Reggeli Délvilág, 1996. január (7. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-02 / 1. szám

December 17-én ünnepelte 70. házassági évfordulóját Vásárhe­lyen a Rajki házaspár meghitt csa­ládi légkörben. Az ünnepeiteket leányuk, unokái, dédunokái kö­szöntötték. A megyei jogú város képviseletében Novák Imre pol­gármester-helyettes köszöntötte az ünnepeiteket a Korona Ékszer házassági évfordulón. Mi az ün­nepség után beszélgettünk az idős házaspárral. Rajki Sándor 1903-ban, felesé­ge, Horváth Etelka 1906-ban szü­letett az orosházi tanyavilágban. Egész életüket a tanyán töltötték - mondja Sándor bácsi. Szomszé­dok voltunk, együtt nőttünk fel, kisgyermekkorunk óta ismertük egymást.­­ Hogyan teltek a gyermekéve­ik? — Nekünk, gyerekeknek jó volt, élveztük a tanyai szabadságot. Egymás szomszédságában él­tünk, kisgyerekként Etelkával együtt legeltettük a jószágokat - marhákat, sertéseket, libákat, kacsákat. Akkor fordult rosszabb­ra sorsunk, amikor apáinkat el­vitték katonának. Édesapám négy évig volt katona, átélte az első vi­lágháború borzalmait, többször sebesült, megjárta Galíciát, Szer­biát, de 1918-ban hazajött. Etel­ka néni papája szerencsésebb volt, őt az egészségügyiekhez hív­ták be, s két év szolgálat után ha­zaengedték. Iskolába is együtt jártunk, mégpedig tanyai iskolá­ba. Szórakozási lehetőség az ol­vasókörben és a gazdakörben adódott. Szerettünk beszélgetni, táncolni. Alig akadt olyan rendez­vény, amelyen ne vettünk volna részt. - Házasság? -1925. december 17-én esküd­tünk, előtte egy évig jegyesek vol­tunk, abban az időben illett kivár­ni az egy évet. Esküvőnk után két évig édesapámnál, majd utána öt évig a feleségem szüleinél lak­tunk. Közben a családi birtokon dolgoztunk, s a hét év alatt annyi­ra gyarapodtunk, hogy önálló ott­hont tudtunk teremteni szintén tanyán. Először csak nyolc kishold földet béreltünk, később már 20 holdat. Életkörülményeink tűrhe­­tőek voltak, igaz a tanyán nem vol­tak nagy igényeink, soha nem szű­kölködtünk. - Hogyan élték át a második világháborút? - Nem voltam katona, igaz há­rom évig tartalékosként nyilván­tartottak, de nem hívtak be. Kicsit szűkösebben éltünk, mint koráb­ban, különösen akkor, amikor az oroszok bejöttek. Hozzánk is „el­látogattak”, és minden jószágun­kat elhajtották, de nem bántottak bennünket. - Mi történt a háború után? - Tovább dolgoztunk a tanyán, közvetlenül a háború befejezése után nagyon szűkösen éltünk, az ötvenes évek elején a padlást is le­söpörték, nem győztünk fizetni az adót. A Rákosi-rendszert nagyon megszenvedtük. Ha kifizettük az adót, másnap már megint jöttek - mondván fizessünk, mert hát­ralékunk van. Ez után „önként” beléptünk a szövetkezetbe, az ’56- os forradalom után feloszlott a tsz., pár évig gazdálkodtunk, majd 1960-ban újra szövetkezeti tag let­tem. Nem panaszkodom, az épí­tőbrigádban dolgoztam, jól keres­tem. Közben Etelka néni a tanyán jószágokat nevelt, ami majdnem több jövedelmet hozott, mint amennyit én kerestem a szövetke­zetben. A tsz-ből 12 évi munkavi­szony után mentem nyugdíjba. Akkor a 680 forint nyugdíj és a plusz 220 forint házastársi pótlék szép összeg volt. Pénzünk volt, a tanyán minden élelmiszer meg­termett. - Hogyan telnek mostanában napjaik, mi a titka e szép élet­kornak? - Egy éve költöztünk be Vásár­helyre a tanyáról, Emmuskához, a lányunkhoz. Itt jól érezzük ma­gunkat, olvasgatunk, rádiót hall­gatunk, tévét nézünk. Unokáink ellátnak bennünket olvasnivaló­val. A titok egyszerű. Mindig sze­­retetben, békességben éltünk egy­mással és a családdal. Három unokánk és négy dédunokánk van. Lányunk, Emmuska és uno­káink a tanyán is rendszeresen lá­togattak bennünket - havonta többször is. Meggyőződésünk: csak a szeretet és a megbocsátás az, ami összetarthatja a családo­kat, pláne a mai rohanó világban. Mi már ebben a korban egyszerű szemlélők vagyunk, de ne higgye, hogy nem érdekel bennünket em­bertársaink sorsa. Sajnos, úgy ta­pasztalom, hogy a szeretet az, ami a mai kor emberéből hiányzik, pe­dig a szeretet a világ legszebb aján­déka - csak élni kell vele. HÉJJAJ­ GYULA (Fotó: Veréb Simon) Í­gy mondták a régiek, így ne­vezi Z. is a karácsonytól újévig tartó hetet, ami zsúfolásig volt ün­nepi alkalmakkal. Porka havak esedeznek, de ha reme ráma - énekelték a kénosi székely kará­csony másnapján, s a garabonciak is elindultak Zalában a gazdának egy hód­fődön ezer kereszt bú­­t­oli­f­zát, az asszonynak egy _^^***^ ^ —­­*oí»y K—■ az aprószentek, akik áldozatául es­tek Heródes király hatalomfélté­­sének, nem voltak 144 ezren, de még 44 ezren sem, mint a gyimes­­középloki köszöntőben hallhattuk a Tv 2 villanásnyi műsorában, kardéirc hányattatásuk nem meny­száz­ csibe fiat kívánni. Összeregöl­­ték az új párokat is, istvánoltak, jánosoltak, aprószenteköltek ele­ink, hogy rítusaikkal jó előre biz­tosítsák maguknak a jövőt, még mielőtt a szilveszteri ólomöntés­sel megcsapolnák titkait - Aprószentekkor órodicsoltunk - emlegeti­k­ harmincas évekbeli gyerekkori emlékeit - Öcsémmel végigjártuk a rokonokat. Órodics, dávidics, hányan vannak az apró­szentek? Az volt a válasz: 144 ez­ren. Szabad-e órodicsolni? - kér­deztük aztán, s megveregettük a háziakat a magunkkal vitt suhogós vesszőkkel. Tíz-húsz filléreket kap­tunk, és süteményt a szilveszterre készülődő asszonyoktól. Szegény kis betlehemi fiúcskák,­ nyiségileg megrázó, inkább a kö­rülményektől iszonyú. Áldozatai azonban nem csak a bibliai idők­nek vannak; aprószentekkor szokás megemlékezni azoknak a magza­toknak a többmilliós hékatombá­­járól is, akik sokkal kisszerűbb okokból vesztették el meg sem szerzett életüket - Megtartja? - ér­deklődik sokszor már az orvos is. - Elveteted? - így a barátnő. - Csak nem akarod megszülni ezekben a nehéz időkben? - A kérdések zá­poroznak, és egyre kevesebben ta­lálnak rá a jó válaszra: - Én most élek, ezekben a nehéz időkben. Nem várhatom meg azt a néhány évtizedet vagy évszázadot, mikorra könnyebb idők jönnek. Megtartom. - S ha szil­eszterkor a megolvasz­tott ólom pólyást formáz, bennün­­ ket is megtart a jövendő. J. B. T. 4 .. A RENDŐRÖK MEGKÖSZÖNIK. immár hagyomány, hogy az apátfalvi polgármesteri hivatal és a helyi római katolikus egyház képviselői karácsony szent estélyén süteménnyel, édességek­kel és apró ajándékokkal kedveskednek a makói rendőrkapitányság szolgálat­ban lévő munkatársainak. így történt ez most is. A kapitányság valamennyi dolgozója ezúton köszöni meg e szép figyelmességet, és egyben eredmé­nyekben gazdag, békés, boldog új esztendőt kívánnak Apátfalva vezető­inek és minden lakójának. A MAKÓI CIGÁNY KISEBBSÉGI ÖNKORMÁNYZAT nevében a város vezetőinek, polgármesterének és minden lakójának ezúton kíván eredményekben gazdag új esztendőt Lakatos Gyula, a N­CKÖ elnöke. vásárhelyi hírnök Régi cukrászok, cukrászdák (1.) Sűrűn cseréltek helyet 1884-ben Hódmezővásárhely egyik látványossága volt a Kis test­vérek (Antal, József, Gyula) Zrínyi utca 4. szám alatti cukrászdájá­nak kirakatában megtekinthető lakodalmi torta. A növekvő meg­rendelés arra késztette, hogy A SÉTÁNYON LÉVŐ ÚJHELYI-FÉLE HÁZBAN MEGNYÍLT ÜZLETÉT FŐ UTCAI GRÜNWALD HÁZBA HELYEZTE ÁT, AHOL LEGFINOMABB CUKORKÁKAT, TORTÁKAT ÉS MINDENFÉLE SÜTEMÉNYT LEHET KAPNI. Mindjárt megjelent a konkurencia, Hegedűs Lajos személyében, ki megvette ifj. Nagy József pék- és cukrászüzletét, s cukrászda­ként üzemeltetette és hirdette. FŐUTCÁN KONSTANTIN URAK EMELETES HÁZÁVAL SZEMBEN REINIGER LISZTKERESKEDŐ HÁZÁBAN ahol a nap minden szakában friss süteményt és cukorféleségeket lehetett venni. 1888-ban két új cukrászda nyílt a városban. Andrássy utca 6. szám alatt Kapus Jenő, a Szegedi utca 2. szám alatt Fischer Vilmos nyitott üzletet. Egy év elteltével mind a két üzlet új helyre költözött: Fischer Vilmos Szentesi utca 8. szám alá, Kapus Jenő pedig a Kinizsi utca 1. szám alá. Egymást követték az új cukrászdák, illetve a már meglévő üzletek sűrűn cseréltek helyet. Moldvay Imre Fischer Vilmos volt cukrászdájá­nak helyén, a Szegedi u. 2. szám alatt nyitotta meg üzletét 1891-ben Fischer Vilmos már a harmadik helyen, az Andrássy utca 1. szám alatt nyitott cukrászdát, melyet még abban az évben Zöldi József vett át 1898-ban Máhr (Müller) Kázmér a Hódmezővásárhely című lap­ban egész oldalas hirdetésében tudósította a nagyérdemű közön­séget HALLÓ! HALLÓ! HALLÓ! KI BESZÉL ITT? MÁHR KÁZMÉR A SZEGEDI CUKRÁSZ MIT BESZÉL? AZT BESZÉLI, HOGY HELYBEN A KOSSUTH TÉREN A RÉGI GIMNÁZIUM ÉPÜLETÉBEN A MAI KOR IGÉNYEINEK MEGFELELŐ FÉNYES CUKRÁSZDÁT NYITOTT. ÜZLETEMBEN A LEGFINOMABB DOBOS, KROKAMBUS, VECSERA, MOKKA, IRMA ÉI DIÓSKRÉM TORTÁK. LAKODALMAKRA ÉS KERESZTELŐKRE DÍSZTORTÁK ÉS KRÉM SÜTEMÉNYEK. ESTÉLYEKRE PARFÉ, KRÉMEK, SZALCZOK, FAGYLALT, TEJESKÁVÉ, CSOKOLÁDÉ, FRISS MAGYAR KALÁCS, VAJAS SÜTEMÉNYEK, TEASÜTEMÉNYEK ÉS HÍRES POZSONYI KIFLI NAPONTA PONTOS KISZOLGÁLÁS MELLETT KAPHATÓK. A következő évben az Andrássy és Petőfi utca sarkán dr. Zláhn Dávid házában nyitott „megfelelő csínnal és kényelemmel beren­dezett” cukrászdát Engelthal­er János és Béla. FÖLDVÁRI LÁSZLÓ Elindulnak a jegenyék Kaliforniában élnek a White Moun­tains száraz lejtőin. Nem olyan ha­talmasak, mint a mamutfenyők, és nem olyan pompásak, mint Libanon cédrusai. Jelentéktelenségüknek kö­szönhetik megmaradásukat. A Pinus aristatákról beszélek, a szálkásfe­nyőkről, a lehámlott kérgű, csontfe­hér törzsű famatuzselemekről, amik öregebbek még az egyiptomi pirami­soknál is. Legidősebb példányuk 4900 éves. Szerencsés fák ezek a Si­erra Nevada árnyékában, mert nem törtek rájuk az emberek villogó bal­táikkal, sivító fűrészeikkel, mint az Amazonas-vidék őserdeire vagy a Di­­nári-hegység fáira. Szerencsések, mert megöregedhettek. Nálunk ritkán öregszenek meg a fák, életesélyeik rosszabbak az em­berekénél. A csemetéken duhaj tiné­dzserek próbálják erejüket, az öre­gek kivágására ezer nyomós ok kínál­kozik. A fákat kivágják, mert szemetel­nek. Ősszel szétszórják leveleiket, bokáig gázolunk a zörgő avarban. Házunk előtt a nagy ezüstnyárfa vagy százezer levelet hullat le, járda és kocsiút csillog eltékozolt ezüstpén­zeitől. A fa nem nézi, kinek az árka, kinek a járdája. Juttat belőlük a szomszédoknak is. Egyik eltűri, ta­lán gondol is rá, hogy ezek a levelek az ő levegőjét is megszűrték, a má­sik haragszik, mert a mi fánk sze­metel az ő háza elé. A fákat kivágják, ugye, mert - ki­vált a legnagyobbak, az erdőnyi nyár­fák és büszke jegenyék­­ gyökereik­kel felnyomják a járdát és összetörik az aszfaltot. Útjában állnak a víz-, gáz- és szennyvízvezetékeknek, a villany- és telefonkábeleknek Ki kell vágni a fákat, mert kell a házaknak a hely, mert az utak szélén nekimehet az au­tós, mert rácshatásukkal zavarják a sofőröket, mert árnyékolnak, mert satnyák mert nagyok mert szépek, mert fák Vannak erdőben gazdag országok, ahol a beteg fákat is gyógyítják, a ki­dőlni készülőt megtámasztják A gyö­kerek alól kiszedik a földet, és nem púposodik tovább a járda, a vezeté­keket arrébb viszik, és a házakat a fák közé építik nem a helyükre. Nálunk kevés az erdő, mégis vil­lognak a fejszék, sivítanak a fűrészek, feljelentések készülnek a szomszéd fája ellen. Parkok ritkulnak, fasorok foghíjasodnak vagy tűnnek el egészen. A Kálvin és a Szent István téren már nincsenek olajfák pedig több tucat­nyi volt belőlük és valaha nyár ele­jén a fél város fürdött illatukban. Fogynak a szétterülő koronájú, déli­­es hatást kölcsönző fekete és erdei fe­ makói nyék, ritkul a hársfasor a Lonovics sugárúton, és régesrég kivágták a Pá­va és a Liget utca páratlanul szép je­genyéit. Az Iskola utca sarkán még őrt áll vagy három, s a leghíresebbek a Kálvária utca jegenyéi megint va­lószín­űtlenü­l ragyognak, de azok el­len is fenekednek ellenségeik hiába vonultak be a magyar irodalomba. Az emberi törpeséget irritálja sudár fen­ségük. * Elgondolom, mi lenne, ha egyszer fellázadnának az erdők ha megun­nák a fák a csonkítást, a pusztítást, a tarra vágást? Mi lenne, ha egyszer el­indulnának, és ellepnék a poros ut­cákat, végigzúgnának a benzingőzös utakon, és telefújnák friss levegővel, éltető oxigénnel kipufogógáztól ful­dokló városainkat? De lesz-e még ember, mikor elin­dulnak a jegenyék? JÁMBORNÉ BALOG TÜNDE hírnök 1996. január 2., kedd

Next