Reformátusok Lapja, 2006 (50. évfolyam, 2-53. szám)

2006-01-08 / 2. szám

2 E­ lmélkedés Erény a változatlanság? Régen látott ismerősök szokták vizsgál­­gatni egymást: ki mennyit változott? Dicséretnek szánják, amikor így bókol­­nak egymásnak: te semmit nem változtál! Lehet ez előnyös a külsőnkre nézve - ha az évek nem látszanak meg a vonásain­kon és az alakunkon - örülhetünk, ha így van, de baj, ha ez áll egész valónkra is, mert azt jelenti, hogy belülről sem változ­tunk. Nincs lelki, szellemi fejlődés. Nem tanultunk semmit, nem lettünk értelme­sebbek és bölcsebbek, csak a régi élmé­nyeinkre, tapasztalatainkra támaszko­dunk, és a régi hibákat követjük el újra. Jó esetben nem hányadunk (tartjuk az el­ért tudásszintet és lelki-szellemi színvo­nalat), de előre sem haladunk. Kérdés, hogy az egy helyben járást minek nevez­zük? Meggyőződésünk, hogy aki Jézus Krisztust követi, szüntelenül előre halad, mert a Pásztor előttünk jár. Más kérdés, hogy mindenkinek más a ritmusa­­ já­rásban és észjárásban egyaránt. Van, aki gyorsan igazodik, de sokszor botlik, amíg megtanul járni. Van, aki lassan jár, és gyakran elnézelődik, hogy gyö­nyörködjön a környezetében. Vannak szakaszosan járók, akik előre sietnek, azután szívesen megpihennek stb. Jézus nem diktál egyforma menetelést, kato­nai díszlépést, mindenkit egyénisége szerint vezet, de mindig előre és fölfelé. Ha valaki lemarad, visszafordul érte, ha valaki beteg, gyógyítja, ha eltéved, visz­­szavezeti. A helybenjáráshoz, az egy­helyben topogáshoz vagy az ácsorgás­­hoz viszont nincs szükség mesterre, nem kell vezető, ha nem megyünk sehova. Ezt nevezzük céltalan életnek. Nem erény tehát, ha valaki azzal büsz­kélkedik, hogy egyszer, talán évekkel, évti­zedekkel ezelőtt döntött Jézus mellett, és azóta semmit sem változott. A jó döntés után következik a gyakorlati valóság, a cselekedetek sorozata, a folyamat, amely­ben az ember egyre jobban átadja magát Istennek. Minél többet megért, annál töb­bet kérdez, annál inkább szüksége van Is­ten segítségére. Lehetnek visszaesések, zsákutcák, fölösleges kerülő utak - kinek nincs ilyen az útján? - amelyeket ma­gunk választunk, mert tévedünk a saját kívánságaink és ösztöneink szerint. Isten­re figyelve azonban újra csak előre hala­dunk hitben, gondolkodásban és életve­zetésben. Életünk tehát nem változatlan valóság: formálódik és avagy deformáló­dik az idők folyamán. Jobb, ha tudunk róla, és magunk is részt veszünk az alakí­tásában. Mert Jézus (ön)tudatos követő­ket hív, akik vállalják, hogy menet közben tanulnak Mesterüktől. Hogyan történhet a változás? Egy pél­dán lássuk! A magyar közmondás szerint „Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten.” Akkor szoktuk idézni, amikor rossz kapcsolatban vagyunk valakivel. Ha ő így, én is úgy! Azt jelzi ez, hogy hozzá va­gyunk kötve a másik ember magatartásá­hoz. Ha valaki kedves hozzánk, mi is azok leszünk hozzá. De ha valaki rossz­kedvűen, mogorván köszön, mi sem le­szünk különbek viszonzásképpen. Embe­ri viszonyulásunkat tehát gyakran az határozza meg, hogy milyen a másik. A mi magatartásunk reakció, válasz a má­sik ember magatartására, mintha ezzel védenénk magunkat. Határozzuk el eb­ben az új évben, hogy ezentúl másként lesz: beszédünk és cselekedeteink az Is­ten szavára és cselekedetére lesz válasz, és nem az emberekére! Váljunk el a régi beidegződéstől: nem az a fontos, hogy mit mond a másik, hogyan bánt velem! Az a fontos, hogy én mit tudok neki mondani és adni. Minden szavunkat és tettünket először Isten kezébe tegyük, csak azután engedjük útjára, akkor nem szúrni, vágni fog, hanem gazdagítani és gyógyítani! Oldódjunk ki a megszokott sértések és sértődések kötelékéből, és adjuk magunkat Istennek, kötelezzük el magunkat Neki. Akkor az lesz a fontos, amit Tőle kaptunk, és amivel telítőd­tünk, azt adjuk másoknak. Ne a közmon­dást kövessük, hanem az Igét, hogy ránk is érvényes legyen: „Lássátok meg, milyen nagy szerete­­tet tanúsított irántunk az Atya, Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk” (Irán 3,1). AZ IGE MELLETT eIeIeISEIeIeIeIöIeIíIíIEIeIeIeIeIeIeIeIeIeIeIcIéIeIeIeIeIöIEIeIeIeIeIeIeIbIíIgIíIeIeIeIeIqIeIbIeIeIeIeIeIeIE] Január 8. Vasárnap mmm van tanúm a mennyben, aki mellettem bizonyít a magasságban.” (Jób könyve 16). Igénkben Jób felelete következik Elifáz szavaira. A válasz meglehetősen indula­tos (1-5). Minél tovább folytatják a barátok a „vigaszta­lást”, annál elhagyatottabbnak érzi magát(6). Úgy véli Is­ten is üldözi, az emberek megbélyegzik. Ártatlanságának tudatában szenved, mely akár betegség, akár börtön eseté­ben nagy lelki tehertétel! Nem válik istenellenessé, de meghasonlik a világgal. Istenbe kapaszkodik (19). Ellent­mondásokkal teli szavakkal tusakodik önmagával, s meg van győződve közelgő haláláról. A hátralévő idő már nem sokat jelent számára. Már csak az vigasztalja, hogy ártat­lansága egyszer nyilvánvaló lesz. Igaz hogy az emberek megvetik, a kegyesek szörnyülködnek rajta, de eljön majd az idő, amikor Isten előtt minden tisztázódni fog. A dráma fokozódik, s a szavak erőtlenül hullanak vissza...(22-23)­ Máté 5,43-48 43. zsoltár „...vállalj értem kezességet! Ki más kezeskednék ér­tem?” (Jób könyve 17). Jób lélekben szinte teljesen ma­gára marad és szavai Istenhez szólnak. Azt kéri, ő vállal­jon kezességet érte. Az Ószövetség a kezességet úgy tartja számon, mint jótállást, (garanciát) egy személy sérthetet­lenségére, vagy tartozására nézve. A megállapodást kézfo­gás erősített meg, innen az elnevezés. A fogalom ismert volt az Újszövetségben is és Jézust nevezi a jobb szövetség kezesének (Zsidók 7,22). Jób úgy érzi egyedül Isten isme­ri őt igazán, tudja feddhetetlenségét. Mintha börtönben lenne úgy érzi magát, s ha Isten kezességet vállal érte, ki­szabadíthatja onnan. Barátai elhagyták, nem értik meg, egyedül Őrá számíthat. S miközben ezekről elmélkedik, készül a halálra. Lassan már a remény is kialszik, a sír szé­lén van (14-15). Szinte önmaga kérdéseire felel már, ami­kor illúzióktól mentesen, kimondva-kimondatlanul arról tesz bizonyságot, hogy neki már „nincs sok hátra”! Máté 6,1-8­­74. dicséret „Akkor megszólalt a sukhi Bildád...” (Jób könyve 18.) Bildád folytatja szavait, de ezek lényege inkább tanítás, mint vigasztalás. Fölényes hittudósnak is nevezhetnénk. „Minden bölcsesség birtokában van” - de szeretet nincs benne (1kor 13,2). „Tantétele”: a szenvedőt bűneiért sújtja Isten. Ahhoz a magabiztos hívőhöz hasonló, aki éppen ezáltal válik a sá­tán eszközévé, s a szenvedőt kétségbeesésbe taszíthatja. Né­zetét nemcsak hangoztatja, hanem (társaival együtt) meg is marad benne. Mennyire más barát Jézus! Hű és megértő! Ta­nításai soha nem takarták el előle a szenvedő embert. Néha egészen közel jön, „mellénk szegődik”, s velünk vándorol utunkon. Megfogja a kezünket, vigasztal! Tudja mire van szükségünk. És amit Jób elfelejtett, azt tőlünk kérdezi meg: „Akarsz-e meggyógyulni?” Máté 6,9-15 483. dicséret „... én tudom, hogy az én megváltóm él...” (Jób könyve 19). Különös kettősség fedezhető fel Igénkben. Jób érzi ki­­látástalanságát, de fokozódik bizalma Isten iránt. Eddig, mi­közben megkeményedett a maga sorsában, érlelődik benne a remény Isten hosszú távon megmutatkozó igazságossága iránt (27). (Mindemellett keserű tapasztalatokat szerez bará­tairól, feleségéről, akik elidegenedtek tőle). S itt valami új reménységgel ajándékozza meg Isten, a megváltó felismeré­sével. A fogalom ismerős az Ószövetségben. Jelenti az elle­hetetlenült ember kiváltóját. S noha ekkor még Jób nem gondolhatott Jézusra, mégis bizonyos abban, hogy a legfőbb védelmező Isten, Aki kiváltja a bajban lévőt és az elnyomot­tak oltalmazója! Mindezt mély meggyőződéssel vallja: tu­dom! Némelykor a „hiszemtől a tudómig” hosszú út vezet, s ennek megvallására csak Isten Szentlelke tesz képessé! Máté 6,16-24 267. dicséret Január 12. Csütörtök ■mmms. „... a bűnösök ingadozása rövid ideig tart...” (Jób könyve 20). „Mint az aranyalma ezüst tányéron, olyan a helyén mondott Ige” - valljuk a Szentírás szavaival (Priesz 25,11). De Césár második beszéde nem ezt mutatja. Sértő­döttség érezhető ki szavaiból és meglepő, hogy Jób maga­tartása mennyire nem hat rá. Beszéde újabb változat a régi témára. A vigasztalásnak egy megnyugtatásnak szánt meg­állapítása következik. A gonoszok öröme rövid ideig tart és hamar véget ér. „Nem nőnek a fák az égig...” Akármilyen magasra emelkedik is, egyszer eltűnik. Hiába igyekszik az ilyen ember a tisztességtelenül szerzett javakat minél to­vább megtartani, „ az ebül szerzett jószág (vagyon) ebül vész el”! Isten büntetése utoléri a gonoszt. Szavait Césár Jóbnak címezi, akinek nagy vagyona a tisztességtelen szer­zés látszatát is keltheti, s azzal a nem titkolt szándékkal hangoztatja, hogy Jób szálljon magába. Jézus a felelősen kimondott szavaink súlyára figyelmeztet! Máté 6,25-34 269. dicséret „Miért akartok hiábavalósággal vigasztalni?” (Jób könyve 21). Jób válaszában a barátok elméletével szembe­állítja saját élettapasztalatát: a gonoszoknak (is) hosszú életük lehet, gyermekeik (is) sikeres emberek lehetnek,­­ noha távol élnek Istentől - temetéseiken pedig érdemük felsorolása teszi ki a búcsúztatatás nagy részét. „Visszafi­zetési dogmáról” tehát nem beszélhetünk. Isten nagy titka ez! A boldogság-boldogtalanság nem az ember erkölcsi magatartásának „ellenértéke”. Jób azonban nem irigyli mégsem ezeket az embereket. Válasza a barátok lelki vak­sága ellen irányul, akik a tények egyoldalú beállításával bűnösként akarják őt megbélyegezni. Persze minden vita jellegzetessége, hogy az érvek magukban hordozzák az el­lenérvek csíráját is. Jóbnak is vigyáznia kell, mint ahogy mindenkinek, aki „vigasztalásra vállalkozik”! Máté 7,1-6 213. dicséret „Ha megtérsz...” (Jób könyve 22). Folytatódik a vita, s a barátok közül Elisáz készül újabb beszéddel Jóbot megtérí­teni. Noha nem képes megcáfolni, mégsem hallgat el. Újabb érvelés helyett már csak ismételgeti: hagyjon fel védekezé­sével és térjen vissza Istenhez! Mivel nem kegyessége miatt érték a csapások, annak indítéka bűneiben keresendő. A szenvedések mértékéből csak sejti ezek nagyságát (5-11). Az egyetlen kiút: meg kell térnie! Olyan áhítatos állapottal ecseteli a megértés utáni boldogságot, hogy szavai szinte egy együttérző jóbarát vigasztalásának tűnnek. Isten az elve­szett földi kincs helyébe, örökkévaló mennyei javakat ad. Ezzel Elijáz „ el is játszotta szerepét”, a továbbiakban nem találkozunk vele. De bibliai példája tanítás is: ha csak böl­cselkedéssel, hitigazságok emlegetésével próbálunk valakit megtérésre bírni, Isten mérlegén könnyűnek találtathatunk! Máté 7,7-14 475. dicséret Kovács Mihály Olvasandó: 2Pt 1,2., Róm 8,28., Jn 10,18. A Szentírásban Isten több helyen szól a gazdag életről. Nemcsak azt mondja Isten, hogy kegyelem és békesség adassák nékünk, hanem azt is, hogy „bőségesen" (2Pt 1,2). Isten arról is szól, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus országába adassék nekünk bemenetel gazdagon. Jézus azért jött, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Mi mindnyájan nagyon messze sodródtunk attól a gazdag, isteni élet­től, amire az Ige tanít: mert sem hit, sem szeretet és békesség nincs bősé­gesen az életünkben. Keresztyén éle­tünknek nagyon lényeges kérdése: tu­dunk-e vágyakozni a gazdag, isteni élet után hittel és reménységgel? Milyen az isteni természet? Egyál­talán lehetséges az emberben az isteni természet? Nem vakmerőség vagy ál­modozás ma az Istenről beszélni, mi­kor a humánum is szinte eltűnt? A hit­ből élő keresztyén ember vallja, hogy ez nem álmodozás, hanem Isten hatá­rozott akarata, ígérete. Csak az Igéből érthetjük meg, hogy mi az, ami a le­­alacsonyodástól, széthullástól meg­menthet? Az ember a maga tudomá­nyával nagyszerű dolgokat alkothat, de képes a legszebb alkotásait is szét­rombolni. Nyilván látjuk, hogy az embert nem az értelme teszi igazán emberré, mert értelmét nagyon rossz­ra is tudja használni. Az emberi természet igen megrom­lott kívánságai miatt ezen a romlott, önző emberi természeten mi nem tu­dunk segíteni, egyetlen titokzatos pont van, ahol az ember emberré vál­hat, amikor Istennel összeköttetésbe kerül. Addig, amíg az ember magára marad, amíg csak az emberi természet uralkodik, lehetetlen segíteni rajta. Hogyan szeresse a másik embert úgy, mint önmagát és miként kívánja a tisztaságot, amikor az élvezet sokkal kívánatosabb? Miért mondjon le a má­sokon való uralkodásról, amikor a ha­talom olyan csábító. Az ember nem ké­pes magát átalakítani. De Isten adott ígéreteket, amelyek által végbemehet bennünk a csodálatos átalakulás. Az egyik ígérete az, hogy Isten szereti az Ő gyermekeit. Másik ígérete Istennek az, hogy mindent az Ő gyermekei javára cse­lekszik. Az Ige így biztosít erről: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál" (Róm 8,28). Harmadik ígérete az, hogy bizton­ságban vagyunk nála, így mondja ezt az Ige: „Én örök életet adok nekik, és senki sem ragadhatja ki őket az Én kezemből" (Jn 10,18). Megfigyelhet­jük itt is az áldott, biztos szót: „senki”. Pál apostol erről így vall: „Sem halál, sem élet... sem jelenvalók, sem eljö­­vendők,... nem választhat el minket az Isten szerelmétől, amely megjelent Jé­zus Krisztusban" (Róm 8,38). Még a halál sem ragadhat ki az Ő kezéből, sőt éppen ez a félelmetes és utolsó ellen­ség visz oda egészen a színről-színre látás világába, üdvösségünkbe. Végül az a teljes ígéretünk, hogy az üdvösségben egykor tökéletes tisz­taságban és szentségben állít majd maga elé. Ez az ígéret a legcsodálato­sabb, mert Jézus Krisztus a vérével szerezte meg a tökéletes üdvösséget. Számunkra azt a lehetetlent, hogy nem lesz majd rajtunk a bűnnek sem­mi szennyfoltja, a tisztátalanságnak, gyűlöletnek és a többi hasonlóknak egyetlen szeplője sem. Ezek által az ígéretek által lehe­tünk az „isteni természet részeseivé”. Ami nekünk lehetetlen, az Istennek lehetséges. Új természetünk lesz, nem romlott emberi, hanem áldott is­teni természet. Azt tudjuk szeretni, amit Ő szeret, azt fogjuk cselekedni, amit Ő akar. Ezt a boldog jövendőt várjuk, amit Ő készített az őt szeretőknek: a csa­ládban, egyházban, nemzetünk életé­ben, az előttünk lévő esztendőben is. Kocsis Attila 2006. január 8.«MI« MH] Imádkozzunk! Mennyei Édesatyánk! Hálás szívvel köszönjük meg Néked, hogy a Szentírásban olyan sok drága kijelentést olvashatunk Szent Lelked munkáiról. Köszönjük azt is, hogy Hitvallásaink és sok más hívő írás is szól Róla. Azért is hálát adunk, hogy Szent Lel­ked munkáját sokszor láttuk és ta­pasztaltuk hívő atyánkfiai életében, amikor a Tőled elfelé vezető útról visszafordultak, hogy hívő szavadnak engedve igazi helyükre, a Te gyerme­keid közösségébe érkezzenek meg s ott naponta növekedjenek a hitben és szolgálatban. Kérjük azonban, mennyei Édes­atyánk, hogy Szent Lelkedről és a munkáiról ne csak olvassunk, hall­junk, azt ne csupán mások életében lássuk, hanem bennünk is menjen végbe a felülről való születés csodá­ja; hogy megtaláljuk helyünket Jézus Krisztus testvéreinek és barátainak közösségében; hogy önmagunk bűnei felett győzedelmeskedni tudjunk, és Megváltó Urunk példájára legyünk készek megbocsátani a mások által ellenünk elkövetett bűnöket. Vezessen el Szent Lelked minket az igazi keresztyén szabadságra, amely abban áll, hogy egész valónkkal egyedül Jézus Krisztushoz vagyunk kötve ez életben és az Életben. Az ő nevéért kérünk, Amen. (XX.SZÁZADI ÖKUMENIKUS IMÁDSÁG) I-------------------------­ A heti bibliai részhez Békességre törekvés N­apjainkban a békességre törekvéstől egyre inkább eltávolodik az ember, hiszen az országok között elképesztő események követik egymást, erősödik a feszültség - s olykor mindezt a békes­ségre igyekvés céljaként tüntetik fel. Mintha a latin mondás ma még inkább igaz lenne: „Ha békét akarsz, készülj a háborúra.” Ez az emberi logika, ti. „ké­szülj a háborúra” - egyre hangosabban nyilvánul meg, s igazolja-igazoltatja ma­gát mindaddig, amikor már békétlensé­gekkel kivívott győzelmek sokasága mi­att nem lesz szükség az újabb háborúkra, csak azok eredményeinek megtartására. Amit nem egy alkalommal megtapasz­talt Isten választott népe is, amikor idegen népek kezébe adattak, s a békességük egyet jelentett elnyomatásuk elfogadásá­val. Az így kivívott békesség azonban nem az, amiről a Szentírás lapjain olvas­hatunk. Nem véletlenül különbözik az Is­ten békessége a világ békességétől. Az Istentől eredő békességet „nem erővel, nem hatalommal”, hanem Isten Lelke ál­tal lehet elnyerni. Ez a békesség ma is jelen van a világ­ban. Akkor is, ha a világ zűrzavarában csak az elhivatottak hallják. Isten békes­sége, amely nem e világból való, az ember számára a nyomorúságot is elviselhetőnek tartja. Egyfelől ezt olvassuk a Bibliában: „E világon nyomorúságtok lészen...’’ Másfelől azonban, az isteni békességre mutatóan, a világi nyomorúságot megha­ladva, így folytatódik az Ige......de bízza­tok, én meggyőztem a világot.” A földön pokoli eszközök, elvetemült emberek a nyugalom, a békesség látszatá­nak biztosítása érdekében a felismerhetet­­lenség álarcába öltöznek, miközben vég­zik ördögi feladatukat. Például lágy szavú férjként, áldozatkész családapaként lát­szólag békességben élnek. Persze, így is lehet készülni egyfajta békességre, még­pedig a hatalom békességére. A Biblia azonban egy magasabb értékű békesség­ről beszél. Az Istentől elnyerhető békességért szólnunk, cselekednünk is kell! Legyünk fénysugarak a világban! S akkor lesz tel­jessé az az örömhír, amely így hangzik: „Az Istennek békessége, mely minden ér­telmet felülhalad, megfogja őrizni a ti szí­veteket és gondolataitokat az Úr Jézus Krisztusban." Az így megtapasztalt békes­ség Isten fiaivá, gyermekeivé tesz bennün­ket, felkészítve egy jobb, egy méltóbb világra, melyért magunknak is küzde­­nünk kell itt, e földi vándorúton.

Next