Repülés, 1970 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1970-11-01 / 11. szám
ásások, gólyák, sirályok A sasokkal, gólyákkal a levegőben találkoztunk, volt úgy, hogy 1200 méteren, lelógó felhőrongyok között. A közeli gemenci erdőből jöttek, különösen a feketególyáknak örültünk, hiszen eddig még képen sem igen láttuk e ritka madarakat. Meg kell hagyni, jól termikelnek! A sirályok kerek kék mezőből néznek le az őcsényi repülőtérre, a klubtagok tervezte, építette hangár homlokzatáról. Aki netán csendes őszi hétköznapon tévedne erre, a szimbolikus képről is megtudhatja: itt repülnek! Mert Őcsényről beszélve ez az elsődleges. A gemenci madarak példája teszi-e, vagy a szekszárdi klub tagjainak határtalan ügyszeretete: egy tény, őcsényben — körülményeikhez képest — sokat repülnek! Tapasztaltuk. A Postás Repülőklub tagjaiként augusztus 8-tól 20-ig — miközben ,.honi” repterünkön, Dunakeszin a légiparádé előkészületei folytak — közös Szekszárd-Postás teljesítménytáboron vettünk részt. Az időjárás — mint országszerte — hozzánk sem volt kegyes. Csák Péter, a szekszárdi klub titkára, a tábor idején repülőtérparancsnok, azonban ilyen fogalmat, hogy „nincs időjárás”, nem ismer. Majd lesz! Vigasztalan szürke az ég, lóg az eső lába —, oda se neki. Csákné, az örökös telefonügyeletes (alias Síró Sára) távengedélyt kér, az elképedt diszpécsertől meg is kapja, gépek a starthelyre — és az esetek nagy részében „Péter kapitánynak” lett igaza. Az idő néhány helyi magasság, sőt Szabadffi Botond és néhány társa esetében sikeres távrepülés erejéig megjavult. Bizonyítja ezt az a 300 óra, amit a kb 10 Üzemnap alatt repültünk, ebből kb. 110-et a Postás Klub 9 tagja. Mi sok lelkesedést, jó hangulatot vettünk át az őcsényiektől, no meg szinte lubickoltunk a szabad légtérben, ahol a Dunakeszin kritikus 500 m után is nyugodtan tovább lehet emelkedni. Az őcsényiek a magunkkal hozott típusoknak örültek, hiszen „B” klub lévén nagytapasztalatú veterán-oktatójuk, Schlett László, vagy olyan országosan is szép eredményeket felmutató fiatal pilótáik, mint Kercser Bandi, Szabó Laci először ülhettek Muchába, Fókába. Nem is vesztegettük az időnket, a Fóka repült ideje például a tábor alatt kb. 60 órával gyarapodott. A tábor utolsó napján, a végre megjavult — bár egyáltalán nem „nagy” — időben Bandi pécsi hurkot is repült vele, Laci Muchával „kisérte”. Míg napközben a teljesítményrepülők randevúztak az imponáló madár-konkurenciával, a hajnal és a délután a tábor néhány kezdőjéé volt. Átlagosan 35—38 felszállást könyvelhettek el a 10 nap alatt, több ,,B”, egy „C” vizsga született és a tábor örvendetes záróakkordja Tóth Lajos őcsényi növendék koszorútársa lett. A közös tábor mely „műfajilag" elsők között volt a maga nemében, hiszen egy „A” és egy ,,B” klub tartotta együtt, végül is a legjobb tapasztalatokat hozta. A gép- és eszközök tekintetében jóval „elkényeztetettebb” Postás repülőknek tanulságos volt betekinteni egy „B” klub életébe, ahol minden a tagok munkakedvén, repülésszeretetén múlik. Az, hogy a gépeket, szerkezeteket kímélni, ápolni kell, magától értetődő létszükséglet. Függetlenített személyzet nem lévén, a „magad uram,, ha szolgád nincs” elv érvényesül. Az őcsényi repülők, oktatók, növendékek egyaránt minden szabad idejükben keményen dolgoznak, ki-ki a maga területén, hogy klubjuk repülését fenntarthassák. Nagy segítségükre van a megyei MHSZ szervezet, valamint a Repülőgépes Növényvédő Állomás — az őcsényi repülőtér üzemeltetője — vezetőinek nagyszerű támoga Az utóbbira egy példa: táborunk alatt két ízben is módunk volt az RNA Brigadirjával vontatóüzemet tartani. Nagy ajándék ez Őcsényben, ahol a szövetségtől csak bérelni lehet vontatógépet, ha egyáltalán jut, hiszen ez az „A” kluboknál is „szűk keresztmetszet”. Nos, Quint Jancsi, mint vontatópilóta ez alkalomból alighanem felállította a vontatógépen ülés időtartamrekordját: a tankoláson kívül (ami 10—15 percig tartott), ki sem szállt ugyanis, csak húzott, húzott. . . Wittinger Kálmán pipaszünetnyit maradt le mögötte. Még néhány szót a tábor szervezettségéről. A csaknem két hét alatt egyetlen műszaki, vagy szervezési fennakadás nem volt. A napközben felmerült apróbb hibákat, esedékes „szervizt” üzem után az illetékesek magától értetődően elvégezték. A gépelosztást reggel, a sorakozónál közölték, a szolgálattal együtt. A két „elosztón” — Csák Péteren és Postán Simó Willyn — kívül mindig mindenki úgy érezte, hogy jól járt. A hangulat csak a búcsú pillanataiban romlott el — majdnem. De aztán úgy döntöttünk, hogy nem búcsúzunk. Az eredmények alapján ugyanis további közös táborok reményében indultunk hazafelé Őcsényből, ahová — a gemenci gólyák példájára — mi is vissza-vissza szeretnénk térni. SAK Szabó Lacinak is nagyon tetszik a Mucha Csákné-Pintye és Schlett Laci áhítattal hallgatják a repvezetőt Mennyit is repültem? (Kercser Bandi) Keserves dolog egy barátról, egy repülőbajtársról múlt időben írni: volt, kacagott, vadászott, oktatott, versenyzett, repült, repült , és rengeteget tett a repülésért. Szerették, mert fáradhattalanul szervezett, dolgozott, szerették, mert önzetlen hű barát volt, szerették, mert egész életét a repülés ügyének áldozta. JÓZSA SÁNDOR, a marosvásárhelyi repülőtér parancsnoka a romániai sportrepülés egyik vezéregyénisége volt. Egyaránt otthon volt a vitorlázó- és a motoros sportrepülésben, a Román Népköztársaság egyik legjobb vitorlázórepülőjeként számos nemzeti és nemzetközi versenyen részt vett. Tagja volt a Központi Román Repülés Szervező Bizottságnak, hatalmas része vol a romániai sportrepülésben az utóbbi években tapasztalható gyorsütemű fellendülésben. Országos jelentőségű tevékenysége és a román válogatott keretben végzett munkája mellett a marosvásárhelyi repülőtéren élvonalbeli repülőgárdát nevelt és szívügyének tekintette egyre újabb fiatalok megnyerését a repülősportnak. A közelmúltban Romániában is pusztító árvíz idején a rá jellemző fáradhatatlan energiával vett részt a mentési munkálatokban.Wilga típusú motorosgépével felkutatta a veszélybejutottakat és helikoptereket irányított értük. Június 26-án a megyei távrepülőverseny vezetőjeként vontatógépével — az árvizes Wilgával — indult terepre az egyik fiatal versenyzőért. A visszavontatás tragikusan végződött. Józsa Sándort élettelenül húzták ki a Wilga égő roncsai alól. Kikívánkozik, hogy ideírjam: hősi halált halt. Az utolsó pillanatig küzdött, hogy megmentse fiatal bajtársát és a repülőgépeket. Aki csak megismerte, rögtön a szívébe zárta. Maga volt az élet, elpusztíthatatlan munkabírása, repülésszeretete közmondásos volt. Nehéz elfogadni, hogy nincs többé — és nem is igaz. Emléke, példája él és élni fog a Román Népköztársaság sportrepülői között és köztünk, magyarországi barátai között egyaránt.