Reformátusok Lapja, 2005 (49. évfolyam, 1-52. szám)
2005-02-20 / 8. szám
4 Hit és Lélek A közelmúltban a Székesfehérvári Református Egyházközség és a Vörösmarty Társaság együtt emlékezett Bódás Jánosra születésének centenáriumán a Széchenyi utcai református templomban, ahol a lelkészköltő hosszú évtizedeken át hirdethette Isten Igéjét. Mint ismeretes, Bódás János 1905. február 7-én született a Fejér megyei Tácon. Elemi iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd a pápai Református Főgimnáziumban tanult, s ugyancsak Pápán, a Teológiai Akadémián szerzett lelkészi oklevelet. Ezt követően szolgált Vörösberényben, Enyingen, Szombathelyen. 1940-től lett a székesfehérvári nagymúltú gyülekezet lelkipásztora 1974-ig, s 34 éves szolgálat után innét vonul nyugállományba. Nyugdíjas, ám alkotó éveit is Fehérváron élte, s 1987. május 1-jén tért meg teremtő Urához. Költői munkásságát 1925-ben kezdte, s rá egy évre megjelent első verseskötete, Új titkok előtt címmel, Pápán. Ekkor már több versével volt jelen a Pápai Hírlap hasábjain, s a fővárosi Élet című irodalmi hetilap és később az Új Idők is munkatársául fogadta. Többször szerepelt a Magyar Rádióban, ahol előszeretettel olvasta fel saját költeményeit. Második, Jegenyék alatt című könyvének megjelenése vörösberényi szolgálati idejére esik. Ezzel elnyerte az akkor Pápán élő költőtárs, Erdélyi József elismerését is. Többek közt felfigyelt munkásságára Németh László, aki közölte Bódás János verseit a Napkeletben, s ugyanezen lap hasábjain Vajthó László ír költészetéről elismerő kritikát. Az irodalmi közvéleménynek is Vajthó mutatta be a Dante kiadásában napvilágot látott, Mai magyar költők című antológiában. Meghívta tagjai sorába az akkor szombathelyi Berzsenyi Társaság és a pécsi Janus Pannonius Társaság, majd a fehérvári Vörösmarty Társaság és a fővárosi Gyóni Géza Társaság is. 1965-től pedig a Magyar Írószövetség tagja, haláláig. E sorok írója az apjakorú Bódás Jánosról több személyes emléket is őriz. Az első közös antológiabeli megjelenéstől kezdve az írócsoportbeli beszélgetésekről épp úgy, mint zengzetes igehirdetéseiről. A szépen sorjázó könyveiből, amelyeket igyekeztem a magam könyvtárába begyűjteni, őrzöm a Janus Pannonius Társaság által kiadott, Felfelé! (sic!) verseskönyvét és a korabeli pécsi folyóirat, a Sorsunk egy lapszámát, amelyben neves elődökkel, költőtársakkal, közte Csanádi Imrével egy társaságban jelent meg költőnk. Egyébként János bácsinak köszönhetem Csanádi ismeretségét, barátságát is, s ő az, aki a háború utáni évek hosszú hallgatása után visszahozta Bódást az irodalmi köztudatba. A Magvetőnél Csanádi Imre szerkesztette az 1963-ban kiadott Mai prédikátor című kötetet. A Számadás című versválogatásban, ami már a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya kiadásában jelent meg. Rab Zsuzsa (aki az 1987-es gyászszertartáson is búcsúztatja az írószövetség nevében) írja róla: „...Indulatos költő, prédikátori indulatai mindig nemesek; a háború és a nagy történelmi fordulat kemény éveit bölcsen és megértéssel éli át verseiben, ezért hiteles még a néhány látszólag programversnek szánt költeménye is...” A Bódás-emlékesten Bakonyi István irodalomtörténész, a Vörösmarty Társaság elnöke vezetésével a lelkésztársak és írótársak, irodalmárok együtt idéztek költőnk szellemi hagyatékából, s a fehérvári Csomasz Tóth Kálmán Kórus nem egy megzenésített Bódás-darabot is megszólaltatott. Az új gyülekezeti házban, a Vörösmarty Társaság és a fehérvári reformátusság által állított emléktábla leleplezésén a lelkipásztor utód, Somogyi László egyebek közt ezeket mondotta: „Valami úgy szentelődik meg, ha az Isten Igéje szólal meg, és imádkozó szívek nyílnak meg; az Ige és imádság által lesz valami Istené és szentté. Nyilván ilyen életté lehetett Bódás János nagytiszteletű úr élete, amikor ő annak idején odafordulhatott Jézus Krisztushoz és a találkozásban Isten gyermekévé lehetett. Ez a tábla most hirdesse annak emlékét, ahogy ő hirdethette Megváltó Urát igemagyarázataiban, költészetében és személyes beszélgetéseiben. Egy ige került fel az emléktáblára, ami Bódás János búcsúistentiszteletének textusából való. S az igeválasztásban ott csendül az a kedves humor is, ami jellemezte az ő életetét. Vola egy Istentől küldött ember, kinek neve János. Ez egy vallomás. Igen, volt egy Istentől küldött ember, és erre emlékeztessen bennünket ez a tábla. Isten ragadta meg, küldte el, és ami általa adatott, az most is él a szívekben, erről hallhattunk élő bizonyságtételeket.” --------------------------------------- Lajtos Lajos Bódás János szellemi örökösei Bódás János portréja, Pinke Miklós alkotása Diplomaosztó Debrecenben -------------------------Folytatás az 1. oldalról szakmai tanácsadója tartott előadást a reformátori tisztségértelmezés és az egyházi intézmények korszerű menedzsment-vezetésének összefüggéseiről, hangsúlyozva, hogy az egyház ugyan nem vállalkozás - de vállalkozásszerűen vezethető. Az előadást követő korreferátumok során Fazakas Sándor a magyar református teológia kybernetikai felismeréseit vette számba, majd Környei Imre a külső menedzsment szakember rálátásával elemezte az egyházvezetés lehetőségeit és határait. Végül Hézser Gábor a képzés jelentőségét, tematikáját és módszereit ismertette a hallgatókkal. A konferencián német, cseh, szlovák és erdélyi diakóniai intézmények vezetői is képviseltették magukat, megosztva tapasztalataikat a csoportmunkák során a hazai résztvevőkkel. A diplomaosztó istentiszteleten Bölcskei Gusztáv püspök, a Zsinat lelkészi elnöke hirdette az Igét és méltatta a képzés jelentőségét a Magyarországi Református Egyház számára. Egyházi intézményvezetői egyetemi szakirányú továbbképzés végzős hallgatóinak névsora Balogh Barnabás, Bencze János, Csécsy Istvánné Czeglédy Éva, Gazda István, Gergely Annamária, Juhász Sándor, László Gábor, Miskolczi Julianna, Molnár János, Molnár Sándor, Nagy Kálmán, Nagy Zsoltné Kiss Katalin Gyöngyi, Pál Csaba, Póter János, Póterné Ács Ágnes, Szabó Zsolt, Szalay Kont, Takács Tamásné. 2005. Február 20. a FORMATUSOK LAPJA Hittel és humorral... (in.) Amikor néhai Koncz Sándor 1947-51 között a sárospataki teológián tanított, a nehézségek legyőzésére gyakran mondta: „Hittel és humorral.” Azóta ezt a mondatot tanítványai mintegy szállóigeként, sokszor idézik. Az evangéliumi hit és az egészséges humor kellemes szabályozója a mindennapoknak. Életéből egyet-mást most a humor felvillanásaiban mond el... Az 1930-as évek végén a napjainkban hangsúlyosan értékelt Soli Deo Gloria Református Diákmozgalom munkásaként tevékenykedtem. Szolgáltam Balatonszárszón a konferencia-sorozatokon is. Egy előadásomban azt fejtegettem, hogy Jézus szerette a vizet. A Jordánban keresztelték. Tavak mellett tanított. Járt a tengeren. A keresztség sakramentumát vízhez kötötte. Egy mondatot így találtam fogalmazni: vízből jönnek a jó gondolatok. Nosza megindult a résztvevő, szellemes felső gimnazisták és egyetemisták rendkívül jól működő kritikai motollája. A vizet tartalmazó fejekről kacagtató tábortűzi műsort szerkesztettek. Megidézték Deák Ferencet, akihez beállított egy nyelvreformátor. Előadta a haza bölcsének világra szóló takarékossági indítványát. Ha ezt a két szót, hogy „homokos agyag", egy szóvá: „homoggá” összevonják, az elkövetkező századokban a nemzet időben, papírban, írószerszámban óriási összeget spórol meg. Deák nyugodtan végighallgatva az újítást, megdicsérte. Majd annyit jegyzett meg, hogy a tökéletes szóból csak annyi hiányzik, amennyi az indítványozó fejéből: az „okos agy”. A vízből kinőtt agy: a „virag” nevet kapta. Az este harsogó nevetések között szedte ízekre a korabeli vízfejet: Budapestet, az urizáló honatyákkal, a kiütköző antiszocializmussal. A negyvenes évek elején hivatásom Marosvásárhelyhez kötött. A Vártemplomban rám jutott a március 15-i istentisztelet végzése. A tömött templomban megjelentek a megye és a város vezető tisztviselői is, továbbá a helyőrség protestáns tisztjei, sisakos katonai díszkísérettel. Másnap gyors távmondattal hívtak az állomásparancsnokhoz. A segédtiszt irodájában csak egy percet várva megtudtam, azért kellett idejönnöm, mert probléma akadt a tegnapi „szent beszéddel". Az állomásparancsnok ezredes és köztem a következő rövid párbeszéd zajlott le. - Nem gondolja, lelkész úr, hogy a tegnapi beszédét félreérthették? - De, gondolom! Mindent félre lehet érteni. De ha valaki a prédikációt épp önmagára érti és nem a szomszédjára, akkor jó, mert ezt előírja a homiletika. - Előírja? - pattogta az ezredes. - Elő! - szólt a határozott válasz. - Hátha előírja, akkor végeztem. - Kezet fogott velem, én kipenderültem a segédtiszthez. Ő szerfölött csodálkozott, hogy ilyen gyorsasággal kerültem ki a „mindenható” parancsnoktól. Megkérdezte, hogy mi az a homiletika? Magyarázgattam: az igehirdetésről szóló tudomány. A további beszélgetésben kiderült, hogy a segédtiszt katolikus. Szent beszédre a katolikus templomba volt kirendelve. Az állomásparancsnok református, aki a Vártemplomba jött el. Ott a prédikáción begurult, felháborodással említette ezt a segédtisztnek. A beszéd tartalmáról azonban nem mondott semmit. A segédtiszt kért, mondjam el, mit prédikáltam. Válaszoltam: nálunk, reformátusoknál, a Bibliából felveszünk egy textust, s azt fejtegetjük. Tegnapi alapigém ez volt: „Ahol az Úr lelke, ott a szabadság". Beszéltem arról is, hogy 1848. március 15. alapján a nép és a nemzet megérdemli a szabadságot. Csakúgy mint az, akinek évi szabadság azért jár, mert rendesen dolgozik. Példát hoztam fel. Külföldi országokban indítvány hangzott el, hogy aki otthon tölti szabadságát, csupán fizetését kapja. Aki külföldre, de közeli országba megy fizetett szabadság ideje alatt, azt valamivel több pénzben kell részesíteni. De aki messzebb, mondjuk Távol-Keletre utazik, összegben az kapja a legtöbbet, mert az államnak érdeke, hogy polgárai jól tájékozottak legyenek. A köznek világlátás használ és nem a begubózás. A tartalom ismertetésére a segédtiszt szeme felcsillant, hogy jól megmondtam az „öregnek”. Az állomásparancsnok ugyanis nem szeret szabadságot adni senkinek. Neki se. Kiönthet az Olt. Meghalhat a baka édesanyja. Szülhet az asszony otthon. Jöhet tűz, aratás. Szabadság nincs. De az előírásokat azért igyekszik betartani. Az állomásparancsnok nem tudta, mi az a bizonyos „homiletika"; arról, hogy előírja, azt hihette, hogy valami „kabinetiroda". S ha „előírja", nem lehet kifogás - „Ezt, hát papom, a köz javára jó! megkártyáztad’’. Az öreg olyan „stock-soldat”, „bot-katona”. Nem árt kitanítani az ilyeneket, fejezte be búcsúzóul a segédtiszt... Az 1981-ben elkészült kéziratot jegyzetekkel és magyarázatokkal kiegészítve, teljes terjedelemben közli a Napút című folyóirat 2005/1. száma. Kapható a hírlapárusoknál és a folyóirat szerkesztőségében, a Magyar Kultúra Alapítvány épületében (1014 Budapest, Szentháromság tér 6.). Csokonai - a maradék magyarokhoz II. Nagy szellemi átalakulás zajlott Nyugat-Európában, s szinte naponta születtek az új fogalmak, „ideák”, amelyekre megfelelő szót kellett találni. Ez a kor volt a nyelvújítás kora, amelyben Csokonai is élt. Két tábor alakult ki: az egyik könnyebben befogadta az idegen szavakat vagy az azok mintájára alkotott szófaragványokat, a másik tábor szigorúbb volt az idegen kifejezések iránt, helyettük inkább a népnyelvből akarták megújítani a nyelvet. Közéjük, az úgynevezett „Debreceni Kör” tagjai közé számított Csokonai is, kiket a nyelvújítás vezére, Kazinczy és tanítványa, Kölcsey emiatt is élesen bírált. Az utóbbi, nevezetes Csokonai kritikájában ezt írta: „Földi által vezettetvén a filológiában, kezdette ő is kiáltozni, hogy a köznéptől kell magyarul tanulni, s mivel ő ezt nemcsak kiáltozta, de cselekedte is, innen van, hogy az iskolai tónust s az alföldi provincializmust levetkezni nem igyekezett. Még ma is ott állanak sok szép dalaiban a Gyöngyalak, a Kincsem, s más számtalan közexpressziók, melyek a legszebb sorokat elrútítják...” (Földi János orvos, író Csokonai atyai barátja volt, aki nyelvtant is írt, s ebben Kölcsey szerint ezt hirdette: „A köznépé az igaz magyarság, az idegennel nem egyveleges magyarság”.) Való igaz, hogy Csokonai is ilyen tanácsokat adott írótársainak: „Forgolódjék a felföldi, Duna- és Tiszamelléki s erdélyi magyarokkal", vagyis ismerje meg az egész élő magyar nyelvközösséget, a nyelvjárásokat a tájszólásokat is, ahogyan ő maga is tette, s saját alkotásaiba számos tájszót szőtt bele (amilyen pl. a csermely, a hullám [helyette addig hab volt], a pitymallik, a rügy). Az utóbbit az erdélyi magyarok nem ismerték, ezért kifogásolták, bár megjegyezték, hogy különben nagyon szeretik és becsülik a költő műveit, s 1798-ban a Marosvásárhelyen megalakult Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság tagjai sorába is emelte. Erdélyben Csokonai nem járt, de a „másik magyar haza” szellemét, ha tetszik, lelkét nagyon jól ismerte. Az erdélyi Nyelvmívelő Társaság megalakulására írta a Marosvásárhelyi gondolatokat, s e figyelemre méltó sorokkal zárta gondolatait: „Vajha Moldvának is kies parlagjai, / Ameddig terjednek a Pontus habjai, / Magyar Koronánknak árnyékába menne, / S a csángó magyar is polgártársunk lenne!" A csángó szóhoz pedig ezt a nagy tájékozottságról tanúskodó tudós jegyzetet csatolta: „A Moldovában lakó törzsökös magyarok így nevezik magokat: ezekhez járulnak még az újabb időkben egyszer-másszor kivándorolt magyar és székely famíliák, a Besszarábiában, Krimeában és Új-Szerviában lakó régibb és újabb magyarok.” Akkor senki nem ütközött meg rajta, hogy a magyar nemzeti hagyományokat őrző csángó magyarokat is a magyar állam polgárainak akarta tekinteni a költő. Jól látta s érezte a török hódoltságot megúszott erdélyi törzsökös magyarság gerincesebb, „karakteresebb” voltát is: „Boldog vagy, óh, kisded Erdély! Bár a csinos Európának legvégsőbb szélein fekszel is, boldog vagy; és te fogod bé a legutolsó magyarnak szemeit, mikor mi már vagy oesterreicherek [osztrákok], vagy rusznyákok [oroszok] leszünk, az Árpád és a hét kapitányok sírja felett [...] Biztat engemet a szűk Erdély, még ha Magyarország Styriává [Stájerországgá] lesz is, biztat engemet ez a kis tartomány, amelynek nemes törekedései a Duna s a Tisza négy tágas circulussait [körzeteit] megszégyenítik. Vajha tihozzátok, Bethlen fejedelem tartományának nagylelkű polgárjai! Vajha tihozzátok csak egyszer beutazhatnék: akkor - ók akkor Volga és Caspium kiköltözött lakosinak, édes elhunyt őseimnek ereklyéit bámulhatnám máz nélkül való egyenességtekben!” A délutáni tudományos Csokonai ülésen elhangzottak Csokonainak egy évvel korábban Koháry Ferenc grófhoz írt kétségbeesett szavai is: „Amaz ellenkező fátum (egyébnek nevezni nem tudom), mely a Caspium utolsó partjaitól mindétig nyomba kísérte magyar népünket, még máig sem szűnt meg annak fogyatékjai ellen tusakodni. Minden nemzeti characterünk, s mindaz, ami a magyart teszi, enyésztő félben vagyon, és maga után húzza hanyatló nemzetünket [...] S mi mindég oly boldogtalan ízlésűek is vagyunk, hogy mindenben, még a nyelvben is, jobban kedveljük az itthoninál a külföldieket; holott édes hazánk minden adományival bővölködik a természetnek, s nyelvünkkel együtt minden jobb terem nálunk, mint akárhol.” A hévízi Csokonai emléknap, a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium diákjainak előadása örvendetesen bizonyította, hogy a hazai közönség szíve nyitott a 200 éve halott költő, az egykori csurgói helyettes tanár, s európai rangú költő ma is időszerű intelmeire. ------------------------------------------------------------------------ Szilágyi __________|