Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)
1844-08-18 / 7. szám
amaz ép egészsége, melly akkor,midőn még a hárfautczában a hatodik emeletben lakott ön, bájos arczát szépité. Ön most — de ne vegye rész névén — igen halovány; arcza beesett, szeme nem olly tiszta , mint különben. Bocsásson meg, ha szavaim elbúsitják önt; de el kell mondanom... — Oh az semmi. Most minden tánczmulatságot, minden estélyt meglátogatok, átvirasztom az éjeket, s ez fáraszt , megengedem, de mit árt ? A haloványság előkelő szin.... igy igen csinosnak tartanak__ — S férje, Saint-Eugéne ur, mit mivel ? Hol van? Nem fog ön neki engemet bemutatni? — Ha Saint-Eugéne úr itt van, felel a hölgy mosolyogva , senkit sem fogadok el. De négy óra előtt sohasem jő meg. Ha tehát beszélni akar ön velem, kedves barátom, reggelenként látogasson meg.... akkor aztán együtt fogunk reggelizni; emlékszem, hogy ön kissé nyalánk, a legizletesebb dolgokat tálaltatom ön elé__ Az öreg felemelkedik, fölveszi rész kalapját, mellyet a szőnyegre tett maga elébe, meghajlik s komoly hangon szól : — Saint-Eugéne asszonyság, van szerencsém, önnek jó napot kívánni. — Hogyan, az én drága barátom s tanítóm már el akar hagyni? — Igen, Saint-Eugéne asszony, még ma két tanítási órát kell tartanom. Ah, soha egyebet nem kellett volna tennem ! — De csak nemsokára ismét meg fog ön látogatni? Itt ígérem önnek, mindig honn találand, ha négy óra előtt jön. — Elég, Saint-Eugéne asszonyság, ezt megjegyzem magamnak. Maradjon ülve, Saint-Eugéne asszony, kérem! S megy. A lépcsőn ezt mondja : — Ah, ez nekem nem tetszik! A fiatal lyányka most olly után jár, mellyet nem szeretek; elhagyá a színházat, mellyre, mint hivém, olly nagy hivatása volt; de úgy látszik, még több hivatást érez cashemirokhoz és tollakhoz. Az öreg Triptolomeus nem látogatja meg őt többé , bármilly jó reggeliket igér is. Én torkos vagyok, az meglehet, nem is akarom tagadni, de torkosságom soha aljas tétetekre nem vezérel. Mától fogva Jenny kisasszonynak, ki most Saint-Eugéne asszonynak hivatja magát, s kinek olly férje van , ki csak négy órakor jő haza, nem szabad többé átlépnem küszöbét. X. Alexandrin épen végig ment az udvaron, s a kapuhoz közeledek, midőn egy fiatal ember portékákkal rakott kosárral az udvarba lép, s az öreg emberrel összeütközik. — Uram fia! kiált föl Alexandrin , fölütve szemeit, ugyan szépen vigyáznak....... De ugyan e pillanatban megragadja amannak kezét, s szól : — Ah, ön az , monsieur Fanfan ? — Igen, én vagyok. Oh, csak most ismerek önre! Ön az a bizonyos tanító, az a bizonyos szerző....... — Én valók , fiatal barátom. Most ismét az vagyok, a mi voltam, írástanító. Öregkorában megjön az embernek az esze. De hova tart ön, monsieur Fanfan ? — Portékát hozok, mellyet nálunk megrendeltek. — E házba? — Igen , édes úr! — Kihez, ha szabad kérdenem? —’Hát... hát....megálljon ön csak, nevét elfeledem.... aha, most jut eszembe, Saint-Eugéne asszonyhoz.... oh, ennek igen gazdag, előkelő asszonyságnak kell lennie, mert a legfinomabb czukrot s kávét rendelé meg, amit csak bírunk. — Ön tehát valóban Saint-Eugéne asszonyhoz akar menni ? kérdé a költő , a fűszerárust visszavonva. Bocsásson meg, fiatal barátom, ha előbb valamire figyelmeztetem. Tudja ön, ki ama hölgy, kihez menni akar? — Nem... azonban csak fizesse ki készpénzben, amit vesz, s nekem mindegy, akárki. — Nem igen lesz mindegy, ha megtudja ön, hogy a hölgy, kinek az első emeletben pompás szállása van, e hölgy, ki cashemirt és tollakat hord, e hölgy, kinek kocsija, lovai vannak, e hölgy, ki most cameliákat vesz, nem más, mint Desgrillons Jenny; azon Jenny, kinek egykor, midőn még képeket színezett, ön nejének kellett volna lennie. — Jenny! kiált Fanfan, levéve a kosarat fejéről s egy kőre tevén, Jenny! Hogy, nagy asszonyság lett belőle? Illy rövid idő alatt olly gazdagságot szerzett ? Ah, kedves úr, most látom már, miszerint igaza volt önnek, midőn mondá, hogy a szent tüzet benne fölgerjesztette. Most látom, Jennynek is igaza volt, midőn mondá, hogy jobb művésznőnek, mint fűszerárusnénak lenni. Én, én soha nem vehettem volna neki hintót, lovakat, cashemirokat, szegény Fanfanén ! De hogy illy házat tartson, az operánál kell lennie. — Nem , ő nincs az operánál. — Tehát tánczos ? — Az sem, s mégis nagy ugrásokat tesz, folytatja az öreg nagyot sóhajtva, s sóvár pillanatot vetve a kosárba, mellyben azonban, étvágyának nagy fájdalmára, minden zsacskó be volt kötve; ő még csak báb-komédiánál sincs__ elhagyta a színházat. — Elhagyta? kérdi Fanfan álmélkodva. S mégis szerencsét csinált ? Tehát valami gazdag férfi vette el ? Igen, igen, férjhez kellett mennie, mert hiszen Saint-Eugéne aszszonynak híják. Kérem, ismeri ön azon boldogot ? Ki és mi Jenny férje ? Franczia pair ? — Férje ? hm ! úgy hiszem, olly kevéssé franczia pair, mint nyúlbőrkereskedő , gondolom....... ah, drága barátom, a nők, a nők! Látja ön, fiatal ember, már Virgil mondá: ,,Varium et mutabile semper foemina.“ .— Kedves úr, mond Fanfan, a kosarat ismét fejére téve, én nem értek ugyan latinul, de tudom, mit akar ön mondani. Ah, Jenny, Jenny! Ennyire kellett jónod! Tehát ezért nem akartál nem lenni? Oh, miért kellett ezt megérnem ! De mit jajgatok ? Ha ő boldog, én is az vagyok, s akkor csak egy kívánságom van, hogy örökké az legyen. De azt nem kívánhatja, hogy én adjak el neki czukrot és kávét, oh nem máshova is küldhet; czukrot, kávét mindenütt kapni. Én, én nem láthatom, nem akarom őt látni többé ! S tudja ön, uram, miért? Szívem megrepedne! Isten önnel, isten önnel, s ejtsen egy szánakozó könnyet a szegény Fan-