Romániai Magyar Szó, 1948. augusztus (2. évfolyam, 274-299. szám)

1948-08-01 / 274. szám

VMfrap, m 1, augusztus X ________________ ^ ^ _oniâhîâîMagyar Szó Seficla LSff medalevenedeff Nagy negyvennyolcas az öreg — mondogatták Kis Imre bácsiról. — Nagy negyvennyolcas, még Petőfi verseket is tud. A nagybátyjától tanulta, aki állitólag magától a költőtől hallotta ezeket a verseket. A tanya fiatalsága minden tengeri hántás, napraforgó,bugázás, vagy kendelvdörzsölő alkalmából az öregen csüngött. Nem győzték hallgatni az öreg meg nem fogyott fel soha a meséből. Persze legtöbbet 1348- ról beszélt, „amikor még embersége volt a magunk fajta embernek is”, ez volt a szavajárása. No meg sokat beszélt Petőfiről aki együtt harcolt a nagybátyjával. S aki nem halt meg Segesvár mellett, hanem fogságba esett és még vissza fog jönni, igazságot tenni így beszélt az öreg. S hogy igaza volt-e, nem tudom. Akkor meg voltam győződve, hogy nincs igaza és csak ugyanolyan szófia beszéd, amit mind, mint az a sok népmese, mondjuk Burkus királyról, meg az egykori szegényemberről. De azóta sok minden történt és kiváncsi vagyok, hogy az öreg Kis Imre bácsi, aki még mindég a tanya mesemondója, hogyan vélekedik a dolgokról. AZÓTA PETŐFI VISSZAJÖTT! Igaz, hogy nem személyesen, festők által megrajzolt és Imre bácsi által elképzelt kackiás bajusszal, hanem csak úgy, hogy „ma embersége van a magunkfajta embernek És ugyanonnan jött, ahonnan Petőfit várta, a tőlünk keletre fekvő nagy birodalomból Nem is Sádornak hívták, inkább Szasa meg Iván volt a neve — egy kukkot sem tudott magyarul — le mindazt hozta, amit Petőfitől vártunk: lehetőséget, segítséget, egy emberségesebb élet megteremtéséhez. Lássuk csak a „visszatért” Petőfi verseit és lássuk, hogy az ott kívánságként felvetett kérdéseket milyen mértékben oldottuk meg Lássuk csak Petőfi verseinek mindennapi megfogható időszerűségét. Hazát kell nektek is teremteni! Egy uj hazát, mely szebb a réginél És tartósabb is kell alkotnotok, Egy uj hazát, ahol ne legyenek Kiváltságok kevély nagy tornyai, Sötét barlangok, denevér tanyák, Egy uj hazát hol minden szögletig Eljusson a nap s tiszta levegő. Hogy minden ember lásson s ér legyen (A nemzetgyűléshez 1848) Amikor a sok „úriembert” és történelmi fontosságú határozatot átélt teremben felcsattant a taps, a munkaruhát alig levetett emberek talpra ugrálva üdvözölték a fontosabb vállalatok államosítását. Nagy dolog volt ez. A „kiváltságok kevély nagy tornyai“-nak ostromlásában már ide értünk, ledöntöttük a városvégi „sötét barlangok“ lakóinak nagy részén élősködőket. A Nemzetgyűlés megtette a kötelességét. Ő a marosvölgyi fűrésztelepek munkásai, a balcestis szegény parasztok, vagy a gyimesfelsőloki tanárok is ezt teszik — munkájukhoz, felelősségükhöz mérten. Vagy mi mást jelentene az hogy a fűrésztelep munkásai munkaversenyben állanak, hogy minél többet termeljenek. Az, hogy Balcesti szegény parasztjai az államnak ajándékozták a bojári gyümölcsöst meg az írók és művészek pihenőházául szolgáló kastélyt „A magunk s a fiatal hasznára tesszük». Legyen ez a föle » államé, igy lesz igazán a miénk, mert az állam most mi vagyunk” — így mondotta az egyik négy gyermekes szegény paraszt. A gyimesfelsőloki tanárok pedig a gondjaikra bízott tanoncifjakat nevelik jó technikusokká és a szocializmus embereivé. Önfeláldozóan, kitartóan csak a többszáz rájuk bízott gyerek új szellemű, meggyőzésen és nem fegyelmezésen alapuló nevelésével törődnek. Hazát teremtenek, új hazát, m^lyebb a réginél! Kényért keresni színészek leszünk. Nem a művészet szent szerelmiből. S haladni nincsen semmi ösztönünk. „Pártolj közönség és majd haladunk” Mond a színész és az meg így felel: „Haladjatok, majd azton pártolunk” És végre mind a kettő elmarad. Nem is hiszem, hogy a színészetet Becsülni fogják, mig az befogad Minden bitangot, gaz sehannait. Kik a világnak söpredékei. S itten keresnek biztos menhelyet. Az isten adja, hogy minél előbb ékképpen álljon szinar ü vészetünk Amint valóban kéne álnia. (Levél egy színész barátomhoz 1844' A szakszervezeti szövetség művész gárdája végigjárta az országot. Bemutatta „A munka dalát” Sikerrel. Sikernél is nagyobb érdeklődés közepette. A túlzsúfolt nézőtér élő bizonyítéka Petőfi helytálló kijelentésének :haladjatok, majd aztán pártolunk” Ugyanez a helyzet a temesvári „Flarara” és a nagyváradi Lumina“ (Fény) együttesével is. De ezek csak kiinduló pontoknak számítanak, hogy „aképpen álljon színművésztünk amint valóban kéne állnia”. Mart hivatalos színházi fórumunk is még az simult színfévadban is komolyan vették azt a 104 évvel ezelőtt már Petőfi által megválaszolt kifogást, hogy „Pártolj közönség és majd haladunk" Ezért volt annyi selejtdarab a műsoron és ezért küzdöttek egyes színházak demokrácia által tisztségükbe é tvezett vezetői a politikailag, ideológiailag és művészetileg rossz darabok színrehozataláért. De már nem csak ezek a színházak és ezek a színházi vezetők vannak, hanem az előbb említettek is és az uj színház-szabályozás után már közel teszünk ahhoz, hogy aképpen fog állani színművészetünk, amint valóban kéne állnia * Száz vasutat, ezeret! Csináljatok, csináljatok! Hadd fussák be a világot Mint a testet az erek. Ezek a föld erei. Bennük árad a műveltség. Ezek által ömlenek szét Az életnek nedvei. Miért nem csináltatok Eddig is már?.... vas hiányzott? Törjétek szét mind a láncot. Majd lesz elég vasatok. (Vasuton 1847) Egy szál nadrágra vetkezett, vigan csákányt lenditő fiatalok tötik be a Zsil völgyét. Ott ahol a folyó még csak folyócska, és ahol évezredek alatt ásott medrében a Kárpátokat vágja át. Vasutat épitnek. Egy rég megkezdett de üzleti érdekből be nem fejezett vasutat Bumbesti és Livazény között S hogy miért éppen most folytatják? Mert? „ezek a föld erei, — bennük árad a műveltség“ És nem csak ott Szolyva és V’ső között ugyancsak bri?ád«sok — fiúk és lányok — munkája nyomán éppl a Máramaros f az arszár többi részével összekötő vasút S hogy jelentősége meons’ir* nem csak az előző mondatban várok tényre szilkül, azt talán az is érzékelteti, hogy az egyik eddig eldugott máramarosi faluban, ahol a tanító is kezdett elfelejteni imí-olvasni s ahol a falu minimpálisan 90 százaléka rühes volt, a lakosság ma már hetenként érdeklődő közönsége és résztvevője a község brigádotok regiségével megteremtett kultúrotthon müsorának Vagy a snagovi vasút, amit hetek alatt éritettek s a bukaresti dolgozók ma már 80 !ejért mehetnek az Európa-birüi nyaralóba vasárnapi pihenőre. Egy másik versében a láncot a karddal, a fegyver akkori szinbolizálójával hozza az előző versse hasonló kapcsolatba. Ha képletesen is, de ezt is megtaláljuk mai valóságunkban. Mert Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan. Hogy már megállhatunk, mert itten Az Ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság Mit mintók cáfolnak meg, (XIX századi ütőihez). petőfi Sándor Leonid Pjervomajszkij: Petőfi Sándor halála Dalolva sok század vonul, A föld vad vágtatástól reszket, A cár tiporja most vadul Magyarhént ezt a vérző testet. A főnemesség áruló: Eladja a hazát, a népet. • . . A vész elé kitáruló Kebellel, im, a költő lépett Elhullt. Holtteste még meleg, Fölötte jő a szolgaság, A trombiták örvendenek, Felhők nyögik szurony vasát. De ott, hol bő vér öntözött Szabadságmagként meddő földet A réten, friss hullák között Meg nem találták ott a költőt S a nép se nyugodott bele: Dalát dalolták és azt hitték, Hogy zord Szibéria tele Hull rá, mert jégbörtönbe vitték. S hogy ott, hol az ólom s a hó Az életet harccá avatják. Készül a végső induló: győzelmes világszabadság 1 .Ez a tagadás abból az opportunista tételből indul ki, amely szerint a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti időszakban a szocializmus nem erősödik, mint ahogyan a marxizmus-leninizmus tanít bennünket, hanem sloal” (A Kommu :nista Pártok Tájékoztató Irodájának határozata a Jugoszláviai Kommnista Pártban fennálló helyzetről.) Veszélyt jelent mindenfajta, önmegyugtatás és a győzelem babérjin való pihenés, valamint az, ha szem elől tévesztjük, hogy az ősz ályel piség minden veresége, az ellenség ellenállásának változatos is mind kiélezettebb formába vezet.* (A Román Munkáspárt Viszonti Vezetősége IT-ik plenáris illésének Határozatából.) Az itt nyújtott, időszerűségükben bemutatott Petőfi idézetek sorát vég nélkül lehetne folytatni. Életünk, munkánk minden területén követ bennünket a 99 éve halott Petőfi halhatatlan munkássága az éles politikai állásfogalás által vezérelt költészete. Népünk legjobbjai által folytatott évszázados harc ma oda fejlődött, hogy ma a Petőfinél „nagyobb“ korszakban élünk, „Nagyobb" korszakban abban az értelemben, hogy a nép nagyobb, igazabb módon részesül a saját maga által kivivott mindennemű szabadágban és jogban. VAJNOVSZKI KÁZMÉR Illlés Gyula: Petőfi a csatatéren Bem még Marosvásárhelyen megparancsolta a költőnek, hogy maradjon hátra; tudta hogy mire vállalkozott. A költő a parancs ellenére indult a sereg után, kocsin, mert se lova, se fegyvere, még egyenruhája sem volt. Mikor a csata kezdetén Bem megpillantja, haragosan rákiált, hogy térjen vissza azonnal legalább a tartalékhoz. Azután a csatatér különböző pontjain látták. A leégett falu szélén egy sütőkemencén ült, zsebkönyvébe jegyezgetett. Félóráig egy árokhíd karfáján könyökölt. Később a tüzérekhez ment, egy lecsapódó ágyúgolyó porfellegbe takarta, kabátujjával hosszasan törölgette két szeméből a szemetet. Mikor az orosz támadás vad hurrája egyszerre három oldalról is fölhangzik, gondolataiba merülve a falu gyepűjénél állt, közel a kötözőhelyhez. A sebesülteket ápoló orvos rémülten mutatja neki a jobboldalon a két ezred dzsidást akik alig ezer lépésre szétszórják a hasztalanul védekező maroknyi huszárságot. „Potomság“ — feleli a költő. Az orvos balfelé mutat. A balszárny is, az egész arcvonal menekül. Kiáltások ,hangzottak: be vagyunk kerítve! A költő balra pillantott, futott a vezérkar, maga a merész kis öreg is; erre szó nélkül megfordult és ő is futni kezdett. * Ami ez után következik: mint a megszakadt filmszalag ugráló, ferde képei a hökkentő fehér üresség előtt. Itt már a képzelet is mutat annyit a valóságból, amennyit az utolsó szemtanuk rémülettől vibráló tekintete. Valamicske remény a menekülésre az elpusztult falu és a dombok fölött kezdődő erdőbe nyitott vagy oldalt a Fejéregyházára vezető út felé, de erre is, arra is csak a lovasok számára. Az orvos a dombról visszapillantva, még látni vélte a költőt, amint az országúton fedetlen fővel, szétterjesztett ingujjakkal, lengő zubbonyában menekült. Azután utolsóként ő is szem elől vesztette. A kozákok mögött nem nagy távolságra egy osztrák ezredes lovagolt. A katonai kormányzósághoz küldött jelentése szerint Fejéregyháza és Héjjasfalva között, közvetlenül a szökőkútnál eltorzult arcú, előből leszúrt felkelőt látott. A személyleírás ráillik a költőre. De hátha mégsem ő volt? Hátha csak megsebesült? Másnap a segesvári szász polgárok kivonultak a csatatérre, a sebesülteket gondosan agyonverték és ami érték volt náluk, azt összeszedték. S ha véletlenül ő még ezután is életben maradt? Nem mendemonda, hogy az 1030 elesett közt sebesülteket is eltemettek. Volt Í!egenda, sőt szemtanú arra, hogy a költőt is elevenen dobták a közös sírba. A gödör aljából még felkiáltott: — Ne temessetek el élek! — Dögölj meg, — hangzón felülről és gurgatták rá a holttesteket.