Romániai Magyar Szó, 1948. március (2. évfolyam, 149-173. szám)
1948-03-16 / 162. szám
Kedd, 1948 március 16 Romániai Magyar Szó •%z 1848-as sz«s&st«lsa›|Lfl%ac>c és a nemzetiségi kérdés Irta: JAKAB ANTAL Mit váltók a márciusi forradalomtól és mit kaptak" a magyarországi nemzetiségek? A romániai magyarok között sokan vannak olyanok, akik nem ismerik elég részletesen az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc fejleményeit s különösen a nemzetiségi kérdés tárgyában nézik hamis szemszögből az akkori eseményeket. Sokan akadnak olyanok, akik éppen a nemzetiségi kérdés tekintetében párhuzamot vonnak az akkori és mostani idők fejleményei között s azt szeretnék igazolni, hogy a román demokrácia most azt valósítja meg, amit a 48-as szabadságharcosok annak idején maguk elé célként kitűztek. Napjaink eseményeinek és tartalmának ilyen értékelése teljesen hibás. Kétségbevonhatatlan tény, hogy a száz évvel ezelőtti reformmozgalmak és napjaink mozgalmai között sok hasonlóság van, de a hasonlóság nem takarhatja el a döntő lényegbeli különbségeket. Most ezekre szeretnénk röviden felhívni a figyelmet. Nem vitás, hogy az 1848-as szabadságharcosok számos célkitűzése csak napjainkban válhatott valóra, amennyiben az országunkban a legutóbbi három év alatt végbemenő nagy átalakulások betetőzték azt, ami a 48-as polgári forradalmak programjából befejezetlen maradt. A jelenkori társadalmi átalakulás azonban úgy formájában, mint tartalmában messze túlnőtt a polgári forradalmak célkitűzésein, amennyiben a demokratikus erők, élükön a munkásosztály élgárdájával a dolgozó néptömegek érdekeit szolgálják. E demokratikus erők pedig megalkuvás nélkül haladnak előre a dolgozó népmilliók érdekeinek megvalósítása útján s éppen az a tény, hogy nem tesznek engedményeket a kizsákmányolt társadalmi rétegeknek, ad különleges jelleget az akkori és mostani nemzetiségi kérdés megoldásának. A radikális magyar ifjúság 1848. március 15-én hiába foglalta kiáltványába a „törvényelőtti jogegyenlőséget polgári és vallási tekintetben“ s hiába szögezte le, hogy követelései az „egyenlőség, szabadság, testvériség“ jegyében állanak, ezek a reformok csak puszta vágyakozások maradtak, mert a hatalmat gyakorló társadalmi réteg osztályhelyzeténél fogva nem értett velük egyet vagy legjobb esetben a maga érdekeinek megfelelő formában értelmezte őket. A jogegyenlőség nemzetiségre, fajra, vallásra való tekintet nélkül tehát éppen azért nem valósulhatott meg, mert a dolgozó milliók, soraikban a nemzetiségek dolgozó millióival, ki voltak zárva a hatalom gyakorlóinak sorából. Választói joga csak annak lehetett, akinek vagyona volt s azon kívül, hogy a dolgozó tömegeknek nem volt pártjuk, ez volt az oka annak, hogy a parlamentben is alig tudott bejutni néhány képviselőjük. A 48-as szabadságharc leverésének egyik nagy tanulsága volt, hogy a nemzeti elnyomás természetes függvénye a társadalmi kizsákmányolásnak. Nemzetiségi jogegyenlőséget nem lehet megvalósítani olyan társadalmi jogrendben, amely a kiváltságos kevesek uralmát biztosítja a dolgozó milliók felett. A nemzetiségi elnyomás csak okozat. Az, aki meg akarja szüntetni, harcoljon és győzze le először a kiváltó okot, a kizsákmányolás jogrendjét vagy olyan csapást mérjen rá, hogy e jogrendhez ragaszkodók befolyásukat ne érvényesíthessék a közhatalomban. Mindenből az következik, hogy egyszerű kinyilatkoztatással a jogegyenlőséget nem lehet megoldottnak és biztosítottnak tekinteni. De még azzal sem, ha a alkotmányba vagy különleges nemzetiségi törvényekbe belefoglalják a teljes nemzetiségi jogegyenlőséget. Ahhoz, hogy a jogegyenlőség tényleg megvalósulhasson, a népnek magának kell gyakorolnia a hatalmat, mert csak a dolgozó nép osztályérdekei biztosíthatják a népjogok és népszabadságok hiánytalan érvényesülését. Nagy tanulsága a 48-as szabadságharcoknak, hogy a nemzetiségi jogegyenlőséget kimondó törvények gyakorlati érvényesülésének feltétele a néphatalom. 1848 - ban a feudalizmus formában a magyar dolgozó tömegekkel egyformán sínylődő nemzetiségi tömegek a társadalmi és gazdasági jellegű követeléseken kívül azért támasztottak külön nemzetiségi igényeket a kormányhatalommal szemben, mert azt nem tekintették az igazi népjogok hordozójának és biztosítójának. Ezért követelték különleges nemzetiségi jogaik törvényes szabályozását. A kívánság tökéletesen jogos és érthető volt a középnemes-kisnemes-polgári magyar kormányzattal szemben, de nem számolt az akkori politikai erőviszonyokkal. Jóllehet az 1848-49-es magyar kormányok nem képviselték a dolgozó tömegek minden érdekét, de az a tény, hogy küzdöttek a bécsi császári kamarilla által fenntartott feudalista oligarchia ellen, beletartozott a felszabadulásukért küzdő népmilliók céljai elérésének vonalába. Az elnyomott és kizsákmányolt tömegek jól felfogott érdeke azt diktálta, hogy mégha a köznemesség és polgárság irányítja is a harcot, minden erőt a bécsi zsarnokság és a vele szövetkező feudális urak ellen összpontosítsanak s majd miután uralmukat megsemmisítették, folytassák tovább a küzdelmet az emberi és nemzeti jogaikat szintén megnyirbáló köznemesség-polgárság ellen. A bécsi kamarilla mindent elkövetett, hogy a nemzetiségeket nemzetiségi alapon a szabadságharcosok ellen ugrassa, mert ez alkalmas eszköz volt arra, hogy a feudalista kizsákmányolás rendszerét továbbra is fenntarthassa. Kossuth és kormányának tagjai idejében észrevették, hogy a szabadságharcot nemcsak kívülről, hanem belülről, a nemzetiségek felől is veszedelem fenyegeti s a maguk osztályszemléletének mgfelelően próbálták megoldani a nemzetiségi kérdést. Eleinte persze meglehetősen szűkkeblűnek mutatkoztak ezen a téren. Később, ahogy mindegyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a dolgozó szegény parasztságot és az elvileg ugyan felszabadított, de gykorlatilag embertelen helyzetében meghagyott jobba érvényesíteni. Ez azonban a gyakorlatban azt jelentette, hogy a megyei kiskirályok, a földesurak, ispánok a jogegyenlőség kinyilatkoztatása ellenére továbbra is gyakorolták a jogfosztást, mert ők voltak birtokon belül. Kossuth azt tagadta meg az erdélyi román néptől, amit polgári előjellel a magyarság számára bágyságot és a nemzetiségeket csak ezáltal lehet a szabadságharc hadseregének sorába állítani, ha jogaikat kiszélesítik, a forradalmi kormány mindegyre több jogot hajlandó megadni a nemzetiségeknek. A szűkkeblűség azonban hamarabb megbosszulta magát. A cári önkényuralommal szövetkező bécsi önkényuralom hadseregei nagy erővel nyomultak előre és mikor már Kossuth hajlandónak mutatkozott lényeges engedményeket tenni a nemzetiségi jogegyenlőség szabályozásának tekintetében, már késő volt. A nemzetiségek nem tartottak Kossuthékkal, mert a császári zsoldba szegődő vezetőik a szabadságharc ellen vezették őiket. De amikor Kossuth és Szemere Bertalan a legtöbb jogot akarta is biztosítani a nemzetiségeknek, köztük a számra legnagyobbnak, az erdélyi románságnak, akkor is görcsösen ragaszkodtak a magyar hegemóniához. (Az emigrációban Kossuth már lemondott róla). Alapjában véve Kossuthéknak, sőt még a magyar radikális ifjúság nagy részének is tudománytalan, romantikus elképzelései voltak a nemzetiségi kérdésről. Szinte csodálkoztak azon, hogy a nemzetiségek nem voltak hajlandók beérni a jogegyenlőségről hangoztató szép szavakkal. Kossuth kormánya a jogegyenlőséget felülről lefelé akarBécstől igényelt, a sorsa feletti rendelkezés jogát. De ezen kívül eleinte még sokkal kisebb jelentőségű, úgynevezett minimális jogokat is megtagadott a nemzetiségektől. Az erdélyi románsághoz intézet október 10-i szózatban ugyan beismerte, hogy igaz,, sokat szenvedtek már régi idők óta; szabadságuk majd mi sem volt és mégis súlyos terheket viseltenek s még nevek is meg volt alázva az ország törvényeiben“, mégis elzárkózott az elől, hogy legalább vidéki viszonylatban a közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, közoktatásban használható legyen a román nyelv. Fentebb utaltunk rá hogy e merev álláspontjából később engedett, de már akkor késő volt Már Világos tragédiája ködük fel a láthatáron, amikor végre a sokszoros túlerő elől menekülő forradalmi kormány Szegeden kiadja nemzetiségi törvényét, amely nagy vonalakban magában foglalja a nemzetiségek részletigényei kielégítésének tekintélyes részét. E törvény kimondja, hogy a községi közigazgatás nyelve a lakosság többségének anyanyelve lesz, a megyei közigazgatási tanácsokban mindenki szabadon használhatja anyanyelvét... az esküdtszékek és bíróságok előtt mindenki beszélhet anyanyelvén, az állami iskolákban a lakosság anyanyelvén kell tanítani, bármely hivatalhoz a nemzetiségek nyelvén lehet beadványt intézni stb. Hogy elsősorban mennyire szorult helyzete és nem demokratikus meggyőződése miatt adta ki ezt a törvényt a Szemere- kormány, igazolja az is, hogy a magyarországi szerbek elvileg — már 1848. áprilisában jogot kapnak arra, hogy a községi közigazgatásban nyelvüket használhassák, novemberben pedig, amikor a délvidék már forrong, ajánlják fel nekik, hogy egyházi, községi és iskolai téren hivatalos nyelvként használhatják a szerb nyelvet. Pedig Simion Burnufiu idejében megszövegezte a román nép vitathatatlanul jogos kívánságait. Balázsfalván mondott beszédében a testvériség, szabadság és egyenlőség feltételeinek biztosításaként követeli, hogy a román nép legyen képviselve az országgyűlésen, legyenek tisztviselői a közigazgatá- és igazságszolgáltatás minden ágában és számaránya szerint használtassák a nyelve, úgy a törvényhozásban, mint a közigazgatásban. Kéri továbbá a gyülekezési szabadságot, román nyelvű falusi és városi elemi iskolák, gimnáziumok felállítását az állam költségére Mind a követelések elsikkadnak, gyakorlati megvalósítást nem nyernek, mert nem maga a nép gyakorolta a hatalmat. Petőfi világosan látta ezt. Kimondotta, hogy a nemesi nemzetgyűlés sem a magyar népnek, sem a nemzetiségeknek nem biztosítja a népjogokat, mert azok osztályérdekeibe ütköznek. A haza emiatt a magyar népnek sem hazája, nemhogy a nemzetiségeknek az legyen, hiszen ezek még nemzeti érzületükben is elnyomottak. Íme tehát a történelmi igazolása annak, amit fentebb hangsúlyoztunk, hogy a nemzetiségi jogegyenlőség érvényesülésének feltétele az, hogy az államban a felségjog sorsának irányítási joga nemzetiségre való tekintet nélkül a dolgozó népé legyen. Felülről diktálva lehetetlen megvalósítani a nemzetiségi jogegyenlőséget, biztosítani annak érvényesülését és kiteljesülését. Ez a lényeges különbség az 1848-as nemzetiségi „jogegyenlőség“ és a mostani jogegyenlőség között. Akkor tartalom nélküli szólam, most a valóságokat kifejező megállapítás. Annak idején nem volt meg, most megvan a biztosítéka: maga a nép teremti meg, az együtteső népek közös harca révén lett valósággá s éppen a népuralom tette lehetővé, hogy a munkásosztály élgárdája által irányított demokráciánkban a nemzetiségek a teljes egyenjogúságnak olyan gyakorlati megnyilvánulásait élvezik, amilyenekre 1848-ban még a legderülátóbb nemzetiségi harcosok sem mertek gondolni. Annak idején a nemesség-polgárság magyar hegemóniára vonatkozó szemlélete következtében a nemzetiségek nem osztoztak a közhatalomban (legfeljebb akkor, ha egyedeik megtagadták nemzetiségüket, azaz asszimilálódtak), mert a romániai magyar dolgozók, nemzetiségi jogaikat fenntartás nélkül megőrizve, cselekvő tényezői a közhatalomnak s a nemzetiségi jogegyenlőség biztosította éppen ez: a román nép és az együttlakó nemzetiségek maguk gyakorolják a hatalmat a maguk javára.