Respublika, 1995. április-május (2. évfolyam, 14-19. szám)
1995-05-05 / 18. szám
KULTÚRA „Mindent szeretek a filmekben. Mindennapos vagy minden hónapos legfőbb élvezetem, hogy felfedezzek egy-egy újat. Boldog lennék, ha mindenféle filmet készítettem volna, ha minden egyes filmben benne lehettem volna, ha ismert és ismeretlen is lettem volna. Mindent szerettem volna csinálni. Szívesen lettem volna egyike azoknak a filmkészítőknek, akik felfedezték a hangot. Szívesen átéltem volna szomorúságukat is. Most már én is ismerem ezt az érzést, az érzést, hogy kidobnak. Mert ma az Apple komputerek készítik a filmeket, nem én.” A Kifulladásig. Godard első mozifilmje 36 évvel ezelőtt a világ kritikusainak ovációját váltotta ki, egy zseni alkotásának tartották. Manapság is készít még filmeket, olyanokat, mint senki más, és a kritikusok ma is szívesen boncolgatják őket, de tisztában van vele, hogy mai közönsége kicsi. Elképedve, bár talán mégis némi örömmel fogadja, hogy a kasszasikerekbe szerelmes világ még egyáltalán érdeklődik iránta. „Manapság szinte senki nem látja a filmjeimet”, mondja Godard, aki Franciaország legünnepeltebb színészeit rendezte Bardottól Depardieu-ig. „Talán azért, mert eleinte olyan filmeket csináltam, amelyeket szeretett a közönség. Talán azért, mert szeretem a filmet minden tekintetben.” A legtöbb olyan mai francia filmet, amelyet kedvel a közönség, az Egyesült Államokban forgatják. Évtizedek óta most először az otthoni piacból a francia filmek kevesebb mint 30 százalékkal részesülnek, több mint 60-nal az amerikaiak. Néhány francia filmes megkísérel a tömegízlésnek is hódolni és a hagyományokhoz is hűnek maradni, de ez nem könnyű. Nem volt egyszerű Godard-nak sem. Bár megbecsült francia értéket képvisel, egyben azoknak a napoknak a relikviája, amikor a legnépszerűbb filmek a közönséggel végeztették el a munka egy részét. Mert Godard számára az „érdekes” mindig a legmagasabb dicséret volt. „Mindig tételekkel kezdek, és ez nem segít a közönségnek. De még ma is a jó közönséget kedvelem. Inkább akarok hatni tíz ember száz százalékára, míg Hollywood egymillió ember egy százalékára. Gazdaságilag nem az én utam a jobb.” Godard mindössze 29 éves volt, és filmesszéket írt a Cahiers du Cinema számára, ami idejének leghatásosabb filmfolyóirata volt, amikor a világ figyelmét magára vonta a Kifulladásiggal. Az általa írt és rendezett, 1959-ben készült film főszereplője, Jean-Paul Belmondo fiatal vagányt alakított, akit kiüt egy amerikai lány iránti szerelme (Jean Seberg). Godard ezzel a filmjével bekerült a francia újhullámba Eric Rohmer és Francois Truffaut társaságába. „Filmkritikusok egy teljes generációjának életét változtatta meg ez a film”, írta a Variety című gazdasági lap. Az újhullám filmesei kitágították a kor filmelméletének korlátait, és bebizonyították, hogy lehet olcsón is jó filmet előállítani. Godard és újhullámos kollégái, akik többségükben kritikusként kezdték, a sztorimondás új lehetőségeit valósították meg a filmvásznon. Godard filmjeinek darabjai 1967-es, Hétvége című filmjének tízperces forgalmi dugós jelenetétől a Kifulladásig jelenetek közepébe ugró vágásaiig a filmtechnika fontos részei maradnak. Godard életműve száz televíziós és játékfilmet ölel föl. („Némelyiket szívesen elfelejteném”, mondja.) Leghíresebb művei közt van A nő, az nő (1961), Egy férjes asszony (1965), A bolond Pierrot (1965) és az Egy meg egy (1969), de a Kifulladásig volt az első és utolsó kereskedelmileg sikeres filmje. A mai mozilátogatók azzal vádolják a francia filmeket, hogy nehezen érthetők, nagyon tudatosan összerakottak és akciószegények. Az Egyesült Államokban még a nyelvi akadályokkal is meg kell küzdeniük, mivel az amerikaiak utálják a szinkronizált vagy feliratos filmeket. „Ma nehezebb megnyerni a közönséget, de sosem volt könnyű”, állítja Godard. „Azoknak az embereknek a száma, akik az igazán jó mozit szeretik, olyan csekély, hogy nem tesz ki egy közönséget, így a lábon maradáshoz a fesztiválokon kell jó nagy felhajtást csapni és hasonló dolgokkal hatni.” Mégis, a franciák számára a tömegnyomás ellenére a filmkészítés a kultúra része marad. És ez az, amiért a francia állam támogatja a filmgyártást. Godard úgy véli, Svájci lakásában, ahol él és dolgozik, nyoma sincs, de a látogatót cédula várja: megígéri, hogy délután hatkor rendelkezésére áll. A megjelölt időpontban a francia film géniusza - kicsi, őszülő, dróthajú, szemüveges, 64 éves férfi - maga nyit ajtót. Mutatja az utat az emeletre, ahol két tágas, videoszalagokkal és könyvekkel tapétázott szoba vár. Letelepszik az íróasztal mögött, amely egy régi telefonról és egy Mindent szeretek a filmekben Találkozás Jean-Luc Godard-ral 48 ♦ 1995/18 RESPUBLIKA