Pesti Divatlap, 1845. július-december (14-39. szám)

1845-11-06 / 32. szám

Az anya akkor látszott némi kedélyderűvel bírni, midőn kisdede ajkai mosolyra tanultak vonulni, s hogy e keserédes élvet minél többször érez­hesse : szóval, tettel igyekvők a gyermek iidulását ébreszteni. Koszorút fűzött falevélből és erdei virágokból, kisdede fejére tette azt, hogy an­nál virulóbbnek tűnjék fel előtte. Oh szánandó anyaszeretet, melly illy csábálmokban keresesz enyhet. Nem gondolod meg, hogy ez erdei vi­rágok, szinekkel együtt, rövid időn hanyatlónak s hervadnak, mind fiad, kinek fejét díszítik. „Anyám! anyám ! —­ szóla e közben a gyermek — illy koszorút csi­náltak tegnap a várgondnok megholt leányának is a koporsójára.“ Az anya tőrszurást érze szivében. Fiának történhető halálát ébresztők fel e szavak képzetében , mi kínzó gondolatot keltett szülöttjéért. Padra rogyott, melly a vár irányában az erdei völgyben volt­­felállítva. Ölébe vette gyermekét, fejét keblébe szorítá, kezével befedve, mintha a halál elöl akarta volna elrejteni. E közben mély sóhajok közt imát rebegett az ég urához: „Uram teremtem! — így fohászkodván— ne engedd értem üdvét, kedves gyermekemet elveszni!“ A szolganők távolból szánakoztak ürnösök gyötrelmein, ők naponként látták a hű anya sikertelen ápolásait, tudták évenkénti várasztásait, s hal­lották , mennyire óhajtott volna lehelletével egészséget fújni a beteg gyermekbe. Az orvosok veszedelmes mellkórnak nyilatkoztaták a gróffi baját. A kuruzslók — kik főleg azon időben, sőt most is sokaknál nagy tisztelet­ben tartatnak — nem tudtak füveikkel s kenőcseikkel segíteni. Az anya közel volt a kétségbeeséshez. Bízott, s remény lett. Istenhez folyamodott, s jótékony tettek gyakorlása által a vidék népétől angyal­nak tartatott. Gondolatainak szabad mezőt engedve, s szinte elragadtatva üle a pa­don. Távolról közelgő zaj ébreszté fel ámulatából. A poroszlók egy le­ányt vezettek hátra kötött kezekkel a vár felé, kit néha ütésekkel nó­gattak sietésre a durva pórok. Több, mint közönséges büszke öntudattal tűrte e leány a szolgák vad bánásmódját. Mindazáltal midőn a vár­ urnőhöz ért, zokogva ebbe térdelt, s esdekelve rimánkodott feloldoztatásáért. — György ! — szóla az úrnő— honnét hozzátok e hölgyet, és mit cse­lekedett ! „A vártömlöczbe akarjuk vezetni — felele az egyik poroszló — czi­­gányleányt,az erdőben találtuk, jövendölget, s isten tudja mi egye­bet tesz.3 — Egyebet nem követett el.4 — Mi nem láttuk hogy más valamit követett volna.4 — Oldjátok fel kezeit, s ereszszétek el ?‘

Next