Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)
1844-07-14 / 2. szám
FESTI DIVATLAP. FŐLEG A TÁRSASÉLET, SZÉPIRODALOM ÉS MŰVÉSZET KÖRÉBEN. Divatképekkel, írók és művészek arczképeivel, színpadi képekkel, s nemzeti és népi dalok hangjegyeivel. 11. szám. szerkeszti: VACKOT IMRE. Ugarkó 2 hetében. 1844. TARTALOM: Társaséletünk : II. Nemzeti nyelv. — Nővérek (Márk). — Kerényi Frigyeshez (Petőfi). — Művészeti őrjöngés. (Nagy Ignácz). — Elmefuttatás a színről. I. — Pusztaszer. (Czuczor). — TÁRCZA : Fővárosi nyílt és titkos hírek. — Eredeti levelezés a külföldről. (Erdélyi). — Művészetünk. Nemzeti színház. — Tanulságos és mulattató egyveleg. — Fülbevalók szépeink számára. (Szia). Bors és paprika. — Régi újságok. — Előfizetés. Társas életünk. II. 1 n emze ti nyelv. ,Beszél ön németül, francziául ? — „Hogyne! hiszen magyar vagyok(Regélő, 1842.) Szinte az untatásig sok értekezés , okoskodás jelent már meg nálunk azon tárgyról , hogy magyar hazánkban, mind nyilvános helyeinken, mind magánköreinkben, elhagyva az idegen szót, valahára már egyedül magyarul beszéljünk, magyar nyelven társalogjunk. De ez épen olly tárgy mit eléggé ismételni, pengetni, figyelembe ajánlani, s itt meg új oldalról meghányni vetni, eléggé nem lehet. És épen azért mi is első leteendő kőnek tartjuk ezt a magyar társasélet alapjának biztos megvetésében, mert nyelv lévén a lélek és szív , a gondolat és érzemény leghatékonyabb tolmácsa, nyelv lévén azon külső és belső jegy, melly legfeltűnőbben, legélesebben jelöli az emberek sajátos nemzetiségét,— mindaddig társaséletünk nem lehet, nem lesz magyar jellemű, mig nemzeti nyelvünk, hazánk legrondább viskói- s legfényesebb palotáinak lakói közt, rendes, kizárolagos társalgási nyelvül nem használtatik. Hiszen magyar szellemű társalgás, más idegen nyelven addig nem is képzelhető, midőn minden nyelv egymástól különbözőleg viseli magában a népek különféle eredeti nemzetiségét. És mi hogy állunk most e tekintetben ? Már ugyan bontakozni kezdünk azon előítélet vastag ködéből, mintha az nem is lehetne müveit ember, ki egyedül magyar nyelven társalog, s hogy nálunk németül, francziául csak olly szükséges , sőt szükségesebb mint magyarul (!!!); azonban legtöbb nemesi és polgári társasköreinkben még most is iszonyú bábeli nyelvzavar uralkodik. Megfordultam már sok magyarországi társaskörben, hol egy füst alatt a deák, német, tót és magyar szó járta vegyesen, s egyszerre négy országba hivém magamat elhelyezve, vagy inkább, szivemet négyfelé érzem szakitva. Én, hála az égnek, salonképes ember nem vagyok, de azt mégis tapasztalásból tudom, hogy, valamint iparűző polgáraink , úgy főbbrangú nemeseink, s az ezeket majmoló középrendű nemesség — azaz a viertelmágnások — házainál és társas köreiben majdnem kizárólag idegen nyelv és társalgási szellem uralkodik, sőt leginkább falun és mezővárosban tanyázó középrendű nemességünk közül is, igen igen sokat lehet még az említettek közé sorozni. És ez idegen nyelvűség, ezen korcs szellem hazánkban, hölgyek és urak! valóban szomorú, leverő dolog! siralomra méltó lelki sülyedés, a legmenthetlenebb hiba, kivált már most, midőn a királyi felség is nemzeti nyelvünkön szól hozzánk, midőn átalában a nyilvános élet körében is majdnem egyedül nyelvünk az uralkodó, és midőn már nyelvünk annyira van művelve, hogy azon, csak olly jól, olly szépen és szabatosan fejezhetjük ki magunkat, mint bármelly más magasra képzett idegen nyelven, melly igen elüt a magyar alaktól, sőt még eredeti jelleméből is rútul kivetközteti a magyart», elannyira, hogy ki igen jól tud más nyelveken beszélni, írni, mind azt igen jó magyarnak tartani nem lehet; — nézzük csak íróinkat, azok iiak közülük legjobb, legtisztább nyelven , kik az idegen nyelveket legroszabbul beszélik. Valóban, hölgyek és urak! E tekintetben ideje már a valódi jó útra térni, mi csak úgy eszközölhető, ha idegen szót egyedül olly ember irányában ha sziláunk, ki anyanyelvünket legkevésbbé sem érti; — de magyar magyarral soha ne szóljon idegen nyelven. Milly csekély áldozat ez, s mégis — összesítve egy nemzet ajakán — milly dicső, milly nagyszerű öszhangzás, melly nemcsak anyanyelvűnket, de ez által sziveinket is egyesítené ! Vessétek meg honszerető érzelemmel azon, fájdalom, más népeknél is (bár koránsem olly nagy mértékben, mint nálunk), uralkodó divatmajmoló balvéleményt, miszerint idegen nyelven is szólani tudni, a műveltség főkellékéhez tartozik, s egyedül a nemzeti nyelvet beszélni, szégyen. De ez soha nem szégyen, sőt hazafias kötelesség, hanem ellenkezőleg cselekedni, hol nincs szükség reá, ez a valódi gyalázat, és az álszemérem legrútabb kaczérkodása! — Európa legjelesebb nemzetei, az angol, franczia hölgyek és urak átalában csak nemzeti nyelvekön társalognak, és ezt tenni, dicsőségüknek tartják, noha e mellett más műveit nemzet nyelvét megtanulni—leginkább csak azért, hogy annak irodalmát eredetiben is megismeri