Előre, 1954. december (8. évfolyam, 2216-2242. szám)

1954-12-30 / 2241. szám

2 A BARÁTSÁG ÚTJÁN NAP MINDEN ÓRÁJÁBAN gördülnek kifelé a traktorok a sztálinvárosi Ernst Thälmann traktorgyár szerelőműhelyéből. Indulnak a szántóföldek felé, hogy segítsék a dolgozó parasztságot, hogy gazdagabbá tegyék népünket, erősebbé hazánkat és szilárdabbá a békét. Ma már egészen természetesnek, magától értetődőnek tartja mindenki, hogy ezerszámra gyártjuk a traktorokat, de mi traktorgyári dolgozók még most is nem egyszer megállunk egy-egy új festékszagú masina előtt és úgy nézzük, mint valami csodát. Azt is megmondom miért. Mert tíz évvel ezelőtt itt ezen a helyen, ahol most lávaként ömlik az izzó vas a formákba, ahol száz meg száz alkatrész acélja csiszolódik fényesre az esztergályosok padjain, nem volt más, mint bombatépte csupasz műhelyfalak, egy háború által tönkretett gyár sivár és reménytelen látványa Az ellenség nem hitt abban, hogy itt valaha is traktort lehet gyártani, de az üzem sokezer munkása hitt benne. Helyreállította az üzemet, megalkotta az első traktort, majd néhány év leforgása alatt virágzó traktoripart teremtett. A traktorgyárban többezer főnyi munkásság dolgozik, románok, magyarok és szászok. Várjon létrejöhetett volna a győzelem a három nyelven gondolkozó és beszélő emberek nagyon szoros és nagyon erős összefogása nélkül? Nem hiszem. Csak baráti, testvéri ■módon együtt dolgozó és egy akaraton lévő emberek alkothatták meg azt, amit ma a traktorgyárban látunk. Erről az összefogásról és barátságról románok, magyarok és szászok között, szeretnék én egyet-mást elmondani saját tapasztalataim alapján. KILENCSZÁZHARMINC TAVASZÁN kerültem a gyárba, mint fiatal villanyszerelő szakmunkás. Akkor repülőgépeket gyártott az üzem. Az elv az volt, hogy lehetőleg csak román munkásokat és mérnököket foglalkoztassanak, magyarokat vagy szászokat éppen, ha elkerülhetetlenül szükséges. Szász vagy magyar munkás csak úgy kerülhetett a gyárba, ha kiválóan híres szakmunkás volt Engem, mint szászt, idegenkedés és tartózkodás fogadót, pedig őszinte munkavággyal és sok szép reménnyel léptem be a gyár kapuján. Idegennek számítottam a vezetőség előtt s a munkások közül is voltak, akik barátságtalanul néztek rám. Akkor nem értettem még azt amit ma értek , hogy a tőkés rendszerben ember embernek farkasa, mindenki teszi a másiktól a kenyerét s hogy a sovinizmus a tőke legaljasabb fegyvere a munkásosztály egységének megbontására. Eleinte fájt az otthontalanság érzése az üzemben, aztán beletörődtem, így gondolkoztam: add a munkád, a szakértelmed, hiszen csak ezt akarják. Bizalomra, elismerésre és megbecsülésre ne számíts. Megkapod a béred hétvégén — ezzel elégedj meg. Szerettem a munkámat. Néha felrémlett bennem, hogy ezt vagy amazt jobban, gyorsabban lehetne megcsinálni, de sohasem szóltam róla a vezetőségnek. — Minek is — gondoltam — munkatársaim még azt találják hinni rólam, hogy föléjük akarok kerekedni. NEM MONDHATOM AZT, hogy a felszabadulás egy csapásba megszüntette volna a sovinizmust az üzemben. Nem. Az uszítók még jó ideig hintették a mérget, ha titokban is. De a párt embert és érzéseket formáló szava egyre mélyebben hatolt az agyakba és megtermette a maga gyümölcsét. Amikor megkezdődött a termelés az elvtársak közölték, velemn, hogy bíznak becsületességemben és számítanak rá, hogy minden erőmmel és szaktudásommal a szocializmus megvalósításáért fogok dolgozni. Az üzem elektrotechnikai osztályának mesterévé neveztek ki. Soha életemben nem éreztem olyan megrendülést, mint akkor. Nem vagyok a szavak embere, elhatároztam, hogy mélységes hálámat, az otthonra, hazáira talált ember háláját munkámon keresztül fogom bebizonyítani. A műhelyben is a barátság és bizalom légköre fogadott. Felettesem, egy román mérnök és román mestertársaim bevontak minden munkába, minden fontos probléma megoldásába. A kezem alatt dolgozó román munkások is bizalommal fordultak hozzám. Ez hallatlan erőt és munkakedvet adott nekem. Az újítások iránti vágyam —, amelyet a múltban elfojtott bennem a hiábavalóság érzése — most egyszerre szárnyrakapott... Láttam, hogy a felöntésnél keletkező tuskókat nehéz és hosszadalmas munkával, hegesztőpisztollyal vágják le az öntvényről. Szerkesztettem egy 800 amperes transzformátort, amely könnyűvé és gyorssá teszi ezt a munkaműveletet. Egyre-másra születtek meg fejemben az újítások és észszerűsítések, négy, öt, tíz is egy esztendőben. Ma már a negyvennegyedik újítási javaslatomon dolgozom. Újításaimért mindig megkapom a törvény szerint járó jutalmat. Anyagi gondoktól mentes életet élek. Telik ruhára, szórakozásra, fiam neveltetésére. Kilencszázötvenkettőben Munkaéremmel tüntettek ki. A múlt évben előléptettek az egész elektrotechnikai osztály vezetőjévé Pihenőszabadságomat minden évben a legszebb tengerparti és hegyvidéki munkásüdülőkben töltöm. Munkatársaimmal őszinte, meleg barátság fűz össze Ciprtan Alexandruval és Basale Iuliánnal közösen dolgoztuk ki a magas frekvenciájú induktorok újításának tervét. Osztályomon a legnagyobb egyetértésben dolgoznak együtt román, magyar és szász munkások. A BARÁTSÁG NEM ÉR VÉGET a gyár kapujánál. Ciortan Ion, az öntöde vezetője és Vasi Constantin mester testi-lelki jóbarátaim. Együtt ünnepeljük otthon a családi körben a névnapokat, születésnapokat, moziba, színházba járok velük. Vasárnaponkint családostól együtt felkerekedünk, kirándulunk a sztálinvároskörnyéki hegyekbe és együtt gyönyörködünk szép, szabad hazánk tájaiban. Mit mondhatnék még ennél többet? így élni — érdemes és jó. KASPER ARTHUR a sztálinvárosi Ernst Thälmann traktorgyár elektrotechnikai osztályának vezetője Beszédes számok Tíz év alatt 4640 könyv jelent meg a nemzeti kisebbségek nyelvén, 29.894.406 példányban. A könyvek nagy része magyar, szerb, német, ukrán és orosz nyelven íródott. ★ Temesvár rajonban a megválasztott 972 néptanácsi képviselő közül 169 magyar, 145 német és 75 szerb nemzetiségű. 1940-ben 817 iskolában tanulhattak a nemzeti kisebbségek gyermekei saját anyanyelvükön. 1954-ben 3200-ra emelkedett ez a szám, a saját anyanyelvű iskolákat több ■mint 370.000 tanuló látogatja. Az 1953 évi „Falvak téli szpártak-iádjá“nak 262.000 részvevője közül több mint 65.000 a nemzetiségi kisebbségek falusi ifjaiból került ki. A felszabadulás előtt a hazai tatár anyanyelvű, 40 éven felüli lakosság között 98 százalékos volt az írástudatlanság. A népi demokrácia éveiben Konstancán tatár nyelvű középfokú pedagógiai iskola létesült, a tatárlakta falvakban első és másodfokú általános iskolák. Ma a tatárlakta vidékeken a 7-50 év közötti korosztályok 100 százalékban írástudók. A tipovén halászoknak is megvan a lehetőségük, hogy eddig soha nem ismert arányokban fejlesszék nemzeti kultúrájukat és nyelvüket. Tulcea rajonban a lipovén lakta területeken 58 kultúrotthon, 12 olvasókör, 70 könyvtár több mint 49 ezer könyvvel, 30 vörössarok és három rádiósítási állomás működik, több mint ezer hangszóróval. ,,A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk, és nem is kevés.“ Rendezni végre közös dolgainkat. A különböző nemzetiségű emberek közötti gyűlölködést — az urak hagyatékát — kellett kigyomlálni a népek életének szántóföldjéről. A történelmi hazugság álarca alatt egymásra haragított népek életét kellett rendezni. Ez volt a mi munkánk! A román nép és az együttélő nemzetiségek legjobb fiai bátor hangon hirdették az egyszerű emberek igazát, a népek testvériségének gondolatát. Hősi halált haltak sokan közülük, nem érhették meg a történelem igazságot osztó óráját, ma a mi nemzedékünk emeli magasra azt a zászlót, amelyet ők lobogtattak meg először. Végakaratukat teljesítjük, mai románok, más magyarok. Ez a mi munkánk! Szabad hazában, szabad nemzetiségek. Tizennégy nemzetiség talált hazára a Román Népköztársaságban a román nép mellett, magyarok, németek, szerbek, zsidók, törökök, tatárok... Elért sikereink talaján állva indulunk új harcba, új győzelmek felé. Hogy a munkánk minél gyümölcsözőbb, s a közös munkából fakadó közös öröm határtalanabb legyen, hogy életünk boldogabbá, szebbé váljon — az rajtunk áll. S ez lesz a mi munkánk. EGY MAGYAR SZÍNÉSZ Az emberek szívükbe zárják azt, aki megnevetteti őket. A Ludas Matyik, Till Eulenspiegeler Naszreddin Hodzsák népszerűségének titka a nép hálája azok iránt, akiknek a mosolyt köszönhetik. Meglehet, valami ilyen legendás csinytető volt az őse azoknak, akiknek ma már hivatása, életpályája a nemes mulattatás, akiknek láttán nemcsak munkahelyükön, a színházban, de még csak úgy, az utcán is, szélesre húzódnak a szájak és mosolyognak a szemek. A polgári irodalom és művészet előszeretettel ábrázolta a lelke mélyén keserű, boldogtalan bohócot, aki szentírásbeli pelikán módjára szive vérével táplálja a közönség nevetését s addig mulattat, amig belehal... A mi mai legjobb komikusaink nem ilyenek. Nekik maguknak is lételemük a jókedv, örömük a nevettetés. Mert hát nem nagy öröme az, ha az embert száz meg ezer idegen ember kedves ismerősének tekinti? Márton János, a kolozsvári állami magyar színház fiatal művésze nem járt színiakadémiát, néhány évvel ezelőtt még a Herbák János cipőgyárban dolgozott. És soha nem is lehetett volna máskép színész, csak a mi rendszerünkben. Első pillantásra igénytelen külsejű emberke, szinte észre se vennéd. De na csak megmozdul, csak kinyitja a száját, már ellenállhatatlanul kitör a kacagás. Valóban nagy ösztönös tehetségű színész, vérbeli szivderítő, mulattató művész az egykori kolozsvári munkásfiú. Micsoda Balga volt a „Csongor és Tünde“-ben ízes beszédével, az egész lényéből áradó egészséges derűvel mintha egyenesen a magyar népmesékből lépett volna a színpadra. S olyan őszintén, olyan mély átéléssel játszotta meg az együgyü legény balgaságát, hogy nem egy nézőben felötlött a gondolat, há lám, pedig a „Mezítlábas menyasszonyában milyen nyilteszű fiúnak látszott! Most nemrég pedig, a „Tengerészbecsület“ fiatal szovjet gépészmérnökében látva meg arra kellett gondolni, hogy miként is tudott ez az ember Balgában olyan balga lenni... ? S az a kitünő ennek a fiatal művésznek a játékában, hogy a nevettetést, a komikumot roppant komolyan veszi. Éppen ezzel éri el mindig a hatást. A „Matyólakodalom“ próbáján is, amikor a nálánál két fejjel magasabb, házsártos anyósával szembeszáll s meg akarja mutatni, hogy mégis ő az úr a háznál, a körülálló többi szinésztársai kiestek a szerepükből s már dőltek el a kacagástól s ő csak mondta nagykomolyan a magáét. Hát aztán annál jojóban kacagtak. S hát még a közönség! De nemcsak a harsány karikirozás eszközeinek ura Márton János. Gondoljunk csak vissza, hogy micsoda élő és rokonszenves mai parasztfiút alakított a „Mezítlábas menyasszonyában ! Mintha egyenesen az ő számára gondolta volna ki Sütő András ezt a kedves mezőségi Szőcs Danit, aki bátor és beszédes, ha a kollektíva szervezéséről van szó, de szinte hét ökörrel sem lehet kihúzni belőle azt a szót, mellyel menyasszonyát kérné attól a megátalkodott, nagyszájú, fukar anyjától. Aki akkor látta először, azt hihette, nem is játszik ez, nem is Színész ez, csak úgy hamarjában behívtak a székházba valami legényt Györgyfalváról, vagy honnan, mert így nem is lehet játszani, ez már igaz. Vagyis, szaknyelvre lefordítva a dolgot, Sütő és Hajdú szépirodalmi szövegéből Márton János a színpadon olyan hús-vér népi típust teremtett, amely egész hazai magyar művészetünk egyik legszebb eredménye, mivel időben és térben konkrét típus, hazai magyar művészetünk sajátos szerepének és helyzetének hű kifejezője; mai erdélyi magyar paraszt-típus sem azonos sem a Móricz-drámák alföldi parasztjaival, sem az erdélyi színpadokon régente honos elmisztifikált vagy elkedélyeskedett székely figurákkal. Új síri, természetes és meleg szín, nemzeti kulturkincsünk elidegeníthetetlen része. De Szőcs Dani megformálásától messzire, feljebb vezetett az út, odáig, ahol már elfogy a néző megrendült arcáról a mosoly: Tiborczig. Más elődei, előkészítői is voltak Márton János pályáján az egyik legnagyobb magyar szerepnek. A paraszti környezetben, problémákban való otthonosság még nem volt elég, még nem volt minden : meg kellett tanulni a fiatalembernek az öregséget, a csupa jókedv komikusnak, a nevettetőnek, az emberek felderítőjének meg kellett tanulni a keservet, a felháborítást. A nagy iskola megint egy új hazai darab egy Szerepe volt, Kujak, az öreg, megalázott, megkínzott Írnok a „Vihar a havason“-ban. És lám, kiderült, hogy a jókedv és a móka természetessége, amellyel Márton János a nézők szívébe férkőzött, nem csak tréfáinak, derűjének sajátja, hogy ugyan- olyan kristálytiszta egyszerűséggel tör fel belőle a legmélyebb és legfájóbb érzések kifejezése is, mint annak idején a móka. A közönség vidám összeszűküléshez szokott szemei csodálkozva tágra nyíltak: nocsak, mit tud ez a János ? És az elmúlt évadban a magyar színjátszásnak talán egyik legfiatalabb Tiborcza, a munkásból lett színész, a Tiborczok számos nemzedékeinek unokája mondta a halhatatlan szöveget amely ennek a városnak a színpadáról zengett először. Egressy Gábor és Szentgyörgyi István és Bihari József mondotta már a volt Herbákgyári munkásfia előtt ezeket a sorokat, és ő mégis újat tudott mondani velük a közönségnek. Tán még a régi Dermatában tanulta azt a mai életéből hiányzó érzést, amely oly megrázóan tört fel minden színpadiasságtól, minden hamis pátosztól mentes hangján. A vérbeli komikus, a mulattató mondta ezt is. Ugyanazzal a rhüvészi alázattal, amellyel a tréfát eregette estéről-estére a közönség felé. S a kolozsvári közönség nem is tudja tán, hogy miért hálásabb neki: a nevetésért-e vagy a megrendülés könnyeiért ? Ez tehát Márton János. És ha most feltennénk a kérdést, feljuthatott-e volna ez a kolozsvári magyar munkásfiú a színpadra a régi tőkés-földesúri rendszer idején, könnyen lehetne rá válaszolni . Nem. Márton János a színész — népi demokráciánk szülötte. Hogy tehetsége ma akadálytalanul kibontakozhatik, ez is egyike tíz éve szabad hazánk általános.ságban véve talán kicsi, részlet-, de mégis nagy-nagy győzelmeinek. HALÁSZ ANNA Áldomást iszom s bor nélkül Bátya. Kezemben vízzel teli pohár. Amiért Te már húsz éve gürcölsz Végre felépült ez a ház. Ne is szólj ! tudom, nem igy álmodtad Te húsz esztendőd reggelén. Amikor nődet pap elé vitted. Mikor már voltál vőlegény. Ki nem álmodta húsz éves fejjel Házába vinni asszonyát? — És a ház késett, sokaknak késett S a fürge krajcár ment tovább. KICSI ANTAL - ÁLDOMÁST ISZOM — Unokabátyámnak — De bár haldoklott, élt még a remény. ...Majd ketten... (vagy talán soha) és az egymásnak sarkára hágó Eveknek megújult a sora. Gyermekek jöttek, kacagtak s ették „Kellett a pénz, hát istenem“. Sokszor gondoltad, miért, hogy kicsi földed épp bankótetem terem. De a gyermekek házadat ették, lábukon ház volt a cipő Es lassan-lassan igy befellegzett Álmod egén a szép idő. — S mintha a világ is pénzzel élne — Ki gondolt akkor házra még ? Szántottál s ritkult asztalodon a Búzából sütött friss lepény. De most mi történt ? Bolondos tündér Épített neked palotát ? úgy bámulom kis Uj házadat én. Mint földrengető nagy csodát. Szép kis ház, kút is van már előtte. Benne jó friss vie bizsereg. Katonás rendben állnak a tetőn Egymás mellett a cserepek. S bizony ezt nem tündérek rakták, Te építetted, jómagad, Azóta, hogy a hazai földön Ember vagy, boldog és szabad. Mert a Tied már munkád gyümölcse. A krajcár nálad is megáll. Kenyérré, házzá és borrá szépül. S nem nyomorog többé a Család. Ezért igyunk az Uj kút vizéből! Sokáig álljon ez a ház. Éljen a munka, amelyből épült S éljen, hol épült: Uj hazánk ! Az ország délkeleti sarkában, Dobrudzsában közel negyvenezer tatár él, törökökkel, macedónokkal, lipovénekkel, görögökkel együtt a román nép mellett. A tatárok Dobrudzsába a XIV és a XIX. században kerültek. A népvándorlás után egyes törzsek, katonai egységek családostól itt telepedtek le — ezek a tatárok a középázsiai sztyeppékről jöttek. A XIX. században a cári Oroszország hatóságai kegyetlen népelnyomó üldözése elől a Krím félszigetről újabb tatárcsoportok, családok százai menekültek a Fekete-tenger partján egészen Dél-Dobrudzsáig, így értek el a tatár néptöredékek Romániába. Egy részük a sztyeppei tatárok (Bajkáltö vidékiek) szokásait, nyelvjárását, életmódját hozta az óhazából, nagyobb részük a Krím félsziget tatár törzseinek életmódját és nyelvjárását honosította meg, így különült el Dobrudzsában kétféle tatár népcsoport: a Konstancától északra ötökre (Kogalniceanu község központtal) és a déli területeken lévőkre (Medgidia—Cobadin központtal). A két típus elsősorban nyelvi dialektusban különbözik egymástól. A múltban a tatár férfiaknak és a tatár nőknek nem volt választójoguk. Hát közel százezer tatár élt akkor ezen a vidéken, mégis, kivéve egy papi iskolát, se elemi, se középiskolájuk nem volt. Ennek az lett a következménye, hogy 100 negyven éven felüli tatár férfi közül 98 nem tudott se írni se olvasni. A fiatalabbak között 45 százalékos volt az analfabétizmus. A nők teljesen írástudatlanok voltak. Az állandó gazdasági és politikai elnyomás miatt az 1930-as években sokezer tatár költözött el az országból. .. A polgári földesúri rendszernek megfelelő volt az a tarthatatlan helyzet, hogy a dobrudzsai tatárok még az ezerkilencszáznegyvenes években is a többszáz év előtti életüket élték: aranypénzért adták-Vették a nőket, akik rabszolgaként szolgáltak uruknál. Egy-egy gazdagabb tatár kulák négy-öt feleséget tartott magának. Miután az asszonyt feleségül vették, fátisollal járt holta napjáig. A legtöbb tatár család élete szegényes, nyomorúságos volt, legtöbbjük zsellérként szolgált A felszabadulás után a Román Népköztársaságban talált hazára évszázados vándorlás után az ittlakó tatár nemzeti kisebbség. A párt lenini nemzetiségi politikájának eredményeként ma már Konstancán tatárnyelvű pedagógiai iskola működik, Medgidián és Dobrudzsa más tatárlakta községében 7 osztályos, a többi faluban pedig négyosztályos tatár elemi létesült. Egy ilyen rövid cikkben nem is lehet felsorolni, hogy a hazánkban élő tatár nemzeti kisebbség életében mekkora változás következett be az utóbbi évek miatt. Érdemes azonban bővebben beszámolni a községemben: Cobadinban (Negru Voda rajon) szervezett 7 osztályos tatár iskola tevékenységéről. Cobadinban a helyzet ha lehet még nehezebb volt, mint Dobrudzsa többi tatárlakta területén. Ebben a faluban a román nép mellett a következő nemzeti kisebbségek élnek: tatárok, törökök, macedónok, lipovének, görögök, németek, cigányok. A múltban a faluban a hangadó kulákcsaládok állandó egyenetlenkedést szítottak a nemzetiségek között. Esküvők, bálok, temetések, ünnepek alkalmából gyakori volt a halálesettel végződő verekedés, a pogrom. A különböző felekezetek szertartásai közötti ellentétek (görögkeletiek, katolikusok, protestánsok, mohamedánok) is nem egyszer véres öszszetűzést eredményeztek. És ezekből mindig a kizsákmányolóknak volt haszna, mert ha egy-egy összetűzés, törvénytelenség után hetekig, hónapokig a falu népe erről-arról az esetről beszélt, könnyen lehetett elterelni a figyelmet a kizsákmányolás okozta igazi nehézségekről. Községünkben a múltban nem volt tatár nyelvű iskola. Bár a község és a környék lakosságának legnagyobb része tatár anyanyelvű volt, mégsem létesítettek tatár iskolát. így aztán a tatár gyermekek nem jártak iskolába. A román tannyelvű elemiben hetente kétszer tartottak vallásórát — tatár nyelven. 1948-ban, a tanügyi reformkor létesült először a vidéken 7 osztályos tatár iskola. 1954-ben avatták fel az Új iskolaépületet. Természetesen közben nemcsak ennyi történt a faluban.. 1951-ben kollektív gazdaság létesült, ahová a tatár családok, a kulákokat kivéve, egytől egyig beléptek. Sokat változott az élet a faluban. Hanem legtöbbet az iskola élete változott. 1952-ben kezdték építeni az új tatár iskolát. A község dolgozó parasztjai önkéntes munkával járultak hozzá az iskola építéséhez, így például Ászán Huszein és Meimis Haszán kollektivisták heteken keresztül fuvarozták a homokot, téglát az állomásról az építkezéshez. Az 1954—55-ös tanévet már az új iskolaépületben kezdtük meg. Az új iskolaépület a község egyik jegenyefákkal díszített utcájában épült. Itt működik a második fokozat, az V.VT. és VII osztály. Az iskolának közel 150 tanulója van. Mivel a diákok egy része a szomszédos Osmancea, Miristea, Graniceru, Straja, Ciocarlie községekből való, ezért az új iskolával egyidőben új bennlakást is kapott az iskola, így ezeknek a szomszéd falusi gyermekeknek nem kell kilométereket gyalogolniuk, hanem a tanév alatt itt laknak az iskola mellett. A didaktikai munka megjavítását is lehetővé tette államunk. Az iskola 3 hektár területet kapott a község határában, ahol mezőgazdasági kísérleti telepet rendeztünk be a tanulóknak. Itt működik az agrotechnikai körünk. A vegyi, fizikai és természetrajz tanításhoz igen sokoldalú felszerelést kaptunk, amelynek segítségével a legkülönfélébb kémiai alapkísérleteket, bemutatásokat, szintéziseket végezhetik a szaktanárok. Ásványtani mintakőzetek, természetrajzi képek, festmények, fizikai kísérleti eszközök, készülékek teszik a szakórákat alaposabbá, érdekesebbé. Az iskola tanulói igen nagy eredménynyel tanulják anyanyelvük nyelvtanát. Az iskola tanulói között alig akad bukott diák. Az iskolánkban a pionírszervezet tevékenységének is köszönhető, hogy diákjaink becsülettel eleget tesznek kötelességüknek. A különböző szakmai körök, az agrotechnikai, a kertészeti, természettudományi, ugyancsak jelentős segítséget nyújtanak a tanulók szakmai felkészülésében. Meg kell említsük a szülők segítségét is, akikkel kéthetente találkozásokat szervezünk. Havonta és kéthavonta az osztályfőnökök meglátogatják otthonukban tanítványaikat. A cobadini tatár iskolát úgy tekintjük, mint népidemokratikus rendszerünk egyik számottevő eredményét. Eredményt, a nemzetiségi kérdés megoldásában. BAUBEK VELULA a cobadini 7 osztályos tatár iskola igazgatója ANYANYELVÜNKÖN TANÍTUNK ELŐRE 1954. december 30., csütörtök KÖZÖS ERŐVEL nemzetiséget képviselnek a mi községünk lakói: románt, szerbet, magyart, németet és cigányt. Ötféle nemzetiség fiai élnek itt, akik hosszú évtizedekig nem találták meg az egymás szívéhez vezető utat, nem akarták egymás nyelvét megérteni. De csak a szegények, a földhözragadtak. Mert a község kulákjai, az olyanok, mint Recin Mátéi, Zahner Iosif, Grin Sava, Szekeres Kálmán, jó barátságban éltek egymással. Az ő egyetértő uszításaiknak volt köszönhető, hogy jóformán egyetlen vasárnap vagy ünnepnap nem telt el véres verekedés nélkül a románok-magyarok, németekszerbek között. A felszabadulást követő években aztán felnyílt az emberek szeme. Megláttuk, megértettük, kik az igazi ellenségeink és összefogtunk ellenük. Azóta sok sikert értünk el. Felavattuk a község kulturotthonát, affiely valamennyiünk második otthona lett. Megszerveztük a kollektív gazdaságot. 1950-ben, 75 családdal indultunk el a közös gazdálkodás útján, azóta pedig egyre gyarapodtunk. A múlt év végén már 260 család gazdálkodott a 2.000, hektáron. Szép állatállománynyal is dicsekedhettünk: 20 tejelő tehenünk, 30 növendékmarhánk, 20 kocánk, 130 sertésünk, 280 lovunk, 460 juhunk és 50 méhcsaládunk volt. Istállót, malacfiadztatót, juhaklot, gépszíneket építettünk. Büszkék vagyunk közös munkánk szemmel láthatóan szép eredményeire. De boldogulásunkat, jó egyetértésünket látta az ellenség is és nem nyugodott. Plavosin Svetozár, Sarbu Vlagodar és Kovács Imre voltak aleghangosabbak, nem egy családot sikerült ntergrzééííteniök, többen ki akartak lépni a kollektív gazdaságból-Most 267 család tartja a kollektív gazdaságnak. Legtöbbjük szerb, de 9 román, 31 magyar, 30 német és 44 cigány család is dolgozik velünk együtt. A szerbek mellett németek, magyarok intézik a gazdaság ügyét. Valamennyi brigádunkban mind az öt nemzetiség képviselve van. És egyik kollektivistának sem jut eszébe soha, hogy — akár tréfából is — megsértse a másikat. Brigádvezetőink példás fegyelmet és rendet tartanak csoportjaikban. Petrovics Mihály brigádja például jól szervezi meg a munkáját és mindig élen jár. Még arra is jut idejük, hogy más brgádokat kisegítsenek. Az őszi vetés idején Nincov Steva brigádjának nyújtottak segédkezet, hogy a vetésre idejében elkészíthesse a talajt. Petrovics Mihály világéletében béres volt, most pedig egyik legerősebb támasza gazdaságunknak. Szakáll Adalbert, a kertészbrigád vezetője földtelen paraszt volt, újgazda. A kertészetben olyan eredményeket ért el, hogy mindannyian csodáltuk érte. Egy hektáron két és fél vágón tavaszi káposztát termelt, paradicsomból, paprikából is dupla termést ért el De nemcsak sokat, hanem kiváló minőségűt is termelt, úgy hogy még külföldre is küldtek a mi terményeinkből. Amikor a cigányok beléptek a kollektív gazdaságba, bizony sokat csúfolódtak velünk a község dolgozó parasztjai. „Mit akartok velük? Hisz nem tudnak ezek dolgozni!“ atondegátták. De bizony tévedtek. Gutu Radivol például a családjával (négyen vannak) az idén több mint 1.000 munkanapot teljesített. Az előleg sztérsnál 15 mázsa búzát, egy vagon kukoricát és közel 3.500 lejt vitt haza. Gutu Radivoi azelőtt cseléd volt, öt gyermekével meg öreg szüleivel nyomorgott. Most élmunkás, átépítette a házát, egész csak ■ládját felöltöztette, tele a kamrája. Sokat beszélhetnénk még Urbán Mihályról, Solomajer Józsefről, vagy Stefanov Vlastimirről, aki Grin Sava kuliknál húzta az igát és egész életében szűkölködött, négy gyerekét alig tudta eltartani. Két fia most a kollektív gazdaságban tanul, egyik kovács másik bognár mesterséget. Én pedig, gondolhattam-e valaha arra, hogy megszabadulok a szegénységtől, nyomorúságtól és hogy a lányom orosz nyelvtanárnőnek készülhet a bukaresti Maxim Gorkij Intézetben? Közös munkánk eredménye ez is. Gazdaságunk pedig egyre szépül, fejlődik. Az idén előlegosztáskor 2 kg búzát, 10 kg kukoricát és öt lejt kaptunk fejenkint egy munkanapra. Csak a cukorrépából $60.000 lej jövedelmünk volt, amellett 6.000 kiló cukrot is kaptunk. 30 hektáron termesztettünk cukorrépát. Jól előkészítettük a földet. idejében vetettünk, háromszor kapáltunk, kétszer ritkítottunk. Az alapos munka meghozta eredményét: hektáronként 27.550 kiló átlagtermést értünk el. Jól sikerült a kukoricánk is. Hektáronként 3.800 kiló csöveskukoricát takarítottunk be, 900 kilóval többet, mintt tavaly. Évről évre nő az osztatlan alapunk is. 1953 végéig 870.000 lejjel, az idén legalább ugyanennyivel növekszik. Nemrégen vásároltunk egy teherautót és egy 25 lóerős motort pumpával a kertészetnek. Állatállományunk is megszaporodott. 90 tehenünk van (ebből 40 fejőstehén), 700 juhunk, 70 méhcsaládunk, 260 sertésünk, ebből 87 hízott disznó (30 disznóra hizlalási szerződést kötöttünk a szövetkezettel.). A kollektív gazdaságban kialakult testvéri egyetértés hatással van az egyénileg gazdálkodó dolgozó parasztokra is. A kultúrház nagyterme minden vasárnap zsúfolásig megtelik, négy nyelven csendül fel a dal, együtt táncolnak, szórakoznak a fiatalok. Végkép eltünt a mesterségesen emelt válaszfal a szerbek, németek, románok, magyarok és cigányok között. Ráébredtünk, hogy egy a sorsunk és csak közös erővel biztosíthatjuk a boldog életet, a békét és gyermekeink jövőjét. PISAROV MILAN a csenei „Vörös Lobogó" kollektív gazdaság elnöke A Magyar Autonóm Tartomány kulturális fejlődéséről A felszabadulás évében a tartomány jelenlegi területén 60.000 ember volt írástudatlan. Ezek közül 55.000-en megtanultak írniolvasni. ★ 486 kultúrotthon, 4 rajoni kultúrház és 220 vörös sarok működik a Magyar Autonóm Tartomány területén, ezek közül több mint 100 a vegyeslakosságú községekben. A kulturotthonok keretében jelenleg 1714 kulturcsoport, 220 énekkar, 129 zenekar stb. tevékenykedik. ★ A marosvásárhelyi Székely Színház eddig 119 darabot mutatott be, több mint egy millió néző előtt. A más városokban és falvakban tartott vendégszereplések száma meghaladja a négyszázat. ★ Amarosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet tanszemélyzete tíz év folyamán több mint 1200 dolgozatot és jelentést dolgozott ki, melyek közül 203-at közzé is tettek és több mint 800-at tudományos ülésen közöltek. ★ A marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi tartományi múzeumokon kívül Székelyudvarhelyen, Székelykeresztúron és Csíkszeredán is van múzeum. A múzeumok keretében jelentős levéltári és régészeti kutatás folyik. ★ A marosvásárhelyi szimfonikus zenekar évente több mint 30.000 hallgató előtt tartja hangversenyeit.