Romániai Magyar Szó, 1952. december (6. évfolyam, 1601-1627. szám)

1952-12-26 / 1623. szám

1952.­­december 26., péntek AZ ALKOTÁS ÖRÖME Igaz költőnek, aki szereti népét, aki szerel­mese az életnek, öröm az alkotás. De ha olyan társadalomban él, amelyben nem az alkotás, az építés a törvények legfőbbike, ha­nem a rombolás, pusztítás — bizony sok üröm keveredik örömébe. Nazim Hikmetet sok évre börtönbe zárták, Pablo Nerudát köpök hajszolják, a francia rendőrség még azt is meg akarta akadályoz­ni, hogy a halott Eluardot olvasói utolsó út­jára kísérjék. A kapitalizmus fél az alkotók­tól. A háborús uszítók nem szeretik azokat, akik az életet többre becsülik a halálnál. És minden eszközzel azon vannak, hogy meg­fosszák az embert az alkotás örömétől, így volt ez valaha nálunk is. Salamon Er­nőt, mielőtt megölte volna a fasizmus, előbb kiéheztette, napi gondok őrlő malomkövei közé vetette, hogy így üsse ki kezéből a tol­lat. Salamon Ernő még testamentumában is afelől hagyakozik, kinek milyen adósságát fizessék meg, ha majd kötete megjelenik. Korvin Sándornak míg olt nem jelenhetett meg kötete, kéziratban kobozta el a szigu­­ranca. Sahiának tüdőbajban kellett meghal­nia ... Mindez az állami díjak kiosztása alkalmá­ból jutott eszembe. Számunkra külön öröm, hogy a román írók mellett népköztársasá­gunk öt magyar írója is megkapta a békés alkotás megtisztelő díját. Népköztársaságunk annyi magyar és román olvasója között én is olvastam ezeket a mű­veket. Tudnék róluk egy-két olyan dolgot is elmondani, amely, mondjuk, műhelytitok, de lényegében mégsem az, hanem csupán csak élmény, e művek megszületésének egy-két mozzanatáról. Mondhatnám azt is, hogy tanú vagyok. Tanúja annak, hogy ezek a művek az örömteli alkotás lázában születtek. Tanúja vagyok annak, hogyan nyilvánult meg állami díjas íróink alkotásai megszületésének kö­rülményei között a pártnak, a népnek és a kormánynak az a gondoskodása, az egész szocialista építés valóságának az a nagysze­rűsége, amelyet úgy nevezünk, hogy a Román Népköztársaság Íróinak biztosítva vannak az alkotás körülményei. Ezek az írók nem küzködnek napi gondok­kal, műveiket tárt karokkal várta a szerkesz­tőség, könyvkiadó s az olvasók egyre szé­lesebb tömege. Mily szenvedéllyel mesélte el Horváth István később regényben feldolgozott élményeit, vagy látni kellett volna Horváth Imrét, amint bejön a szerkesztőségbe, benyúl a zsebébe és a maga szerény, csendes mód­ján letesz az asztalra egy remekbe sikerült verset. Felejthetetlen marad Sütő András és Hajdú Zoltán színdarabjának megvitatása, felejthetetlenek maradnak a színdarab próbái. Milyen lelkesedéssel, milyen együttérzéssel kutatta színész és rendező, hogyan lehetne még jobban, még szebben előadni az első ha­zai magyar színdarabot! Aki szemtanú lehe­tett, annak még most is a fülébe zúg a bemu­tató előadás viharos tapsa, a közönség szív­ből jövő köszönete. Vagy ott van egy másik példa Kovács György regényével kapcsolat­ban. Egy traktorista magyarázta a székely körvasúton útitársainak Moldován és Orbán Pista harcát a Székelyföld demokratikus átala­kulásáért. Igen, hazánkban az alkotás immár öröm. A párt segíti az írót, az olvasó várja az író műveit, az író érzi, hogy szava nem a semmi­be kiáltott puszta szó, hanem a szocializmus építését segítő szerszám. S milyen nagyszerű élmény volt beszélget­ni állami díjasainkkal most a díjkiosztás után! Nem magukról beszélnek. Szemük fel­csillan, izgalomba jönnek és örömteli hangon mondják: „Kezet fogtunk Gheorghiu-Dej elv­társsal, beszélgettünk Gheorghiu-Dej elvtárs­sal!" E kézfogás melege ott él mindenikükben s ahogy beszélnek a nagy élményről, kiérzik szavukból, hogy a pártot dicsőítik. A pártot, mely a legnagyobb alkotó, a szocializmus építésének nagy tervezője és alkotója. Mind­nyájan a párttól tanultunk alkotni. Bizonyos, hogy ez a nagy díj s ez az em­lékezetes találkozás állami díjasainkat újabb, még magasabb színvonalú, még harcosabb művek alkotására ösztönzik. SZÁSZ JÁNOS ÁLLAMI DÍJAS MAGYAR KÖNYVEINK Az 1950—51. évi Állami Díjak magas kitün­tetésében népköztársaságunk négy magyar irodalmi művet s e művek öt szerzőjét része­sítette. Ha hozzávesszük ehhez a művészet és tudomány egyéb területein kitüntetett ma­gyar és a nemzeti kisebbségek soraihoz tar­­tozó más művészek és tudósok számát, akkor láthatjuk, hogy az Állami Díjak kiosztásánál is maradéktalanul érvényesült pártunk és kormányunk helyes nemzetiségi politikája. Érdemes és tanulságos megvizsgálnunk Álla­mi Díjas magyar műveinket, mert elemzésük minden bizonnyal egész irodalmunk számá­ra fontos tanulságokkal szolgál. Első pillantásra talán csak véletlennek tetszhetik, hogy az Állami Díjjal való kitün­tetés kapcsán olyan művek kerültek egymás mellé, mint Horváth Imre verseskötete, Ko­vács György „Foggal és körömmel” című regénye, Horváth István „Törik a parlagot" Cimü regénye és Sütő András—Hajdú Zoltán „Mezítlábas mennyasszony” címü színdarab­ja. Ha azonban közelebbről vizsgáljuk meg az egyes művek tárgyválasztását, akkor önkén­telenül is valamely szabályszerű logikai ösz­­szefüggés érzete támad fel bennünk. Mi az egyes művek alapeszméje? Horváth Imre „Békét követel az élet” című verseskötete már címével is figyelmezteti az olvasót arra a nagyfontosságú, világtörténel­mi harcra, amelyet a béke hívei a Szovjet­unió vezetésével világszerte folytatnak az új világháborút kirobbantani akaró amerikai im­perialisták és szolgáik ellen. Horváth Imré­nek ebben a verseskönyvében összegyűjtött költeményei jelentős részükben szintén ennek a harcnak a kifejezői. A költő mozgósító ere­jű, megrázó, a széles olvasó tömegeket magá­­val ragadó felhívásokat fogalmaz meg a vers művészi köntösében és ezek a felhívások, ezek a versek a békeharc erősítésére, fokozására serkentenek bennünket. Nem véletlen tehát, ha a bizottság a hazánkban az elmúlt két esztendő folyamán megjelent verseskönyvek közül ezt érdemesítette az Állami Díj nagy ki­tüntetésére. Ezzel is újból és újból hangsú­lyozza a békeharc döntő fontosságát. Természetesen távolról sem jelenti ez azt, mintha Horváth Imre verseskötete pusztán csak tematikai meggondolások alapján lett volna érdemes az őt ért kitüntetésre. Ellen­kezőleg: Horváth Imre verseskönyve éppen azért vált érdemessé a díjra, mert alvilág va­lamennyi dolgozójának élete és jövője szem­pontjából fontos témakört a művészet valódi eszközeivel, a költészet hatásos fegyverzeté­nek igénybevételével sikerült­­ feldolgoznia. És ez a megjegyzés érvényes a többi Állami Díjas műre is. A Kovács György „Foggal és körömmel" című regényének odaítélt második fokozatú Állami Díj újból ráirányítja figyelmünket a műben feldolgozott témakör jelentőségére. Kovács György könyve a felszabadulásun­kat közvetlenül megelőző és követő idők fa­luját mutatja be, s ugyanakkor élénk színek­kel ábrázolja a különböző nemzetiségű dol­gozók együttes, vállvetett harcát a fasiszta maradványok és a különböző fajtájú kizsák­mányolók ellen. A könyv eszmei gerince te­hát egyrészt felszabadulásunk történeti ténye, másrészt pedig a nemzeti kérdés. Az Állami Díj különösen ez utóbbi vonásra hívhatja fel figyelmünket, mert népköztársaságunk ma­gyar irodalmi művei között vajmi kevés van, amely ezzel a kérdéssel kimerítő módon, haté­kony művészi erővel foglalkoznék. A nemzeti kérdés általában csak mel­lékvonatkozások formájában kap hangot re­gényeinkben. S még kevésbbé kap hangot a sovinizmus nyílt vagy lappangó megnyilat­kozásai ellen folyó küzdelem. Szintén felmér­hetetlen fontosságú irói feladat volna, hogy az írói alkotás értelemre és érzelmekre egy­aránt ható erejével leplezzük le azokat a mes­terkedéseket, amelyeket az osztályellenség ép­pen ezen a területen igyekszik felhasználni a dolgozók nemzetközi szolidaritásának meglazí­­tására. Útmutatás kell­ez legyen számunkra, s buzdítás, hogy az osztályellenség soviniz­musának, polgári nacionalizmusának leleple­zésére és megsemmisítésére a jövőben foko­­zottab mértékben kell felhasználnunk az iro­dalmat, legyen az vers, regény, novella vagy színdarab. Amíg a „Foggal és körömmel” a felszaba­dulás idejének egyik falujából hozott hírt ne­künk. Horváth István: „Törik a parlagot” cí­mű regénye időben már hozzánk közelebb álló eseményeket dolgoz fel. Az ő regényében a falu már nem a földosztással, az akkori ki­zsákmányoló földesurak kisajátításának a kér­désével foglalkozik. Horváth regényének falu­ját már azok a nagy problémák fűtik, amelye­ket a munkás-paraszt szövetség kiszélesítése a pártnak a kollektív gazdaságok megalakí­tásával kapcsolatos határozatát megelőző év­ben vetett fel. Ezek a szocializmus építése szempontjából annyira fontos kérdések kap­nak művészi erejű megfogalmazást Horváth István regényében és mutatják meg nekünk, az irodalom eszközeivel azt az utat, amely a párt említett határozatához vezetett. A re­gény művészi megoldásai nagyban hozzáse­gítik az olvasót ahhoz, hogy az elméletből, vagy saját mindennapi gyakorlatából ismerős tényeket most már egy magasabb szintézis­ben, de­ mégis a valóság benyomásaival telí­tetten maga is újra átéljen. Az Állami Díj odaítélése tehát hangsúlyozza íróink számára azt a feladatot, hogy műveikben a szocialista realizmus eszközeivel híven tükrözzék való­ságunkat, s járuljanak hozzá az ország dol­gozóinak együttes erőfeszítéséhez a szocializ­mus építésében. Csak aláhúzza ezt a feladatot végül az a tény, hogy az Állami Díjjal kitüntetett negye­dik magyar mű Sütő András—Hajdú Zoltán ,Mezítlábas menyasszony” című színdarabja Ez a darab hazánk történetének már újabb korszakából meríti tárgyát, abból a korszak­ból, amelyhez Horváth István regényének időtartama szolgált előjátékul. Sütő és Hajdú színdarabja már a megalakult kol­lektív gazdasággal foglalkozik s annak kérdését, feladatait, céljait, győzelmeit mu­tatja meg — még­pedig a művészi agitáció egyik legfontosabb és leghatékonyabb helyéről, — a színpadról. Az Állami Díjjal való kitün­tetés hangsúlyozza annak a ténynek a fontos­ságát, hogy színpadjainkról az eredeti szín­padi művek közvetítésével népköztársaságunk legfontosabb kérdéseinek kell meggyőző erő­vel megszólalnak. Sütő és Hajdú színdarab­ja kellő időben és kellő erővel szólaltatta meg a széles tömegek előtt, a mind nagyobb és nagyobb számban színházbajáró és jó­ da­rabot követelő új közönség előtt a kollektív gazdaságok legidőszerűbb kérdését. Állami Díjas magyar könyveink nem csu­pán népköztársaságunk magyar dolgozóinak szolgálnak tanulságul, hiszen mindkét Állami Díjas regény megjelent már román fordítás­ban. Horváth Imre legtöbb versét ismeri a román olvasóközönség és a Sütő—Hajdú szín­mű állandó műsordarabja a giulesti CFR Színháznak. Mindez azt bizonyítja, hogy ha­zánk nemzeti kisebbségeinek irodalma az or­szág egész irodalmának szerves része és mint ilyen, egyenlő erővel és érvényességgel vesz részt a pártunk irányításával végbemenő kultúrforrada­lmunkban. Amint az Állami Díjak odaítélése kapcsán kitűnt, hazai, magyar irodalmi műveink ed­dig jórészt a békeharc és a mezőgazdaság szocialista átalakítása terén nyújtottak jelen­tős segítséget dolgozóinknak. Ez viszont ar­ra figyelmeztet bennünket, hogy irodalmunk területén az 1950—51-es években nem akadt olyan mű, amely az egyik legfontosabb harci szakasz, a nehézipar kérdéseit dolgozta volna fel kitüntetésre érdemes formában. Irodalmi munkánkban a jövőben nagyobb figyelmet kell fordítanunk e hiány pótlására. SZEMLÉR FERENC „VÁLOGATOTT SZEMÉLYEK“ Dános Miklós —Vajda Béla filmszcenáriuma A filmszcenárium nyugaton, a polgári tár­sadalom kulturális viszonyai között közönsé­ges árucikk, amely a filmgyártásnak nevezett jó üzletben gyakran jelentéktelenebb szerepet tölt be, mint a filmben játszó „sztárok" sze­mélyes „varázsa”. Nálunk azonban, a Szov­jetunió példája nyomán, megbecsült, nagyér­­tékű irodalmi műfajjá emelkedett, mivel a film elsősorban az író mondanivalóját közve­títi a nézők tömegének. Nem véletlen, hogy több kitűnő filmünk — közöttük a „Mitrea Cocor“ — forgatókönyve ismert és népszerű irodalmi alkotásokból, neves írók műveiből készült. Jó irodalmi filmszcenáriumot írni, amely elősegítheti filmművészetünk további fejlődését, — megtisztelő írói feladat. Mert az irodalmi filmszcenárium mozgósító, nevelő mondanivalója a lehető legközvetlenebb mó­don szól a lehető legszélesebb tömegekhez. Irodalmi szerkesztőségeink fokozatosan fel­ismerik ennek az új irodalmi műfajnak a je­lentőségét, megértik, hogy a filmszcenáriumok kérdése nemcsak a filmgyártás belső ügye, hanem közös ügye egész irodalmunknak, ol­vasóinknak, irodalmi kritikánknak is. A „Bán­sági Írás" ez évi 2—3. száma közli Dános Miklós — Vajda Béla „Válogatott személyek" című filmszcenáriumát s ezzel nemcsak egy önálló olvasmányként is nagyon érdekes, hasznos írást közöl, nemcsak a műfajok nép­szerűsítéséhez járul hozzá, hanem lehetőséget nyújt a szerzőknek, hogy olvasóik, kritikusaik észrevételeivel megismerkedjenek. A filmszcenárium értékei teljes egészükben természetesen csak a már kész filmben dom­borodnak ki, miután a rendező és a színész is hozzájárult a mű befejezéséhez. Csak akkor látszik majd meg, mennyire tudták a szerzők szem előtt tartani a „filmszerűséget”, a film sajátos műfaji követelményeit. Ezek azonban főként formai kérdések — a tartalom, a mon­danivaló már a filmszcenárium elolvasása után tisztán áll előttünk. Ebből a szempont­ból Dános Miklós — Vajda Béla filmszcená­riuma sikerült alkotás, amelynek számos nagy értéke van. Első ilyen értéke kétségtelenül a merész témaválasztás. Ez időszerűségét te­kintve a lehető legjobb, mert életünk friss sod­rából merítette ihletét. A­ történet mottója ez­ ­ a világszerte ismert néhány sor: „Az ameri­kai Egyesült Államok elnöke október 10-én „az 1951. évi kölcsönös biztonság" elnevezésű törvényt írt alá, amely szerint 100 millió dol­lárt irányoznak elő... mindenféle, a Szovjet­unióban, Lengyelországban, Csehszlovákiá­ban, Magyarországon, Romániában, Bulgá­riában és Albániában élő... vagy ez orszá­gokból elmenekült válogatott személyek pén­zelésére, abból a célból, hogy e személyeket vagy az Északatlanti Egyezmény szervezetét támogató fegyveres erők alakulataiba, vagy pedig más célokra tömörítsék...” A filmszce­­nárium néhány ilyen „válogatott személy” gyilkos, háborús bűnösök, stb. —■ útját ábrá­zolja az Olaszországban lévő amerikai ki­képzőtábortól ... a vádlottak padjáig, ponto­sab­ban, amíg a Román Népköztársaság ál­lamvédelmi hatóságainak kezébe kerülnek. A történet témaköre tehát az emberi élettel ke­reskedő imperializmus hazai és kívülről be­csempészett ügynökei elleni harc, szeretett hazánk védelme mindenféle külső és belső el­lenség, „válogatott személy“ ellen. Azt tanul­juk belőle, hogy gyűlöljük és ne tévesszük szemetül az ellenséget, szeressük forrón és védelmezzük áldozatkészen hazánkat. Az ame­rikai közkatonák között uralkodó hangulat, az olasz munkások imperialista-ellenes maga­tartásának ábrázolásával a filmszcenárium mondanivalója a világszerte folyó békeharc talajában gyökerezik. Ezt az égetően időszerű témakört a szer­zőknek sikerült művészi, irodalmi eszközök­kel, érdekesen és harcosan konkretizálni a cselekményben. A „válogatott személyek" — alapos kikép­zés után — repülőgépről ejtőernyőn eresz­kednek hazánk földjére, valahol a havasok­ban. Az OSZT egyik hegyi menedékházában várják be az „összekötőt”. A menedékházban pihen egy traktorgyári békebrigád is; fiata­lok, akiket hazaszeretetük szüntelen éberség­re késztet. Nem indokolatlan, rosszindulatú gyanakvás vezeti őket „nyomra“, hanem az éberség, a pártnereire dolgozó egészséges­, harcos életszemlélete. Az álnéven meghúzód­ó diverzionisták, akiknek hazai cinkosaik már készítik a „fészket" különböző gyárakban, de­mokratikus szólamok mögé rejtik lelkük szennyességét, de a szög minduntalan kibújik a zsákból. A szerzők nagy érdeme, hogy művészien, hitelesen ábrázolják, mint keltenek gyanút viselkedésükkel, akaratlan elszólásaik­kal az idegen földön kiképzett banditák. S nagyon szép az is, hogy a banditák éppen a menedékházban kerülnek össze először ha­zánk dolgozóival — ez a helyzet kitűnően pél­dázza a Román Népköztársaság dolgozó né­pének békés, boldog életét és az imperialisták végtelen aljasságai, amellyel erre a békés életre törnek. Leleplezőbb, mozgósítóbb hely­zetet nem is teremthettek volna a szerzők. A fiatal munkások harckészsége, Filimon öreg pásztor hősies útja a városig, a tomboló hó­viharban — művészi erejű példamutatás, a hazaszeretet meggyőző ábrázolása. Rendkívül jellemző és valósághű eszközökkel ábrázolják a szerzők a diverzionisták különböző ma­gatartását a fegyveres harc döntő perceiben, s végül a hazájukat védők győzelmét a ban­diták fölött. Az egész cselekmény helyesen, tipikus vo­násaikkal megrajzolt alakok között bonyoló­dik. A „válogatott személyek” megrajzolása elmélyült, szép írói munka. Egyénítésük jól sikerült, mert mindvégig jellemző, tipikus helyzetekben mozognak. Kevésbbé egyénített alakok a békebrigád tagjai. Pedig ők is ti­pikus körülmények között élnek a menedék­házban, hiszen a jól végzett munka után pihenő, üdülő dolgozók életét élik. Ezt az éle­tet azonban — talán éppen az érdekességre való túlzott törekvés miatt — a szerzőknek nem sikerült elég színesen, elevenen ábrázol­­niok. Egyes jelenetek, például, ahol Pista fel­figyel a gyanús sinyomokra, vagy ahol a fia­talok társalgás közben megérzik a kémek ide­gen világszemléletét, jól sikerültek. A fiatal­ság menedékházi élete azonban egészében nem elég mély, sematikus, leegyszerűsített, az ünnepre való készülődés egyes jeleneteiben pedig egyenesen erőszakolt. A szerzők érzik is, hogy a fiatalok túlságosan egysíkú figurák és egy jelenetben megkísérlik ábrázolni Dan Petre mérnök megalkuvó félelmét, hogy „azok (a banditák) erősebbek..." Csakhogy ez követ­kezik magából Dán Petre eddigi magatar­tásából és a cselekményben ennek ábrázolá­sára nincs is szükség. Arra sincs szükség,­­ hogy Vera, miközben Petret kioktatja és bá­torságra buzdítja, szavakba foglalja az egész történet legfőbb mondanivalóját. Ezt a mon­danivalót a szerzők sokkal hitelesebben, erő­teljesebben kifejezték magában a cselekmény­ben. Ugyanilyen felszínes, emberi mélységek nél­kül való Cosma főhadnagy és Stoica Pista beszélgetése a 126. oldalon. A pozitív erőknek ezt a felszínen mozgó, súlytalan ábrázolási módját, amely nem ve­títi elénk elég hitelesen dolgozó ifjúságunk erejét, a filmszcenárium legnagyobb fogyaté­kosságának tekinthetjük. A rendezőre és az alakító színészekre vár, hogy a szerzők által helyenként üresen hagyott keretet tartalom­mal megtöltsék. Vannak kisebb, részlethibái is a műnek. Az amerikai őrmester megrajzolásánál a szerzők nem tudtak szabadulni a horthyhadsereg vér­­benforgó szemű, falusi őrmesterével kapcsola­tos benyomásaiktól, nem tudták, szem előtt tartani az amerikai rablóhadsereg és a Hor­­thy-fasizmus hadserege közötti — jórészt for­mai — különbségeket. Pedig ezeken múlik, hogy az olvasó — s később a néző — ne akár­milyen hadsereg őrmesterét lássa Parkerben, hanem éppen az amerikai imperialista hadseregét. Egyébként a szerzőknek az ame­rikai tisztek, katonák megrajzolásánál, a ki­képzőtábor légkörének érzékeltetésénél sikerült elkerülniök a sablonos, külső eszközöket, ame­lyek rendszerint sematizmushoz vezetnek. Nem köpködéssel, rágógumival és „Oké”-vel jel­lemzik a tipikus jenkit.. Ezeken a hiányosságokon a rendezői forga­tókönyv elkészítésénél könnyű lesz segíteni. Akkor derül majd ki az is, hogy nem nehe­­zíti-e meg a történet követését a túl sok ki­képzőtáborbeli figura, akik aztán amúgy is eltűnnek a cselekmény során. Mindezek korántsem teszik kétségessé a mű értékeit. Dános Miklós — Vajda Béla film­­szcenáriuma a legnagyobb figyelmet érdemli. Nemcsak filmművészetünknek, hanem irodal­munknak is nyereséget jelent. Olyan alkotás, amely a lángoló hazaszeretet nagy eszméjé­nek szolgálatában áll, leleplezően ábrázolja a hazánk ellen törő imperialista bérenceket egész aljasságukban és igy szüntelen éber­ségre, harckészségre nevel. Témájánál és a téma merész kidolgozásánál fogva úttörő he­lyet foglal el irodalmunkban. PAPP FERENC S Létay Lajos: Újvilág épül —­ Versek — Al­ami Irodalmi és Művészeti Kiadó Bukarest —• 1952 Létay Lajosnak a felszabadulás után meg­jelenő első verseskönyve mindenekelőtt azért fontos, mert nagy műgonddal megírt, belső tűztől áthatott versekben ad hírt a dolgozó tömegeknek a hazánkban lefolyt és lefolyó nagy változásokról. A költőt mélységes haza­­szeretet lelkesíti, ezért jelennek meg versei­ben oly meggyőző erővel pártunknak, a mun­kásosztálynak, a széles dolgozó tömegeknek nagy tettei. Ez ad magával ragadó szárnya­lást a népköztársaság kikiáltásáról, néphad­seregünkről, a földműves társulásokról, mű­velődési forradalmunk eredményeiről írott verseinek. Ezért hitelesek és lelkesítőek a ro­mán és magyar dolgozó parasztok közös har­cát, a munkásvértanuk emlékét, a becsületes emberek békeakaratát megörökítő költemé­nyek. Létay versei azonban nem csupán tár­gyuknál fogva szólnak a széles dolgozó tö­megekhez. Elterjedésüket biztosítja a költő széprengésű, tiszta nyelve, a dallamos, köny­­nyen megérthető és elmondható verselés, va­lamint a szerző gazdag képalkotó tehetsége, amely a kiválasztott tárgyat feledhetetlen ké­pekben, hasonlatokban tárja elénk. Létay uj verseskönyve kétségtelenül nagy nyeresége ha­zánk magyar irodalmának s újabb bizonyíté­ka a hazánkbeli nemzeti kisebbségek meg­újult és egyre jobban virágzó életének. I. ARTYOMENKO : A TUDOMÁNY ÉS A TERMELÉS DOLGOZÓINAK ALKOTÓ EGYÜTT­MŰKÖDÉSE A SZOVJETUNIÓBAN (Az Orosz Könyv Kiadása) A szerző ebben a művében rámutat a szov­jet tudomány alkotó szerepére a szocializmus építésének korszakában, valamint napjainkban a kommunizmusba való fokozatos átmenet szakaszában. I. Artyomenko rávilágít a szovjet tudomány nagyjelentőségű sikereinek forrása : a szovjet tudomány szoros kapcsolatban áll a gyakor­lattal, a nép szükségleteivel s közkincse a dolgozó népnek, amely a tudósokkal együtt hozzájárul a szovjet társadalom békés fejlő­déséhez és felvirágzásához. A füzet számos értékes ismertetéssel szol­gál a sztahanovizmus fejlett formáiról. Rá­mutat arra, hogy a sztahanovizmus a tudo­mány és technika legújabb vívmányaira épül és tájékoztat az egyre több üzemet átfogó tömeges sztahanovizmus terjedéséről. Artyomenko könyve hűen tükrözi a szovjet tudósok és a dolgozók hazafias együttműködé­sének jellegzetes vonásait és kihangsúlyozza az üzemek és kolhozok pártszervezeteinek döntő szerepét az együttműködés kifejleszté­sében. E termékeny együttműködés eredmé­nyei a kommunizmus nagyszerű építkezései­ben mutatkoznak meg. Írók találkozása a marosvásárhelyi olvasóikkal A Könyvhét alkalmával a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében Eugen Jebeleanu, Horváth István, Hajdú Zoltán és Majtényi Erik írók találkoztak marosvásárhelyi olva­sóikkal. A vendégeket Molter Károly, marosvásár­helyi író üdvözölte, Eugen Jebeleanu, az Állami Díj kitüntetettje, az RNK írószövetségének nevében méltatta a Könyvhét jelentőségét, majd hazánk román és magyar íróinak tevékenységéről beszélt, íróink műveikben a dolgozóknak a hazánk megszilárdításáért, felvirágoztatásáért és bol­dogulásáért folytatott harc szép eredményei tükrözik. Ezután Horváth István, Állami Díjas író fel­olvasta „Porkoláb József“ című novelláját Majtényi Erik író pedig „A személyes ügy” című költeményét. Eugen Jebeleanu író rész­leteket olvasott fel Nicolae Balcescu, a nagy forradalmár hazafiról szóló költeményéből.. A Könyvhét keretében a Magyar Autonóm Tartomány olvasóközönsége találkozik még Molter Károly és Papp Ferenc írókkal. Ezenkí­vül irodalmi estéket szerveznek és számos ál­landó könyvkiállítást rendeznek. PETRU DUMITRIU: „Kezdetben volt a sivatag...” Ezzel a mon­dattal kezdődött vagy két és fél évvel ezelőtt a „Viata Romaneasca”-ban egy sokatlg éró te­hetségű fiatal író, Petru Dumitriu első nagy­szabású regényének közlése. A regény, a Dunai-Fekete-tenger csatorna regénye, azóta­ elnyerte az Állami Díj első fokozatát s ott ahol kezdetben a sivatag volt, már virágzó, lüktető életű települések, új városok emelked­nek, mélyül és szélesedik a csatorna medre. Az épülő szocializmus büszkesége, a csatorna és a születő szocialista-realista irodalom büszkesége, a csatorna regénye szinte telje­sen együtt indult, együtt fejlődött , a könyv is együtt alakult a valósággal. Röviddel az­ Állami Díj odaítélése után jelenik meg a könyv új, átírt, tökéletesebb változata. A kép, amellyel a regény kezdődik, szinte jelképes erejű: „1949 júliusának közepetáján volt, napfelkeltekor, egy helyen Dobrudzsá­ban, néhány tucat kilométerre a Dunától, vagy tíz kilométerre a tengertől. Teljes pusz­taság. Az ember arra jártának egyetlen szo­kásos nyoma se volt látható : sem egy láb­nyom a földön, sem egy darab bádog vagy papír. De volt mégis valami, egy sor fenyőfa­­cövek, egyenes vonalban, tízméterenként a földbe verve. Vonaluk elhúzódott egész a lát­határig, amelyen túl valahol egészen messzi­re, zúgott a tenger...” Itt száll le az­ első te­herautókról az építők első önkéntes csoportja és csákánnyal, lapáttal nekivág a sivatag ta­lajának. Többnyire szakmunkások, akik elő­ször idegenkedve fogadják a kubikosmunkát. De a gépek megérkezéséig is dolgozni kell, hiszen a csatornáról van szó! „Ha átot ra­gadtok, nyertünk egy napot a tervből!“ ««– mondja Anghelescu mérnök. És Maftei, a pártaktivista, aki a vajdahunyadi kombinát­ból érkezett, odafordul az egyik álldogáló da­rushoz : „Hát ha így áll a dolog... Én sem vagyok kubikos... De mit csináljunk ? „Ránk vár a kezdet...” — és enyhe mosollyal figyel­ve a másikat, halkan hozzátette: „miránk, kommunistákra..." Aztán ásót fogott,­­ utá­na a bukaresti darus, akit szólított és a többi is... és ásni kezdték a csatornát, „hogy ne legyen sivatag soha többé”. Az ember alkotóerejének és akaratának hőskölteménye ez a regény. Csak a csatorna­építés első hónapjait írja a mű és mégis mire megjelent, az építkezés maga mögött hagyta az írót s az írott művet. Írónak sem lehet nagyobb elégtétele, mint hogy az élet írja tovább, amit ő hat és félszáz oldalba sű­rített egy felszabadult nép első nagy, kollek­tív hőstettének indulási hónapjairól. A regény felvonultatja a hazai valóság megfelelő szakaszának jellegzetes osztály­erőit, meggyőzően, érdekfeszítően ábrázolja a harcot a csatornáért, a szocializmusért és a békéért a dolgozó tömegek, a munkásosztály és a reakció képviselői között. Dumitriu egyik legjelentősebb érdeme, hogy ebben a könyv­ben mélyen, sokoldalúan, tipikusan ábrázolja kisajátított uralkodóosztályok állásfoglalását és sötétben bujkáló, alattomos, de elszánt har­cát az életet jelentő csatorna ellen. Az el­lenség képviselőinek egész gyülevész hadát, amely a hadseregből kihajított, népellenes, korrupt őrmestertől, a kulákfiútól s a szélhá­mos feketéző mészárostól egészen a „deblo­­kált" ezredesig s a nagybirtokos kisasszonyig terjed, két figura uralja, két olyan személyi­ség, aki osztálygyűlöletből fakadó merészsé­gével meggyőzően ábrázolja a veszélyt, amit szocialista építésünk számára a sötétben buj­káló osztályellenség mesterkedései képvisel­nek. Ez a két jól megrajzolt alak: Mateica, a deblokált ezredes, a csatornán folyó kiter­jedt szabotőrhálózat kezdeményezője és irá­nyítója és Dona Vorvoreanu, a talaját vesz­­tett, velejéig romlott bojárlány, aki először unalomból, kalandkeresésből sodródik bele Mateica üzelmeibe és aztán szükségszerűen együtt bukik el az egész, pusztulásra kárhoz­tatott ellenséges bandával. A néhány hónap­pal ezelőtt Poarta Albán lefolytatott per az építkezést szabotáló kártevő bűnszövetkezet tagjai ellen most hozzásegíti az olvasót, hogy immár mondhatni történelmi távlatból nézze s a valóság tényein mérje le a regény ilyen­irányú érvényességét. A vádlottak padján Poarta Albán Dumitriu alakjai, a Mateicák és Udristoiuk ültek. Az írói ábrázolás nagy értéke az, hogy e kiterjedt bűnszövetkezet te­vékenységét s az ellenük vívott harcot — amely a regény cselekményének gerincét al­kotja — nem detektívregényszerűen, nem pusztán az események láncolatának izgalmas bonyolításával mutatja be, hanem főleg és elsősorban a lélekrajzra fordítja figyelmét, igen elmélyültem, finom és aprólékos emberi ábrázolással vetíti elénk Matei­ának és tár­­sainak emberi züllését, lealjasodását a cse­­lekmény folyamatában. _ -­­ Az osztályellenség ábrázolásának egyik leg­ jelentősebb vonása Dumitriu regényében az* hogy megmutatja, miként próbálja az ellen* ség a maga oldalára állítani, behálózni a be*­csületes, de apolitikus szűklátókörű értelmi* ségieket — mint például Pangrati­s— és megmutatja azt is, hogy ezeket az embere­ket szükségképpen elvezeti a harcos politikai állásfoglaláshoz emberi becsületérzésüknek a Materiák elleni ösztönös védekezése. Pangrati és a hozzá hasonlók azonban nem állanak elszigetelten, magányosan az osz­tályellenség befolyásával szemben. Hatalmas, éltető erő segíti és védi, támogatja és neveli őket ebben a küzdelemben : a munkásosztály ereje, a munkásosztály pártjának éleslátása és szeretete. Dumitriu regényében a pozitív hősök egész sorával találkozunk, olyan hős pökkel, akik méltóképpen képviselik népköz* társaságunk újtipusú dolgozóit, a szocializm­mus öntudatos, harcos, erőteljes, nagysze­­rűen emberi építőit. Elsősorban Mafteiről, a pártszervezet titkáráról kell itt beszélnünk és méltó társairól: Mitica Rusuról, a darusról, aki Mafteit követve elsőnek veszi kezébe a­ csákányt, hogy belevágja a dobrudzsai mos­­toha szűz talajba, s aki mindvégig Mattel egyik legmegbízhatóbb harcostársa, az épit­­kezés élenjáró kommunista élmunkása lesz* Itt van aztán Achim, a halászból lett kultikus* akinek családját elpusztította a háború s aki írástudatlanul kerül a csatornára, de az építkezéssel együtt nő­m is napról-napra* szívósan, kitartóan küzdve, tanulva azért* hogy ne csak becsületével, odaadásával, de tudásával is élenjáró legyen társai között*­ méltó képviselőjévé váljon a pártnak, amely­­nek tagja. Itt van Jurascu, a fiatal kommu­­nista mérnök, aki Achimmal együtt éli át és­ meséli el később az építőknek első találkozás­­ukat a pusztaságban Gheorghiu-Dej elvtárs­­sal. Ez a fejezet, amelyben a két kommunista, a kubikus és a mérnök, együtt mesélnek arról az elvtársról, akinek nem látták az arcát a sötétben s úgy beszélgetett velük igen-igen nagy fontosságú dolgokról, s akire az elbeszé­lés hallgatói csalhatatlanul ráismernek, hogy nem lehet más, mint Gheorghiu-Dej elvtárs — ez a regény új, átírt változatának leg­szebb mozzanata. A hallgatók­ sorában ott ülnek románok az ország minden tájáról a magyarok a Székelyföldről, Chirsan, a dob­­rudjsai lipován halász, Gelal, a tatár sze­gényparaszt, aki fiával és lányával jött a párt hívására az építkezéshez, s a hirtelen­­haragú, tanulni sem igen akaró, itt-ott hibá­zó, de igen-igen igazszivü öreg moldovai szegényparaszt, Iordan, aki az építkezés hősi halottja lesz. A regény egyik legköltőibb, legmegindítóbb részlete az, amikor Iordan el­vesztése feloldja barátja, Gelal s egy egész tatár falu gondolkodásában a nacionalizmus utolsó maradványait is. Gelal ugyanis becsü­letes, jó elvtárs, de mégsem akarja a lányát Iordan fiához feleségül adni, mert az nem muzulmán. Tatár szokás szerint azonban az elhalt barát utolsó kívánságát teljesíteni kell, s ez volt Iordan utolsó kérése. Amikor Gelal így adja elő faluja véneinek az esetet, a ba­bonáktól befolyásolt öregek beleegyeznek* hogy Gelal megtörje a jegét: falujuk történe­tében először, idegenhez, nem muzulmánhoz adja a lányát feleségül. Dumitriu regényének nagy értéke a szép* képekben gazdag, kifejező irodalmi nyelv* a hazai táj, s a hazai emberek forró szeretete* Ez a könyv igen jelentős törekvés a tartal­mában szocialista, formájában nemzeti rea­lista irodalom felé Az írónak sikerül a csa­torna építésén­ keresztül az egész ország né­pét ábrázolnia és azt, hogy a csatorna or­szágos ügy, az egész nép boldogságának ügye. Ezért találhat bízvást elismerésre és szeretetre ez az Állami Díj első fokozatával kitüntetett szép regény hazánk dolgozóinak körében és minden bizonnyal a baráti népi demokráciák új olvasóközönségének soraiban is­mert azáltal, hogy sikerült egy egész nép ügyeként ábrázolnia hazánk első nagy szo­cialista építkezését, — egyúttal minden béke­­szerető nép ügyévé is tette, a szocializmus minden kínai, lengyel, bolgár, magyar építő­jével megkedveltette művét, amely eredmé­nyeivel, népköztársaságunk új irodalmának egyik büszkesége. H. A. PORTALAN UT Romániai Magyar Szó A Kommunisták Romániai Pártja által vezetett legális tömegszervezetek az 1932-1938 években (Politikai Könyvkiadó) P. Constantinescu-Iasi akadémikus munká­ja. „A Kommunisták Romániai Pártja által vezetett legális tömegszervezetek az 1932— 1938 években” ismerteti a párt által kifejlesz­tett és vezetett legális tömegszervezetek és legális sajtó tevékenységét 1932­ és 1938 között, vagyis abban az időszakban, amikor pártunk kemény küzdelmét folytatta az or­szág fasizálása ellen. A könyv azzal a nyolc szervezettel foglal­kozik, amelyek ebben az időben a legélénkebb és legeredményesebb tevékenységet folytatták és az ország minél több városára és ipari központjára igyekeztek kiterjeszteni tevé­kenységüket. Minden egyes szervezet munkáját egy-egy külön fejezet tárgyalja, amelyek azonban egy­séges egészet alkotnak. E fejezetekből kitűnik, hogy a politikai és szociális­­jellegű szerve­zetek egy közös célra összpontosították tevé­kenységüket: minél szélesebb társadalmi ré­tegekben terjeszteni a haladó ideológiát és a párt mély illegalitásának időszakában élénk tevékenységet folytatni a Szovjetunió elleni háborús propaganda leleplezésére. Ugyancsak ebben az időszakban, a tömeg­szervezeteken keresztül folytatott tevékeny­ség mellett, a párt legális, haladó szellemű, demokratikus és antifasiszta kiadványok útján is irányította a munkásosztályt és ismertette­ álláspontját az egyes kérdésekkel kapcsolat­ban. P. Constantinescu-Iasi akadémikus mun­kája megjelenésük időrendjében felsorolja a legjelentősebb ilyen kiadványokat, rövidem összefoglalja mindegyikük tartalmát, közli a legfontosabb cikkek címeit. A mű megeleveníti a Kommunista Pártnak az akkori idők nehéz körülményei között vívott harcát, amely munkásosztályunk mai győzelmét készítette elő. . A könyv rendkívüli érdeme, hogy megis­merteti a Kommunisták Romániai Pártjának harcát a békéért, az elnyomó fasizmus ellen, „tekintet nélkül arra, hogy az hitlerista, musszolinista, kuzista formájában nyilvánul meg vagy a hitelét vesztett és elfajzott de­mokrácia mögött rejtőzik“. Bemutatja a párt harcát a munkásegységfront és a népfront megteremtéséért a Szovjetunióhoz való köze­ledésért, a Szovjetunióval való barátságért, a tömegek kultúrájáért, az anya- és gyermek­­védelemért, a demokratikus szabadságjogok­ért.­­ P. Constantinescu-Iasi akadémikus munká­ja a széles tömegekhez szól, amelyek meg akarják ismerni a Kommunisták Romániai Pártjának harcos múltját. *

Next