Reggeli Délvilág, 1992. szeptember (3. évfolyam, 205-230. szám)
1992-09-01 / 205. szám
Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán Csurka István tanulmánya (I.) Amikor 1987 szeptemberében, a Lakiteleki Nyilatkozat elfogadásával útjára indult aMagyar Demokrata Fórum, senki nem gondolt, s józan ésszel nem is gondolhatott gyökeres, és rövid idő múlva bekövetkező rendszerváltozásra. összefüggő egész volt a szovjet világrendszer, a történelem e szörnyetegének a testét ugyan gennyes sebek borították, és arcán már kivert a halálveríték, de senki nem tudhatta sem abban a sátorban, sem másutt, hogy a haláltusa meddig fog tartani. Különösen az nem volt világos, hogy a Nyugat, és annak vezető hatalma, az USA sietteti-e ezt az összeomlást, vagy pedig megriadva a Szovjetunió ellenőrző fedélzetének beroggyanásából, következő nukleáris és politikai kockázatoktól, valami mentőmozdulatra szánja el magát. A rendszer „reformerői"-nek, Gorbacsovnak és körének támogatása ez utóbbi feltételezést látszottak igazolni. Kétségtelen tény: a kétpólusú világ korántsem csak szembenállást jelentett az USA számára, hanem a gazdaságilag sokszor kellemetlenül erős szövetséges vetélytársak sakkban tartását is lehetővé tette. 1987-ben, s még utána, is a Nyugat által támogatott Gorbacsov kihasználása, és az ellene itthon is fellépő ősbolsevik erők visszaszorítása volt reálpolitika és az életesély. Ez azonban azt is jelentette, hogy a „kereteken” _a végeredményben — nem lehet túllépni. A Magyar Demokrata Fórum ehhez Lakiteleken azt tette hozzá, amit szellemi örökhagyói rábíztak: a reformok irányuljanak a MAGYARSÁG sorskérdéseinek megoldására. Ebben természetesen volt egy ellentmondás. Mindenki tudta, még ha ki nem is mondta, hogy a magyarság sorskérdéseinek megoldása, vagy legalábbis a teljes megoldás csak a kereteken kívül, csak egy másik rendszerben, a szovjet uralom alóli felszabadulással, és a pártállami rendszer teljes felszámolásával érhető el. Ebből az következett, hogy a lakiteleki gyülekezet nem a legjobb megoldást, hanem a legjobb lehetséges megoldást választotta, attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy a magyar társadalomnak ezzel a lépéssel teszi a legnagyobb szolgálatot. A Szovjetunióban megindult bomlási folyamatok azonban visszafordíthatatlanoknak bizonyultak. S miközben a Nyugat elmeditált azon, hogy a politikai támogatás kézzelfoghatóvá tételeként csekkekkel is, s ha igen, mekkora összegűekkel segítse a változását szervező reformkommunistákat, a szovjet birodalom nagyságához mérten kicsi robajlással összeomlott. A történelem döntött tehát, s nem a világpolitika legfelsőbb irányítói. Amikor tehát elismerjük, hogy a robajlás készületlenül érte a Magyar Demokrata Fórumot, akkor tárgyilagosan fel kell tennünk ezt a kérdést is: kit nem ért váratlanul? Mit tesz az, akit egy történelmi lehetőség készületlenül ér? Nyilvánvaló: rögtönöz. Mielőtt azonban súlyosan elmarasztalnék az MDF-et és a jelenlegi magyar kormányt sorozatos rögtönzéseiért, tegyük fel a kérdést, hogy a jelenlegi világpolitika melyik főszereplője nem ugyanígy, nagy elhatározásoknak feltüntetett improvizációkból állítja össze egyáltalán nem szórakoztató műsorát. Talán csak Kínában és Japánban " látható" valami tervszerűség és következetesség, és az izraeli politikának van meg a maga egyirányúsága. Kínát áthatolhatatlan tömegei, évezredes zártsága, életformájának egyszerűsége teszi és teheti magabiztossá. Kína van, Kínát csak tudomásul lehet venni, mint magát a Földet, vagy a tenger hullámzását. Japánt hasonló tulajdonságai mellett népének a munkához és a kötelességekhez való rendkívüli viszonya, és ebből következően a roppant mértékben felhalmozott munkatőke teszi erőssé, öntörvényűvé. Izraelt pedig az állandó veszélyeztetettség abroncsolja össze, a politikának és a nemzettudatnak állandó eleme a megelőzés. Európában ezzel szemben birodalomroncsok vannak. A második világháborúból mind a győztesek, mind a vesztesek súlyos presztízsveszteséggel kerültekki. Európa mindegyik hatalma, még a gazdaságilag legerősebb Németország is Washingtonban ellenjegyezteti lépéseit, s igyekszik jó pofát vágni ahhoz, hogy egy szövetségi rendszer keretében támogatják és ellenőrzik. A multinacionális nagyvállalatok beláthatatlan hatalommal rendelkeznek. Az egyes ember szabadsága, jóléte, fogyasztói tudata olyan létezési formák kialakulását ígéri, amelyeket csak világnyugalomban lehet tartósan fenntartani, ezt a békét azonban nyomor a jólét ellentétvonal mentén, a kettéosztott világ, az éhező és ennek következtében „hadra fogható” és mozgósítható embermilliárdok veszélyeztetik. Nagy feszültség van észak és dél között, a világállapot jellemzője a bizonytalanság. Mindez csak növeli az „európai kisállamok nyomorúságát”, jelentéktelenségét. Rosszul járnának, ha újra valamelyik európai állam tenyerelhetne rájuk, de így sem járnak sokkal jobban, amikoraz érdekkörbe kerüléshez tengerentúli engedélyre van szükség, s a sok tétovázás közben fokozódik lemaradásuk. Közép-Európában olyan alkalmazkodóképességre van ma szükség, nemcsak a politikában, hanem a mindennapi életben is, ami a történelemben, s a világ más tájain ismeretlen. Ennek az alkalmazkodásnak gyorsnak és azonnalinak kell lennie, tehát a rögtönzés itt életforma. A hibaszázalék természetesen magas. Az egyik, talán a legnagyobb hiba az MDF és a kormány múltjában, hogy ezt a ténykörülményt, az egyedül valóságunknak, kiszolgáltatottságunknak és magunkra utaltságunknak ezt az állapotát nem tárta fel. Nem tette nyilvánvalóvá, hogy a gulyáskommunizmus dögszagú szurdokából az új,, szabad, független élet csúcsára csak hatalmas, közös erőfeszítéssel lehet feljutni. . De hát ebben is van egy mentség: lehet-e erőfeszítést elvárni ma egy európai nemzettől? S ha elvárni nem lehet, szabad-e kérni? A mai fogyasztói s tévénéző embernek elsősorban komfortigénye van. Konrad Lorenz írta már 1972-ben: „A legserényebb háztartási alkalmazott is felháborodottan tiltakozna, ha olyan fűtéssel, világítással, fekvő- és mosdóalkalmatossággal ellátott szobát kínálnának neki, amilyen Goethe titkos udvari tanácsos, vagy akár Anna Amália weimari nagyhercegnő számára teljesen megfelelt volna”. Az emberek ma már nem képesek bizonyos nélkülözések és kemény munka árán, tartós erőkifejtéssel valamely célért küzdeni, mert nem is ismerik már a kielégülésnek azt a formáját, amely az így elért célban várja őket. Ehelyett az azonnali, a megvehető kis kielégülések váltak gyakorlattá, s ezt ösztönzik a reklámok is. Kockázatos tehát ennek a kollektív erőfeszítésnek az igényével előállni. A magyar társadalomban pedig különösen. Mert a Kádár-korszak a végtelen önkizsákmányolás évtizedeit hozta. Nagyon széles társadalmi csoportok vetették bele magukat a túlmunkába, a házépítésbe és a nyugatihoz hasonló életkörülmények megteremtésébe, és nagyon sok embernek sikerült is valami felemás luxust felhalmoznia. Az eredménye mindennek pedig az lett, hogy az emberek elfáradtak, a társadalomnak ma már egyre vékonyabb rétegei kaphatók efféle erőfeszítésre. A rendszerváltozás és a gazdasági szerkezet szükségszerű átalakulása pedig ezt még megtetézte a reáljövedelem csökkenésével, az életszínvonal süllyedésével és a hitelből élés lehetőségének az elvesztésével. Sok-sok családnak kellett tapasztalnia, hogy az, amit évtizedes kemény munkával megszerzett , sokszor az ügyeskedés is kemény munkává tud szépülni — az most, ahelyett, hogy a rendszerváltozás nagyobb szabadságában örömforrássá válna, elvész, de legalábbis veszélybe kerül. Ezt a megfáradt, házát, otthonát, életformáját féltő embert seregbe toborozná távoli célok zászlói alá? A KOMFORTIGÉNY, illetve a komfort esetleges elvesztése miatti ingerültség eleve kilátástalanná tesz minden nagy megszólítást, verbuválást. Ezért aztán ma egyetlen komoly európai párt és mozgalom sem fogalmaz meg távoli célokat, nem hirdet meg nagy gyűjtőerejű eszméket. Az azonnali kielégülések komfortizmusában ez képtelenség. Az MDF-nek pedig még egy különös oka is van, hogy nem mutathat fel távoli ormokra. Aki rögtönöz, s akit már rajtakaptak rögtönzésen, attól nem fogadnak el világmegváltó programot. A magyar helyzet nyomorúsága az, hogy más pártnak, erőnek, mozgalomnak még ennyije sincs. Ezért a társadalom már rálegyint a nagy intézményekre, az Országgyűlésre és az Alkotmánybíróságra és persze a pártokra, és hovatovább beletörődik a fej nélküli létezésbe. Tragikusan nincs tekintély ebben az országban. De addig nem is lesz, amíg a kormány rögtönzött pótcselekvésekkel kormányoz. Hiszen a társadalom, a hallgatag többség éppen azt várta el tőle, hogyha egyszer független, szabadon megválasztott, magyar, akkor alkosson független, öntörvényű, szabad magyar politikát és ne bújjon el ködös demokráciaszólamok és paragrafusok mögé, hanem tegye azt, amire felhatalmazták. Ennek első eleme kellett volna legyen az, hogy a kormány mondja meg, hogy mit akar és szakítson a rögtönzésekkel. Nehezet, majdnem lehetetlent kívántak tehát a választópolgárok az MDF kormányától. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen kis ország, amelyet Jaltában olyan könnyedén löktek oda Sztálinnak, amelyet oly rútul hagytak cserben 1956-ban, nem lehet olyan független, amilyen szeretne lenni. Ezt nemcsak tudják, de ösztönösen is érzik a szerencsétlenségükre magyarnak születtek. Van azonban egy minimuma a függetlenségre törekvésnek, amelyet elsősorban a belpolitikában és a nemzeti alapcélok kitűzésében teljesíteni kell, vagy ha nem lehet, ha azt sem engedik, akkor azt tudtára kell adni a népnek. A kormány ezt a minimumot nem teljesítette, és még csak kísérletet sem tett arra, hogy megmagyarázza. Nem is tehetett, mert ahhoz saját sajtó és vele együtt lélegző tájékoztatás kellett volna. A sajtót és a médiumokat viszont az első rossz rögtönzésével leadta a vele szembeni erőknek. Azóta viszont megvan az az állandó kényszeredett hivatkozása, hogy nem tudja céljait megvalósítani, mert a sajtó ellenséges és tetteit, szándékait félremagyarázza és elhallgatja. Ezzel a megállapítással aztán el is érkeztünk az MDF és a kormány rendszerváltozási történetének legkritikusabb pontjához, az úgynevezett Paktumhoz, a legellentmondásosabb rögtönzéshez. Mint már az előzőekben is jeleztük, a magyarországi rendszerváltozás két elütő alapszínű részből állt. Az első részt nevezhetjük rózsaszín résznek, ez a ’90- es választások eredményhirdetéséig tartott. Ebben a korszakban alakultak meg a ma a kormányt és az ellenzéket alkotó pártok, ekkor folytak a háromoldalú alkotmánymódosító tárgyalások, és ebben a korszakban tevődött fel a kérdés, hogy ha lesz valamilyen rendszerváltozás, akkor az milyen mérvű elitváltással, az uralkodó rétegeknek milyen kicserélődésével fog együtt járni. Ebben az időben Németh Miklós reformkommunista kormánya vezette az országot. Ennek a kormánynak, amely minden elődjétől előnyösen különbözött és ezért volt meglehetős elfogadottsága is a közvéleményben, volt bátorsága függetleníteni magát az uralkodó párttól, legalábbis látszólag és egy bizonyos mértékig. Ez a moszkvai kötelékek elszakadásának volt a következménye. (Folytatjuk.) Szelet vett, vihart aratott Csurka Istvánnak, az MDF alelnökének nagypublicisztikája, amely a Magyar Fórum hasábjain jelent meg. Már eddig is élénk viták kereszttüzében állt, föltehetően jóideig témát ad még a közgondolkodásnak. Olvasóink kérésére most folytatásokban adjuk közre az írást. ANTALL BÍRÁLTA CSURKÁT. Az Országgyűlés a nyári szünetet követően, hétfőn délután három óra után néhány perccel megkezdte nyári rendkívüli ülésszakának utolsó munkanapját. Antall József miniszterelnök napirend előtti felszólalásában kijelentette: Csurka István „politikai pamfletje” politikailag károsan és tévesen válaszol meg jelentős kérdéseket, s ezekkel a válaszokkal sem aminiszterelnök, sem a kormány, sem pedig'az MDF'nem azonosíthatja magát. Nem ért egyet ugyanakkor azzal sem, hogy a vitát nem a párton belül, hanem az ellenzéki sajtótermékekben folytatták le pártjának tagjai. MEGÉRKEZETT A ROMÁN KIADATÁSI KÉRELEM Megérkezett a Legfőbb Ügyészségre hétfőn délelőtt az a román kiadatási kérelem, amelyben Románia főügyésze kéri Alexandru Draghici, volt belügyminiszter kiadását Magyarországtól — közölte az MTI érdeklődésére dr. Hlavathy Attila, a Legfőbb Ügyészség főosztályvezetője. A múlt héten a román igazságügyi minisztérium és a főügyészség közleménye alapján sajtójelentések adták hírül, hogy a „kommunizmus pere” elnevezéssel folyó tényfeltárás napvilágra hozta az 1949—1954 közötti időszak néhány konkrét gyilkossági ügyét. Ennek alapján büntetőeljárás indult Alexandru Draghici tartalékos vezérezredes, volt belügyminiszterrel szemben, aki ellen letartóztatási parancsot adtak ki. Románia főügyésze magyar kollégájától Draghics kiadását kérte a két ország közötti jogsegélyegyezmény alapján. Milosevityék célja az erőszakos változtatás A délszláv államokkal kapcsolatos londoni értekezlettől csodát aligha várhatott a világ közvéleménye, hiszen a helyzet annál bonyolultabb, hogy máról holnapra véget érjen az esztelen polgárháború. Ám az elfogadott dokumentumok, a világpolitikát meghatározó országok külügyminisztereinek nyilatkozatai máris bizakodásra adnak okot. Közülük többen annak a véleményüknek adtak hangot, miszerint az eddiginél radikálisabb nemzetközi intézkedésekre számíthatnak mindazok, akik nem tartják magukat a megállapodásokhoz. A londoni konferencián bizottságokat alakítottak, amelyek hivatottak nyomon követni az elfogadott határozatok maradéktalan végrehajtását, közülük az egyik pedig azt a feladatot kapta, hogy készítse elő a nürnbergi perhez hasonló bírósági tárgyalást, amelyen felelősségre vonják az emberi életek ellen elkövetett bűncselekmények szorgalmazóit. Ezt Butrosz Gáli, az ENSZ főtitkára különösképpen fontosnak tartotta, hiszen a vérontásért felelősök nem maradhatnak büntetlenek. Mindennek dacára szomorúan tapasztalhatjuk, hogy Boszniában és Hercegovinában tovább tart a testvérháború. Szarajevóban a minap ismét vétlen emberek életét oltották ki. Ugyanabban a köztársaságban — brit lapok jelentései szerint — immár angol kommandósok és arab harcosok is találhatók. Ez utóbbiak között, akik mohamedán testvéreiknek a segítségére siettek, akadtak olyanok, akik több évig Afganisztában harcoltak. Ott rutinra tettek szert, ami a gerillaharcokat illeti. Mentek, hiszen a szerbek nem egy bosnyák településről, üldözték el a muzulmán vallásijukat. Ugyanakkor a szerbek sem érezhetik magukat biztonságban néhány boszniai városban, faluban. De nem kizárólag azok menekülnek, hanem mások is, akik a belgrádi propaganda hatására úgy vélik, a Vajdaságban van a helyük, hiszen ott „üres" családi házak, lakások „várnak" rájuk. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége nem véletlenül tiltakozik a lakosság etnikai összetételének erőszakos megváltoztatása miatt, mert a napnál is világosabb, hogy Milosevityéknek ez a végső céljuk. Jelenleg 80 ezer boszniai szerbet szándékoznak telepíteni a Vajdaságba, ahol mintegy 10 ezer magyar ember házát, lakását ígérték nekik. A VMHK mindent elkövet, hogy segítséget nyújtson a menekülteknek, de a Belgrád által sugallt kezdeményezéseket kifogásolja, hiszen azok egyértelműen a főként nemzeti kisebbségek által lakta települések erőszakos etnikai megváltoztatására irányulnak. Ezt viszont az ENSZ-dokumentumok tiltják. A magyar diplomácia kétségkívül sikert ért el a londoni értekezleten, minthogy fenntartás nékül fogadták el a délszláv államokban élő nemzeti kisebbségekre vonatkozó, javaslatot. Bár Milosevity hallani sem akar a Vajdaság, Koszovó és Szandzsák különös státusáról, J’anity, Kis-Jugoszlávia kormányfője azzal fenyegette, ha nem hajlandó tiszteletben" tartani az erre vonatkozó dokumentumot, akkor követelni fogja, hogy mihamarabb váltsák le köztársaságelnöki posztjáról. Londonban valami megmozdult, ám ennek ellenére sokan szkeptikusan tekintenek a délszláv államokban tapasztalt válság megoldását szorgalmazó megállapodásokra. Miként az amerikai külügyminisztérium délszláv ügyekkel foglalkozó osztályvezetője fogalmazott, aki éppen a minap mondott le tisztségéről, az amerikai kormányzat, és néhány európai kormány egyszerűen képtelen felfogni, hogy az ebben a régióban kirobbant válságot nem szabad felületesen kezelni. Az eddig foganatosított szankciók ugyanis alig értek valamit. Ő hiába figyelmeztette kormányát a a radikálisabb intézkedések megtételére, süket fülekre talált. A továbbiakban nem kíván olyan kormány külügyminisztériumában ténykedni, amely csak ott fitogtatja hadi potenciálját, ahol az anyagi érdekei így kívánják. Máshol, így a délszláv államokban is, hagyta, hogy öljék egymást az emberek, pedig a szenátus tagjai idejekorán óva intettek a beláthatatlan következményekre. Az amerikai külügyminisztérium osztályvezetője nyilván tudta, miért vélekedett így, és miért fordított hátat a saját kormányának. Pusztakeresztúri * & 99 mi....1.,kedd DÉLVILÁG -