Reggeli Délvilág, 1995. augusztus (6. évfolyam, 178-204. szám)

1995-08-23 / 197. szám

Közéleti Kávéház Sikeresek Vannak sikeres, fejlődő cégek Szegeden is. A mondat banális, de tartalma örömteli. Mert ez mun­kát, megélhetést jelent családok számára, reményt hogy azért csak van még jövő. Az persze mélyebb kérdés, bár lehet, megválaszolni képtelenség, mi a titka egy-egy si­keres vállalkozásnak? A Közéleti Kávéházban most a Tápéi Házi­ipari Szövetkezet elnöke Katona Ferenc és a Fészer-Elektroprofil Kft. elnöke Lakatos Jenő urak beszélgettek Szűcs Ágival. A tápéiak sokunktól ismert munkából éltek, pénzeltek, fej­lődtek éveken át: a környékbeli sásból, gyékényből fontak min­denfélét, de tekintve világunk ke­gyetlen szakosodását, jobbára egyféle terméket: székbetétet, üléslapot szaknyelven. Ezt egy tápai asszony tanulta meg a fran­ciáknál még valamikor a 60-as években a sitten. Igen, mert ak­koriban a franciáknál már csak ott szőttek sásból. Megtanulta, hazahozta a művészi technikát és azután a 80-as években a tápai szövetkezet évi 100 millió Ft fö­lötti exportot kasszírozott éven­te, az üléslapokból. Igen, de két gond is támadt idővel. Az egyik, hogy megjelent a kínai konku­rencia, amely ugyan nem olyan szép, nem olyan igényes, mint amit a “világ közepén” szőttek, de olcsó és rengeteg. A másik gond, hogy a tápaiak meggazdagodtak a gyékényből, a gyerekek már nem a “gyékényen nőnek fel” ha­nem a játékok között. A gyékényes pedig lekerült a kamrába, ahol a gyerek nem látja, nem tanulja meg. Kénytelenek voltak profilt váltani és ma polcokat gyártanak műanyaggal bevont drótból, igen nagy sikerrel. Hazánk éghajlata melegszik, mind kevésbé érezzük úgy a nö­vekvő nyári forróságban, hogy a légkondi luxus. Legfeljebb csak az ára miatt tennénk. És világí­tani is kell, de korszerűen, ener­giatakarékosan és mégis eszté­tikus világítótestekkel, meg per­sze hagyományos formákkal. Eh­hez azonban vevők kellenek, akik fizetőképesek és értékelik a minőségi munkát, a megbízha­tóságot. Egyik követelménynek sem könnyű eleget tenni a mai világban, amikor minden bizony­talan és hasonlóképpen pénzte­len. Lakatos Jenő vezetésével egy fővárosi cég szegedi foliáléja örö­köseként indult a rendszerváltás idején a Fészer-Elektroprofil Kft. és ma léteznek, sőt prosperál­nak, igen korszerű és modern nyugati óriásokat képviselve tér­ségünkben. Titkuk? A kora 70-es években indultak útjukra, és az akkori csapat értékeit személyekben és tárgyakban egyaránt meg tudták őrizni. Sőt gyarapítani első osz­tálybeli, kiváló koponyákkal. Ezért ma van tapasztalt gárdá­juk, van összetartásuk, önbizal­muk és önbecsülésük. Nem le­fejezték a gárdát, hanem segítet­ték az értékek kiválasztásában. Megbecsülték az emberi ténye­zőt. Csak az újságíró kötelező semlegessége tart vissza, hogy nem mondtak ellen például sze­gedi nagy intézményt, amely ép­pen az ellenkező úton jár, s amely ebből adódóan rettenetes károkat szenved. Azt a csapatot juttatták vezető pozíciókba Tá­pén és a Moszkvai körúton, ad­tak számukra döntési lehetősé­get, amelyik megbecsülte ezeket a munkahelyeket és dolgozik a cégekért. Áldozatvállalás, lelke­sedés, kitartás - sorolta Lakatos Jenő igazgató vezető munkatár­saitól az elvárt, megkívánt tulaj­donságokat. Milyen érdekes, ezek erkölcsiek! Egy üzletember követelményeiről sokáig azt hal­lottuk, csak anyagiak lehetnek. Tévedtünk. Bár az is igaz, Kato­na Ferenc és Lakatos Jenő urak sikeres üzletemberek. T. L. Hogy Verus nem szól, hazain­dul, itatni kell a kisborjút, percen­ként bőg a jászol mellett. Az anyja kiponyvázva a sömlyéken, minden bőgésnél felkapja a fejét, ránt egyet a kenderkötélen. A nap még izzik a tarlók felett, szél lengedez, hetek óta a forró, esőtlen szél. Az utak felszáradtak, még a kerékpár is kifarol, tolni kell a kiégett, száraz homokban. A szárazság kiszippantotta a lapo­sokból a vadvizeket, barnára, szür­kére égett a határ, a tarlók felett sebesen csattogtatják szárnyukat a tetőkről felröppent galambok. Ilyenkor az ember, ha teheti, behúzódik a szobába, várja a hű­vöst, az alkonyatot, mint Mihály, aki esztendőn jött ki újra a tanyá­ra. Az udvarok csöndesek már, megetették a jószágokat, nem lát­ni teremtett lelket. Csak Mihály kerékpárja után porzik a székelt út, amint Verusék előtt befordul a füves járóra. - Időben gyüttél! - Verus ma­ga kelletve mosolyog­­, mindjárt lémén a nap! - Először még fe kell mennöm az Imréhen. Tudod, a Kispál Im­­réhen! Boristába! - Ösmerem! Mit akarsz vele? - Üzent a jogász a lányának! Főzötték hozzánk, a műhelybe. - Ládát szögezni? - Affenét! Nehogy mán higyjed! - Hát?... - Majd főzi a feketét! Meg kí­­sérgeti a jogász urat! Határszem­lére! - Meg az erdőbe! - Elkísérheti éppen, oda is! - Annak se véna elég a világ összes lánya vagy asszonya! - Ne irigykedjé! - Dehogy irigyködök! így tudja a tagság, én csak utánuk mondom. Mihály megkeresi a kerékpárt. -Jó van, elentem! Majd be­szélgetek az Imrével, ameddig be­­sütétedik. A kutyát addig tüntesd el, ne lármázzon! - Hová tüntessem? - Kössed a góré alá! Onnan nem lát a kapudon! Verus elköti a kutyát, aztán le­megy a nyári konyhába, amely mindig zárva van, ott nem szokott vendéget fogadni. Rozit, ha átjön, a felső konyhába kíséri, a nagy házba. De Rozit furdalja a kíván­csiság, a múltkor, mintha megté­vedne, indult a lenti konyha felé. - Ne oda mengjünk! Rendet­­lenség van, le se tudunk ülni! Rozi gyanakszik, már arra is gondolt, Verus talán új szobabú­tort vett, betették a konyhába, s egyelőre nem akarja, hogy valaki megtudja. De hát ezt nem lehet sokáig titkolni, pláne a szomszéd előtt, meg aztán új bútorral in­kább kérkedni szoktak az asszo­nyok. Nem tudja még, legfeljebb sejti, hogy Ács Miska szeretője a Verusnak, s talán a nyári konyha a titkos találkahelyük. Sötétedett, a házakat belepték a pávák, a műúton amelyik úgy szeli ketté Átokházát, mint élesre kifent kés a rozskenyeret, autók fényei pásztáztak. Felgyújtották az udvari villanyokat, megfejték a te­heneket, megetették a süldőket, malacokat. A fatársok között föl­éledtek a tücskök: cip, cip, cirip, itt vagyunk a füvek alján, jól érez­zük magunkat, ciripelünk a bé­káknak, hogy el ne aludjanak. Mihály beosont a tanyába, a ku­tyát elnyomta a meleg, szunyókált, fenn, a nagy házban villany égett az előszobában. Valaki eloltotta a villanyt, Verus jött ki az udvarra, félúton találkoztak. Mihály átka­rolta, magához ölelte, érezte a tes­te melegét. - Itt vagyok! Igyekeztem, nem akarom, hogy az éjfél itt éljen! - Mindig sietsz! - Verus duz­zog, kibontakozik az ölelésből. - A tata? - Fönn vót idáig, rosszul vót, nem tanáta a helyit. Forgolódott, adtam még neki gyógyszert, mer úgy nézem, az eddigi adag mán kevés. - Mit mondtál neki? - Hogy átmék Rozidon! De ha érkeztem, főnézek még hozzá! A hold áttört a párákon, eny­hült a vaksötét, az eperfák ágai előtűntek az udvar szélében. Csörtető, neszező hangokkal telt meg az éjszaka, a kanális felől felugattak a kutyák, rókát haj­­hásztak a rozstartókon. A sövé­nyek alatt, a füves tankákban le­lapultak a bíbicek, riadtan várták, hogy a rókát elűzzék a kutyák az erdő felé. A csaholás, ugatás ha­ladt, hullámzott, a róka mene­kült, vitte az irháját a fák közé. Kisszállás felől vonat füttyentett, a hang szétterült a tarlókon, az­tán elgyöngült, csak a vonat za­katolása hallatszott. A hold fénye erősödött, bevilágította az égbol­tot, ahonnan a csillagok lefelé szórták a fényt, vigyázták a cse­­nevész, ritkás fenyőerdőt, a kidőlt nyárfákat az utak mentén, a há­zakat, melyek most lefekvéshez készültek az éjszakában. (Folytatjuk) Molnár György 1995. augusztus 23., szerda A tavalyinál hárommal keve­sebbet, 11 bemutatót tervez új évadjában a Szegedi Nemzeti Színház. Tegnap délelőtt az évad­nyitó társulati ülésen Kormos Ti­bor igazgató arról beszélt, hogy a teátrum “modern kulturális marketinggel” kíván működni. Ennek sarkkövei a direktor sze­rint a nemzeti színházi lét felvál­lalása, továbbá, hogy mindhárom tagozatban megfelelő művészek állnak rendelkezésre a színvonal biztosításához. A színház “színes, változatos, érdekes” műsortervet állított össze. Az évadnyitón köszöntötték a társulat új tagjait, többek között Borbáth Ottilia és Czifra Krisz­tina színművészeket, Michaela Brzezinkát, a Szegedi Kortárs Ba­lett új tagját. Mind a két ház szeptember 22-én este nyit. Ekkor a Nemze­tiben Csajkovszkij Anyeginje, a Kamarában a Svejk kerül szín­re. Az első prózai bemutató a Hyppolit, a lakáj lesz. Ezt Se­regi Zoltán rendezi, Hyppolit Sinka Károly, Schneider Király Levente, Schneiderné Ilőgye Zsuzsa lesz. Az opera első premierje ok­tóberben Puccini Turandotta. Ezt debütánsként Kovalik Ba- Kevesebb bemutató, színes repertoár Évadnyitó a színházban Jázs rendezi, a főszerepekben Kó Tündét láthatja-hallhatja a Misura Zsuzsát, illetve Szilfai publikum. A másik bemutató Mártát, Bandi Jánost és Fran­ Verdi A végzet hatalma című operája. Ennek rendezője Gal­­góczy Judit, karmestere Pál Tamás. Folytatódik a Kamará­ban a gyerek-operaelőadások sorozata. Idén a Szerelmi báj­ital költözik ide. A rendező To­rony­kőy Attila. Lesz egy másik gyerekelőadás: Mark Twain klasszikusa, a Koldus és ki­rályfi. A próza programjában szerepel Feydaeu Bolha a fülbe című bo­hózata, Shakespeare vígjátékát, a Windsori víg nőket Iglódi István állítja színre, és Szegeden fog ren­dezni egy darabot Gaál Erzsébet is. A balett erre az évadra egy pre­miert tervezett. A direktor a társulattól odaadó munkát kért. M. T. Pillangókisasszony Az elmúlt évad két sikere: Svejk Amúgy jól elvagyunk Nézem a Juszt műsorát és igyekszem a “másságot” tisztelő, mostanság nálunk elvárt érzé­sekre szorítani magam. De hová is jutnék­ nánk e megértő tiszte­let híjával? Szóval két hajlékta­lanról szól a riport, akik törté­nete amúgy szívszorító, hiszen előéletük tarthatatlan szorításá­ból az ital látszott egyedüli kiút­­nak, amit ímhol megleltek. Kór­házba kerülésük közvetlen előz­ménye az a szurkálós, elborult el­méjű verekedés volt, aminek oka mára már előttük is ködbe vész. Most fehér ágyban alsza­nak és végre nem kell sorban állniuk a levesért, napjában há­romszor tálcán hozza a nővér az ennivalót. Hja, betegek mert megszúrták egymást, jár nekik a kórház. Hogy kikerülnek innét vagy sem, az most még nem megítélhető, hiszen egyikük a teásüveget is alig bírja remegő kezével a szájához emelni. Be­tegek tehát alkoholtól, késtől és az egész életüktől. Ha tényleg tö­rődne velük a hatóság, hát vala­mi otthonfélébe kerülnének in­nen, nem vissza az utcára és nem is itt próbálnának megka­paszkodni... A riport látványa felkavaró, s mint cseppben a tenger, előre ve­títi a hasonló helyzetek kérdése­it. Mi lesz ezután, ha a megszün­tetendő 9-10 ezer kórházi ágy dí­jával az ilyen elesettek csak a kli­nikákon kapnak helyet? Beveszik őket? Vagy mint Sz. főorvos úr visszakérdez: a rendelőintézeti kötözés után viheti haza magá­hoz? Mert a megszüntetendő ágyak pufferolták is a speciális, magas felkészültségű intézmé­nyeket, hiszen az egészségügy hi­erarchikus rendszerű. Most ez a puffer eltűnik, de a beteg meg­marad, sőt­­ sokasodik! Végül is ki veri itten a csalánt kinek a kukijával, hallom a klasszikus kérdést, majd indok­lásul az esetet, mi megesett. Történt pedig, hogy hangula­tos ökörködésre került sor a nép­szerű üdülőhelyen, zsákbafutás/ kakálás csakúgy szerepelt az el­mebajnokságon, mint rodeó. En­nek műfajában egy műbikát kel­lett megülni­­ percekig. Nem to­vább, mert a győztes percei is te­nyérnyi bőrtelenségeket, sajgó kukifájdalmakat és ülepzúzódá­­sokat okoztak. Meg egy üveg whiskyt. Az italt a szervezők fi­zették, a bevételből, a sebek ápo­lási költségeit, majd ráadásul a kéthetes táppénzt­ői valamen­nyien. Amúgy jól elvagyunk. (tráser) 5

Next