Reggeli Délvilág, 1992. szeptember (3. évfolyam, 205-230. szám)

1992-09-01 / 205. szám

Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán Csurka István tanulmánya (I.) Amikor 1987 szeptemberé­ben, a Lakiteleki Nyilatko­zat elfogadásával útjára in­­. dúlt a .Magyar . Demokrata Fórum, senki nem gondolt, s józan ésszel nem is gon­dolhatott gyökeres, és rövid idő múlva bekövetkező rendszerváltozásra. össze­függő egész volt a szovjet világrendszer, a történelem e szörnyetegének a testét ugyan gennyes sebek borí­tották, és arcán már kivert a halálveríték, de senki nem tudhatta sem abban a sá­torban. sem másutt, hogy a haláltusa meddig fog tarta­ni. Különösen az nem volt világos, hogy a Nyugat, és annak vezető hatalma, az USA sietteti-e ezt az össze­omlást, vagy pedig megriad­va a Szovjetunió ellenőrző fedélzetének beroggyanásá­­ból. következő nukleáris és politikai kockázatoktól, va­lami mentőmozdulatra szán­ja el magát. A rendszer „re­­formerői"-nek, Gorbacsov­­nak és körének támogatása ez utóbbi feltételezést lát­szottak igazolni. Kétségtelen tény: a kétpó­lusú világ korántsem csak szembenállást jelentett az USA számára, hanem a gaz­daságilag sokszor kellemet­lenül erős szövetséges ve­­télytársak sakkban tartását is lehetővé tette. 1987-ben, s még utána, is a Nyugat által támogatott Gorbacsov kihasználása, és az ellene itthon is fellépő ősbolsevik erők visszaszorí­tása volt reálpolitika és az életesély. Ez azonban azt is jelentette, hogy a „kerete­ken” __ végeredményben — nem lehet túllépni. A Magyar Demokrata Fó­rum ehhez Laki teleken azt tette hozzá, amit szellemi örökhagyói rábíztak: a re­formok irányuljanak a MAGYARSÁG sorskerdésfjnek megoldására. Ebben természetesen volt egy ellentmondás. Mindenki tudta, még ha ki nem is mondta, hogy a magyarság sorskérdéseinek megoldása, vagy legalábbis a teljes megoldás csak a kereteken kívül, csak egy másik rend­szerben, a szovjet uralom alóli felszabadulással, és a pártállami rendszer teljes felszámolásával érhető el. Ebből az következett, hogy a lakiteleki gyülekezet nem a legjobb megoldást, ha­nem a legjobb lehetséges megoldást választotta, attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy a magyar társadalom­nak ezzel a lépéssel teszi a legnagyobb szolgálatot. A Szovjetunióban megin­dult bomlási folyamatok azonban visszafordíthatat­­lanoknak bizonyultak. S miközben a Nyugat elmedi­tált azon, hogy a politikai támogatás kézzelfoghatóvá tételeként csekkekkel is, s ha igen, mekkora összegűek­kel segítse a változását szer­vező reformkommunistákat, a szovjet birodalom nagysá­gához mérten kicsi robaj­­lással összeomlott. A törté­nelem döntött tehát, s nem a világpolitika legfelsőbb irányítói. Amikor tehát el­ismerjük, hogy a robajlás készületlenül érte a Magyar Demokrata Fórumot, akkor tárgyilagosan fel kell ten­­ríünk ezt a kérdést is: kit ném ért váratlanul? Mit tesz az, akit egy tör­ténelmi lehetőség készület­­lenül ér? Nyilvánvaló: rög­tönöz. Mielőtt azonban sú­lyosan elmarasztalnék az MDF-et és a jelenlegi ma­gyar kormányt sorozatos rögtönzéseiért, tegyük fel a kérdést, hogy a jelenlegi világpolitika melyik fősze­replője nem ugyanígy, nagy elhatározásoknak feltünte­tett improvizációkból állít­ja össze egyáltalán nem szó­rakoztató műsorát. Talán csak Kínában és japánban ' látható' valami tervszerűség és következe­tesség, és az izraeli politiká­nak van meg a maga egy­­irányúsága. Kínát áthatol­hatatlan tömegei, évezredes zártsága, életformájának egyszerűsége teszi és teheti magabiztossá. Kína van, Kínát csak tudomásul lehet venni, mint magát a Földet, vagy a tenger hullámzását. Japánt hasonló tulajdonsá­gai mellett népének a mun­kához és a kötelességekhez váló rendkívüli viszonya, és ebből következően a rop­pant mértékben felhalmo­zott munkatőke teszi erőssé, öntörvényűvé. Izraelt pedig az állandó veszélyeztetett­ség abroncsolja össze, a po­litikának és a nemzettudat­nak állandó eleme a meg­előzés. Európában ezzel szemben birodalomroncsok vannak. A második világháborúból mind a győztesek, mind a vesztesek súlyos presztízs­­veszteséggel kerültek .ki. Európa mindegyik hatalma, még a gazdaságilag legerő­sebb Németország is Wa­shingtonban ellen jegyezteti lépéseit, s igyekszik jó po­fát vágni ahhoz, hogy egy szövetségi rendszer kereté­ben támogatják és ellenőr­zik. A multinacionális nagy­­vállalatok beláthatatlan ha­talommal rendelkeznek. Az egyes ember szabadsága, jó­léte, fogyasztói tudata olyan létezési formák kialakulását ígéri, amelyeket csak világ­nyugalomban lehet tartósan fenntartani, ezt a békét azonban nyomor—jólét el­lentétvonal mentén, a ketté­osztott világ, az éhező és ennek következtében „had­ra fogható” és mozgósítható embermilliárdok veszélyez­tetik. Nagy feszültség van észak és dél között, a világ­­állapot jellemzője a bi­zonytalanság. Mindez csak növeli az „európai kisállamok nyo­morúságát”, jelentéktelen­ségét. Rosszul járnának, ha újra valamelyik európai állam tenyerelhetne rájuk, de így sem járnak sokkal jobban, amikor *az érdekkör­be kerüléshez tengerentúli engedélyre van szükség, s a sok tétovázás közben foko­zódik lemaradásuk. Közép-Európában olyan alkalmazkodóképességre van ma szükség, nemcsak a politikában, hanem a min­­dernnapi életben is, ami a történelemben, s a világ más tájain ismeretlen. En­nek az alkalmazkodásnak gyorsnak és azonnalinak kell lennie, tehát a rögtön­zés itt életforma. A hibaszázalék természe­tesen magas. Az egyik, talán a legna­gyobb hiba az MDF és a kormány múltjában, hogy ezt a ténykörülményt, az egyedül valóságunknak, ki­szolgáltatottságunknak és magunkra utaltságunknak ezt az állapotát nem tárta fel. Nem tette nyilvánvaló­vá, hogy a gulyáskommuniz­mus dögszagú szurdokából az új,, szabad, független élet csúcsára csak hatalmas, kö­zös erőfeszítéssel lehet fel­jutni. , De hát ebben is van egy mentség: lehet-e erőfeszí­tést elvárni ma egy európai nemzettől? S ha elvárni nem lehet, szabad-e kérni? A mai fogyasztói s tévéné­ző embernek elsősorban komfortigénye van. Konrad Lorenz írta már 1972-ben: „A legserényebb háztartási alkalmazott is felháborodot­tan tiltakozna, ha olyan fű­téssel, világítással, fekvő- és mosdóalkalmatossággal el­látott szobát kínálnának neki, amilyen Goethe titkos udvari tanácsos, vagy akár Anna Amália weimari nagyhercegnő számára telje­sen megfelelt volna”. Az emberek ma már nem képesek bizonyos nélkülözé­sek és kemény munka árán, tartós erőkifejtéssel vala­mely célért küzdeni, mert nem is ismerik már a kielé­gülésnek azt a formáját, amely az így elért célban várja őket. Ehelyett az azonnali, a megvehető kis kielégülések váltak gvakor-Szelet vett, vihart aratott Csurka István­nak, az MDF alelnöké­­nek nagypubliciszti­kája, amely a Magyar Fórum hasábjain jelent meg. Már eddig is élénk viták kereszttüzében állt, föltehetően jó­idéig témát ad még a közgondolkodásnak. Olvasóink kérésére most folytatásokban adjuk közre az írást. lattá, s ezt ösztönzik a rek­lámok is. Kockázatos tehát ennek a kollektív erőfeszí­tésnek az igényével előállni. A magyar társadalomban pedig különösen. Mert a Kádár-korszak a végtelen önkizsákmányolás évtizedeit hozta. Nagyon szé­les társadalmi csoportok ve­tették bele magukat a túl­munkába, a házépítésbe és a nyugatihoz hasonló életkö­rülmények megteremtésé­be, és nagyon sok embernek sikerült is valami felemás luxust felhalmoznia. Az eredménye mindennek pe­­dig az lett, hogy az emberek elfáradtak, a társadalomnak ma már egyre vékonyabb rétegei kaphatók efféle erő­feszítésre. A rendszerváltozás és a gazdasági szerkezet szükség­­szerű átalakulása pedig ezt még megtetézte a reáljöve­delem csökkenésével, az életszínvonal süllyedésével és a hitelből élés lehetőségé­nek az elvesztésével. Sok-sok családnak kellett tapasztal­nia, hogy az, amit évtizedes kemény munkával megszer­zett — sokszor az ügyeske­dés is kemény munkává tud szépülni — az most, ahelyett, hogy a rendszerváltozás na­gyobb szabadságában öröm­forrássá válna, elvész, de legalábbis veszélybe kerül. Ezt a megfáradt, házát, ott­honát, életformáját féltő em­bert seregbe toborozná tá­voli célok zászlói alá? A KOMFORT1GÉNY, illetve a komfort esetleges elvesztése miatti ingerültség eleve kilátástalanná tesz minden nagy megszólítást, verbuválást. Ezért aztán ma egyetlen komoly európai párt és mozgalom sem fo­galmaz meg távoli célokat, nem hirdet meg nagy gyűj­tőerejű eszméket. Az azon­nali kielégülések komfor­tizmusában ez képtelenség. Az MDF-nek pedig még egy különös oka is van, hogy nem mutathat fel tá­voli ormokra. Aki rögtönöz, s akit már rajtakapták rög­tönzésen. attól nem fogad­nak el világmegváltó prog­ramot. A magyar helyzet nyomo­rúsága az, hogy más párt­nak, erőnek, mozgalomnak még ennyije sincs. Ezért a társadalom már rálegyint a nagy intézményekre, az Or^ szággyűlésre és az Alkot­mánybíróságra és persze a pártokra, és hovatovább be­letörődik a fej nélküli léte­zésbe. Tragikusan nincs te­kintély ebben az országban. De addig nem is lesz, amíg a kormány rögtönzött pót­­cselekvésekkel kormányoz. Hiszen a társadalom, a hallgatag többség éppen azt várta el tőle, hogyha egy­szer független, szabadon megválasztott, magyar, ak­kor alkosson független, ön­törvényű, szabad magyar politikát és ne bújjon el kö­dös demokráciaszólamok és paragrafusok mögé, hanem tegye azt, amire felhatal­mazták. Ennek első eleme kellett volna legyen az, hogy a kor­mány mondja meg, hogy mit akar és szakítson a rögtön­zésekkel. Nehezet, majdnem lehetetlent kívántak tehát a választópolgárok az MDF kormányától. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen kis ország, amelyet Jaltában olyan könnyedén löktek oda Sztálinnak, ame­lyet oly rútul hagytak cser­ben 1956-ban, nem lehet olyan független, amilyen szeretne lenni. Ezt nemcsak tudják, de ösztönösen is ér­zik a szerencsétlenségükre magyarnak születtek. Van azonpan egy minimuma a függetlenségre törekvés­nek, amelyet elsősorban a belpolitikában és a nemzeti alapcélok kitűzésé­ben teljesíteni kell, vagy ha nem lehet, ha azt sem enge­dik, akkor azt tudtára kell adni a népnek. A kormány ezt a minimumot nem telje­sítette, és mégcsak kísérletet sem tett arra, hogy megma­gyarázza. Nem is tehetett, mert ahhoz saját sajtó és vele együtt lélegző tájékoz­tatás kellett volna. A sajtót és a médiumokat viszont az első rossz rögtönzésével le­adta a vele szembeni erők­nek. Azóta viszont megvan az az állandó kényszeredett hivatkozása, hogy nem tudja céljait megvalósítani, mert a sajtó ellenséges és tetteit, szándékait félremagyarázza és elhallgatja. Ezzel a megállapítással az­tán el is érkeztünk az MDF és a kormány rendszervál­tozási történetének legkri­tikusabb pontjához, az úgy­nevezett Paktumhoz, a leg­ellentmondásosabb rögtön­zéshez. Mint. már az előző­ekben is jeleztük, a magyar­­országi rendszerváltozás két elütő alapszínű részből állt. Az első részt nevezhetjük rózsaszín résznek, ez a ’90- es választások eredmény­ihirdetéséig tartott. Ebben a korszakban alakultak meg a ma a kormányt és az ellen­zéket alkotó pártok, ekkor folytak a háromoldalú alkot­mánymódosító tárgyalások, és ebben a korszakban tevő­dött fel a kérdés, hogy ha lesz valamilyen rendszer­­változás, akkor az milyen mérvű elitváltással, az ural­kodó rétegeknek milyen ki­­cserélődésével fog együtt járni. Ebben az időben Né­meth Miklós reformkommu­nista kormánya vezette az országot. Ennek a kormány­nak, amely minden elődjétől előnyösen különbözött és ezért volt meglehetős el­fogadottsága is a közvéle­ményben, volt bátorsága függetleníteni magát az uralkodó párttól, legalábbis látszólag és egy bizonyos mértékig. Ez a moszkvai kö­telékek elszakadásának volt a következménye. (Folytatjuk.) ANTALL BÍRÁLTA CSURKÁT. Az Országgyűlés a nyári szünetet követően, hétfőn délután három óra után néhány perccel megkezdte nyári rendkívüli ülésszakának utolsó munkanapját. Antall József miniszterelnök napi­rend előtti felszólalásában kijelentette: Csurka István „po­litikai pamfletje” politikailag károsan és tévesen válaszol meg jelentős kérdéseket, s ezekkel a válaszokkal sem a 'miniszterelnök; sem a kormány, sem pedig'az MDF'nem azonosíthatja magát. Nem ért egyet ugyanakkor azzal sem, hogy a vitát nem a párton belül, hanem az ellenzéki saj­tótermékekben folytatták le pártjának tagiai. MEGÉRKEZETT A RO­MÁN KIADATÁSI KÉRE­LEM. Megérkezett a Leg­főbb Ügyészségre hétfőn délelőtt az a román kiada­tási kérelem, amelyben Ro­mánia főügyésze kéri Ale­­xandru Draghici, volt bel­ügyminiszter kiadását Ma­gyarországtól — közölte az MTI érdeklődésére dr. Hla­­vathy Attila, a Legfőbb Ügyészség főosztályvezetője. A múlt héten a román igaz­ságügyi minisztérium és a főügyészség közleménye alapján sajtójelentések ad­ták hírül, hogy a „kommu­nizmus pere” elnevezéssel folyó tényfeltárás napvilág­ra hozta az 1949—1954 kö­zötti időszak néhány konk­rét gyilkossági ügyét. Ennek alapján büntetőeljárás in­dult Alexandru Draghici tartalékos vezérezredes, volt belügyminiszterrel szemben, aki ellen letartóztatási pa­rancsot adtak ki. Románia főügyésze magyar kollégájá­tól Draghici kiadását kérte a két ország közötti jogse­gélyegyezmény alapján. Milosevityék célja az erőszakos változtatás A délszláv államokkal kapcsolatos londoni érte­kezlettől csodát aligha várhatott a világ közvélemé­nye. hiszen a helyzet annál bonyolultabb, hogy máról holnapra véget érjen az esztelen polgárháború. Am az elfogadott dokumentumok, a világpolitikát meghatá­rozó országok külügyminisztereinek nyilatkozatai már­is bizakodásra adnak okot. Közülük többen annak a véleményüknek adlak hangot, miszerint az eddiginél radikálisabb nemzetközi intézkedésekre számíthatnak mindazok, akik nem tartják magukat a megállapodá­sokhoz. A londoni konferencián bizottságokat alakítottak, amelyek hivatottak nyomon követni az elfogadott ha­tározatok maradéktalan végrehajtását, közülük az egyik pedig azt a feladatot kapta, hogy készítse elő a nürnbergi perhez hasonló bírósági tárgyalást, ame­lyen felelősségre vonják az emberi életek ellen elkö­vetett bűncselekmények szorgalmazóit. Ezt Butrosz Gáli. az ENSZ főtitkára különösképpen fontosnak tartotta, hiszen a vérontásért felelősök nem maradhat­nak büntetlenek. Mindennek dacára szomorúan tapasztalhatjuk, hogy Boszniában és Hercegovinában tovább tart a testvérháború. Szarajevóban a minap ismét vétlen em­berek életét oltották ki. Ugyanabban a köztársaság­ban — brit lapok jelentései szerint — immár angol kommandósok és arab harcosok is találhatók. Ez utóbbiak között, akik mohamedán testvéreiknek a se­gítségére siettek, akadtak olyanok, akik több évig Afgaiiiszlában harcoltak. Ott rutinra teltek szert, ami a gerillaharcokat illeti. Mentek, hiszen a szerbek nem egy hosnyák településről, üldözték éi a muzulmán vallá­sijukat. Ugyanakkor a szerbek sem érezhetik magu­kat biztonságban néhány boszniai városban, faluban. De nem kizárólag azok menekülnek, hanem mások is. akik a belgrádi propaganda hatására ügy vélik, a Vajdaságban van a helyük, hiszen ott „üres" családi házak, lakások „várnak" rájuk. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége nem véletlenül tiltakozik a lakosság etnikai összeté­telének erőszakos megváltoztatása miatt, mert a nap­nál is világosabb, hogy Milosevityéknck ez a végső cél­juk. Jelenleg 80 ezer boszniai szerbet szándékoznak telepíteni a Vajdaságba, ahol mintegy 10 ezer ma­gyar ember hazát, lakását ígérték nekik. A VMHK mindent elkövet. hog> segítséget nyújtson a menekül­teknek, de a Belgrád által sugalll kezdeményezéseket kifogásolja, hiszen azok egyértelműén a főként nem­­zoti kisebbségek állal lakta települések erőszakos et­nikai megváltoztatására irányulnak. Ezt viszont az E.N’SZ-dokumentumnk tiltják. A magyar diplomácia kétségkívül sikert ért el a londoni értekezleten, minthogy fenntartás néktil fo­gadták el a délszláv államokban élő nemzeti kisebb­ségekre vonatkozó, javaslatot. Bár Milosevity hallani sem akar a Vajdaság, Koszovó és Szandzsák különös státusáról, l’anity. Kis-Jugoszlávia kormányfője azzal fenyegette, ha nem hajtandó tiszteletben" tartani az erre vonatkozó dokumentumot, akkor követelni fogja, hogy mihamarabb váltsák le köztársaságeiniiki poszt­járól. Londonban valami megmozdult, ám ennek elle­nére sokan szkeptikusan tekintenek a délszláv álla­mokban tapasztalt válság megoldását szorgalmazó megállapodásokra. Miként az amerikai külügyminisz­térium délszláv ügyekkel foglalkozó osztályvezetőié fogalmazott, aki éppen a minap mondott le tisztségé­ről, az amerikai kormányzat, és néhány európai kor­mány egyszerűen képtelen felfogni, hogy az ebben a régióban kirobbant válságot nem szabad felületesen kezelni. Az eddig foganatosított szankciók ugyanis alig értek valamit. Ö hiába figyelmeztette kormányát «> radikálisabb intézkedések megtételére, süket fülekre tatáit. A továbbiakban nem kivan olyan kormány külügyminisztériumában ténykedni, amely csak ott fitogtatja hadi potenciálját, ahol az anyagi érdekei Ügy kívánják. Máshol. így a délszláv államokban is, hagyta, hogy öljék egymást az emberek, pedig a sze­nátus tagjai idejekorán óva intetlek a beláthatatlan következményekre. Az amerikai külügyminisztérium osztályvezetője nyilván tudta, miért vélekedett így, és miért fordított hátat a saját kormányának. Pusztakcresztúri * & 9 9 mi.^,.1.,kedd DÉLVILÁG -

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék