Reformátusok Lapja, 2008 (52. évfolyam, 1-52. szám)
2008-01-06 / 1. szám
2 Karsay Eszter Jöjjetek utánam... , Máté evangéliuma szerint így kezdte Jézus a tanítványok összegyűjtését, így hívta el azokat, akiket kiválasztott (Mt 4,19). Először a két testvérpárt: Pétert és Andrást, azután Jánost és Jakabot. Nem mondott programbeszédet, nem tömegeket akart maga mögé állítani, hanem egyszerű embereket tanítványul elhívni. Ennél nagyszerűbb újévi Igét mi sem kaphatunk: „Jöjjetek utánam!” — mondja nekünk is Jézus. Nem kell más célt kitűzni, más programot fogalmazni, csak azt, hogy követjük Jézust, Isten küldöttjében bízunk. Kedves az a finn eredetű ének, amelyet sokan szeretünk, s aminek minden sora így kezdődik: „Velem vándorol utamon Jézus. ” Az Ige azonban nem ezt tanítja. Kérhetjük ugyan, hogy Jézus jöjjön velünk, de nem biztos, hogy jól járunk. Helyesebb, biblikusabb, ha azt kérjük, hogy vezessen inkább Ő, és mi térünk át az Ő útjára. Az ének egyébként azt a reményt fejezi ki, hogy Jézus mindig velünk van. Ez igaz: ha eltévedünk, ha bajba jutunk, ha mélységbe esünk is, Ő velünk van és utánunk nyúl, kiszabadít. De alapvetően nekünk kell követnünk Őt. Ezeknek a halászoknak az életében nem történik látványos nagy fordulat, csak éppen az, hogy saját foglalatosságukat otthagyják és elindulnak Jézus után. Nem olvasunk nagy, klasszikus értelemben vett megtérésről. A cégéres bűnösöknek, a szenvedélybetegeknek (alkohol- vagy drogfüggőknek), az eltorzult életűeknek leírhatók olyan időhöz, helyhez és nagy találkozáshoz köthető megtéréseik, mint a damaszkuszi úton járó Saulé. Később Lévi, a vámszedő elhívása is ilyen rövid és tömör: „Kövess engem!” Ott sincs nagy bűnvallás és feloldozás, pedig az valóban életfordulat volt. • Egyszerűen így írja le az evangélium: „Az felkelt, és követte Őt” (9,9). Nem sablonra történik, mindnyájan másként éljük át a találkozást Vele. Aki beteg, azt kézen foga, úgy vezeti. Aki öntudatosan kutatja, annak kijelenti Magát. Három pontba foglalható, hogy mire tanít ez a hívás: 1.. Jézus nem küld valahova, nem oszt parancsokat, nem moralizál — ezt hagyd abba, azt tedd meg, változz meg —, s nem mondja, hogy csak azután jöhetsz velem, ha elég szent vagy már. Ezek egyszerű halászemberek voltak egyszerű hibákkal, bűnökkel, nagy-nagy küszködéssel, csöndes kétségbeeséssel, ínséggel és reménytelenséggel. Jézus megszólítja őket, ők pedig készségesen elindulnak, nem kérdezve, hová. 2 . Jézus hívása azt jelenti, hogy Ő megy elöl. Ez az Isten mindennapi ígérete, ez a mi reménységünk is. Ismeretlen és félelmetes az út, de nem járatlan, mert Jézus már elindult rajta. Ő tudja, mi vár ránk. Ő töri az utat, az ismeretlenségben van egy ismerős. Lábnyomát ismerjük, számíthatunk arra, hogy nehéz lesz, de járható. 3.: Jézus ígéretet ad: „... és én emberhalászokká teszlek titeket. Máté és Márk evangéliuma szerint a halászat folytatódik, de más területen embereket fognak halászni. (Lukács evangéliuma ebben a történetben egy másik görög szót használ, ami a „Krisztusnak rabul ejt, elevenen elfog”jelentésű. Ez a vadász mesterségéhez hasonlítható inkább, mint a halászathoz.) Hiszem, hogy ez nem textus (és nem lehet ürügy) az erőszakos misszióra, amit olyan szívesen végeznek Keresztelő János mai követői. Akkor mi? Kicsoda az emberhalász? Szelíd szavú, lelki ember, aki Jézushoz vezeti az eltévedteket. Jézus új utakra vezet ma is, s nekünk fel kell fedeznünk Őt, mint vezetőt. Hová hív? Nem expresszel a mennybe! Nem a felhőtlenül sikeresek és gazdagok világába a földön. Jézus nem ígér mást, csak kereszthordozást Isten Szentléikének csodáival együtt. Jézus a hétköznapokba, a teherhordozásra, a magunkért és másokért felelős munkára hív. De adja a boldog felismerést, tapasztalást, hogy Vele érdemes, Vele szép, Vele jó járni, sőt Tőle erőt lehet nyerni még a szárnyalásra is. Benne, velünk az Isten. ■ «• IrftRMMARIA ELMÉLKEDÉS 2008. január AZ IGE /a]g mellett PlplSplpltälfälFilnliäliälrälralpilnlrJliiilralnli 1 JANUÁR 6. VASÁRNAP „Ételáldozat ez” (3 Mózes 2). Az áldozatok bemutatásának másik formája a növényekhez, terményekhez kapcsolódott. Megköszönve a termést, s egyben figyelmeztetve a mindenkori embert arra, hogy hálájával jelképesen visszaad valamit abból, ami az Úré (1kor 4,7). A szertartásnál a közvetítők Áron és fiai voltak, akiknek feladata volt az olajról és tömjénről gondoskodni, hogy ezáltal Isten jótetszését megnyerjék. Fontos követelmény volt még, hogy az áldozat anyaga kovásztalan legyen (11), és a só ne maradjon el. A Biblia több helyen említi a sót, mint a terméketlenség jelképét is, de igényben az Úrral való szövetségre lépés szimbóluma. Jézus is használja hasonlatképpen. Követőinek jelenléte éppúgy szükséges a világban, mint ahogy a só nélkülözhetetlen az ételben (Mt 5,13). Máté 5,17-20 72. zsoltár JANUÁR 7. HÉTFŐ „...vigye oda az Úr elé” (3 Mózes 3). Igénkben olyan áldozatfajtáról van szó, melyben az állatnak csak egyik részét égették el az oltáron, a többi részét az istentiszteleten résztvevők együtt fogyasztották el. Az elégetett részek által az Úrral a jelenlévők között jött létre közösség. Kétségtelen, hogy ez felidézi bennünk az úrvacsorás közösség képét, de újra tudatosítani kell magunkban: az Ószövetségben az ember áldoz az Úr előtt a békességért, az Újszövetségben Jézus kereszthalála által Isten ajándéka a békesség bennünk. Ezt pedig tükröznie kell szolgálatunknak is (2 Kor 5,18-20). A mai idők emberének békeáldozatát Jézus a Hegyi Beszédben szabja meg. Magatartásunk által mi teremtünk békességet Isten és ember, ember és ember között. Akik ezt cselekszik, boldogok, mert Isten fiainak neveztetnek (Mt 5,9). Törekszünk-e erre? Máté 5,21-26 213. dicséret JANUÁR 8. KEDD „Vétekáldozat ez (3 Mózes 4). Isten Igéje különbséget tesz bűn és vétek között. Ez utóbbin emberi tévedést, esendőséget ért, nem szándékosságot. A vétkezők négyféle köréről olvashatunk: a főpapról, a népről, a vezetőkről és az átlagemberről. A jóvátétel is ennek megfelelő. Valamennyi esetben szükség volt a bocsánatkérésnek megfelelő áldozat bemutatására, mert csak ezt követhette a „bocsánatot nyert” megnyugtató érzése (26,31,35). De manapság mintha a bocsánatkérések „inflációját” élnénk. (Például véletlenül agyonlő egy rendőr egy rendbontót, és amikor felelősségre vonják, bocsánatot kér. Valaki helytelen gyógyszert adagol egy súlyos betegnek, az meghal, s a vétkes bocsánatot kér.) Fakadhat ez a lélek mélyéről, őszinte megbánásból, a jogi következmények azonban elkerülhetetlenek. Ezt vállalni kell, de tévedéseinknek is Jézus tett eleget a kereszten, s ez - az igaz bűnbánat mellett - felment a lelkiismeretfurdalás önmarcangoló ítélete alól. Máté 5,27-30 51. zsoltár JANUÁR 9. SZERDA „Jóvátételi áldozat ez” (3 Mózes 5). A vétekáldozat másik formája a jóvátétel volt. A szó eredetileg adósságot is jelentett, ezért az elkövetett vétket Istennel szembeni adósságnak is tekintették. Melyek voltak ezek? Lehetett az általános erkölcsiségre vagy szertartásra vonatkozó tisztátalanság éppúgy, mint a másik megkárosítása. Konkrét esetben kárpótlás is elvárható volt az elkövetőtől. Istennel szemben az embert azóta is az eladósodás veszélye fenyegeti. Vagy úgy, hogy Vele szembeni kötelességeinket nem teljesítjük, vagy embertársaink ellen vétkezünk (Mt 18,23-35). Mi a megoldás? Isten kegyelme, Isten képes elengedni az ember adósságát, ha megváltjuk bűneinket. Nem követel tőlünk állatáldozatot, hanem egyszülött Fiát adta értünk (Zsid 9,12). Ez a keresztyén ember ajándéka és embertársainkkal szembeni magatartásunk alapja (Mt 6,12). Máté 5,31-37 18. zsoltár JANUÁR 10. CSÜTÖRTÖK „A tüzet állandóan tartsák égve az oltáron, ne aludjék ki” (3 Mózes 6). A tűz az élet nélkülözhetetlen része. Hasznos, amikor a lét fenntartását segíti, de ellensége az embernek, amikor kárt okoz. A vallási életben is fontos szerepe van, mint Isten megjelenésének vagy büntetésének eszköze. Az ószövetségi ember az áldozatot az oltáron égette el, melyen folyamatosan égnie kellett a tűznek. Igény rendelkezése Áronhoz és fiaihoz szól, hogy erre különös gondot fordítsanak Vannak azonban másfajta tüzek is, melyeknek ébrentartása a ma nemzedékének feladata. Ilyen a határainkon túli vagy messze távolban élő magyar kisebbségeink megőrzött anyanyelve, hazaszeretete, hitének és összetartozástudatának lángja. Vigyázzunk, ezt a tüzet is ápoljuk, hogy fénye messziről látszódjék (Ef 5,8)! Máté 5,38-42 487. dicséret JANUÁR 11. PÉNTEK „Nem szabad megenni azt a húst, amely hozzáér bármilyen tisztátalan dologhoz...” (3 Mózes 7). Az áldozatok bemutatásánál nagy hangsúlyt helyeztek a tisztaságra. Az, amit az Úrnak szántak, nem keveredhetett a tisztátalannal. Csak a tiszta állatot volt szabad feláldozni. Ezt végezte a pap, akinek ez volt az egyik legfontosabb feladata. Az ószövetségi papság azonban nemcsak az áldozatokért, hanem az áldozatokból is élt, azaz részesülhetett az áldozati állat húsából, bőréből (1- 10). Később a Lévi nemzetségéhez tartozókból kialakult a papi rend a megfelelő jogokkal és kötelességekkel. Az Újszövetség lényeges módosításokkal átvette ezt a gondolatot és Jézus követőit az Ő vére által megváltott szent népként tartja számon, mint akik az Ő papjai (1 Pét 2,5). A papi rend helyébe így lépett az egyetemes papság, melynek mi is örökösei vagyunk. Máté 5,43-48 395. dicséret JANUÁR 12. SZOMBAT „Áron és fiai megtették mindazt, amit az Úr parancsolt Mózes által” (3Mózes 8). A papok felszenteléséről korábban olvasottakat (2Móz 29) igény megerősíti. Különösen hangsúlyossá válik ebben a szertartásban Mózes, aki - noha nem volt pap - mégis a papszentelést végezte, mint Izráel teljes jogú vezetője. Az ünnepi eseményhez hozzátartozott a felszentelendő ruhájának olajjal és vérrel való megkenése is, de a külsőségek mellett a lényeg az Úrnak odaszánt élet volt. Az Újszövetség Jézust nevezi Isten Szentlelke által Felkentnek, azaz Krisztusnak, mely egyszerre jelent számára királyi, prófétai és főpapi tisztséget. Követőit, rajta keresztül, ő teszi felkenetésének részeseivé, hogy a ránk bízottakkal jól sáfárkodjunk, és mások hasznára legyünk (2 Kor 1,21). Máté 6,1-4 12. zsoltár ■ Kovács Mihály A természeti csapások és a mi hitünk ■ Olvasandó: Mt 5,45 A mi drága hitünkben: Isten a szeretet. Fia, Jézus Krisztus áldozata által Ő a mi örökkévaló, szerető mennyei Atyánk, Akitől jó minden áldás és ajándék. Ő az, aki felhozza napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak (Mt 5,45). Amennyiben ez így van, hogyan egyeztethető össze Isten jósága és a korunkban földünket érő természeti csapások? Vajon mindig voltak ilyen katasztrófák, s ilyen mértékűek voltak-e, vagy csak azáltal tudatosultak a mi időnkben, hogy a híradástechnika fejlődött? A másik kérdés: tud-e Isten a természeti csapásokról és mit akar elérni velük? Isten büntetései-e ezek? A Szentírásban erre is találunk példát: „Ha pedig nem hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára, hogy megtartsad és teljesítsed minden parancsolatát és rendelését, amelyeket én parancsolok ma néked: reád jőnek mind ez átkok, és megteljesednek rajtad. Átkozott leszesz a városban és átkozott a mezőn” (5Móz 28,15-16). ,Az Úr eső helyett port és hamut ád a te földedre; az égből száll reád, mígnem elpusztulsz”(5Móz 28,24). Izráel népének történetében ez a jövendőbe mutató ígéret többször beteljesedett. Valamiképpen földművelő népünk is ráérzett arra, hogy a természeti csapások és az emberek hitbeli, erkölcsi élete között összefüggés van. Falusi lelkész koromban májusi estén a mezőről szomorú arccal jöttek haza a hívek: „Tiszteletes úr, az idén nem lesz semmi termés, minden elsült, de megérdemeljük: gonoszak vagyunk.” Alig tudtam őket megvigasztalni: „Isten nem érdemünk szerint bánik velünk, és nem a mi ánokságaink szerint fizet nekünk, hanem az ő kegyelme szerint.” Amikor eljött az ősz, és a terményekkel megrakott szekerek kerekei nyikorogtak a terhek alatt, örvendeztem, hogy Isten izgalmasan cselekedett velünk: érdem szerint még levegőt sem kaphattunk volna, de kegyelme szerint a legnagyobb szükségben is kiparancsolta mindennapi megélhetésünket. De ha nem bűnünk büntetései a természeti csapások, Isten miért engedi meg, hogy megtörténjenek? Nekünk nem bűnöket büntető rettenetes Istenünk van, hanem bűnöket megbocsátó irgalmas Atyánk, aki Fiának érdeméért felhozza napját mind jókra, mind gonoszokra. Megengedi a csapásokat, de nem azért, hogy elpusztítson, hanem hogy általuk magához térítsen minket. Még az oktalan állatok is ezt gyakorolják. Az özönvíz idején az oroszlán és az őz együtt ment be a bárkába, nem pusztították el egymást. Isten a természeti csapásokat megengedi. Azt akarja elérni általuk, hogy az emberi életek megteremjék az istenfélelem és az egymás iránti szeretet áldott gyümölcseit. Így nem csak a csapások pusztítását, hanem a nyomában járó összefogás, segítségnyújtás, egymás terhe hordozásának készségét is tapasztalhatjuk. ■ Kis Tóth Ferenc IMÁDKOZZUNK! Sokáig nem akartam hinni Benned, Uram. Ideológiákat gyártottam a nemlétezésedről. Azt hittem, megmagyarázhatom a látszólag magától működő világ mindennapi csodáit. Aztán a magad szelíd, de határozott módján térdre kényszerítettél: gyermeket adtál. Most újra kell értelmeznem a világot. S ez jó. Tele van a szívem hálával irántad. Köszönöm alkotásaid! Én is a fűben kúszom, mint a fiam, s figyelem a katicabogár apró lábait, a hangyaboly szervezettségét, a kavicsok különbözőségét. Csodálom a hegyek fenségét, a tengerek titokzatosságát, az emberi szív megfejthetetlenségét. Fázósan nézem az éjszakai égbolt csillagait: milyen hatalmas ez a világ, s én milyen nagyon egyedül vagyok benne nélküled! Kereslek Istenem, s kérlek, hogy Te találj meg engem! Jöjj egészen közel, mert szükségem van Rád, hogy helyesen lássam teremtett világod, s benne önmagam! Hadd simuljak eget-földet alkotó tenyeredbe, s hadd legyek végre mindennapi harcaimban egy kicsit Veled és Benned csöndben. Amen. ■ Hajdúné Tóth Lívia A HETI BIBLIAI RÉSZHEZ Győri István Egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből A hegyi beszéd bevezetőjében találjuk a boldogmondásokat, majd a jó és világosság hasonlatát, ezt követi egy nagyobb rész, a törvény magyarázata. Jézus először is megerősíti: ő nem azért jött, hogy érvénytelenítse, hanem hogy betöltse a törvényt (Mt 5,17), majd ezután következik a fenti idézet (Mt 5,18). Először is: mi volt ezeknek a szavaknak a pontos értelme? Azóta a görög ábécé legkisebb betűje, csupán egyetlen egyenes vonalból áll. Az elnevezés a héberből származik, hiszen a héber ábécé legkisebb betűjének neve a jód, ami szintén csak egy kis vonalka. A kiejtése mindkét nyelvben i vagy j hang. A másik szó a keraia, ami eredetileg szarvat, átvitt értelemben meghajlított vonalat jelentett, így nevezték a héber és a görög nyelvben is a különféle írásjeleket és hangsúlyjeleket. Tudjuk, hogy az ószövetségi törvény másolói nagy gondot fordítottak arra, hogy a másolásnál meg ne változtassák a mózesi törvényeket. Ezért például szakaszonként megszámolták a betűket és az írásjeleket, majd a másolás után ellenőrizték, hogy nem maradt-e ki akárcsak egyetlen kis jel is. Ha az esetleges eltérést nem tudták megtalálni, akkor az ilyen kéziratot nem használták tovább. Mindez azt a gondosságot és szándékot tükrözte, hogy Isten akaratát pontosan és hiánytalanul adják tovább. Talán erre a gyakorlatra utalhatott Jézus. A figyelmeztetés lényege mindenesetre az, hogy nem lehet Isten törvényéből semmit sem, azaz egy betűnyit sem elhagyni. Ugyanakkor Jézus megfeddezte azokat, akik a kisebb dolgokban látszólag betű szerint megtartották a törvényt, de a nagyobbakban elfeledkeztek erről. „Jaj nektek képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok mindazt, ami a törvényben ezeknél fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget, pedig ezeket kellene cselekedni és azokat sem elhagyni” (Mt 23,23). Jézus a legnagyobb parancsolatnak a szeretet kettős nagy parancsolatát nevezte, mert ettől függ az egész törvény értelmezése. A szeretet parancsolatának betöltésére pedig Ő maga adott példát, amikor szenvedett és meghalt, mint „Igaz a nem igazakért"(1 Pét 3,18). ■