Reggeli Délvilág, 1996. január (7. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-02 / 1. szám

...én jelentős orgánumokra - új­ság, tévécsatorna, rádió - kellő ha­tással lehetnék, rávenném azokat, il­letve vezetőiket, hogy további híreket, nyílt és kiszivárogtatott információ­kat legeslegfeljebb hetenként egyszer tegyenek közzé arról, mikor is jut­hat majd be végül Magyarország a NATO-ba és a Közös Piacba. Mert a most naponta­ óránként reánk zúdí­tott hírek és találgatások, prognózi­sok és cáfolatok hideg- és melegzu­hanyával torkig van a közvélemény. És ha netán nálunk erősödni kezde­ne holmi ingerült Európa-ellenesség, abban ennek a túladagolt, hektikus hírözönnek is része lenne. ...felszólalnék mostanában egy országos újságíró-tanácskozáson, ott nyomatukkal azt ajánlanám tisz­telt - és kevésbé tisztelt - kollégá­imnak, kollektíve és egyenként, hogy olyan politikusokkal ne állja­nak többé szóba, kerüljék el a ve­lük való találkozást, megnyilatko­zásaikat ne tegyék közzé, akik he­tenként egynél több sajtóértekez­let tartására vetemednek. Különle­ges események torlódásakor ez alól annyi felmentés adható, hogy átla­got számolunk, aki valamely igazán rendkívüli okból sűríti valamikor sajtókonferenciáit, annak később, pótlólag kell önmérsékletet tanú­sítania. A sajtótól ugyanis ne vár­jon méltányos magatartást az, aki maga agresszíven rátelepszik a mé­diákra, szüntelen jelenlétével óha­tatlanul másokat szorítva ki a köz­nyilvánosság hatóköréből. ...bőpénzű hirdető lennék, talán ajánlatos lenne elgondolkodnom azon, valóban mennyire hatásosak azok a reklámklipek, amelyek a rockiparból kölcsönzött, idiotikus torzpofákkal hirdetik árucikkem nagyszerűségét, miközben rángógör­csös vonaglásukat még az operatőr optikai trükkjei is tetézik. Meg azon, hogy a rádióbeli hangos reklámok­nak sikeréhez mennyire elengedhe­tetlen a lihegő hadarás. Meg hogy na­pi hány bársonyos seggű csecsemőt, erotikus ízű jégkrémnyalást, nők mennyi leszbikusan-narcisztikusan kéjes önsimogatását és nyilvános bi­­szex pettinget; mennyi mosóportól, étolajtól és margarintól üdvözölt há­ziasszonymosolyt bír el az ép érzékű néző, anélkül, hogy kiábrándulna vagy dacreakció kelne benne: „Csak­­azértse!" Nekem történetesen már listám van - ámbár csak a fejemben - azon árucikkekről, márkákról, amelyeket soha nem vásárolok; he­lyekről, ahová soha be nem teszem a lábam - pusztán a túl agresszív, en­gem és a többi vásárlót debilisnek vé­lelmező reklámkampányaik elleni polgári, magánemberi tiltakozás­ként. S úgy tudom, ebben nem állok egyedül. LÁZÁR ISTVÁN : Ha... ^ L­ázálom volt majdnem minden éjszakája. Hányta-vetette magát, szinte min­dig harcról álmodott, s ha volt olyan szerencséje, hogy miután mindenki elhagyta már, mégis aludt vele valaki - azt ütni kezdte öntudatlanul. Közben maga sem tudta, kit és miért? Pedig szomjazott arra, hogy szeressék. Kifelé, a szomszédok előtt, a munka­helyén, erősen igyekezett, hogy jó véleménnyel legyenek róla. Ha elment valaho­vá, lázasan dobálta szét a legjobb ruháit, egyiket sem találta megfelelőnek. Ré­szegen imbolygott a konyhai kistükör előtt, míg igyekezett szépen megborotvál­kozni, és összevissza vágta az arcát. Az arcát, amelyik olyan ártatlanul szép volt fiatalkorában, és amelyre már nem lehetett ráismerni. Véreres, táskás szemei­vel, lyukacsos, duzzadt orrával, szájával, amelyből annyi szitok és mocskos szó tudott kiáradni, hogy hátrahőköltek tőle az emberek. Néha napokig szelíd volt, és legszívesebben megváltotta volna a világot minden fájdalomtól. Néha a legjobb falatjáról is lemondott, mert odaadta a kutyájának. Lehet, hogy azért, mert egyszer, minden megmagyarázható ok nélkül agyon­verte egy másik kutyáját? Lázasan gyűjtögetett mindent, amihez hozzáfért, sokszor egészen értéktelen és használhatatlan tárgyakat. Máskor odaajándékozta idegeneknek a legkedve­sebb holmiját. Senki nem tudott eligazodni rajta, de ha jó napjaiban bizalmat szavazott neki valaki, az rövidesen megbánta. Úgy fordult rosszra vele minden, hogy elkezdőd­tek a lázálmos éjszakák. Amikor ismeretlenekkel viaskodott, és néha, tűnődve, hangosan kimondta a saját nevét. Mintha még mindig nem szokta volna meg. Dobálni kezdte magát, ömlött szájából a káromkodás, és ha valaki mellette volt, azt megütötte. Ilyen időszakokban nehezen ébredt, csak dél felé. Reszketett egész testében. Mindennek nekiment, mindent levert, és szidta érte az egész világot. Lerombolta ilyenkor, amit jobb napjaiban felépített. Többször kezdte az életét, és minden alkalommal ugyanúgy lett vége. Mintha el lett volna átkozva. Ismerte a növényeket, és szerette az állatokat. Megállt, hosszasan elgyönyör­ködött egy madár röptében. Olyankor nem volt benne indulat, gyengédséget ér- 1996. január 2., kedd N« \ C IfiClI -5 A szocialisták 54% szavazó- JTJLtot értek el tavaly a válasz­tásokon, most mégis úgy tűnik - a nép nem tart Önökkel. Igaz ez? - kérdez­tük Fritz Péter (MSZP) parlamenti kép­viselőtől. - Szent István-i időket élünk ismét, hogy országunk megmaradjon, alkalmaz­kodnunk kellett akkor és most is. Akkor a nomád hagyományainktól kellett meg­válnunk, most a baloldaliság néhány ér­tékét nem szabad rövid távon megvalósí­tanunk. Tetézi helyzetünk nehézségét, hogy a magyar lakosság jelentős része azért szavazott ránk, mert magáénak vall­ja ezeket az értékeket. Ez számunkra óri­ási gond és kihívás. Miskolci kongresszu­sunkon azokat a minimumokat határoz­tuk meg, amelyek még és minden körül­mények között vállalhatóak számunkra, mint baloldaliak számára. Sokan ezt áru­lásnak tekintik részünkről, de nincs más kiút számunkra. Nagyon kevés segítséget kaptunk céljaink megvalósításához Nyu­gatról is. Ezért ha bennünket azzal her­gelnek, hogy az SZDSZ is baloldalibb mint mi, akkor ez végzetes félreértése helyze­tünknek. Ha nem azt tesszük, amit most kényszerülünk, akkor a káosz következik. És hogy „a nép nem tart velünk?” Aki le­becsüli az embereket, az eddig még min­dig tévedett, ez a történelmi tapasztalat. Magyarországnak ma van veszítenivalója és nekünk is, meg mindenkinek ennek tudatában kell politizálnia.­­ Ma sokan beszélnek arról, hogy er­kölcsi talajvesztés a legnagyobb dráma és mélyreható folyamat, amit átélünk. Hogy éli meg ezt Ön a politikában? -A damaszkuszi útról én azt hittem, 1989-ben lezárult. Aki egyszer megvál­toztatta tolldíszét, az ott és akkor be is fejezte. Tévedtem, amit keserűen kell beismernem. A damaszkuszi út, ame­lyen Saul pogányként elindul és az úton megtér, Paul testvérré lesz; mi több: Szent Pál lesz későbbi életében, hát ez egy ismert bibliai történet. Soha nem gondoltam, hogy ez nálunk megállás nélkül folytatódik a rendszerváltás után egyvégtében. Ez súlyos erkölcsi züllés­hez vezetett, amelyben újratermelődtek közéleti bajaink. A lépten-nyomon fel­feslő társadalmi szerződést nem akar­ják betartani a sztrájkolók csak úgy, mint a demonstrálók. Morális problé­ma, hogy a hatalomból kikerült veze­tőcsoport ellenzékben sem adja át a he­lyét párttársainak, makacsul ragasz­kodnak elért kiváltságaikhoz. És sajnos az sem szül jó vért, hogy a hatalomra került csoport, nem új és új emberek bevonásával, a legszélesebb demokrá­ciával nyit - hanem változatlanul zárt.­­ Nyugati országokban válságos nemzeti kihívások idején nemzeti egységkom­ányt alakítottak. Ez ná­lunk lehetetlen?­­ Amíg ilyen parlamenti közviszonyok vannak, mint most is, ahol a folyamatos csépelése jellemző mindennek és min­denkinek, ott nincs erre lehetőség, mert az alapok hiányoznak, nem tisztázott, mi az a végső minimum, amiben nincs he­lye vitának? Nem látszik reális célnak ar­ról ábrándozni, hogy ezek az emberek még képesek leülni egymással és megál­lapodni valamiben. Néha már arra gon­dolok: ez nemzeti sajátosságunk, csakúgy, mint mélységes pesszimizmusunk? És ha igen, akkor mi a teendő?­­ Képviselő úr, a kormánypártok a minap leszavazták a koalíciós kor­mányt a privatizációs bevételek ü­gyé­­ben. Ezt hogyan értékeli?­­Jó, hogy evvel véget is ért az ülés­szak, mert nagy indulatok feszülnek, jót tesz a parlamenti szünet Ez a döntés természetesen komolyan megosztja a kormányfrakciókat, a kormányban pe­dig vannak, akik vereségként élik meg a döntést. A miniszterelnök törekvését is keresztezte ez a szavazás. Nem szen­vedett pedig megalázó vereséget, csak leszavaztuk. De sokunk szerint ezt a pénzt úgymond „kiosztani”, mint köz­érzetjavító gesztust, ez lett volna a ka­tasztrófa. Biztos népszerűbbek lettünk volna, de egyben a pénz is elúszik. (tráser) Kivel tart a nép? Átok alatt tett, és úgy vette volna kezébe a kismadarat, tán még a lélegzetét is visszafojtja, hogy meg ne ijessze. Nagy, erős tenyerébe, mellyel annyiszor ütötte meg azt, akit szeretett. Világos pillanataiban maga is érezte, hogy valami nincs rendben vele. Üldögélt magába roskadva, számba vette az életét, és úgy szeretett volna helyrehozni min­dent. Könnybe lábadt a szeme, merengett maga elé. Egy lányt látott, akit szeretett valamikor, s aki annyit tűrt mellette. Kint ugatni kezdett a kutya valamiért, és akkor felocsúdott álmodozásából. Töltött egy pohár bort, felhajtotta, aztán megint. Eszébe jutott sok minden, amit meg kellene csinálnia, nekilátott valahogyan. Már szárazak voltak a szemei, és felhajtott megint egy pohárral. Megpróbált ren­det teremteni maga körül, arra gondolva, valaki be talál jönni, és mit szól. Közben valami bosszúvágy is ébredezni kezdett benne, konkrétan nem tudta még, kire haragszik, ki az ellensége, de úgy gondolta, azért, mert nem érzi jól magát, valakinek fizetnie kell. - Úgy vágom szájon, csak úgy lassan - mondta, és kibotorkált a kertbe. Csa­tangolt az almafák alatt, megállt, maga elé meredt a fűbe. Október volt, mégis nyílt néhány szál ibolya ott. Meghatódott, lehajolt, és letépett egy szálat. Annak a lánynak talán, akit örökre megbántott, pedig szeretett. Óvatosan tartotta jobb keze hüvelyk- és mutatóujja között, mélyet szívott a tiszta levegőből, amikor elé­be táncolt a kutya jókedvűen. Nagy viháncolásában rátaposott a lábára. Akkor hirtelen átváltozott megint. Belerúgott a gyanútlan állatba egyszer, két­szer, s már nem lehetett megszámolni... A szál ibolya észrevétlenül a földre hullt, pilleként. Őt elöntötte a tomboló harag. Rúgott és rúgott, amíg az állat a nyakáig nem ugrott és belemart a torkába. A fájda­lomtól és az állat súlyától elveszítette az egyensúlyát, elesett. Dühe még jobban fellán­golt. Mindenáron el akarta kapni a kutya torkát, de most az egyszer ellenfelére talált. Annyira szerette ez az állat, megbolondult most mégis. Mindkettőjüknek elön­tötte az agyát a vér. Úgy hörgött a kutya, mintha vadon nőtt volna fel, és nem ismert volna embert soha... Amelyiket régen agyonvert, azt akkor megkötötte. De most ez szabadon volt, és ilyenkor egészen más a helyzet. Alkonyat felé találtak rájuk, megborzongtak attól, hogy vérébe fagyva is mi­lyen túlvilági, szelíd mosoly ült az arcán. Két erős marka a kutya torkára szorítva. Feküdtek egymás mellett csendben. Ha volt lelkük, már régen nem itt járt, ezen a világon... BAN ZSUZSA Építés, ásatás, kutatás a millenniumra Pannonhalma rejtelmei . A kolostor a XIII. században III. Béla 1 32 jegyzője, Anonymus feljegyezte, hogy Árpád és vitézei sátrat vertek Szent Márton hegye alatt, majd felmentek a hegyre, s látva Pannónia földjének szépségeit, nagyon örvendeztek. Pannonhalma történetének kuta­tóit sokat foglalkoztatta az a kérdés: mi vonzotta erre a helyre 996-ban a bencéseket? Lehet, hogy Géza fejede­lem jelölte ki számukra a területet. Az is valószínű, hogy a bencés kolostor telepítéshagyományait követve ők vá­lasztották ki a mocsaras, erdős sík­ság felé emelkedő dombhátat. Rend­jükben ugyanis elevenen élt a szerze­tesi gondolat elültetésében is jelentős szerepet játszó szentnek, Mártonnak a tisztelete. S a hegy tövében talált ró­mai helység nevéhez - a Pannonhal­mához közeli Sabáriához - készsége­sen hozzákapcsolták a Szent Márton­­legendát: „Márton Sabáriában, a pannoniai községben született.” A templom és a kolostor építésének befejezését Géza már nem érte meg. Az akkori kis templomot István király ide­jében, 1001-ben szentelték fel. Első szent királyunk több ízben megfordult a bencések között Pannonhalmán. Szent Márton zászlaja alatt innen indult hadba a somogyi Koppány ellen, akinek hadait szétverte. Pannonhalmán gyűj­tötte össze Szent László király 1078-ban az ország főembereit. Zsinatot tartott: „módot keresőnek, miként lehetne nemzetük ügyének előmenetelt szerez­niük.” A kolostor új templomát 1137-ben az esztergomi érsek szentelte fel, az ün­nepélyen részt vett Vak Béla király is. Okleveleiből tudjuk, hogy az első temp­lom valamilyen elemi csapás következ­tében pusztult el. Pannonhalma kolos­torának, bazilikájának képe az ezer esz­tendő alatt sokat változott. A soproni Storno Ferenc 1867-ben kezdett itt nagy munkába. A születőben lévő magyar műemlékvédelem nagyjai, Ipolyi Ar­nold, valamint a Pannonhalmáról in­duló Römer Flóris szellemi irányítása alatt kezdték meg a templom, valamint a kolostorkerengő helyreállítását. Nap­jainkban, készülve a kolostor millen­niumára, újból nagy munkálatok foly­nak a Szent Hegyen. A kutatócsoport vezetőjétől, László Csaba régésztől tudjuk, hogy a bazilika északi falát, a sekrestyeajtó mellett, egy elfalazott kapu díszíti. A kapuzatról hosszú idő óta tudomásunk volt, de nem ismerték a régészek formáját és műrészleteit. Nemrégiben nyílt mód a sekrestye felől megvizsgálni, „megku­tatni” a falat, amely megbontva a régé­szek elé tárta a XV század óta elfalazott román kapuzatot. A bimbós, festett fe­jezetek, az ívmező márványlemeze érin­tetlenek voltak. Az egykori vörös már­vány oszlopokat a befalazáskor sajnos kiszedték, ennek ellenére a kapuzat több eleme gyakorlatilag érintetlen. A kapu az északi oldalon egykor temető­re nyílhatott. Királykapu a későbbi el­nevezése, amely a mai könyvtár helyén volt kúriára utal. Az elfalazás Mátyás ki­rály építkezése idején -1479-1486 kö­zött - történt. Nem is véletlenül, mert 1472-ben maga Mátyás király foglalta le a maga számára az apátságot, a pan­nonhalmi apáti címet és rangot. Az el­falazás valószínű oka, hogy akkor épí­tették a bazilika északi oldalára a Szent Benedek kápolnát, vele együtt a ma is használatos sekrestyét. Mintegy har­minc esztendő múltán újabb kapuval törték át a bazilika északi falát. Ez már a XVI században, Tolnai Máté főapátsá­ga idején történt. Nemrégiben újabb értékes leletre bukkantak a régészek. A bazilika kö­zepén, az egykori szerzetesi kórus te­rületén egy 60-70 éves korában elte­metett férfi csontvázára akadtak. A keskeny koporsóban fekvő szerzetest „mellékletek nélkül” temették el. No­ha a sír központi helyzete, a koporsó feletti sírföldben lévő lelet alapján XIII. századbeli temetésre és fontos személy sírjára gondolnak László Csaba régész és társai. Minden feltételezés szerint a sírban a mai templomot felépíttető Oros apát nyugodott. A „mellékletek” azaz a gyűrű, a pásztorbot nélküli te­metés egyformán magyarázható a ta­tárjárás okozta szegénységgel (1225 táján halt meg Oros apát), valamint a szerzetesi alázattal. Ejtsünk szót arról: ki volt Oros apát? Főrangú család szülötte, több ízben járt a pápai udvarban, 1216-ban a lateráni zsinat idején egy évet töltött Itáliában. Ellátogatott híres kolostorokba, többek között Montecassinóba, de az épülő ciszterci kolostorokba is. Ezen útja nagy jelentőségű Pannonhalma szempontjá­ból, különös tekintettel a kolostor és templom újjáépítésére. A ciszterciek ré­vén ugyanis átformálódott Európa épí­tészete. Oros apát pedig a Burgundiá­ból eredő, a francia építészeti hagyomá­nyokból adódó cisztercita építészeti for­máknak adott elsőbbséget. Több ízben megfordult Gertrudis királyné udvará­ban, András királynak kedvelt szerze­tesei a ciszterciek voltak. Az öregedő Oros apát 1241-ben az újjáépült kolos­tor falai között várta a tatárok támadá­sát, és a „katonás szellemű főpap” ki­védte azokat. Egyébként a bazilika keleti ol­dalán a szentélytől keletre fekvő kis udvarban megmaradt a XIII. századbeli monostor keleti szár­nyának külső fala. A feltárás után a falmaradványokat visszateme­tik. I. B. 1789-ben, amikor a bazilika északi kapuja már nem látszik, befalazták

Next