Pesti Divatlap, 1845. július-december (14-39. szám)
1845-11-06 / 32. szám
Az anya akkor látszott némi kedélyderűvel bírni, midőn kisdede ajkai mosolyra tanultak vonulni, s hogy e keserédes élvet minél többször érezhesse : szóval, tettel igyekvők a gyermek iidulását ébreszteni. Koszorút fűzött falevélből és erdei virágokból, kisdede fejére tette azt, hogy annál virulóbbnek tűnjék fel előtte. Oh szánandó anyaszeretet, melly illy csábálmokban keresesz enyhet. Nem gondolod meg, hogy ez erdei virágok, szinekkel együtt, rövid időn hanyatlónak s hervadnak, mind fiad, kinek fejét díszítik. „Anyám! anyám ! — szóla e közben a gyermek — illy koszorút csináltak tegnap a várgondnok megholt leányának is a koporsójára.“ Az anya tőrszurást érze szivében. Fiának történhető halálát ébresztők fel e szavak képzetében , mi kínzó gondolatot keltett szülöttjéért. Padra rogyott, melly a vár irányában az erdei völgyben voltfelállítva. Ölébe vette gyermekét, fejét keblébe szorítá, kezével befedve, mintha a halál elöl akarta volna elrejteni. E közben mély sóhajok közt imát rebegett az ég urához: „Uram teremtem! — így fohászkodván— ne engedd értem üdvét, kedves gyermekemet elveszni!“ A szolganők távolból szánakoztak ürnösök gyötrelmein, ők naponként látták a hű anya sikertelen ápolásait, tudták évenkénti várasztásait, s hallották , mennyire óhajtott volna lehelletével egészséget fújni a beteg gyermekbe. Az orvosok veszedelmes mellkórnak nyilatkoztaták a gróffi baját. A kuruzslók — kik főleg azon időben, sőt most is sokaknál nagy tiszteletben tartatnak — nem tudtak füveikkel s kenőcseikkel segíteni. Az anya közel volt a kétségbeeséshez. Bízott, s remény lett. Istenhez folyamodott, s jótékony tettek gyakorlása által a vidék népétől angyalnak tartatott. Gondolatainak szabad mezőt engedve, s szinte elragadtatva üle a padon. Távolról közelgő zaj ébreszté fel ámulatából. A poroszlók egy leányt vezettek hátra kötött kezekkel a vár felé, kit néha ütésekkel nógattak sietésre a durva pórok. Több, mint közönséges büszke öntudattal tűrte e leány a szolgák vad bánásmódját. Mindazáltal midőn a vár urnőhöz ért, zokogva ebbe térdelt, s esdekelve rimánkodott feloldoztatásáért. — György ! — szóla az úrnő— honnét hozzátok e hölgyet, és mit cselekedett ! „A vártömlöczbe akarjuk vezetni — felele az egyik poroszló — czigányleányt,az erdőben találtuk, jövendölget, s isten tudja mi egyebet tesz.3 — Egyebet nem követett el.4 — Mi nem láttuk hogy más valamit követett volna.4 — Oldjátok fel kezeit, s ereszszétek el ?‘