Pesti Divatlap, 1845. július-december (14-39. szám)
1845-07-03 / 14. szám
422 Széles folyódon úszom ezután, Ó mindennapiság! Ballagsz velem majd , és csöndes folyásod Sziklák közé nem vág; Nem lesz hirem , nevem .... Tán a boldogság karjai sem várnak , De lesz még is nyugalmam , S a nyugalom fele a boldogságnak. — És elnémuljak mindörökre hát? Egy hangszer életem ; E hangszer ép még ,s azt, mint elromlottat , A szögre föltegyem ? Hallgasson örömem ? Ne legyen hangja többé fájdalmamnak ? Hallgathat-e a tenger, Midőn hullámin szélvészek rohannak ? Nem , költészet, nem hagylak el soha , Mert nem hagyhatlak el ! Táplálni foglak a gyötört kebelnek Legforróbb vérivel. Nem bánom , tépj , eméssz , Másoktól meghallgattatást sem várok, Azért éneklek , költők, Míg végső csep vérem ki nem szivárog ! PETŐFI. AZ ÓCZEÁN VIRÁGA. Eredeti beszély. Az éji vihar elzúgott. Mérgét kidühöngve, mint a kifáradt vad, zord hazájába tért. A tenger haragos hullámai lesimultak, s az ég, melly bősz tüzében tusára látszott vala kelni a tengerrel, s ezt villámokkal korbácsold, mint szent sátorbolt, tiszta színben terült el. Az aranynap lángarcza csöndes méltósággal emelkedett ki a hullámokból. Mikor két üdvözült lélek, az élet zajos fájdalmai után, nyugalom és boldogság körében, halhatlan lényekkel véletlenül elterjedve, s az istenség üdvoszló tekintete által megdicsőítve : állott tenger és ég, tisztán hábortalanul s a kelő nap sugáritól átragyogva. Minden csöndes, minden ünnepi, mintha pokol szellemei helyett, mellyek fölháboríták az eget és tengert, a menny angyalai tartanának a teremtés fölött ünnepet. A tengeren, melly szemünk előtt kiterjed, egy pont tűnik elő a zivataros éj múltával. Hajó az. Lassan halad előbbre a víz tükörén. Rajta az éji rész nyomai láthatók : szakadozott kötelek, roncsolt kormány és árbocz. A hajónépség , melly a fedezeten s bensejében forrott, a kiigazgatás munka-