Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)
1844-07-14 / 2. szám
jék—, szinte el nem mulasztják. Vajha ti hazám hölgyei és fiai, híven követnétek e részben az angolok és francziák példáját, vagy csak követnétek az erdélyiek ama szép nemzeti irányát, miszerint köztük még a legmagasabb ranguak termeiben is főuralkodó a magyar nyelv! Mennyire el valók bájolva, mi ily magasztos hazafius érzelmek szállták meg keblemet, midőn Erdélyben utazván, a legelőkelőbb családok körében, grófok és bárók házainál is, folytonos magyar társalgásnak valék tanúja, s a főúri hölgyek ajkairól olly bájosan hallám lezengeni az édes anyanyelvet. Igen, hazám hölgyei , leginkább ti adhattok e tekintetben jó példát, buzdító lelkesítést, a barátnő, a kedves, a férj és a gyermek előtt, hogy általatok, hatalmas befolyástoknál fogva, ők is ajakkal és szívben megmagyarosodnának. Vagy talán azért idegenkedtek nemzeti nyelvünktől, hogy ez csak az imént támadt fel halottaiból, a most sok századnak utána kisértő szellemként lézeng a két magyar hon sivatagán? — Ah ne féljetek nemzetiségünk kisded védangyalától, a fölüdült magyar nyelv nemtőjétől, hisz ő ártatlan , árva csecsemő, ki hozzátok, hazám hölgyei, erénykoszorúzta szépnem, hozzátok sir föl olly keservesen, hogy emeljétek föl a föld porából, és szorítsátok minden szép és jóért dobogó sziveitekhez , s mint valódi honleányok, mint ha anyák, ápoljátok és neveljétek föl teljes erőre, hogy virágzó épségben, egész átalánosságban uralkodjék Karpatoktól Adriáig! *) A. ti ő vér e le. I. Farkas völgy. Jobbra Posonytól Bécs felé sűrűn járt út vezet, melly egy oldalról Dunánk lenge játszó habjaitól körözve, más felől gyönyörű hegyekkel párkányzott rónaságra tekint — nézz messzebb dél felé, s látsz fénylő romokat kerekded hegyen,—tova a bérezek csúcsai mogorva felhőkként kékellenek s a téren át a folyam kígyózó ezüstje gyűrűzik, kaczér játékot űzve a kelő nap sugaraival. — Minden olly élénk itt, olly vidám, mintha keserv nem lakná e vidéket, mintha magyarnak más volna hivatása mint eddigelé, midőn századok óta hű barátja a bú vala, mit hogy ne érezzen, szunnyadásnak adá magát. . . Az említett után könnyű hintó robogott el. — A lengő fátyolokból gyaníthatni, miként nők foglalják el—, mellette egy ifjú ugratott délezeg ménen s előre hajolva, hogy a kocsiból csengő hangok egyikét se veszítse el.— ..Nézze ön, gróf! — szóla az egyik nő szokottnál erősebb hangon , mi a kerekek zörgése miatt kerülhetlen vala — az erdőszeglet elvonul, s látni kezdjük kirándulásunk czélját; az ott Farkasvölgy .... A gróf jobbra tekintett — szemei előtt a vidék nyiladozott. —’sekély távolságban alacsony hegysor emelkedők, majdnem a Dunáig nyúlva, melly alatt egy ausztriai falu fejérlő falait lehető szemlélni, s közepén egy vár omladványa, a romok között négyszegű torony emelkedik. — Miért van az, hogy minden aggszerűre nemével a tiszteletnek tekintünk ? miért szentek előttünk a helyek, hol és apáink vére folyt? a lélek dolga ez, tőle kérdezzétek, miért érez, miért sóhajt fel a sok nemes életért, melly ellenség vasa alatt a hazáért, s sokszor még a hazáért sem vérzett el! ? A kocsi a hegy felé kanyaruló gyalog ösvény előtt álla meg. A kocsis mellől érdekes arczu ifjú szökött le, megnyitá az ajtókat, s kezét nyujtá a benlevőknek. — A társaság két nőből, s három férfiúból állott. Egyikén a régi magyarság törzsökös maradványai látszottak; nem ugyan öltönyein , mellyek ha nem legújabb divatnak is, de őseink szabályszerűségétől mentek valónak, hanem azon tiszta nyíltságon, melly szeme, s arczain honolt, melly tettetést nem ismer, melly minden szót úgy ád, mint azt a lélek sugalja, s nincs elkorcsositva, eltorzítva az úgynevezett üledék, s világi tekintetek követeléseinek serege által. Az öreg testes ur nehézkesen lépett ki hintájából, s körül tekinte a szép vidékben. ,,Nemde szép látvány? kérdezé azon ifjú, kit az imént a kocsi mellett láttunk ugratni.“ „Valóban szép! válaszolt az öreg ur! Igaza van gróf úr, igen szép látvány.. .Nos mi az Julia! Gabriela! hol szédelegtek? s én öcsém uram miért olly kedvetlen?“ Ez utóbbi szavak azon ifjúhoz valának intézve, ki a társaságot kevés pillanat előtt a hintóból segité ki. Kemény mogorván hallgatott; karján Gabriela a tisztes őszlengey ifjabb leánya csüngött, mig Julia könnyű zergeként a gróf mellett szökdösött, s hamis mosolylyal tekinte Keményre. ,,Ne légy kedvetlen, öcsém Gyula! dörmögé llengey — nézde kies reggelt!. . . Átkozott!. .“ Az öreg ur kissé gyöngédteleiül érintő lábával egy kiálló éles követ, mi a fentebbi kiáltást idézte ajkaira, de jövő pillanatban vidor hangját halljuk : „Jó reggelt, amire spectabilis ! Isten hozta! Igen szépen tartá szavát.‘ Az üdvözlés egy középkorú férfiúhoz volt intéve, ki a rom felől a társaság elébe jött. ,Jó reggelt nagyságtoknak ! — kiáltó — fogadják el vezérlésemet; én önöket egy jó reggelihez hívom meg—. A nők igen elmosolyodtak, míg az öreg vig kedélyének helyeslő nevetésben tört utat. „Igen jó —spectabilis! mert Posonyból éhesen indulék el mi ez Gabriela? már te is búsulsz? Bizony mindjárt elválasztlak benneteket. Ezen fiú mindnyájunkat megigéz!“ S valóban, ha valaki Gabriela szép arczára tekinte, láthatott rajta ollyepedő vonást, melly a nőket annyira érdekessé teszi. A selyem pillák egy fakadó könnyet mostak el, melly az érszemek mélyéből talán a kebel fájdalma által idéztetett elő, — de atyjának szavaira elmosolyodott a kedves leányka, hasonlóan a felhőséghez, mellynek hullámaiból a menny azúrja szakadozva tűnik elő—Gabriela néhány nyájas szót váltott atyjával, utóbb tekintete kísérőjére fordult, és ismét eltűnt a mosoly, melly az ég derűjét hozá Mindazon czikk , melly alatt nincs jegy vagy név , a szerkesztőé.