Reggeli Délvilág, 1996. január (7. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-02 / 1. szám
...én jelentős orgánumokra - újság, tévécsatorna, rádió - kellő hatással lehetnék, rávenném azokat, illetve vezetőiket, hogy további híreket, nyílt és kiszivárogtatott információkat legeslegfeljebb hetenként egyszer tegyenek közzé arról, mikor is juthat majd be végül Magyarország a NATO-ba és a Közös Piacba. Mert a most naponta óránként reánk zúdított hírek és találgatások, prognózisok és cáfolatok hideg- és melegzuhanyával torkig van a közvélemény. És ha netán nálunk erősödni kezdene holmi ingerült Európa-ellenesség, abban ennek a túladagolt, hektikus hírözönnek is része lenne. ...felszólalnék mostanában egy országos újságíró-tanácskozáson, ott nyomatukkal azt ajánlanám tisztelt - és kevésbé tisztelt - kollégáimnak, kollektíve és egyenként, hogy olyan politikusokkal ne álljanak többé szóba, kerüljék el a velük való találkozást, megnyilatkozásaikat ne tegyék közzé, akik hetenként egynél több sajtóértekezlet tartására vetemednek. Különleges események torlódásakor ez alól annyi felmentés adható, hogy átlagot számolunk, aki valamely igazán rendkívüli okból sűríti valamikor sajtókonferenciáit, annak később, pótlólag kell önmérsékletet tanúsítania. A sajtótól ugyanis ne várjon méltányos magatartást az, aki maga agresszíven rátelepszik a médiákra, szüntelen jelenlétével óhatatlanul másokat szorítva ki a köznyilvánosság hatóköréből. ...bőpénzű hirdető lennék, talán ajánlatos lenne elgondolkodnom azon, valóban mennyire hatásosak azok a reklámklipek, amelyek a rockiparból kölcsönzött, idiotikus torzpofákkal hirdetik árucikkem nagyszerűségét, miközben rángógörcsös vonaglásukat még az operatőr optikai trükkjei is tetézik. Meg azon, hogy a rádióbeli hangos reklámoknak sikeréhez mennyire elengedhetetlen a lihegő hadarás. Meg hogy napi hány bársonyos seggű csecsemőt, erotikus ízű jégkrémnyalást, nők mennyi leszbikusan-narcisztikusan kéjes önsimogatását és nyilvános biszex pettinget; mennyi mosóportól, étolajtól és margarintól üdvözölt háziasszonymosolyt bír el az ép érzékű néző, anélkül, hogy kiábrándulna vagy dacreakció kelne benne: „Csakazértse!" Nekem történetesen már listám van - ámbár csak a fejemben - azon árucikkekről, márkákról, amelyeket soha nem vásárolok; helyekről, ahová soha be nem teszem a lábam - pusztán a túl agresszív, engem és a többi vásárlót debilisnek vélelmező reklámkampányaik elleni polgári, magánemberi tiltakozásként. S úgy tudom, ebben nem állok egyedül. LÁZÁR ISTVÁN : Ha... ^ Lázálom volt majdnem minden éjszakája. Hányta-vetette magát, szinte mindig harcról álmodott, s ha volt olyan szerencséje, hogy miután mindenki elhagyta már, mégis aludt vele valaki - azt ütni kezdte öntudatlanul. Közben maga sem tudta, kit és miért? Pedig szomjazott arra, hogy szeressék. Kifelé, a szomszédok előtt, a munkahelyén, erősen igyekezett, hogy jó véleménnyel legyenek róla. Ha elment valahová, lázasan dobálta szét a legjobb ruháit, egyiket sem találta megfelelőnek. Részegen imbolygott a konyhai kistükör előtt, míg igyekezett szépen megborotválkozni, és összevissza vágta az arcát. Az arcát, amelyik olyan ártatlanul szép volt fiatalkorában, és amelyre már nem lehetett ráismerni. Véreres, táskás szemeivel, lyukacsos, duzzadt orrával, szájával, amelyből annyi szitok és mocskos szó tudott kiáradni, hogy hátrahőköltek tőle az emberek. Néha napokig szelíd volt, és legszívesebben megváltotta volna a világot minden fájdalomtól. Néha a legjobb falatjáról is lemondott, mert odaadta a kutyájának. Lehet, hogy azért, mert egyszer, minden megmagyarázható ok nélkül agyonverte egy másik kutyáját? Lázasan gyűjtögetett mindent, amihez hozzáfért, sokszor egészen értéktelen és használhatatlan tárgyakat. Máskor odaajándékozta idegeneknek a legkedvesebb holmiját. Senki nem tudott eligazodni rajta, de ha jó napjaiban bizalmat szavazott neki valaki, az rövidesen megbánta. Úgy fordult rosszra vele minden, hogy elkezdődtek a lázálmos éjszakák. Amikor ismeretlenekkel viaskodott, és néha, tűnődve, hangosan kimondta a saját nevét. Mintha még mindig nem szokta volna meg. Dobálni kezdte magát, ömlött szájából a káromkodás, és ha valaki mellette volt, azt megütötte. Ilyen időszakokban nehezen ébredt, csak dél felé. Reszketett egész testében. Mindennek nekiment, mindent levert, és szidta érte az egész világot. Lerombolta ilyenkor, amit jobb napjaiban felépített. Többször kezdte az életét, és minden alkalommal ugyanúgy lett vége. Mintha el lett volna átkozva. Ismerte a növényeket, és szerette az állatokat. Megállt, hosszasan elgyönyörködött egy madár röptében. Olyankor nem volt benne indulat, gyengédséget ér- 1996. január 2., kedd N« \ C IfiClI -5 A szocialisták 54% szavazó- JTJLtot értek el tavaly a választásokon, most mégis úgy tűnik - a nép nem tart Önökkel. Igaz ez? - kérdeztük Fritz Péter (MSZP) parlamenti képviselőtől. - Szent István-i időket élünk ismét, hogy országunk megmaradjon, alkalmazkodnunk kellett akkor és most is. Akkor a nomád hagyományainktól kellett megválnunk, most a baloldaliság néhány értékét nem szabad rövid távon megvalósítanunk. Tetézi helyzetünk nehézségét, hogy a magyar lakosság jelentős része azért szavazott ránk, mert magáénak vallja ezeket az értékeket. Ez számunkra óriási gond és kihívás. Miskolci kongresszusunkon azokat a minimumokat határoztuk meg, amelyek még és minden körülmények között vállalhatóak számunkra, mint baloldaliak számára. Sokan ezt árulásnak tekintik részünkről, de nincs más kiút számunkra. Nagyon kevés segítséget kaptunk céljaink megvalósításához Nyugatról is. Ezért ha bennünket azzal hergelnek, hogy az SZDSZ is baloldalibb mint mi, akkor ez végzetes félreértése helyzetünknek. Ha nem azt tesszük, amit most kényszerülünk, akkor a káosz következik. És hogy „a nép nem tart velünk?” Aki lebecsüli az embereket, az eddig még mindig tévedett, ez a történelmi tapasztalat. Magyarországnak ma van veszítenivalója és nekünk is, meg mindenkinek ennek tudatában kell politizálnia. Ma sokan beszélnek arról, hogy erkölcsi talajvesztés a legnagyobb dráma és mélyreható folyamat, amit átélünk. Hogy éli meg ezt Ön a politikában? -A damaszkuszi útról én azt hittem, 1989-ben lezárult. Aki egyszer megváltoztatta tolldíszét, az ott és akkor be is fejezte. Tévedtem, amit keserűen kell beismernem. A damaszkuszi út, amelyen Saul pogányként elindul és az úton megtér, Paul testvérré lesz; mi több: Szent Pál lesz későbbi életében, hát ez egy ismert bibliai történet. Soha nem gondoltam, hogy ez nálunk megállás nélkül folytatódik a rendszerváltás után egyvégtében. Ez súlyos erkölcsi zülléshez vezetett, amelyben újratermelődtek közéleti bajaink. A lépten-nyomon felfeslő társadalmi szerződést nem akarják betartani a sztrájkolók csak úgy, mint a demonstrálók. Morális probléma, hogy a hatalomból kikerült vezetőcsoport ellenzékben sem adja át a helyét párttársainak, makacsul ragaszkodnak elért kiváltságaikhoz. És sajnos az sem szül jó vért, hogy a hatalomra került csoport, nem új és új emberek bevonásával, a legszélesebb demokráciával nyit - hanem változatlanul zárt. Nyugati országokban válságos nemzeti kihívások idején nemzeti egységkományt alakítottak. Ez nálunk lehetetlen? Amíg ilyen parlamenti közviszonyok vannak, mint most is, ahol a folyamatos csépelése jellemző mindennek és mindenkinek, ott nincs erre lehetőség, mert az alapok hiányoznak, nem tisztázott, mi az a végső minimum, amiben nincs helye vitának? Nem látszik reális célnak arról ábrándozni, hogy ezek az emberek még képesek leülni egymással és megállapodni valamiben. Néha már arra gondolok: ez nemzeti sajátosságunk, csakúgy, mint mélységes pesszimizmusunk? És ha igen, akkor mi a teendő? Képviselő úr, a kormánypártok a minap leszavazták a koalíciós kormányt a privatizációs bevételek ügyében. Ezt hogyan értékeli?Jó, hogy evvel véget is ért az ülésszak, mert nagy indulatok feszülnek, jót tesz a parlamenti szünet Ez a döntés természetesen komolyan megosztja a kormányfrakciókat, a kormányban pedig vannak, akik vereségként élik meg a döntést. A miniszterelnök törekvését is keresztezte ez a szavazás. Nem szenvedett pedig megalázó vereséget, csak leszavaztuk. De sokunk szerint ezt a pénzt úgymond „kiosztani”, mint közérzetjavító gesztust, ez lett volna a katasztrófa. Biztos népszerűbbek lettünk volna, de egyben a pénz is elúszik. (tráser) Kivel tart a nép? Átok alatt tett, és úgy vette volna kezébe a kismadarat, tán még a lélegzetét is visszafojtja, hogy meg ne ijessze. Nagy, erős tenyerébe, mellyel annyiszor ütötte meg azt, akit szeretett. Világos pillanataiban maga is érezte, hogy valami nincs rendben vele. Üldögélt magába roskadva, számba vette az életét, és úgy szeretett volna helyrehozni mindent. Könnybe lábadt a szeme, merengett maga elé. Egy lányt látott, akit szeretett valamikor, s aki annyit tűrt mellette. Kint ugatni kezdett a kutya valamiért, és akkor felocsúdott álmodozásából. Töltött egy pohár bort, felhajtotta, aztán megint. Eszébe jutott sok minden, amit meg kellene csinálnia, nekilátott valahogyan. Már szárazak voltak a szemei, és felhajtott megint egy pohárral. Megpróbált rendet teremteni maga körül, arra gondolva, valaki be talál jönni, és mit szól. Közben valami bosszúvágy is ébredezni kezdett benne, konkrétan nem tudta még, kire haragszik, ki az ellensége, de úgy gondolta, azért, mert nem érzi jól magát, valakinek fizetnie kell. - Úgy vágom szájon, csak úgy lassan - mondta, és kibotorkált a kertbe. Csatangolt az almafák alatt, megállt, maga elé meredt a fűbe. Október volt, mégis nyílt néhány szál ibolya ott. Meghatódott, lehajolt, és letépett egy szálat. Annak a lánynak talán, akit örökre megbántott, pedig szeretett. Óvatosan tartotta jobb keze hüvelyk- és mutatóujja között, mélyet szívott a tiszta levegőből, amikor elébe táncolt a kutya jókedvűen. Nagy viháncolásában rátaposott a lábára. Akkor hirtelen átváltozott megint. Belerúgott a gyanútlan állatba egyszer, kétszer, s már nem lehetett megszámolni... A szál ibolya észrevétlenül a földre hullt, pilleként. Őt elöntötte a tomboló harag. Rúgott és rúgott, amíg az állat a nyakáig nem ugrott és belemart a torkába. A fájdalomtól és az állat súlyától elveszítette az egyensúlyát, elesett. Dühe még jobban fellángolt. Mindenáron el akarta kapni a kutya torkát, de most az egyszer ellenfelére talált. Annyira szerette ez az állat, megbolondult most mégis. Mindkettőjüknek elöntötte az agyát a vér. Úgy hörgött a kutya, mintha vadon nőtt volna fel, és nem ismert volna embert soha... Amelyiket régen agyonvert, azt akkor megkötötte. De most ez szabadon volt, és ilyenkor egészen más a helyzet. Alkonyat felé találtak rájuk, megborzongtak attól, hogy vérébe fagyva is milyen túlvilági, szelíd mosoly ült az arcán. Két erős marka a kutya torkára szorítva. Feküdtek egymás mellett csendben. Ha volt lelkük, már régen nem itt járt, ezen a világon... BAN ZSUZSA Építés, ásatás, kutatás a millenniumra Pannonhalma rejtelmei . A kolostor a XIII. században III. Béla 1 32 jegyzője, Anonymus feljegyezte, hogy Árpád és vitézei sátrat vertek Szent Márton hegye alatt, majd felmentek a hegyre, s látva Pannónia földjének szépségeit, nagyon örvendeztek. Pannonhalma történetének kutatóit sokat foglalkoztatta az a kérdés: mi vonzotta erre a helyre 996-ban a bencéseket? Lehet, hogy Géza fejedelem jelölte ki számukra a területet. Az is valószínű, hogy a bencés kolostor telepítéshagyományait követve ők választották ki a mocsaras, erdős síkság felé emelkedő dombhátat. Rendjükben ugyanis elevenen élt a szerzetesi gondolat elültetésében is jelentős szerepet játszó szentnek, Mártonnak a tisztelete. S a hegy tövében talált római helység nevéhez - a Pannonhalmához közeli Sabáriához - készségesen hozzákapcsolták a Szent Mártonlegendát: „Márton Sabáriában, a pannoniai községben született.” A templom és a kolostor építésének befejezését Géza már nem érte meg. Az akkori kis templomot István király idejében, 1001-ben szentelték fel. Első szent királyunk több ízben megfordult a bencések között Pannonhalmán. Szent Márton zászlaja alatt innen indult hadba a somogyi Koppány ellen, akinek hadait szétverte. Pannonhalmán gyűjtötte össze Szent László király 1078-ban az ország főembereit. Zsinatot tartott: „módot keresőnek, miként lehetne nemzetük ügyének előmenetelt szerezniük.” A kolostor új templomát 1137-ben az esztergomi érsek szentelte fel, az ünnepélyen részt vett Vak Béla király is. Okleveleiből tudjuk, hogy az első templom valamilyen elemi csapás következtében pusztult el. Pannonhalma kolostorának, bazilikájának képe az ezer esztendő alatt sokat változott. A soproni Storno Ferenc 1867-ben kezdett itt nagy munkába. A születőben lévő magyar műemlékvédelem nagyjai, Ipolyi Arnold, valamint a Pannonhalmáról induló Römer Flóris szellemi irányítása alatt kezdték meg a templom, valamint a kolostorkerengő helyreállítását. Napjainkban, készülve a kolostor millenniumára, újból nagy munkálatok folynak a Szent Hegyen. A kutatócsoport vezetőjétől, László Csaba régésztől tudjuk, hogy a bazilika északi falát, a sekrestyeajtó mellett, egy elfalazott kapu díszíti. A kapuzatról hosszú idő óta tudomásunk volt, de nem ismerték a régészek formáját és műrészleteit. Nemrégiben nyílt mód a sekrestye felől megvizsgálni, „megkutatni” a falat, amely megbontva a régészek elé tárta a XV század óta elfalazott román kapuzatot. A bimbós, festett fejezetek, az ívmező márványlemeze érintetlenek voltak. Az egykori vörös márvány oszlopokat a befalazáskor sajnos kiszedték, ennek ellenére a kapuzat több eleme gyakorlatilag érintetlen. A kapu az északi oldalon egykor temetőre nyílhatott. Királykapu a későbbi elnevezése, amely a mai könyvtár helyén volt kúriára utal. Az elfalazás Mátyás király építkezése idején -1479-1486 között - történt. Nem is véletlenül, mert 1472-ben maga Mátyás király foglalta le a maga számára az apátságot, a pannonhalmi apáti címet és rangot. Az elfalazás valószínű oka, hogy akkor építették a bazilika északi oldalára a Szent Benedek kápolnát, vele együtt a ma is használatos sekrestyét. Mintegy harminc esztendő múltán újabb kapuval törték át a bazilika északi falát. Ez már a XVI században, Tolnai Máté főapátsága idején történt. Nemrégiben újabb értékes leletre bukkantak a régészek. A bazilika közepén, az egykori szerzetesi kórus területén egy 60-70 éves korában eltemetett férfi csontvázára akadtak. A keskeny koporsóban fekvő szerzetest „mellékletek nélkül” temették el. Noha a sír központi helyzete, a koporsó feletti sírföldben lévő lelet alapján XIII. századbeli temetésre és fontos személy sírjára gondolnak László Csaba régész és társai. Minden feltételezés szerint a sírban a mai templomot felépíttető Oros apát nyugodott. A „mellékletek” azaz a gyűrű, a pásztorbot nélküli temetés egyformán magyarázható a tatárjárás okozta szegénységgel (1225 táján halt meg Oros apát), valamint a szerzetesi alázattal. Ejtsünk szót arról: ki volt Oros apát? Főrangú család szülötte, több ízben járt a pápai udvarban, 1216-ban a lateráni zsinat idején egy évet töltött Itáliában. Ellátogatott híres kolostorokba, többek között Montecassinóba, de az épülő ciszterci kolostorokba is. Ezen útja nagy jelentőségű Pannonhalma szempontjából, különös tekintettel a kolostor és templom újjáépítésére. A ciszterciek révén ugyanis átformálódott Európa építészete. Oros apát pedig a Burgundiából eredő, a francia építészeti hagyományokból adódó cisztercita építészeti formáknak adott elsőbbséget. Több ízben megfordult Gertrudis királyné udvarában, András királynak kedvelt szerzetesei a ciszterciek voltak. Az öregedő Oros apát 1241-ben az újjáépült kolostor falai között várta a tatárok támadását, és a „katonás szellemű főpap” kivédte azokat. Egyébként a bazilika keleti oldalán a szentélytől keletre fekvő kis udvarban megmaradt a XIII. századbeli monostor keleti szárnyának külső fala. A feltárás után a falmaradványokat visszatemetik. I. B. 1789-ben, amikor a bazilika északi kapuja már nem látszik, befalazták