Reformátusok Lapja, 2005 (49. évfolyam, 1-52. szám)

2005-02-13 / 7. szám

Hit és Lélek 4 Lelkek hű pásztora volt Szívszorító kényszerűség Fülöp G. Dénesről múlt időben szólni. A „volt” szócskát társítani nevéhez. De bármilyen fájdalmas a Tőle való búcsú­vétel, bármilyen gyötrelmes (valójában lehetetlen) megbékülni a hiányá­val, tudomásul kell vennünk a kegyetlen tényt: a marosvásárhelyi Vár­templom kiváló, messze földön ismert és becsült, hányatott sorsú lelké­sze életének 74. évében eltávozott közülünk. A lelkek hű pásztora bevégezte földi pályafutását, visszaad­ta lelkét Teremtőjének. Szép tervei végleg tervek marad­tak. Ott nyugszik - elfelejthetetlenül - a Bolyaiak sírja közelé­ben. Akik elkísérték utolsó útjára, s koszorúkkal borították be koporsóját, akik ismerték és szerették őt, a szeretet emberét, az építő embert, megrendülten emlékeznek rá, és döbbenten érzé­kelik a ránk szakadt veszteség nagyságát. Fülöp G. Dénes kitörölhetetlenül beírta nevét az erdélyi ma­gyar református egyház jelenkori történelmének lapjaira. A rendtartó-hagyományőrző székely falu fia volt. 1931-ben született Alsósófalván, szorgalmas földművelő szülők gyermek­­eként. Soha nem szakadt el az otthoni világtól; szülőföldje volt hitvalló eszményeinek, tiszta erkölcsének, igaz embersé­gének, nemes törekvéseinek tápláló talaja. Székelykeresztúron végezte középiskolai tanulmányait, 1947 és 1951 között, megpróbáltató időkben; aztán a kolozsvá­ri Református Teológia növendéke lett. 1958-tól 1959 július 7-ig a marosvásárhelyi Kistemplom segédlelkésze volt. A pap­pá való szentelését követő napon Vásárhelyt letartóztatták s nem sokkal később koholt vádak alapján Kolozsvárt 11 év ne­héz börtönre ítélték. Azzal vádolták, hogy 56 őszén, a Teológia diákjaként, a magyarországi forradalommal rokonszenvező magatartást tanúsított - többekkel egyetemben. Felrótták neki, hogy később, egy alkal­ommal, a Teológia dísztermében tartott áhítaton a Szovjetunióba elhurcolt magyar foglyokért imádko­zott. Azt is rá akarták bizonyítani, hogy több társával együtt ki akarták siklatni azokat a vonatokat, amelyeken magyar „ellen­forradalmárokat” szállítottak Budapestről a Szovjetunióba. Mindez merő valótlanság volt, de a zárt tárgyaláson mégis ki­mondatott a súlyos ítélet. Minek következtében Fülöp G. Dé­nes alaposan megismerhette, belülről, Szamosújvár hírhedt börtönét, majd sokakkal együtt a Dunadelta mocsaras szigete­in vágta a nádat, szenvedett élet és halál között hosszú ideig. (Évek múltán - már szabadon - egy interjúban beszámolt min­denről, sűrűn emlegetve rabtársait, például Csiha Kálmánt, Páskándi Gézát, Dávid Gyulát.) Végül is a 11-ből 4 évet kellett letöltenie börtönökben, a romániai gulágvilág poklaiban. Kiszabadulása után Fülöp G. Dénes is csupán fizikai munkát végezhetett egy ideig: csak 1964-ben vállalhatott ismét lelki­pásztori szolgálatot. A Maros megyei kis falu, Geges gyülekeze­tének papja lett, majd Hármasfaluban és Szászrégenben volt lel­kész. 1984-ben tért vissza Marosvásárhelyre, a Vártemplomba, s itt szolgált egészen 2002- ben történt nyugdíjazta­tásáig. Ez a közel két évti­zed lett Fülöp G. Dénes lelkipásztori pályájá­nak, közéleti munkálko­dásának eredmények­ben leggazdagabb, leg­termékenyebb korszaka. Ekkor hozta tető alá - a gyülekezet, a munkatársak, a külföldi tá­mogatók hathatós segítségével - azokat az intézményeket, ame­lyek azóta a város, a környék egyházi és közművelődési életében oly meghatározó szerepet töltenek be. A szellemi építkezés je­gyében sikerült megteremteni s működtetni a marosvásárhelyi Kántor­ Tanítóképző Főiskolát, a Calepinus elnevezésű idegen nyelvű népfőiskolát, a Vártemplom Diakóniai Otthonát - benne a Bocskai termet, ami azóta a kultúra, az irodalom, a művésze­tek vonzó színtere -, sikerült felújítani a vártemplomi Gótikus termet, létrehozni a kórusokat, elindítani az Új Kezdet című ha­vi folyóiratot. Mindez a fáradhatatlanul kezdeményező vártemp­lomi lelkipásztor (és felesége, Suba Ilona) valamint a velük együtt fáradozó-munkálkodó gyülekezet építő leleményének eredményeként jöhetett létre­­ a gondjaikra bízott közösség lel­ki és szellemi gyarapodására. Idők során nem egy olyan jeles lelkésze volt a marosvásárhe­lyi Vártemplomnak, akik hitvalló protestáns prédikátorokként, a magyar kultúra és közélet kiemelkedő alakjaiként élnek emléke­zetünkben. Fülöp G. Dénes vitathatatlanul közéjük tartozik. Érc­nél maradandóbb mindaz, amit megteremtett. Példája halhatatlan. A lelkek hű pásztora immáron az égi mezőkön pihen - örök nyugalomban. Próbáljunk méltók lenni hozzá, aki csöndes alá­zattal - vigyázó figyelemmel - tudott másokért élni, imádkoz­ni, cselekedni ebben a vadul közönyös világban. (A Dizseri Tamás szeretetszolgálati Díjat először Fülöp G. Dénes nyugalmazott lelkipásztornak ítélte oda a kuratórium. Átadására azonban csak halála után kerülhetett sor. Erről számol be részlete­sen lapunk, múlt heti -február 6-i - száma­. -------------- Nagy PÁL Csokonai­­ a maradék magyarokhoz I. 1805. január 28-án ment el Csokonai Vitéz Mihály Debrecen­ből, hogy költőtársa, „druszája”, Fazekas Mihály szerint meg­vizsgálja: „Él-é a’ síron túl, vagy nem, az emberi lélek?”, amit utolsó nagy bölcselő költeményében Nagyváradon fejtege­tett. Az idei hévízi Csokonai emlékünnepség, amelyről alább lesz szó, azt bizonyítja: és! 2000­­ évvel a debreceni temetés után a hévízi Csokonai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság égisze alatt Csoko­­nai-emléknapot rendezett a dunántúli für­dőváros, a Helikoni ünnepségeknek egy­kor helyet adó Keszthely tőszomszéd­ságában. Ez alkalommal a csurgói Csoko­nai Vitéz Mihály Református Gimnázium Diákszínháza előadta a hévízi Bibó István Gimnáziumban a költő Az özvegy Kar­­nyóné c. színművét, amelyet a mai csur­gói református gimnázium elődjének, az „első somogyi oskolának” évzáró vizsgá­jára írt tanítványainak, 1799-ben. A tragikomikus bohózatnak most is nagy sikere volt, több mint 200 év múl­tán. S ez nemcsak a diákszínjátszók rá­termettségének, önfeledt bohóckodásá­nak, s a művészeti vezető, ifj. Szabó Sán­dor tanár úr hozzáértésének , ügyszere­tetének tulajdonítható, hanem annak is, hogy a színjátéknak ma is volt, van, olyan mondanivalója - divatos szóval: „üzene­te” - amit a rendező, a diákok és a kö­zönség is megértett. Nemcsak a külföld­majmoló két „szeleburdi” - maibb szó­val: szélhámos - haszonleső hozomány­vadász, a német utánzó „pesti gavallér”, Lipitlotty és a „párizsi gavallér”, Tipp­topp alakjára gondolunk, hanem a vilá­gokat mozgató érdek, a Pénz szerepére is (Tipptopp szerint: „amint egy elmés poé­tánk mondja, három a szükséges dolog: pénz, pénz, pénz”), s a csalárdságra, a csalásra, az alakoskodásra, kétszínűség­re, ami most is áthatja világunkat. A külföldieskedés az író e színjátéká­ban inkább a viselkedésben, az öltözkö­dési divatban, divatmajmolásban nyilvá­nul meg (az egyik gavallér fülében hatal­mas rézkarikát visel). A költő első színmű­vében, „szatírái játékában”, az 1792-iki Tempefői-ben az idegen könyvek és nyelvek előnyben részesítése, a sok fö­lösleges idegen szó, kifejezés is éles sza­tíra tárgya, amint a másik csurgói színjá­tékban, a Culturá­ban is; ebben a nemze­ti érzésű hazafi, Lehelfi így fakad ki: „így terjesztik el nemzetünkben is a kül­földi bűnöket.­­ Ez már az egyenes ma­gyar character ellen van.” A magyar karaktert - jelleget, jellemet - veszélyeztető külföldi, nyugati divathul­lámok ellen emelt szót már a Tempefői is, a Nationalcharacter védelmében - így, németesen írva a szót a magyar szöveg­ben is, a­hogy német történelembölcselő író, a rousseau-ista weimari protestáns püspök, Herder hatására, aki az ókori, bibliai és a klasszikus nyelvek, irodalmak vizsgálata után egyetemessé tágította néprajzi, népköltészeti kutatómunkáját, a germán és szláv népeken túl más euró­pai, sőt, Európán kívüli nemzetek népha­­gyományait is gyűjtve. (Csokonai A Nap innepe című Festetics-ódája egy Herder­­nél található inka népdalra épült, másutt meg „Az emberevő kannibálok egy jeles daljá”-ra utal, s kínai dalokat említ). Herder, akit itthon jobbára a magyar nyelv elveszésével riogató jóslata folytán ismertek elsősorban, a néphagyomány gyűjtésével a romantikát - a nemzeti ro­mantikát - készítette elő. Tehát Csokonai sem holmi provincializmusból, vidékies elmaradottságból írta kitűnő népdalszerű verseit (mint pl. a Szegény Zsuzsi a táboro­­záskor­i, amely énekelve valóságos nép­dallá lett), hanem Herder ihletésére a kora­beli nagy európai áramlathoz zárkózott fel. Az Anakreoni dalok jegyzetében írta 1803- ban, már dunántúli útja után írótársaihoz: „Magyarjaim! Literátorok! Ne csak a kül­földi írókat olvassátok, hanem keressétek fel a rabotázó együgyű magyart az ő erdei­ben és az ő scytha pusztáiban [... ] hallgas­sátok figyelemmel a danoló falusi leányt és a jámbor puttonost; akkor találtok rá az Ár­pád szerencsi táborára, akkor lelitek fel a nemzetnek ama mohos, de annál tisztelete­­sebb maradványit, amelyeket az olvasott és az utazott macskáknak társaságában ha­szontalan keresnétek. A nemzeti hagyományok védelmének megvoltak a nyelvi vonatkozásai is; már Tempefői kikelt a latinnal kevert hivatali stílus ellen („Boldog isten!... Hol ebben a magyar nyelv?” - kiált föl a guardián fe­lemás latinságú levelét hallva.) Másutt meg a sok fölösleges német, francia divat­szó ellen tiltakozott a költő: „a nyugatiak­­nak nyelvébe könnyebben elcsúsz az ide­gen, de nyugoti szó, hanem a Volga-mel­­lékiből úgy kirí, mint a pesti korcsoknak magyar öltözettek mellett a német elejű nadrág, vagy a kaput [kabát] alatt az ara­nyos öv; azonban kicsoda tett minket oly nagyon malmaivá a külföldieknek?” -------------------------------------------------------- Szilágyi 2005. Február 13. 11RMIDIK IMA Hittel és humorral... (..) A­mikor néhai Koncz Sándor 1947-51 között a sárospataki teológián tanított, a ne­hézségek legyőzésére gyakran mondta: „Hittel és humorral.” Azóta ezt a monda­tot tanítványai mintegy szállóigeként, sokszor idézik. Az evangéliumi hit és az egész­séges humor kellemes szabályozója a mindennapoknak. Életéből egyet-mást most a humor felvillanásaiban mond el... A gyülekezeti terem kicsi színpadára felcipeltem egy óriási fotelt és egy parányi asz­talt. Majd melléjük állítottam egy fapados villamos­ülést jelentő széket. Elmeséltem, hogy a skót magát a világra telepedő brit tengeri nagyhatalom miatt büszkén tartja szigetországinak. Ezzel szemben vagyunk mi, európaiak, a kicsit lenézett „kontinen­­tálisok”, mint száraz földrészen lakók. Legtöbbünknek nincs tengerünk. Nos a büszke szigetországi úgy olvas újságot, hogy belevágja magát a fotelbe, szétteríti újságját, mint egy tengert. Lábát asztalra teszi. Nem látszik az emberből semmi, csak a „ten­gert" átfogó kéz ujjai és az asztalon két talp, amivel letapossa a világot: a szárazföl­det. E „nagyság" ellentéte a kontinentális „kicsinyesség". A pesti polgár úgy olvas újságot a villamoson, hogy összehúzza magát az ülésen. Az újság lapjait tenyérnyire hajtogatja. Mikor elolvasta, újra kezdi a műveletet. A széthajtogatás után megint az összehajtogatott tenyérnyin olvassa, ami következik, így csinálja tovább. E jelenetet a kipoentírozott irónia miatt meg kellett ismételnem. Az 1937-38. tanév két szemeszterén, Humboldt-ösztöndíjasként, a berlini Humboldt­­egyetemen tanultam. Magyar református egyházunk konventi elnöksége rám bízta a Berlinben élő magyar reformátusok összeszedését, lelkigondozását. Részükre az isten­tiszteletek tartásának megszervezését. Az első istentisztelet utáni ismerkedésen kiderült, hogy felekezeti különbség nélkül több Berlinben élő magyar művész eljött az alkalom­ra. Közöttük a német főváros nagy, hengeres hirdetőoszlopairól jól ismert magyar plakátrajzoló-művész, Szigethy Vilmos is. Az egyik plakátja azt szuggerálta, hogy halat kell enni, mert egészséges és tápláló. A propaganda mögött azonban az rejlett, hogy ak­kor másféle hús már nemigen akadt. Hiszen megkezdődött a senki által nem szeretett há­borúra való átállás. Amikor az ismerkedésben rájöttem, hogy a közismert plakátrajzoló­művésszel találkozom, halevést hirdető utcai plakátjai mondanivalóját hirtelen lefordí­tottam magyarra s a kézfogásnál ezzel üdvözöltem: Egyetek halat, táplálja az agyat. Ez a gyors összefoglaló annyira tetszett, hogy ettől kezdve nemcsak barátja lettem a plakátrajzolónak, hanem a berlini magyarok, amikor egymással találkoztak, vigaszul az élelmezés nehézségei között ezt idézgették egymásnak. A berlini magyar istentiszteletek tartásához egy másik, előbb humoros élménynek tűrhető, de keserves valóságnak igazolódott eset is fűződik. Pünkösd után, nem sok­kal hazaindulásom előtt, lakásomon felkeresett egy fiatalember. Megköszönte, hogy hívtam az istentiszteletre. Sajnálta, de nem jöhetett el. Miért? Mert börtönben volt. A meghívó ott érte utol. Előadta kálváriáját. Karácsony előtt nősült. Német feleségével elment a szőnyegáruházba, hogy önmaguknak ajándékba valami szépet vásároljanak. A kiválasztott szőnyegre nem volt elég a pénzük. Hazamentek. Ez volt a tény. Almában folytatódott a szőnyegvásárlás. Válogatás alatt besötétedett. Az üzletet bezárták. Ő bent rekedt. Nem volt mit tennie, lefeküdt egy hatalmas szőnyeggöngyölegre. Almában megjelent előtte a Führer. Hitler. Igen mérgesen nézett rá. Különösen mikor megtud­ta, hogy magyar. Ő félelmében kihúzta a szőnyeggöngyöleget összetartó erős tűt. Azt kínosan markába szorítva aludt tovább. A valóságot és folytatását, az álmot másnap reggel elmondta német munkatársainak, azzal a bevezetéssel, hogy képzeljétek, milyen hülyeséget álmodtam. Félóra múlva (be­­súgásra) elvitte a titkos rendőrség, a Gestapo. A Mercedes-Benz autógyárban dolgozott, mint vasesztergályos. Elítélték. S hogy elhiggyem, a lelkigondozásra megjelent magyar munkás kezembe nyomta a pecsétes bírósági ítéletet. Benne a valóság és az álom a bűnügy feltárásaként szerepelt. És az ítélet: a bíróság elismeri, hogy álmodott, az álom elbeszélésével azonban a gyárban munkatársai között olyan vélelmet kelthetett, mintha a Führer ellen esetleg talán még összeesküvést is lehetne szervezni. Ezért a felségsértés­re meghatározott legkisebb büntetést kapja: hat hónapi szabadságvesztést. (Folytatjuk) ------------------------------------------------------------------------ Koncz Sándor Bakos Lajos püspökre emlékeztek Veszprémben A Dunántúli Református Egyházkerületnek 1964-től 1979-ben bekövetkezett haláláig volt püspöke Bakos Lajos. Olyan időben kellett elfoglalnia a püspöki széket, amikor mind lelki, mind anyagi s egyéb tekintetben olyan mélyen volt az egyházkerü­let, mint talán még soha azelőtt. A pápai püspöki palotát politikai nyomásra eladták, az egyházkerületi központot pedig teljesen képtelen ingatlan- és tulajdonviszonyok közepette áthelyeztették Pápáról Veszprémbe. Ilyen kaotikus helyzetben kezdte meg szolgálatát 40 esztendő­vel ezelőtt Bakos Lajos püspök. Reá emlékeztek a közelmúltban Veszprémben, a Vámosi úti temetőben található sírjánál családtagjai, rokonai, a még élő szolgatársai, egykori kortársainak és barátai­nak leszármazottai, volt gyülekezetei, a jelenlegi dunántúli esperesi kar, lelkipászto­rok és gyülekezeti tagok közelről s távolról. Márkus Mihály püspök a Zsoltárok könyve 62. részének 6. és következő versei alapján elhangzott rövid igehirdetésében hangsúlyozta: az Isten előtt elcsendesedő lé­lek nem a bizonytalanra tekint. Nyugtalan lelkünk Istennél elcsendesül. Ő a mi segít­ségünk, aki kegyelméből örökkévaló dicsőségébe fogad be bennünket. Ennek az ál­dott Isten előtti elcsendesedésnek alkalma az egykori elöljárónkra, tanítónkra való hit­valló, emlékezés - mondta egyebek között a negyedszázaddal későbbi utód, Márkus Mihály püspök, majd záróimájában hálát adott Istennek az egykori püspök életéért és szolgálatáért. A bensőséges megemlékezés az Úri imádság közös elmondásával, a 89. zsoltár 1. versének eléneklésével és Márkus püspök áldásmondásával ért véget. Mi pedig, akik ott lehettünk a szép számú temetői gyülekezetben, az egykori püspök határozott, markáns alakját felidézve emlékezetünkben, az apostol szavaival mondjuk: „Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért" (2 Korintus 9,15). -------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------- Nagy Lajos Duna Tv: Isten kezében Egészséges ember - egészséges egyház, február 12., szombat, 12.10 - A református Théma Egyesület januárban konferenciát szer­vez Dizseri Tamásnak, a Bethesda Kórház néhány éve elhunyt főigazgatójának emlékére. Műsorunk a konferencia kapcsán neves orvosokat és egyházi sza­kértőket szólaltat meg a témában. Szerkesztő: Fialovszky Magdolna, rendező: Horváth Tamás, ismétlés: február 16., szerda: 12.20 Élő egyház - Vallási híradó, február 13., vasárnap: 12.10. Szerkesztő: Fabiny Ta­más, rendező: Tóth Béla, ismétlés: február 18., péntek: 12.20 Mtv: Az Örömhír február 13. műsorának tartalmából: Kecskemét a Dunamellé­­ki Egyházkerület egyik legdinamikusabban fejlődő egyházi központja. Új templom, közoktatási és szeretetintézmények szolgálják a várost és a híveket.

Next