Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)

1844-08-11 / 6. szám

163 164 azt hiszi, hogyha a charmant-szót, bigyesztett ajakkal, papagály módjára, gyakran hangoztatja, habár egyebet nem mondana vagy tudna is,abontóna, gebildet,noble világ által műveltnek, finom társalkodónak tartatik, mi, fájdalom, sokszor úgy is van, noha az okos és komoly ember egyszerre átlátja az illy üres, fölszínes kontárkodást. — Valamint azt sem lehet helyesleni, ha valaki, főleg magánykörben , ujdonat uj szavainkat mintegy keresve, s túlságos nagy mértékben használja, mert minden, mi az erőtetes szikét viseli magán, mint természetien dolog, nagyon kirí, s kivág a szépnek köréből. Szégyenlem kimondani, — de igaz, s mivel az igazat kimondani véremben van, már csak kimondom, hogy műveltebb magyarjaink nagyobb része tisztábban, hibátlanabbul beszéli az idegen nyelveket, mint saját édes anya nyelvét. És ezen szörnyű fonákság alapoka az, mivel sok emberünk azt hiszi, hogy a született magyarnak egyltalában nincs szüksége , a művelt, csinos, szabályozott magyar nyelv alapos megtanulására, míg gyermek- és növendékéveik drága idejében az idegen nyelvek alapos megtanulásával ölik magukat. Már most kérdem én: lehet-e annál nagyobb fonákság, iszonyúbb ferdeség, sőt lehet-e annál nemzetellenesebb dolog, mint más idegen nyelvek rovására, az idegen nyelvek hosszas, terjedelmes tanulása miatt, saját nemzeti nyelvünket elhanyagolni, mellőzni?! francziáúl, németül jól, szépen, szabatosan beszélni, s magyarul csak úgy nagyjából, zagyvalékosan, sőt hibásan, roszul gagyogni?! avagy tudni és fecsegni egy kicsit magyarul , egy kicsit németül, francziáúl, deákul, de ezek közül egyiket sem érteni alaposan, s beszélni jól, szépen , magasabb tökélylyel ?! — Pedig ez utóbbi eset nálunk, zagyva nyelvű magyaroknál, leggyakoribb. Valóban én szinte hajlandó vagyok hinni, miként a bábeltorony építői leginkább magyarok voltak, és most késő utódaikon nehezkedik az érthetlen nyelvzavar szerencsétlen átka. Azonban az átok még áldássá válhatik közöttünk, ha ereje lesz a hanyagnyelvü magyarnak — pedig milly könynyű volna ez!— a kijelölt hibákat, hiányokat elhagynia, kipótolnia. S e tekintetben a jó útra térés, s biztos javulás csak ebből áll : — egy magyar se rösfelje anyja fejével magába szívott nemzeti anyelvét, az idő viszontagságai által annyira megromlottat, alaposan, szabályosan megtanulni , még a korosabb magyar se szégyelje megvenni s olvasgatni az e czélhoz vezető segédkönyveket, és ha gyermeke van, mint ha hazafi vagy honleány, első kötelességének tartja magzatit arra szoktatni, hogy tisztán, idegen szavak és kifejezésektől mentesen, hibátlanul, szabatosan beszéljék a magyar nyelvet, mi a helyesírásra is épen úgy kiterjesztendő. — S bár mindnyájan elismernék azon szent igazságot, miszerint sokkal szebb és dicséretesebb jól beszélni egyedül az anyanyelvet, mint sokféle nyelvet, hibásan , tökéletlenül. — E részben sokat segíthet rajtunk a bizalmas , őszinte társalgás , mellynek pajzsa alatt egy a másikat a feltűnőbb nyelvhibákra szigorúan figyelmeztesse ; —van szerencsém , például, egy lelkes falusi hölgyet ismerni, ki a nyelvünket hibásan beszélő férfiakat és hölgyeket minden botlásukra figyelmezteti, és olly gyöngéden , hogy a csinos kis nyelvmesternő leckéztető jó tanácsát rész néven ki sem veheti, s pirulás nélkül fogadhatják el az óvatlanok. — És végre győzzék le önök és kegyetek azon haszontalan hiúságot és balhiedelmet, hogy az idegen nyelv használata a nemzeti helyett, vagy nyelvünk keverése idegen szavakkal, — az átkozott bontón magasabb kivonatához tartozván , ez által müveitek, finom társalkodóknak , jobbe embereknek fognak tartatni. — Igen az ostobák, irigyelejüek, de nem a valódilag müvelt emberek által! — Mert a szerény és józan eszű legfölebb is kigúnyolja, kineveti az illy nemzetellenes szökősködést; már pedig egykét józan ember ítélete nyomosabb, mint ezer tökfejűnek dalvéleménye. Nem kellene nekem sem a fülmisék bájos zengedezése, sem a zephir és a kis csörgeteg szende susogása, sem a világ leghíresebb énekesei és zenészeinek egyesült hangversenye , de csak hazámban mindig és mindenütt magyar szót, tiszta hibátlan magyar beszédet hallanék, hogy ezáltal egész nemzetemet nagyobbnak , dicsőbbnek tudhatnám, s csekély önmagamat is erősebbnek, boldogabbnak érezhetném! — A. tekintetes, nemes, nemzetes, és vitézlő uránhoz. Bár melly csekély földrész után Van ősi czímünk rengeteg , drága földesúri czim , Bár téged a hon nyerne meg! Hogy ő legyen tekintetes A gúnyoló külföld előtt , Eltépve sűrű fátyolét, Mellyet zsibbasztó álma szőtt. És hogy a hon legyen nemes Magas szellemtől lengve át, S a szent művészet angyala Hintvén reá szép sugarát. És nemzetes legyen hazánk : Hogy nemzet lakja nép helyett, És győzzön a mi nemzeti Az idegen s a korcs felett. S ha tán a béke csarnokát Harcz-fergeteg rombolja szét: Legyen vitézlő is hazánk, Megtörve dúló ellenét! — Váchot Sándor. Menyus bácsi. — Falusi életkép. — I. Délelőtti napirend. Menyus bácsi furcsa ember. Angyali jóságu feleségét, a legrendtartóbb magyar gazdasszonyt, háza lelkét, korán elvesztvén, mint különben is magtalan ember, nem sokat gondoló a világgal; jó régi szokásként mivelt szép gazdaságát elhanyagolja, s törődés, sürge iparkodás helyett egyedül a keleties kényelmesség, az anyagi jólét és érzéki gyönyör házi istenének áldozik. Lássuk csak az ő szokott egyformaságban folyó házi vagy napirendjének egyszerű titkait, s tüstént meggyőződhetünk a felebbi vád alaposságáról. Menyus bácsi nyáron 8, télen 9 órakor nagy nehezen kivánszorogván puha agyából, először is nem kis küzdelmek közt leköhögi melléről a fojtogató anyagokat, azután pipára gyújt, és tertelmes kilátást nyújtó ablakán kényelmesen kikönyökölve, kezdi visgálni gazdasága belső és külső mozgalmait. A cselédség már igen jól tudja, milly idő tájban szokott a tekintetes ar udvarra eső ablakából gazda