Regélő Pesti Divatlap, 1844. január-június (3. évfolyam, 1-52. szám)
1844-04-21 / 32. szám
505 csak itt-ott, mintegy oldalából kinyúló ritka fenyüfák voltak kivehetők. Meglátogattuk továbbá a’ Herkules fürdőt, fölfelé a’ Cserna’ szurdokát, ’s még följebb kicsiny, de szépen gördülő zuhanyát ezen vad, de regényes robaju pataknak, melly különben a’ közönséges csermelykeknek valódi óriása vagy arszlánnak volna nevezhető. Másnap csütörtöki nap lévén , a’ Szerbiából átbocsátott törökök vásárát, a’ közmondásu Szkelát, mi is igyekeztünk meglátni Orsován. Erről sokat nem mondhatok, mert itt rendkívül keveset lehet, ’s ezt is csak rendkívül drágán vásárolni. Leginkább a’ mehadiai vendégek , kik illy napokon ide kocsikáznak, mint ritkaságot, szoktak egyet mást venni a’ török kézmüvekből. A’ Szkelából a’ dunaparthoz mentünk és szemcsöveinkkel, valamint szabad szemmel is megtekintők a’ Duna’ szigetében vagy félórányira fekvő török Orsova’ várát, mellybe fájdalom, most nem csónakázhatánk a’ basánáki udvarláshoz szükséges , de visszaküldött díszruháink’ hiánya miatt, mert Uj-Orsovára menendők, mindenesetre a’ török basát meglátogattuk volna.—Ezt máskorra hagyva , Orsováról tovább ballagtunk és még elég jókor vig kedélylyel Ogradinába elérkeztünk. Ez volt az első helység, mellyen tulajdonkép amúgy igazi vándorlegényesen töltöttünk egy éjszakát. Ezen Ogradina t. i. egy igen szegényke kis oláhfalu, hol egy pálinkacsapláros alig tud élni ex professo. — Itt a’Duna épen virágzásban volt (mint a’ szegediek szokták mondani) ’s ezer meg ezer ephemerek röpdöstek köröttünk pár órányi tünékeny éltökön örvendve. Majd sapkáinkra , majd mellünkre vagy karunkra ereszkedtek és szemünk’ kecses láttára kevéske perczek alatt levetették már szűkké vált felbőrüket, ’s emlékül hagyva nekünk a’ régi öltönyt, vígan tova lebegtek. Késő alkonyatig időztünk itt, honnan a’ szerb partra átnézve, fölkerestük nézőinkkel azon sziklás part helyet, hol Traján hires táblái a’ nagy férfi’ győzelmes átkeltét a’ Dunán fényes szavakban hiresztelik. Visszajövőkre a’ csapszékben már várt a’ pörkölt csirke, melly magyar létünkre is , majd elrágta nyelvünket, annyira volt paprikázva. Az oláh korcsmáros mosolyogva ’s mintegy örömtől sugárzó arczczal kémlelte ki dicső főzetének ez óhajtott sükerét, azon reményben, hogy jó megszomjazva, annál több pálinkát fognánk inni. De mi ez erősítő (! ?) éd után legkevesbbé sem sovárogva, kedves várakozását kellemetlenül kijátszani kénytelenitettünk, midőn szüntelen vizet és vizet kérve, szegényke csak károsult a’ sok paprikán. — A’ néhány oláh , kik még ott maradtanak a’ kedves rákijánál, bámulva mereszték reánk szemeiket. Épen némelly talált növényeket határozva flóránkból, csodálkozásukat nyilatkozók azon, hogy illy szegényes ifjak, mint mi, még olvasni is tudnak. — Soha sem fogom felejthetni most következett utunkat , az úgynevezett Széchenyi’ útját, mellyet lábakkal taposni csaknem szentségtelenségnek tetszett. Sok ezer év folyt le , és itt járhatatlan volt a’ Duna’ partja , mert a’ hegyek’ puszta sziklás ormai szédítő meredek simán egyenest a’ nagy folyam’ mélyébe fogytak el, a’ nélkül, hogy csak egy láb terméjü part is maradt volna a’ járkelőknek. És most a’ legcsinosabb út, a’ legtisztább , miilyent képzelni is csak alig tudtam volna , pompás ’s pazar költségü márvány védfallal ellátott, ajánlkozik mindenkinek, ki égszinti járdáján kéjelgve járni kíván. Ezen kívül, milly fölséges ’s a’ maga’ nemében tán egyetlen vidék Magyarhonban, — bár tulajdonkép nem is egészen csak a’ mi édes honunkban, mert a’túlpart, melly a’ nagyszerű regényességet kiegészíti , Szerbiához tartozik. — Egy part hasonló a’ másikhoz , vagy csak volt, mert amott túl még a’ régi eredetiség látható, valamint bizonytalan helye a’ világhírű Traján-hidnak. Különben az agg Duna e’ helyen olly igen összeszorittatik , hogy kicsiny zsebpisztolyainkkal a’ túlpart’ szikláira irányozva, az óngolyócskákat könnyen átlöveltük, nyilván észrevevők azoknak a’ szikláról visszapattanásukat, és örök sirjokba, a’ vizbehullásukat. Milly szép e’ dunavidék, több órányi hoszszaságban, a’ Vaskaput és Kazánt képező, néhány évekkel ezelőtt közre bocsátott szép rajzokból némileg lehet fogalmat szerezni; de csak némileg, mert ezek, bármilly tökélyü műecsettel legyenek is dolgozva, soha sem érhetik el azt, mit a’ szabad természetben láthatni , ha csupán csak azt vennők is tekintetbe, hogy illy rajzolatok mindig csak szűk korlátok közé szorulvak, és merőek, nem változnak, holott a’ szabadban csak százszáz lépést téve arrább, már más és új tájzat tűn elő, az ifjú képzelmet elbájoló. — A’ Kazán’ ábrázolatában láthatni ugyan , hol forog a’ hullám’ tajtékzó árja, de illyetén elneveztét itt érti csak, mert hallja a’ roppant mederben (Kazán), mint dúl, forr a’ folyásában akadályoztatott ős folyam. Mennyire bájola el bennünket ezen édeni vidék, akkor vevők észre, midőn egész délelőtt nem hagytunk többet hátra egy mértföldnél, olly lassú, kéjtszomjúzóan álmodozók át ezen legislegfölségesebb utunkat. De valamint őszi időben egy szép nap csak órányi tartási szokott lenni, melly után ismét a’ régi egyformaság vagy tán ellenkezője következik be, igy történt ez szebb lelki hangulatunkkal is. Csak azért látszék ez olly két érzésre magaslani, hogy az előbbi kép az utánra következő rész kedv által mint egy sötétes árnyék által, annál kitűnőbbé és érdekesbbé váljék. Világosabban fogom bekövetkezett bajunkat előadni.A’ határvonal t. i. mint ezt mivelt hazámfiaitól mint tudva levőt föltenni szabadnak hiszem, édes hazánk és Szerbia kő 508