caesaris) címet. Miért kímélte volna meg őt Quirinius? Bajusz Ferenc