Respublika, 1995. április-május (2. évfolyam, 14-19. szám)

1995-05-05 / 18. szám

MOZAIK Szerelmi konvenció Kertbeny Károly Mária azon az estén, mint mindig, mikor rossz estéje volt, mikor, estéje kivételével, bárkinek szívesen bújt volna bőrébe, kedves helyén, az Inkognito bárban üldö­gélt. Szerette ezt a helyet, szerette pancsolt borát: a bort, melyből nem­csak a tiszta vizet, de még a szódát sem sajnálták. Kertbeny Károly Mária szerette kedves helyét (egyenes ember volt). A helyet, ahol délutánonként, nyi­tás előtt, az úri közönség megfordult­megtérült: hiába, kifogástalan volt a személyzet és a borravaló mértéke (nem konfekció). A helyet, ahol es­te kés- és hulladobálók, azaz nyugdí­jas gyilkosok és nyalka temetkezési vállalkozók adták egymásnak a kilin­cset meg a klienseket (és megven­dégelték egymást). Kertbeny Károly Mária szerette ezt a helyet, ahol esténként, mikor halál­osztó (Terminátor) kedve volt, min­dig órák hosszat üldögélt. S Kertbeny Károly Mária ezen az estén Terminá­tor kedvében volt. Pedig csak egy ajándékkal lett gazdagabb: vagy pon­tosabban, nem lett szegényebb. Mert Kertbeny büszke férfiú volt, és bár­mennyire is érdeke szerint lett vol­na... gazdagabb maradt egy ajándék­­nakvalóval. Kertbeny Károly Mária, a valósá­gos bankársegéd-fogalmazó ugyanis a minap (vagy kicsit régebben?) sze­met vetett szomszédnője, Matyuska Szerén gangra nyíló lakására (szo­ba, konyha, virágok a bejárat előtt). „Milyen jó, mi több, kellemes volna a két szobát, a két konyhát s Matyus­ka kisasszony muskátlijait egybenyit­ni!” - töprengett és méricskélt Kert­beny a bankban. (Tán még kezeit is dörzsölte volna, ha nem - valaki más - pénzét számolja éppen.) Szóval Kertbeny szemet vetett Matyuska Sze­rén lakására, és így, kényszerből, ab­lakából, szemeit Matyuska kis­asszonyra vetette. „De ki akart vihart aratni?” - kérdezte és jegyezte meg Kertbeny bosszúsan. Mert Matyuska kisasszony, keresztezve ez egysze­rű üzleti tranzakciót, pontosabban interakciót (ami a két lakás között lét­rejött volna, maximum), egy szerel­mes mozdulattal megajándékozta Kertbeny Károly Máriát a muskátlik­kal (inkasszálva szomszédja félreér­tett pillantását). S Kertbeny tudta, ol­csó regényekből, most neki kellene valami ajándékkal kedveskednie, s akkor, végre, egymáséi lehetnének, eggyé lehetnének. („Istenem, mint két egymásba nyíló szoba!” - így Kertbeny, hevítendő magát.) Kertbeny szerette kedves helyét, a helyet, ahol (egybe)nyitás után meg­térült volna minden ajándéka. De hi­ába, olyan vad lett a világ! (sípos) Felnőtt egy nemzedék, amely még saját szemével látta, hogyan győz az igazság. Volt róla helyszíni közvetítés az akkori televízióban, persze még csak fekete-fe­hérben, mert a kurucoknak a ’60-as évek­ben nem volt színes felvevőjük. Az eseményeket azonban mindenki ra­gyogónak látta. A siklósi vár környékén di­csőséges kurucaink annyi borsot törtek az imperialista labancok orra alá, hogy e ne­mes fűszer akár nemzeti jelképeink közé is kerülhetett volna. Helyette azonban né­pies furfanggal a „nemes iszap” lett a lele­mény alapanyaga, amivel a mi jó Tenkes kapitányunk igencsak csúfot űzött a nép­nyúzó labancból. Mesés idők voltak! Vujicsics Tihamér zenéjére szinte lóra pattantak a nézők, s a siklósi vár a világ legfontosabb erődjé­vé vált a filmsorozat néhány hetére. Milyen tekintélyesnek látszottak falai, regényesnek belső udvara! Ahogy vészjós­lóan masíroztak a fehér kabátos, három­szögletű kalapos császáriak, még Kibédi Ervin is egy kicsit félelmetes volt. A kurucokon persze nem lehetett ki­fogni, ha ideig-óráig csávába is kerültek, az csak arra volt jó, hogy végül annál ügye­sebben kerekedjenek felül. A siklósi vár jelképpé vált, a magyar szabadság jelképévé, az utolsó részben a nézők és a pirotechnikusok nagy örömé­re le is robbantottak egy császári gipszei­mért a várkapu tetejéről! Hű, de szép volt! Pedig már a hatvanas években sem volt veszélytelen ez a filmes hadicsel. Az ak­kori felvételeken jótékonyan kerülgették az olyan beállításokat, amelyekből kide­rült volna, hogy bizony igencsak gyöngél­kedik a siklósi vár. A negyvenes évekig szálloda is műkö­dött itt, emlékeztetve szebb napokra, hi­szen nem lehetett kellemetlen „várúr­ként” ébredni a történelmi falak között. A második világháború után az elhagya­tott vár csöndesen romolgatott magában, az utóbbi években már mint a kincstári va­gyonkezelő tulajdona. A Tenkes kapitányának forgatása megcsillantotta a reményt, hogy rendbe hozzák, s visszanyeri hajdanvolt pom­páját. Ebből azonban napjainkig nem lett semmi. Három éve még tartotta magát egy étterem, kurucok és labancok késői leszármazottai ehettek itt - az étlap ta­núsága szerint bélszínt, hátszínt udvar­mester módra vagy éppen szűzérméket 300 forintért... Most törheti fejét az önkormányzat, hogyan lehetne e jobb sorsra érdemes vár romlását megállítani. Ha pénzes kuruc nem jár errefelé, talán egy jó szándékú gazdag labanc vállalkozó is segíthetne, hogy olyan regényes és derűs legyen itt az élet, mint a Tenkes kapitánya idejében. (szerényi) 1995/18 RESPUBLIKA»47

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék