Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)

1844-07-14 / 2. szám

FESTI DIVATLAP. FŐLEG A TÁRSASÉLET, SZÉPIRODALOM ÉS MŰVÉSZET KÖRÉBEN. Divatképekkel, írók és művészek arczképeivel, színpadi képekkel, s nemzeti és népi dalok hangjeg­yeivel. 11. szám. szerkeszti: VACKOT IMRE. Ugark­ó 2 hetében. 1844. TARTALOM: Társa­séletünk : II. Nemzeti nyelv. — Nővérek (Márk). — Kerényi Frigyeshez (Petőfi). — Művészeti őrjöngés. (Nagy Ignácz). — Elmefuttatás a színről. I. — Pusztaszer. (Czuczor). — TÁRCZA : Fővárosi nyílt és titkos hírek. — Eredeti levelezés a külföldről. (Erdélyi). — Művészetünk. Nemzeti színház. — Tanulságos és mulattató egyveleg. — Fülbevalók szépeink számára. (Sz­i­a). Bors és paprika. — Régi újságok. — Előfizetés. Társas életünk. II. 1 n­ e­m­z­e t­i nyel­v. ,Beszél ön németül, francziául ? — „Hogyne! hiszen magyar vagyok(Regélő, 1842.) Szinte az untatásig sok értekezés , okoskodás jelent már meg nálunk azon tárgyról , hogy magyar hazánkban, mind nyilvános helyeinken, mind magánköreinkben, elhagy­va az idegen szót, valahára már egyedül magyarul beszél­jünk, magyar nyelven társalogjunk. De ez épen olly tárgy mit eléggé ismételni, pengetni, figyelembe ajánlani, s itt meg új oldalról meghányni vetni, eléggé nem lehet. És épen azért mi is első leteendő kőnek tartjuk ezt a magyar társasélet alapjának biztos megvetésében, mert nyelv lévén a lélek és szív , a gondolat és érzemény leghatékonyabb tolmácsa, nyelv lévén azon külső és belső jegy, melly leg­feltűnőbben, legélesebben jelöli az emberek sajátos nemze­tiségét,— mindaddig társaséletünk nem lehet, nem lesz ma­gyar jellemű, mig nemzeti nyelvünk, hazánk legrondább viskói- s legfényesebb palotáinak lakói közt, rendes, ki­zár­ol­ag­os társalgási nyelvül nem használtatik. Hiszen magyar szellemű társalgás, más idegen nyelven addig nem is képzelhető, midőn minden nyelv egymástól különbözőleg viseli magában a népek különféle eredeti nem­zetiségét. És mi hogy állunk most e tekintetben ? Már ugyan bontakozni kezdünk azon előítélet vastag ködéből, mintha az nem is lehetne müveit ember, ki egyedül magyar nyelven társalog, s hogy nálunk németül, francziául csak olly szük­séges , sőt szükségesebb mint magyarul (!!!); azonban legtöbb nemesi és polgári társasköreinkben még most is iszonyú bábeli nyelvzavar uralkodik. Megfordultam már sok magyarországi társaskörben, hol egy füst alatt a deák, német, tót és magyar szó járta vegyesen, s egyszerre négy országba h­ivém magamat elhelyezve, vagy inkább, szive­met négyfelé érzem szakitva. Én, hála az égnek, salonképes ember nem vagyok, de azt mégis tapasztalásból tudom, hogy, valamint iparűző polgáraink , úgy főbbrangú nemeseink, s az ezeket majmoló középrendű nemesség — az­az a vier­telmágnások — házainál és társas köreiben majdnem kizá­rólag idegen nyelv és társalgási szellem uralkodik, sőt leg­inkább falun és mezővárosban tanyázó középrendű nemes­ségünk közül is, igen igen sokat lehet még az említettek közé sorozni. És ez idegen nyelvűség, ezen korcs szellem hazánkban, hölgyek és urak! valóban szomorú, leverő do­log! siralomra méltó lelki sülyedés, a legmenthetlenebb hiba, kivált már most, midőn a királyi felség is nemzeti nyelvünkön szól hozzánk, midőn átalában a nyilvános élet körében is majdnem egyedül nyelvünk az uralkodó, és mi­dőn már nyelvünk annyira van művelve, hogy azon, csak olly jól, olly szépen és szabatosan fejezhetjük ki magun­kat, mint bármelly más magasra képzett idegen nyelven, melly igen elüt a magyar alaktól, sőt még eredeti jellemé­ből is rútul kivetközteti a magyart», elannyira, hogy ki igen jól tud más nyelveken beszélni, írni, mind azt igen jó ma­gyarnak tartani nem lehet; — nézzük csak íróinkat, azok i­iak közülük legjobb, legtisztább nyelven , kik az idegen nyelveket legroszabbul beszélik. Valóban, hölgyek és urak! E tekintetben ideje már a valódi jó útra térni, mi csak úgy eszközölhető, ha ide­gen szót egyedül olly ember irányában h­a sz­il­á­­­unk, ki anyanyelvünket legkevésbbé sem érti; — de magyar magyarral soha ne szóljon idegen nyelven. Milly csekély áldozat ez, s mégis — összesítve egy nemzet ajakán — milly dicső, milly nagyszerű öszhangzás, melly nemcsak anyanyelvűnket, de ez által szi­veinket is egyesítené ! Vessétek meg honszerető érzelem­mel azon, fájdalom, más népeknél is (bár koránsem olly nagy mértékben, mint nálunk), uralkodó divatmajmoló bal­véleményt, miszerint idegen nyelven is szólani tudni, a mű­veltség főkellékéhez tartozik, s egyedül a nemzeti nyelvet beszélni, szégyen. De ez soha nem szégyen, sőt hazafias kötelesség, hanem ellenkezőleg cselekedni, hol nincs szük­ség reá, ez a valódi gyalázat, és az álszemérem legrútabb kaczérkodása! — Európa legjelesebb nemzetei, az angol, franczia hölgyek és urak átalában csak nemzeti nyelvekön társalognak, és ezt tenni, dicsőségüknek tartják, noha e mellett más műveit nemzet nyelvét megtanulni—leginkább csak azért, hogy annak irodalmát eredetiben is megismeri

Next