Reformátusok Lapja, 2005 (49. évfolyam, 1-52. szám)

2005-02-20 / 8. szám

4 Hit és Lélek A közelmúltban a Székesfe­hérvári Református Egyház­­község és a Vörösmarty Társaság együtt emlékezett Bódás Jánosra születésé­nek centenáriumán a Szé­chenyi utcai református templomban, ahol a lelkész­költő hosszú évtizedeken át hirdethette Isten Igéjét. M­int ismeretes, Bódás János 1905. február 7-én született a Fejér me­gyei Tácon. Elemi iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd a pápai Re­formátus Főgimnáziumban tanult, s ugyancsak Pápán, a Teológiai Akadémián szerzett lelkészi oklevelet. Ezt követően szolgált Vörösberényben, Enyingen, Szombathelyen. 1940-től lett a székesfe­hérvári nagymúltú gyülekezet lelkipászto­ra 1974-ig, s 34 éves szolgálat után innét vonul nyugállományba. Nyugdíjas, ám al­kotó éveit is Fehérváron élte, s 1987. má­jus 1-jén tért meg teremtő Urához. Költői munkásságát 1925-ben kezdte, s rá egy évre megjelent első versesköte­te, Új titkok előtt címmel, Pápán. Ekkor már több versével volt jelen a Pápai Hír­lap hasábjain, s a fővárosi Élet című iro­dalmi hetilap és később az Új Idők is munkatársául fogadta. Többször szere­pelt a Magyar Rádióban, ahol előszere­tettel olvasta fel saját költeményeit. Második, Jegenyék alatt című köny­vének megjelenése vörösberényi szolgá­lati idejére esik. Ezzel elnyerte az akkor Pápán élő költőtárs, Erdélyi József elis­merését is. Többek közt felfigyelt mun­kásságára Németh László, aki közölte Bódás János verseit a Napkeletben, s ugyanezen lap hasábjain Vajthó László ír költészetéről elismerő kritikát. Az irodal­mi közvéleménynek is Vajthó mutatta be a Dante kiadásában napvilágot látott, Mai magyar költők című antológiában. Meghívta tagjai sorába az akkor szom­bathelyi Berzsenyi Társaság és a pécsi Janus Pannonius Társaság, majd a fehér­vári Vörösmarty Társaság és a fővárosi Gyóni Géza Társaság is. 1965-től pedig a Magyar Írószövetség tagja, haláláig. E sorok írója az apjakorú Bódás Já­nosról több személyes emléket is őriz. Az első közös antológiabeli megjelenéstől kezdve az írócsoportbeli beszélgetésekről épp úgy, mint zengzetes igehirdetéseiről. A szépen sorjázó könyveiből, amelyeket igyekeztem a magam könyvtárába be­gyűjteni, őrzöm a Janus Pannonius Társa­ság által kiadott, Felfelé! (sic!) verses­könyvét és a korabeli pécsi folyóirat, a Sorsunk egy lapszámát, amelyben neves elődökkel, költőtársakkal, közte Csanádi Imrével egy társaságban jelent meg költőnk. Egyébként János bácsinak kö­szönhetem Csanádi ismeretségét, barátsá­gát is, s ő az, aki a háború utáni évek hosszú hallgatása után visszahozta Bódást az irodalmi köztudatba. A Magvetőnél Csanádi Imre szerkesztette az 1963-ban kiadott Mai prédikátor című kötetet. A Számadás című versválogatásban, ami már a Református Zsinati Iroda Sajtóosz­tálya kiadásában jelent meg. Rab Zsuzsa (aki az 1987-es gyászszertartáson is bú­csúztatja az írószövetség nevében) írja róla: „...Indulatos költő, prédikátori in­dulatai mindig nemesek; a háború és a nagy történelmi fordulat kemény éveit bölcsen és megértéssel éli át verseiben, ezért hiteles még a néhány látszólag programversnek szánt költeménye is...” A Bódás-emlékesten Bakonyi István irodalomtörténész, a Vörösmarty Társaság elnöke vezetésével a lelkésztársak és író­társak, irodalmárok együtt idéztek költőnk szellemi hagyatékából, s a fehérvári Cso­­masz Tóth Kálmán Kórus nem egy megze­nésített Bódás-darabot is megszólaltatott. Az új gyülekezeti házban, a Vörös­marty Társaság és a fehérvári reformá­­tusság által állított emléktábla leleplezé­sén a lelkipásztor utód, Somogyi László egyebek közt ezeket mondotta: „Valami úgy szentelődik meg, ha az Isten Igéje szólal meg, és imádkozó szívek nyílnak meg; az Ige és imádság által lesz valami Istené és szentté. Nyilván ilyen életté le­hetett Bódás János nagytiszteletű úr éle­te, amikor ő annak idején odafordulhatott Jézus Krisztushoz és a találkozásban Is­ten gyermekévé lehetett. Ez a tábla most hirdesse annak emlékét, ahogy ő hirdet­hette Megváltó Urát igemagyarázataiban, költészetében és személyes beszélgetései­ben. Egy ige került fel az emléktáblára, ami Bódás János búcsúistentiszteletének textusából való. S az igeválasztásban ott csendül az a kedves humor is, ami jellem­ezte az ő életetét. Vola egy Istentől küldött ember, kinek neve János. Ez egy vallo­más. Igen, volt egy Istentől küldött ember, és erre emlékeztessen bennünket ez a táb­la. Isten ragadta meg, küldte el, és ami ál­tala adatott, az most is él a szívekben, erről hallhattunk élő bizonyságtételeket.” --------------------------------------- Lajtos Lajos Bódás János szellemi örökösei Bódás János portréja, Pinke Miklós alkotása Diplomaosztó Debrecenben -------------------------Folytatás az 1. oldalról szakmai tanácsadója tartott előadást a reformátori tisztségértelmezés és az egyházi intézmények korszerű menedzs­ment-vezetésének összefüggéseiről, hangsúlyozva, hogy az egyház ugyan nem vállalkozás - de vállalkozásszerűen vezethető. Az előadást követő korreferátumok során Fazakas Sándor a magyar refor­mátus teológia kybernetikai felismeréseit vette számba, majd Környei Imre a külső menedzsment szakember rálátásával ele­mezte az egyházvezetés lehetőségeit és határait. Végül Hézser Gábor a képzés jelen­tőségét, tematikáját és módszereit ismer­tette a hallgatókkal. A konferencián német, cseh, szlovák és erdélyi diakóniai intéz­mények vezetői is képviseltették magukat, megosztva tapasztalataikat a csoportmun­kák során a hazai résztvevőkkel. A diplomaosztó istentiszteleten Bölcs­kei Gusztáv püspök, a Zsinat lelkészi elnöke hirdette az Igét és méltatta a kép­zés jelentőségét a Magyarországi Refor­mátus Egyház számára. Egyházi intézményvezetői egyetemi szakirányú továbbképzés végzős hallgatóinak névsora Balogh Barnabás, Bencze János, Csécsy Istvánné Czeglédy Éva, Gaz­da István, Gergely Annamária, Ju­hász Sándor, László Gábor, Miskolczi Julianna, Molnár János, Molnár Sán­dor, Nagy Kálmán, Nagy Zsoltné Kiss Katalin Gyöngyi, Pál Csaba, Póter János, Póterné Ács Ágnes, Szabó Zsolt, Szalay Kont, Takács Tamásné. 2005. Február 20. a FORMATUSOK LAPJA Hittel és humorral... (in.) A­mikor néhai Koncz Sándor­ 1947-51 között a sárospataki teológián tanított, a ne­hézségek legyőzésére gyakran mondta: „Hittel és humorral.” Azóta ezt a monda­tot tanítványai mintegy szállóigeként, sokszor idézik. Az evangéliumi hit és az egész­séges humor kellemes szabályozója a mindennapoknak. Életéből egyet-mást most a humor felvillanásaiban mond el... Az 1930-as évek végén a napjainkban hangsúlyosan értékelt Soli Deo Gloria Reformá­tus Diákmozgalom munkásaként tevékenykedtem. Szolgáltam Balatonszárszón a konfe­rencia-sorozatokon is. Egy előadásomban azt fejtegettem, hogy Jézus szerette a vizet. A Jordánban keresztelték. Tavak mellett tanított. Járt a tengeren. A keresztség sakramen­­tumát vízhez kötötte. Egy mondatot így találtam fogalmazni: vízből jönnek a jó gondo­latok. Nosza megindult a résztvevő, szellemes felső gimnazisták és egyetemisták rendkí­vül jól működő kritikai motollája. A vizet tartalmazó fejekről kacagtató tábortűzi műsort szerkesztettek. Megidézték Deák Ferencet, akihez beállított egy nyelvreformátor. Előad­ta a haza bölcsének világra szóló takarékossági indítványát. Ha ezt a két szót, hogy „ho­mokos agyag", egy szóvá: „homoggá” összevonják, az elkövetkező századokban a nem­zet időben, papírban, írószerszámban óriási összeget spórol meg. Deák nyugodtan vé­gighallgatva az újítást, megdicsérte. Majd annyit jegyzett meg, hogy a tökéletes szóból csak annyi hiányzik, amennyi az indítványozó fejéből: az „okos agy”. A vízből kinőtt agy: a „virag” nevet kapta. Az este harsogó nevetések között szedte ízekre a korabeli vízfejet: Budapestet, az urizáló honatyákkal, a kiütköző antiszocializmussal. A negyvenes évek elején hivatásom Marosvásárhelyhez kötött. A Vártemplomban rám jutott a március 15-i istentisztelet végzése. A tömött templomban megjelentek a megye és a város vezető tisztviselői is, továbbá a helyőrség protestáns tisztjei, sisakos katonai dísz­kísérettel. Másnap gyors távmondattal hívtak az állomásparancsnokhoz. A segédtiszt iro­dájában csak egy percet várva megtudtam, azért kellett idejönnöm, mert probléma akadt a tegnapi „szent beszéddel". Az állomásparancsnok ezredes és köztem a következő rövid párbeszéd zajlott le. - Nem gondolja, lelkész úr, hogy a tegnapi beszédét félreérthették? - De, gondolom! Mindent félre lehet érteni. De ha valaki a prédikációt épp önmagára érti és nem a szomszédjára, akkor jó, mert ezt előírja a homiletika. - Előírja? - pattogta az ezredes. - Elő! - szólt a határozott válasz. - Hátha előírja, akkor végeztem. - Kezet fo­gott velem, én kipenderültem a segédtiszthez. Ő szerfölött csodálkozott, hogy ilyen gyor­sasággal kerültem ki a „mindenható” parancsnoktól. Megkérdezte, hogy mi az a homiletika? Magyarázgattam: az igehirdetésről szóló tudomány. A további beszélgetésben kiderült, hogy a segédtiszt katolikus. Szent beszédre a kato­likus templomba volt kirendelve. Az állomásparancsnok református, aki a Vártemplom­ba jött el. Ott a prédikáción begurult, felháborodással említette ezt a segédtisztnek. A beszéd tartalmáról azonban nem mondott semmit. A segédtiszt kért, mondjam el, mit prédikáltam. Válaszoltam: nálunk, reformátusoknál, a Bibliából felveszünk egy textust, s azt fejtegetjük. Tegnapi alapigém ez volt: „Ahol az Úr lelke, ott a szabadság". Beszél­tem arról is, hogy 1848. március 15. alapján a nép és a nemzet megérdemli a szabad­ságot. Csakúgy mint az, akinek évi szabadság azért jár, mert rendesen dolgozik. Példát hoztam fel. Külföldi országokban indítvány hangzott el, hogy aki otthon tölti szabadsá­gát, csupán fizetését kapja. Aki külföldre, de közeli országba megy fizetett szabadság ideje alatt, azt valamivel több pénzben kell részesíteni. De aki messzebb, mondjuk Tá­vol-Keletre utazik, összegben az kapja a legtöbbet, mert az államnak érdeke, hogy pol­gárai jól tájékozottak legyenek. A köznek világlátás használ és nem a begubózás. A tar­talom ismertetésére a segédtiszt szeme felcsillant, hogy jól megmondtam az „öregnek”. Az állomásparancsnok ugyanis nem szeret szabadságot adni senkinek. Neki se. Kiönt­­h­et az Olt. Meghalhat a baka édesanyja. Szülhet az asszony otthon. Jöhet tűz, aratás. Szabadság nincs. De az előírásokat azért igyekszik betartani. Az állomásparancsnok nem tudta, mi az a bizonyos „homiletika"; arról, hogy előírja, azt hihette, hogy valami „kabinetiroda". S ha „előírja", nem lehet kifogás - „Ezt, hát papom, a köz javára jó! megkártyáztad’’. Az öreg olyan „stock-soldat”, „bot-katona”. Nem árt kitanítani az ilyeneket, fejezte be búcsúzóul a segédtiszt... Az 1981-ben elkészült kéziratot jegyzetekkel és magyarázatokkal kiegészítve, teljes terjedelemben közli a Napút című folyóirat 2005/1. száma. Kapható a hírlapárusoknál és a folyóirat szerkesztőségé­ben, a Magyar Kultúra Alapítvány épületében (1014 Budapest, Szentháromság tér 6.). Csokonai - a maradék magyarokhoz II. N­agy szellemi átalakulás zajlott Nyugat-Európában, s szinte naponta születtek az új fogalmak, „ideák”, amelyekre megfelelő szót kellett találni. Ez a kor volt a nyelvújítás kora, amelyben Csokonai is élt. Két tábor alakult ki: az egyik könnyebben befogadta az idegen szavakat vagy az azok mintájára alkotott szófaragványo­­kat, a másik tábor szigorúbb volt az idegen kifejezések iránt, helyettük inkább a népnyelvből akarták megújítani a nyelvet. Közéjük, az úgynevezett „Debreceni Kör” tag­jai közé számított Csokonai is, kiket a nyelvújítás vezére, Kazinczy és tanítványa, Kölcsey emiatt is élesen bírált. Az utóbbi, nevezetes Csokonai kritikájában ezt írta: „Földi által vezettetvén a filológiában, kezdette ő is kiál­tozni, hogy a köznéptől kell magyarul tanulni, s mivel ő ezt nemcsak kiáltozta, de cselekedte is, innen van, hogy az iskolai tónust s az alföldi provincializmust levetkezni nem igyekezett. Még ma is ott állanak sok szép dalaiban a Gyöngyalak, a Kincsem, s más számtalan köz­expressz­iók, melyek a legszebb sorokat elrútítják...” (Földi János orvos, író Csokonai atyai barátja volt, aki nyelvtant is írt, s ebben Kölcsey szerint ezt hirdette: „A köznépé az igaz magyarság, az idegennel nem egyveleges magyarság”.) Való igaz, hogy Csokonai is ilyen tanácsokat adott írótársainak: „Forgolódjék a felföldi, Duna- és Tisza­­melléki s erdélyi magyarokkal", vagyis ismerje meg az egész élő magyar nyelvközösséget, a nyelvjárásokat a tájszólásokat is, ahogyan ő maga is tette, s saját alkotá­saiba számos tájszót szőtt bele (amilyen pl. a csermely, a hullám [helyette addig hab volt], a pitymallik, a rügy). Az utóbbit az erdélyi magyarok nem ismerték, ezért ki­fogásolták, bár megjegyezték, hogy különben nagyon szeretik és becsülik a költő műveit, s 1798-ban a Maros­­vásárhelyen megalakult Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság tagjai sorába is emelte. Erdélyben Csokonai nem járt, de a „másik magyar haza” szellemét, ha tetszik, lelkét nagyon jól ismerte. Az erdélyi Nyelvmívelő Társaság megalakulására írta a Marosvásárhelyi gondolatok­at, s e figyelemre méltó sorokkal zárta gondolatait: „Vajha Moldvának is kies parlagjai, / Ameddig terjednek a Pontus habjai, / Ma­gyar Koronánknak árnyékába menne, / S a csángó ma­gyar is polgártársunk lenne!" A csángó szóhoz pedig ezt a nagy tájékozottságról tanúskodó tudós jegyzetet csatol­ta: „A Moldovában lakó törzsökös magyarok így nevezik magokat: ezekhez járulnak még az újabb időkben egy­­szer-másszor kivándorolt magyar és székely famíliák, a Be­sszarábiában, Krimeában és Új-Szerviában lakó ré­gibb és újabb magyarok.” Akkor senki nem ütközött meg rajta, hogy a magyar nemzeti hagyományokat őrző csángó magyarokat is a magyar állam polgárainak akarta tekinteni a költő. Jól látta s érezte a török hódoltságot megúszott erdélyi tör­zsökös magyarság gerincesebb, „karakteresebb” voltát is: „Boldog vagy, óh, kisded Erdély! Bár a csinos Európá­nak legvégsőbb szélein fekszel is, boldog vagy; és te fo­god bé a legutolsó magyarnak szemeit, mikor mi már vagy oesterreicherek [osztrákok], vagy rusznyákok [oro­szok] leszünk, az Árpád és a hét kapitányok sírja felett [...] Biztat engemet a szűk Erdély, még ha Magyarország Styriává [Stájerországgá] lesz is, biztat engemet ez a kis tartomány, amelynek nemes törekedései a Duna s a Tisza négy tágas circulussait [körzeteit] megszégyenítik. Vajha tihozzátok, Bethlen fejedelem tartományának nagylelkű polgárjai!­­ Vajha tihozzátok csak egyszer beutazhatnék: akkor - ók akkor Volga és Caspium kiköltözött lakosinak, édes elhunyt őseimnek ereklyéit bámulhatnám máz nélkül való egyenességtekben!” A délutáni tudományos Csokonai ülésen elhangzot­tak Csokonainak egy évvel korábban Koháry Ferenc grófhoz írt kétségbeesett szavai is: „Amaz ellenkező fá­­tum (egyébnek nevezni nem tudom), mely a Caspium utolsó partjaitól mindétig nyomba kísérte magyar népün­ket, még máig sem szűnt meg annak fogyatékjai ellen tu­­sakodni.­­ Minden nemzeti characterünk, s mindaz, ami a magyart teszi, enyésztő félben vagyon, és maga után húzza hanyatló nemzetünket [...] S mi mindég oly bol­dogtalan ízlésűek is vagyunk, hogy mindenben, még a nyelvben is, jobban kedveljük az itthoninál a külföldieket; holott édes hazánk minden adományival bővölködik a természetnek, s nyelvünkkel együtt minden jobb terem ná­lunk, mint akárhol.” A hévízi Csokonai emléknap, a csurgói Csokonai Vi­téz Mihály Református Gimnázium diákjainak előadása örvendetesen bizonyította, hogy a hazai közönség szíve nyitott a 200 éve halott költő, az egykori csurgói helyet­tes tanár, s európai rangú költő ma is időszerű intelmeire. ------------------------------------------------------------------------ Szilágyi __________|

Next