Reggeli Délvilág, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-01 / 151. szám

Megharapták a rendőrt Szentesen Ingyencirkusz a Delelőben A június 26-i szombat esti műszak ugyanúgy kez­dődött a szentesi Delelő vendéglőben, mint a már megszokott hétvégék szá­zain. Utak vándorai fo­gyasztották ízletes vacso­ráikat, hogy teli hassal vághassanak neki a sötét, éjszakai aszfaltnak, gond­talan fiatalok randevúz­tak, hogy innen indulja­nak a „szombat esti tánc­ba, kiöltözött városszéliek táncoltak az orgonista la­kodalmas muzsikájának ritmusaira, magányukba temetkező, csendes része­gek emelték bánatos sze­meiket a megváltást ígérő égre. Ebbe, a szinte már csa­ládias légkörű napnyugtá­ba érkezett meg Szabó Ferenc, és neje, Czuci Te­rézia, hogy szárazságtól égő torkukat némi alko­hollal locsolgassák. Lát­szott rajtuk, hogy efajta szomjoltó tevékenységüket már gyakorolhatták aznap, de ártalmatlannak látszot­tak, csak magukkal foglal­koztak. A pincérek azért sűrűbben oda-odapislantot­­tak a párocskára, mivel azok nem kifejezetten csendességükről, szerénysé­gükről voltak híresek. Rö­vid idő elteltével igazuk lett a gyanakvó felszolgá­lóknak. Szabó először csak minősíthetetlen hangon szapulni kezdte élettársát, amiben az asszony sem maradt adósa. Ez annyira felbosszantotta a teremtés koronáját, hogy a parázs vita pillanatok alatt egyol­dalú verekedéssé fajult. A személyzet már nem bírta nézni, hogy a zúgó pofonn­októl földre került — to­­ábbra­­ is átkozódó — asszony ura rugdosásait is kénytelen elviselni, és mi­vel rájuk nem hallgattak, rendőri segítséget kértek. A kiérkező URH-sok látványától Szabó úr azon­nal jobb belátásra tért, s ha ígéretet tett arra, hogy a varjú vájja ki a szemét, ha még egyszer gyönyörű­séges hitveséhez ujjal is hozzányúl. A rendőrök ezt örömmel fogadták, és mi­vel súlyos sérülés nem történt, csak a helyiség el­hagyására szólították fel a kedves vendégeket. Na, ekkor jött a meglepetés. Az eddig sértettként sze­replő kapatos asszonyság leült a vendéglő elé, és kerek perec, kijelentette: Ő innen el nem megy, ő szomjas. Sem Szabó úr, sem a biztos urak jobb belátásra bírni nem tud­ták, sőt, rendünk őreit el­kezdte minősíthetetlen hangon szidalmazni, becs­mérelni. Amikor igazolásra, magánszámának befejezé­sére felszólították, lefeküdt a földre, és fülrepesztő si­­vítozások közepette, a lá­bával kapálózva, megrug­­dosta az intézkedő járőr­­vezetőt. A rutinos zsaruk ezt már nem tűrhették to­vább, ezért a már jól be­vált „gólya viszi a fiát” módszert alkalmazva, kí­vánták a­ hősnőt gépkocsi­jukba téve előállítani. Nai­van azt hitte mindenki, ezzel végre befejeződött az ingyen cirkusz, amikor az italgőztől fűtött nő hirte­len mozdulattal, erőteljesen beleharapott az egyik rendőr vállába. Itt már nem volt mit tenni, csak könnygázt használva, tud­ták lehűteni a vehemens Szabónét. Ezek után az orvosi ügyeletre siettek, ahol mind az előállított nőt, mind a meg­harap­ott zsarut ellátták. A megmart rendőr sebét fertőtlenítet­ték, és tetanuszt­­is kapott, mivel az emberi harapás veszélyesebb egy veszett kutya marásánál is. tör. Tűhegyi Sándor­, vá­­rosi rendőrkapitány ki­vizsgálta az esetet, és meg­állapította, hogy a rendőri intézkedés teljesen jogsze­rű volt Az esetet hivata­los személy elleni erőszak gyanújával az ügyészség vette át. Az intézkedő jár­őrök csak annyit mondtak el az ügyről: Kutya egy helyzet volt! — vega — Makói hallássérültek panaszai Csak magukra számíthatnak Pest után Csongrádon a legmagasabb a hallássérültek aránya a megyék között, s ez a magas arányszám minden bizonnyal Makóra is érvényes, hiszen a Hallássérültek Országos Szövetségének makói csoportja csaknem három­száz tagot számlál. A taglétszám tavaly hét fővel gyara­podott, a csoport szövetségtől kapott támogatása viszont radikálisan csökkent, tudtuk meg Farkas Páltól, a makói csoport titkárától félévnyitó gyűlésükön. A makói hallássérültek csoportja igen nehéz helyzet­ben van. Noha az önkormányzat ingyenesen biztosít szá­mukra helyet — még a közüzemi költségeket is fedezi — a többnyire nyugdíjasokból álló tagság alig-alig tudja elő­teremteni a működés költségeit. Mindezt tetézi, hogy a csoport a HOSZ-tól tavaly 13 ezer forint támogatást ka­pott, idén viszont csak háromezret. Ez az összeg úgyszól­ván nevetséges — vélekedett Farkas Pál, s több sorstársa, mondván: ez fejenként tíz forint, még egy levél postakölt­ségét sem fedezi. Dura Béla, a megyei elnökség, egyúttal az országos szövetség képviselője erre azt válaszolta, hogy a HOSZ érdekvédelmi szervezet, éppen ezért jövőre még ez a 3 ezer forint sem jut el Makóra; a működési költsé­geket teremtsék elő a klubtagok, vagy keressenek támo­gatókat. Farkas úr erre azt kérdezte, hogy lehet, hogy a helyi csoportoknak nyújtott támogatás csökken, miközben a Hallássérültek Országos Szövetsége — a tavalyi 30 mil­liós támogatás után — idén 52 milliót kapott a költségve­tésből? Hová tűnik a pénz? Amikor Farkas Pál a vezető tisztségviselők fizetése felől is érdeklődni kezdett, Dura Béla (meg sem várva a mondat végét) indulatosan kiro­hant a teremből. Ezen valamennyi klubtag felháborodott. Farkas Pál kijelentette, hogy a megyei vezetőség követ­kező gyűlésére el sem megy, majd — lehiggadva — két­ségbeesésének adott hangot. A klub programterve színvo­nalas: a makói hallássérültek minden héten találkoznak, terveznek közös kirándulást, biliárdversenyeket, a névna­pok, jeles napok közös megünneplését, de hogyan fogják mindezt megvalósítani, ha nem lesz pénz? A vállalatok, vállalkozók maguk is nehéz helyzetben vannak, az önkor­mányzat pedig így is nagyon nagy segítséget nyújt a klub­terem ingyenes biztosításával . . . Úgy tűnik, a makói hal­lássérültek ez évben úgyszólván csak magukra számíthat­nak. (szabó) (Folytatás az 1. oldalról.) a piaci elvárásoknak, a ki­nyílt európai szemeknek is tetszetős produkciókra és produktumokra képes mű­szaki, technológiai színvonal megteremtése kínálkozott. Vagyis, a már korábban megkezdett, de elvetélni látszó fejlesztések tovább­vitele, befejezése egy, az előbbi kívánalmaknak min­den szempontból megfelelő beruházásba ágyazva. Igen ám, de miből? A kormány, illetve az ÁVÜ a privatizá­ció — térségünkre, s az érintettekre nézve — egyik legbölcsebb döntéseként, a nyomdai korszerűsítés, mint érték- és vagyongyarapító technika mellé állt, állami támogatással, hitellel, garan­ciavállalással Egy kondíció­jában megerősödött, ver­senyképességre trenírozott, európai színvonalra gépesí­tett vállalatot az átalakulás utáni privatizáció során, mint nagy értékű állami vagyont lehet majd értékesí­teni. No, de melyek is azok a nagy léptékű változások, melyek a Szegedi Nyomda házatáján mostanság törté­nőinek? Így, a kissé már feledésbe merült nyomdász­nap apropóján is, válaszért Kónya Antal főmérnökhöz, a beruházás műszaki irá­nyítójához fordultam. — Főmérnök úr! Még a kívülállók is látják, hogy a Szegedi Nyomda „rendszer­váltása” egyszerre két he­lyen is zajlik: a Fekete sas utcai épülete ahogy „megy össze”, úgy terebélyesedik a valamikor csak a tanmű­helynek otthont adó Mak­kosházi körúti telephely. — Pontosan így van. A belvárosi épületegyüttes to­vább nem fejleszthető, s egyébként sem ipari terme­lésre való. Lépni innét már csak kifelé, északra, a Mak­kosházi körútra lehetett. Ahol felépült egy 2600 négy­zetméteres csarnok, vala­mint egy 250 négyzetméter alapterületű, kétszintes ener­giafogadó és átalakító blokk. Ezen építési beruházások bekerülési költsége 120—130 millió forint. Ezzel párhuza­mosan futott a gépi fejlesz­tés programja is, mintegy 1,7 millió német márka — durván 100 millió fo­rint — értékben. Itt jegy­zem meg, nagyon kedvező importlízing-konstrukciót si­került kialkudnunk német partnereinknél. — Kérem, említsen meg néhány gépet, berendezést legújabb szerzeményeik kö­zül, s érzékeltesse olvasó­inkkal, mire képesek ezek! — Elöljáróban annyit, hogy ezek a gépi fejleszté­sek a klasszikus nyomdai tevékenységet erősítik, egy­részt szintentartással, más­részt korszerűsítéssel, a technológiai sorba illeszke­dő, nagyobb teljesítményű és kapacitású gépegységek munkába állításával. A könyvgyártás — Magyaror­szágon hagyományosan egy helyen végzett — mindhá­rom fázisára, a formakészí­tésre, magára a nyomtatás­ra, s a kikészítésre, vagyis a kötészetre gondolok. Ez utóbbi kapacitása akkora, hogy annak 60 százalékára nyugodtan bérkötést vállal­hatunk. Ami pedig a gépe­ket illeti, büszkeséggel em­lítem a Miller gépgyár OP 8-as ofszet rotációs nyomó­gépét, ami ugyan nem új, de garanciával generálfel­­újított, s nyugodtan állítha­tom, európai rangú és mi­nőségű teljesítményre ké­pes, leheletfinomnyi az ér­zékenysége. A kötött köny­vek „testét” előállító gép­sor a Siglock délnémet cég­től származik, mely nem­csak gépeket, hanem köny­veket is gyárt, így folyama­tos a technológia tökélete­sítése. Nem túlzás, amit a tőlük vásárolt gépsor tud, az világszínvonal; a karto­nált könyveknél az Ehler Mann név a márka, az ív­összehordó öszeépítve a ra­gasztóművel. Aztán említ­hetném a háromkéses vágó­gépünket, vagy több tavalyi beszerzésünket is, mint például a négyszínű nyomó­gépünket, a hajtogatót és másokat, melyekkel akkor éppen a kötészet elejét erősítettük meg. Mára az egész kötészeti gyártósor egyes elemei tökéletes kom­patibilis egyensúlyban van­nak egymással. A kiváló minőségi mutatókon" kívül a teljesítménynövekedés is eléggé beszédes, hisz példá­ul míg korábban a kötött és kartonált könyvből fél-, illetve 2 millió darab gyár­tására voltunk képesek, a fejlesztés után 5, illetve 10 milliós a kapacitásunk. — Kónya úr, a potenciá­lis lehetőség tehát már adott, de véleményem sze­rint most jön a másik nehe­ze, a piacszerzés. Milyenek az esélyek? — Való igaz, az elkövet­kezendő időkben a reflek­torfénynek a piackutatók, az üzletkötők, a kereskedők, vagyis a marketing felé kell irányulnia. Meggyőződésem, hogy a 25-26 milliós havi termelési érték néhány hó­nap alatt 40 millió fölé emelhető., Lineáris progra­mozással optimális marke­tingmunkát teljes piaci fel­futást és ideális termékösz­­sze­tételt feltételezve, azt számolgattam, hogy „csúcs­ra járatva” milliárdos is lehet árbevételünk. Mondok néhány lehetőséget:­- nagy hagyománya van nyom­dánkban a természettudo­mányos — matematikai, fi­zikai, kémiai, műszaki — könyvek nyomásának. Olyat tudunk — például emeletes törtek, matematikai jelek szedése —, melyet csak ke­vesen. Másik erősségünk, a szabad kötészeti kapacitá­sunk iránt más nagy nyom­dából — Kossuth, Révai, Alföldi — is érdeklődnek, mivel náluk éppen ez a szűk keresztmetszet. Világ­­színvonalú technológiánk je­lentősen megnöveli export­­lehetőségeinket. Szinte vala­mennyi jelentősebb európai nyelv benne van a gépben. Most éppen svéd nyelvű könyvek mennek a gépso­ron. A déli válság elhúzó­dása sajnálatosan meghiú­sítja vajdasági reményt kel­tő pozícióinkat. — Vajon majd árban ver­senyképesek tudnak-e ma­radni akár a nagy, akár a kis nyomdákkal szemben? — Úgy látom, hogy igen. A Vajdaságot említve is erre apelláltam. Egyébként azzal, hogy most már a tel­jes termelési vertikum az új helyén működhet, máris javultak fajlagos költsége­ink. Tehát úgy érzem, ár­ban is versenyképesek tu­dunk lenni. Ami a kis nyomdákat illeti, azok álta­lában a gyártási fázisok egyikét, vagy másikát tud­ják csak, s teljesítményük is lényegesen alacsonyabb. __ Főmérnök úr, beszél­getésünket ismét komorra fordítva, ígéretes fejlődé­sükben törésvonalat látok felfedezni: csődeljárás fo­lyik a Szegedi Nyomda el­len .. . — Valóban, a beruházá­sok finisében likviditási problémáink adódtak. Má­jus 6-án megjelent nevünk a csődértesítőben. A csőd­eljárást azonban én úgy fo­gom fel, mint aminek nor­mális esetben lennie kell: ez a három hónap a meg­billent pénzügyi egyensúly helyreállításának időszaka. Lélegzetvétel. Készülünk a jövő hónapban esedékes csődegyezségre. Meggyőző­désem, hogy hitelezőinkkel meg tudunk egyezni. Opti­mizmusom nem légből ka­pott, hisz a Fekete sas ut­cai 4 ezer 200 négyzetméte­res ingatlanegyüttesünk ko­moly potenciális vagyont jelent. Hogy ez minél előbb mobilizálható legyen, egy ügynökséget bíztunk meg az árusítással. Amint ezál­tal pénzünknél leszünk, tud­juk finanszírozni tartozása­inkat. A csődegyeztetésre készített csomagtervünket megalapozottnak tartom. * Tegyük hozzá, adja Isten, úgy legyen! Valahol félel­metes és a jövőbe vetett re­ményt roncsoló jelenség lenne, ha a ma jellemző kis- és nagykereskedelmi vállalkozások mellett éppen a régiónkban olyannyira ritka termelő beruházásnak kellene elbuknia. A közel 230 milliós beruházást már csak közös felelősségből is csak átsegíteni szabad a holtponton. A ráció s a mo­rál egyaránt ezt kívánja. Az újjászülető Szegedi Nyomdát, mint térségünk egy kis európai szintű ter­melő szigetét nem vetheti ki magából a nemzettest! Lapunk, a Reggeli Délvilág, mely naponta születik újjá az értő szegedi nyomdász­kezekben, különösen is szo­rít a most már igazán csak karnyújtásnyira levő — de még el nem ért — sikerért! ÖRFI FERENC Nyomdavarázs Makkosházon DÉLVILÁG 1993. júl. 1., csütörtök

Next