Reggeli Délvilág, 1991. december (2. évfolyam, 19-42. szám)
1991-12-07 / 24. szám
tég Temesvárban F. Diósszilágyi Ibolya Szülővárosomhoz ...Mit mondjak még búcsúzón Neked? Itt nyugszik apám és sok-sok másom. Vadgerle sír a rózsafákon. Minden tavasz virágot bont, S fényt hint reájuk, Pedig régen úgy alszanak, És föld a ruhájuk. Te hűséggel őrzöd őket. Köszöntöm a vadgerléket, Kik siratják folyvást őket, Köszöntöm a tavaszodat, Ki helyettem virágot ad. S fényt hint rájuk, S Téged, aki betakarod. Gyeppázsittal foltozgatod Rég elmálott földruhájuk. Ahol „arany-gondolatok” teremtek Forgalmas hely az egykori Bem utcai kis palota. Az Arta (azaz Művészet) filmszínház — a véletlen folytán ez az elnevezés tükrözi egyedül, hogy egykor a művészet meghitt otthona volt ez a ház — naponta üzemel, így ezrek fordulnak meg a földszinti nagyteremben. Alig tudja közülük valaki, hogy ez a század eleji épület, melynek emeleti része, gyönyörű kapubejárata őrzi a patinás díszeket, igen ez a ház volt Gozsdu Elek számára az a boldogság-sziget, ahol „arany-gondolatai” teremtek. Itt lakott Weisz Anna, az író legendásan szép szerelme, aki azon kevés asszonyok közé tartozott, aki a század elején Baudelaire-t és Oscar Wilde-t vagy Maeterlincket olvasott Temesváron, és aki át tudta élni azt a világot, amelyet az író-barát által megnyitott kultúra adhat a megértőknek, a keveseknek. „Sokszor beülünk fantáziánk vitorlás hajójába, és maga a szemével irányítja az utunkat... A mosolya irányítja útjainkat, és ezeken az utakon, úgy tetszik mintha aranyfákon érett, aranyból való gondolatokat teremnének...” (Temesvár, 1911. VIII. 29. Gozsdu Elek) Ezeknek a gondolatoknak a termése az az 543 levél, amely az irodalom egyik legkülönösebb szerelmi levelezéseként tárult fel — egyelőre csak válogatásban — a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó gondozásában, 1969-ben kiadott, ma már könyvritkaságnak számító Anna-levelek kötetben, melyet Pongrácz P. Mária adott közre, tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátva. Rácz F. Kornél felvételei 1991 novemberében készültek Temesvár és a relativitáselmélet A budapesti Eötvös Loránd Fizikai Társulat a múlt hónapban ünnepelte centenáriumát. Ebből az alkalomból új tiszteletbeli tagokat is választottak, közöttük Toró Tibor temesvári atomfizikust, a temesvári tudományegyetem atomfizikai és elméleti fizikai tanszékének vezetőjét. Székfoglaló előadásának címe: Bolyai és a tér-idő-anyag kapcsolat. Talán kevesen tudják, hogy Bolyai János Einstein előtt szinte száz évvel, éppen Temesváron fogalmazta meg az általános relativitáselmélet fizikai lényegét. A marosvásárhelyi Teleki-tékában található kéziratában szavakban, kvalitatíve megfogalmazta, hogy a gravitáció és a tér szerkezete között kapcsolat van: „az nehézkedés törvénye is szoros összeköttetésben tetszik (mutatkozik) az Űr termetével, valójával, mélységével, gondolom az egész természet (világ) folyása.” Bolyai Jánost a bécsi Hadmérnöki Akadémia végzőseként 1823-ban vezényelték Temesvárra. Bár viszonylag rövid időt töltött a Bega-parti városban, itt teremtette meg a „semmiből új, más világát”, melyről 1823. november 3-án apjának írott levelében tudósít. Az ekkor még katonai erődítmény jellegű Temesvár Bolyainak köszönhetően a modern tudományt megalapozó elméletek: a nem euklideszi geometria és az általános relativitáselmélet szülővárosa! Véletlen ez? Valószínűleg igen, hiszen e gondolatokkal Bolyai már Bécsben foglalkozott, és bármely más erdélyi városba is vezényelhették volna. A történelmet a véletlenek alakítják... Nem véletlen azonban, hogy az ELTE Fizikai Társaságában Toró Tibor javasolta az 1902-ben a Magyar Tudományos Akadémia által alapított Bolyai-díj felújítását. Ezt a díjat minden öt évben adták át a geometria területén született alapvető munkáért, és óriási rangja volt, a matematika Nobel-díjának tartották. 1905-ben Poincaré, 1910-ben Hilbert kapta, 1915- re pedig Einstein lett volna a Bolyai-díj jelöltje, de a világháború nem törődik a tudományokkal... Toró Tibor javaslata, melyet nagy lelkesedéssel fogadott a Fizikai Társaság tagsága, a következő: Bolyai, Poincaré, Hilbert neve ma már tudománytörténet. Bolyai fejében született meg a fizika geometrizálásának ideája. Újítsák fel a díjat, legyen az a fizika geometrizálásának nemzetközi díja, viselje Bolyai—Poincaré—Hilbert nevét, adják át három évenként, három tudósnak a geometria, a gravitáció és a kozmológia területén, az átadás dátuma legyen november 3., amikor Bolyai híres levelét megfogalmazta, és az átadás helye legyen Temesvár. PATAKI ZOLTÁN A zsarnokság áldozatai ] közben jöttek a rohamrendőrök. Befordult egy vízágyús tűzoltókocsi is a szekusok erősítésére. Sűrűn le-lecsaptak a gumibotok, s zúdult a víztömeg a tüntetőkre. De repültek a közeli élelmiszerboltból kirámolt tejes-, boros- és kompótosüvegek is a finnyás belügyesekre. Elszabadult a pokol, gigászi küzdelemmé fajult a kezdeti, tiki-taki dulakodás. Elkezdődött a rombolás, bujtogatás is. Az üzletek kirakatait pozdorjává verték. De hát a brutális támadástól, gumibotos csépeléstől megvadultak az emberek. Mi tagadás, a csőcselék is színre lépett. Lerészegedett cigányok, forgó szemű, gyanús suhancok törtek-zúztak, gyújtogattak, ahol csak elhaladtak. Nem egy elárusító egységet, újságosbódét gyújtottak fel azon az éjszakán, melyben a hatalomnak is benne volt a keze. Mert éppen az szolgált ürügyet a megtorlásra, a felkelés leverésére, hogy ugyebár meg kellett védeni a várost, a lakosságot a vandál rombolásoktól. Ám a tüntetők bátran viselkedtek, nem ijedtek meg a rohamrendőröktől. Igaz, mikor az egyik, mikor a másik fél futamodott meg, illetve kerekedett felül. Míg odakint ezrek tusakodtak, mi néhányan a papiakban voltunk, ott álltunk minden eshetőségre készen, Tőkés László védelmében. Késő este belülről rudakkal jól elzártuk a bejárati ajtót. A háziakon kívül Gazda Árpi, Kiss Pali, a tiszteletes asszony sógora — pár napja érkezett Temesvárra —, Balaton Zoltán lánya, Krisztina meg a férje, Jóst Norbert, édesapám, egy Szabó nevezetű férfi meg jómagam tartózkodtunk a lelkészi lakásban és hivatalban. Az ablaknál álltunk, figyeltük, mi történik a felbolydult, csatateres utcán. Később egyesek lefeküdtek, így a kimerült lelkészpár is. Hajnali négy óra tájt döngetni kezdték a kaput. A szekusok jöttek Tőkés Lászlóékért. Erre ők egy hosszú létrán felmásztak a sekrestyébe, utánuk ment Kiss Pali és Gazda Árpi is, ahonnan egy ajtón keresztül a templomba érhettek. A tiszteletes magára öltötte palástját, abban reménykedve, hogy a templomban mégsem erőszakoskodnak. Tévedett, mert a berontó gorillák lerángatták róla a palástot, felpofozták, és halállal fenyegették. Durván lökdösték feleségét is, majd kihurcolták őket, s egy autóba tuszkolták. Aztán irány. Szilágyság. Szigorú kísérettel Menyőre vitték. A lelkészlakás konyhájában fogtak el, s onnan vittek el minket. A szállítókocsiban végig ütöttek, rúgtak, ahol megbilincselten, egymás hegyén-hátán feküdtünk. Gyomornak, vesének, májnak, háznak egyként kijutott, annyi gumibotozást, ökölcsapást és rúgást kaptunk. Az ember fel sem foghatja, hol és hogyan teremtődtek ilyen szadista lények második évezredünk végén. A rendőrségen is — akárcsak útközben — kegyetlenül bántak velünk. Hajnali öt körül érkeztünk oda, ahol már az udvaron, a sáros, vizes anyaföldön hasra kellett feküdnünk. A verőlegények ismét ütni, rúgni kezdtek. A „bemelegítő” után szűk folyosóra vittek, kettős sorban lefektettek. Ott kellett hasalnunk a betonon vagy négy órán át, előrenyújtott kézzel — mily nehéz volt! — s ezalatt is kaptunk eleget. Krisztinát sem kímélték, erősen megverték. És szidtak, mint a bokrot minket, magyarokat. Egy ezredes elvtársnak szólított civilruhás úriember gyűlöletes beszédet tartott: „Mit akartok, férgek? — ordította — Vegyétek tudomásul, hogy Erdély mindig román föld volt, és az is marad.” Később két rendőrtiszt vett kezelésbe. „Miért nem szöktél Magyarországra, te rongy — rugdostak mindegyre —, hogy ott rendezz felfordulást, s ne itt lázítsd a népet ellenünk. Lám, mire vagytok képesek bozgorok, ti hazátlan senkik. Törni, zúzni, gyújtogatni, azt tudták. Adok egy jó tanácsot, bár nem érdemled meg. Vallj be őszintén mindent, hogy ne kapj legalább húsz évet.” Nem volt nehéz rájönni, mire megy a játék. Arra, hogy mi, „a hetek” — így nevezték a parókiáról behurcoltakat — valljuk be. Tőkés emberei vagyunk, a rendszer elleni akció beszervezett ügynökei, akiket rombolásra, gyújtogatásra, a szocialista rendszer lejáratására, megbuktatására készítettek fel. Mert annak a „cirkusznak”, a parókiánál oly gálábul kitört felkelésnek, Tőkéssel az élen, ugyebár mi voltunk a szervezői. Azt akarták kihegedülni belőlünk, hogy a lelkész ellen valljunk, nyilatkozatot adjunk. Azt próbálták kihúzni belőlem, hogy a szekusok életére törtünk. Azért maradtunk a parókia konyhájában, mert a lelkész — mielőtt a létrán felment a templomba — nyitva hagyta a gázcsapot, hogy mikor a belügyesek értünk jönnek, s valamelyikük rágyújt, robbanjanak fel az épülettel együtt. Szóval, olyan bűnbakot kerestek, hogy az egész vandalizmust, betörést, gyújtogatást a magyarok nyakába varrhassák. Vagyis, hogy minket, az odaátról lefizetett, céltudatosan felbujtatott irredenta elemeket tegyenek felelőssé mindenért. De minek folytassam, részletezzem szenvedéseinket, a hóhérok karmaiban átélteket. Négy napon át kínoztak. Szegény öregemmel kékre verten, fájó vesével, májjal, kézfejjel, talppal szabadultunk ki — fejezi be elbeszélését Csőke Attila, aki apjával együtt a bátor lelkészt védte, mellette volt, míg el nem hurcolták. És később, a marosvásárhelyi tragikus események után is belejárt a parókiára, mivel ott éjszakánként biztonsági szolgálatot tartottak. Őrséget álltak Tőkés Lászlóék védelmében. DEME JÁNOS / ------------------------------------------------------------------------------------------------ — December 16-án délelőtt ismét a parókiánál voltunk — meséli az eseményeket Csőke Attila. — A munkából szöktem el, nem lettem helyem a gyárban. Délben újból eljött a polgármester. Orvost hozott a lelkésznőhez, és az ablakokat is berakatták. Késő délután hazaszaladtam kis időre, majd visszatértem. Hanem utána már megállíthatatlan árként hömpölyögtek az események. Este hétre, a villamosforgalom is leállt, megbénult a több ezer embertől. Vesszen Ceausescu! Le a diktatúrával! Most vagy soha! Szabadságot! — harsantak a kiáltások. A tömeg zöme ekkor már román volt. Mondogatták is: nemcsak Tőkés védelmezéséről, a magyarok ügyéről van most szó, hanem többről. A diktatúra azonnali megdöntéséről. De azért a tiszteletes úr melletti szimpátiának is többször hangot adtak: Megvédünk! Szeretünk! Veled vagyunk! Temesvári ősz, a gyászvárosi parkban A parkok városának őszi arca ^ ^ . \\ %%»%«%%%%*%*«■•»*%* *» A .' ' » % % % • % * % % » * * - •# * v . t c t c \ t 1 •: * . * » * t - > r v I . * < ». r * i \> "• s \ . * - ‘V K , *■ - % % » \ \ t t » % % * * % 1 > c % . 1 v • \ . • * t, * * •» • * » . * * •> V )' ■ . .C ! i •* « V 6 * t • - * • J, s '* ' ■ - 1 ' * * % % • • k. a -3 < '