Előre, 1955. január (9. évfolyam, 2243-2266. szám)

1955-01-29 / 2265. szám

A román kurucköltészet virágai A román kurucstörtészt Virágaiból közlünk itt néhányat. Azoknak ajkán fogantak ezek a versek, akik Rákóczi-Bercsényi hadaiban küzdöttek a Szabadságért Vállvetve a magyar jobbá­­gyokkal, kis- és középnemesekkel. A népdalok és a népköltészet hagyományainak megfelelően ezek a versek apáról fiúra szálltak, átélték az évtizedeket és az évszázadokat. Keletkezési idejükről, születésük módjáról sokat ma még nem tudunk. Annyi bizonyos­­nak látszik, hogy nagy részük Rákóczi szabadságharcának leve­rése után keletkezhetett. Erre vall egyes versek tartalma, komor, bánatos hangulata. Héj, Rákóczi, Bercsényi Hej, Rákóczi, Bercsényi, Mind megyünk, amerre hit Száraz diófa levele! Nem kell nékem más tehene. Rozmaring áll kalapomban, Nem félek, ha puska roppan! Lábaserdő, árulónk vagy... Lábaserdő árulónk vagy; Esküdöztél, s megfogadtad. Hogy megőrződ lombozatod. Ha jönnek a téli fagyok. S hogy az őszi szelek fújtak, Leveleid megsárgultak. Aztán tél jött — az is bajnak — Csupasz maradt minden gallyad; Véget vetett dús lombodnak, S régi esküd felbontottad. Falvak felé visz a bánat, Itthagyom a jó tanyákat. Lábaserdő, úgy itthagylak, Rólam többé hirt sem hallasz, Csak busulgatsz önmagadnak. Amíg én őriztem fáid, Elkerült az uraság is. Most jobbágyok s gonosz urak Kiirtják a bükkfáidat. A beteg katona Tele van a fa levéllel, Az­ erdő meg sok vitézzel, Szétszóródva ötösével. Egyik egy tölgy árnyékában Fekszik az ösvény hosszában, Kedvese társaságában. Akit letört a bubánat, És igy szól a katonának — Kelj fel, kelj fel, ett kedvesem. Vagy légy halott, vagy eleven, Ne kínlódj oly keservesen, Mert meguntam az életem. Vánkosodat rakosgatom Hol árnyékban, hol a napon, S fekvőhelyed váltogatom. — Szép kedvesem, majd felkelek, Hogyha előbb megkérdelek s Hogy elhagytam a falunkat, Csókjaidat kinek adtad ? — Kelj fel, kelj fel, és kedvesem, Mert ha őszintén megmondom, Egészséged is megrontom, Mint kit a hideg kirázott, Nem találsz majd orvosságot, Csak ha jönnek a vásárok, Mert amennyi szép legény van, Mind megcsókolt a faluban , Bizony engem megcsókoltak, Kik hozzád hasonlók voltak. Hogy a Rákóczi szabadságharcában részt vevő román job­bágyok unokái szerették és ápolták ezeket a verseket, csiszol­­gatták és maguuk is továbbadták fiaiknak és leányaiknak, azt bizonyítja, hogy jelenlegi formájukban 192­0-ban gyűjtötték ösz­­sze ő­ket. A versek ebben az évben jelennek meg románul az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó gondozásában „Caie­­cele haiducesti ardelenesti din timpul lui Rákóczi“ címmel. A kiadó magyar osztálya is tervébe iktatta — még az idei évre — a versek magyar fordításának kiadását. Bujdosóének. Sűrű levél ül az ágon, Jó erdőm, a dér ne ártson; Lombod óvott egész nyáron. Jó erdőm, a dér ne érjen. Ne tegyen kárt a levélben, Ültem fáid hűvösében. Mert én semmitől sem félek, Csak neszétől a levélnek, Ha Nagyboldogasszony fele Sárga már a fák levele, Ha Kisasszony napja tájait Hullni kezd a levél árván, S ha a gallyak megroppannak, Lent hevernek a levelek. A bujdosó csak busulgat. Hogy a levelek lehulltak. S ha a gallyak megroppannak, Azt gondolja: Jaj, megfognak! Riadtan néz fel az ágra. Hogyha rászáll egy madárka, S így szól: Te viszel halálba? Én bús szívem majd meghasad, Ha látom az utasokat, Mert azt hiszem, értem jönnek, Megfognak és megkötöznek. S börtönbe dobnak, a mélybe Hová a nap sosem ér le, Hogy az arcom szél ne fújja. Ne induljak többé útra, Ne süssön rám többé a nap, S az emberek ne lássanak. Hogyne busulkodnék ezen?­­« Elföldelnek elevenért, Hogyha vasban van a kezem. Hogyne fájna bus szivemnek? Fiatalon tönkre tesznek! Míg élek az erdőmélyen, Addig jóban is van részem; Pajtásokkal tanácskozok, Kikben mindig megbízhatok; A Sok madár énekelget. S itt a világ mégis csak szebb. Ha majd ülök a zárkában, Nem lesz részem csak sírásban, S azoknak, kit otthon hagytam, Biztos bajuk lesz miattam. Sűrű erdő, sok halottad... Sűrü erdő, sok halottad Soha többé el nem hagyhat, Sem két lábon, sem nyeregben Csak pallossal a kezükben! Kiszáradt a nagy diófám Kiszáradt a nagy diófám, Tavaszra majd kizöldü­l tán, S én az urak méneséből Cátra kelek a fakóval, Elbujdosok bánatommal. A POZITÍV hős ábrázolásának EGYES KÉRDÉSEI A „Hazánk magyar elbeszélői" című kötél margójára ELBESZÉLŐ IRODALMUNK az utóbbi évek során figyelemreméltó fejlődésen ment keresztül. Ez a fejlődés­ természetesen része, szoros velejárója annak a mind érzékelhe­tőbb kibontakozásnak, amely a szocialista­realizmus jegyében megteremtődő egész iro­dalmunkat jellemzi.­ Megállapítható, hogy irodalmunk egyre közelebb kerül a valóság­hoz, eszmeileg mind tartalmasabbá válik s a művészt kifejezőerő szempontjából is egy­re gyarapodik. A valósághoz való közelkerülés azt jelenti, hogy íróink az élet bizonyos területein mé­lyebben tárják fel az igazságot, hogy — esz­mei látókörük kiszélesedése és tisztulása ré­vén — egyre többet látnak meg új életünk, formálódó Valóságunk legáltalánosabb és legalapvetőbb igazságaiból és hogy figyel­mük főleg ez­ekre irányul. Irodalmunk és a valóság viszonyának mé­­lyebbé válása az utóbbi évek során elsősorban egy sereg új, fontos, napjaink emberével és annak átalakuló környezetével kapcsolatos té­ma felfedezését és írói megel­evendését ered­ményezte. Ezzel párhuzamosan elmélyültebb lett az emberábrázolás is, biztosabb a cse­lekményszövés, pártosabb, harcosabb a mon­danivaló, művészibb a témák kidolgozása. SOK ÚJ, HARCOS TÉMÁVAL gazdagítot­ták ezek az elbeszélések irodalmunkat. E témák nagy része az átalakuló falu életéből való, az átalakuló falu életének különböző vetületeit szemlélteti, a falun formálódó új élet sokrétű, bonyolult kérdéseit hozza ma­gával. Balla Károly: Fény a hegyeken című elbeszélése a Mócvidék sajátságos problémá­­ját — az emberek harcát a szocialista iparo­sításért. — Erdélyi Vera: A tolvaj, Heréd! Gusztáv: Sikó Zsiga malacai, Huszár Sándor: Szuronyroham című írása — a kérdés más­más megvilágításával — a szocialista és közös tulajdon iránti új magatartás kibontakozását szemlélteti. Néha e­y írás — Kovács Bálint: Malom­szeg, Nagy Ilona: Hajnal, Tamás Gás­pár: Szőcs János beleegyezik — az új élet út­jának tudatos vállalását tárgyalja. Induló és fejlődő kollektív gazdaságaink néhány jel­lemző problémáját több írásban is megtalál­hatjuk. A legtanulságosabban Horváth Ist­ván: A csere, Kormos Gyula- Nászajándék és Szilágyi András: Nyúlpecsenye cimü írásában jelentkezik. Kovács György: Titok cimü no­vellájának a falusi osztályharc egyik mozza­natának áll központjában. Papp Ferenc: Lelkiismeret cimü írása a fa­kitermelő munkásokról szól. Gyáraink, üze­meink életéből hoz felszínre néhány nagyon tanulságos kérdést Dimény István: Öntök és Nagy István: Ami felér egy győzelemmel ci­mű elbeszélése. Az újtipusú tanár munkáját és az új iskola­­emberformáló erejét szemlél­teti Asztalos István: Jóska, Fodor Sándor: Tök a vizen. Szabó Gyula: Napirendi pont cimű írása. Hoppe Teréz: Találkozás, Kiss László: Nem szebb az igazságnál, Méhes György: Vándormadár, Panek Zoltán: Mária­­völgy, Sütő András: Bogár Zsuzsika búcsú­zik és Újlaki Márton: Új idők című írásá­ban a múlt és a jelen szembeállítása jelent­kezik, illetve annak példázása, hogy népi demokratikus rendszerünk hogyan biztosítja az emberek felemelkedését. Gagyi László a hazai táj szépségeiről írt eleven, színes ri­portot (Ilvai pisztrángok). Bajor Andor sza­tirikus karcolata (Oszkár újságot ir) az új­­ságíróköntösbe öltözött, hazugsággyártó el­lenséget leplezi le. Hornyaik József karcola­ta (Szép november) az illegalitásban vívott harcokra. Orosz Irén írása (Han Den Szuk, a front napsugara) az imperialisták koreai­­kegyetlenkedéseire emlékeztet. A forradalmi múlt Szem­lér Ferenc: A mezítlábasok kül­dötte című írásában jelentkezik. Néhány írás témája a felszabaduláshoz kapcsolódik. Ezek: Sőni Pál: A humanista, Szabó Ist­ván: Hajnali történet és Tomcsa Sándor: Így kezdtem. Ez a Hazánk magyar elbeszélői* című gyűjtemény tematikai megoszlása.­­ I amine elbeszélésen belül majdnem ugyanannyi té­ma. S ha figyelembe vesszük, h­ogy az azo­nos témák esetében is különböző változa­tokról, a kérdések különböző oldalának be­mutatásáról van szó, még szembetűnőbbé válik elbeszéléseink témakörének szüntelen szélesedése. A MŰVÉSZI MEGFORMÁLÁS kér­déseivel kapcsolatos fejlődést vizsgálva, vegyük szemügyre a pozitív hős jelentkezé­sét és ezzel kapcsolatosan néhány idetartozó kérdést. A szocialista-realista alkotási mód­szer egyik alapvető kérdése a pozitív hős megrajzolása s ezzel együtt az étet sokolda­lú ábrázolása. Szimonov a szovjet írók má­sodik kongresszusán, a széppróza fejlődésé­nek problémáiról tartott társjelentésében hangsúlyozta, hogy a szovjet társadalom­ban, ahol a társadalmi élet alapja a mun­ka, az irodalmi ábrázolás alapja „csak a munkahőstettekkel együttes emberábrázolás lehet“. De — amint tovább kifejtette — az ábrázolásnak nemcsak a munkára kell ki­terjednie, mert ez csupán egyoldalú ábrázo­lás lenne. „Ha a szovjet emberek alkotó­munkáját, mistt a művészi ábrázolás tár­gyát vizsgáljuk,­ tüstént felfedezzük, hogy e témához szorosan kapcsolódik az étel sok­oldalú ábrázolásának kérdése, az emberi életben megnyilvánuló közös és egyéni ér­dek összehiangolásának kérdése is“ — mon­dotta Szimonov.­ Az antológiában a cselekvő, munkahős­tetteket Véghezvivő­ pozitív hős még nem je­lentkezik kellő súllyal, nem jelentkezik olyan sokoldalúan és hitelesen, mint a valóságban. Ez arra utal, hogy a pozitív hős sokoldalú, hiteles ábrázolásáért folytatott harc to­vábbra is központi kérdése marad elbeszélő­­irodalmunknak. Különösen fontos feladatok hárulnak íróinkra a munkásosztály élenjáró harcosainak ábrázolásában nemcsak a regé­nyekben, hanem a prózairodalom rövidebb lé­­lekzetű írásaiban is. A POZITÍV HŐS ÁBRÁZOLÁSÁVAL kapcsolatos kérdések közé tartozik az erő és a feladatok egyensúlyának kérdése is. Ter­mészetesen a példamutató hős legfőbb ismér­ve nem az, hogy a környezetét mind­enki más által végre nem hajtható feladatok meg­oldásával kápráztatja el, hanem az, hogy a munkához, a harchoz való öttípusú viszo­nyulással, a harcban élenjáró ember ma­ga­­tartásával mutat , példát, és másokat is az ő magatartásának követésére, az adott felada­tok elvégzésére ösztönöz". Ez a pozitív hős irodalmi-társadalmi jelentősége. Az irodal­mi ábrázolásban a hősöket cselekedtetni kell, erejükhöz méltó és erejükkel egyensúlyban lévő harcokban kell megmutatni követésre­­méltó magatartásuk vonásait. Vegyük szemügyre ebből a szempontból Fodor Sándor: Tök a vizen című novelláját. Egy, az egyetem padjai közül falura kerülő, fiatal tanár alakját rajzolja meg. Ahogy a novellát olvassa az ember, az első pillana­tokban az az érzése, hogy Fodor Sándor zsú­folni igyekszik a problémákat: egy írás ke­retébe bele akarja kényszeríteni az átalaku­ló falu életének minden lényeges kérdését. Csak a főhősnek — ennek a fiatal tanárnak — az alakját alaposabban szelírügyre véve, a cselekmény folyamán tanúsított viselkedé­sét, jellemét mélyebben elemezve, vesszük észre az igazságot. Azt, hogy a főhősnek kikerülhetetlenül szembe kellett találkoznia a felsorakoztatott kérdésekkel meg kellett küzdenie az író által — a falusi viszonyok is­­merete alapján — eléje állított Feladatokkal. Természetesen ez a tanár sem készen, jelle­mének és küzdőképességének azon a fokán jelenik meg a novella elején, mint ahogyan a végén előttünk áll. Őt is az elvégzett fe­ladatok, a megvívott ütközetek edzik és emelik fokozatosan az élenjáró ember rang­jára. Á­ tettei, gondolatai a cselekmény fo­lyamán mindig összhangban állnak jellem­­fejlődésének adott szakaszával. Értjük és helyeseljük tetteit, világosan látjuk fejlődé­sét, mert lélektanilag, társadalmilag mindig megfelelően alá van támasztva. Egyes szerzők azonban nem mindig tart­ják tiszteletben ezeket a követelményeiket. Hősüket vagy túlterhelik olyan feladatokkal, amelyeket a jellemfejlődésnek és az ezzel kapcsolatos erkölcsi erőnek a bemutatott fo­ka nem indokol, vagy pedig fordítva: apró­­cseprő, jelentéktelen csatározásokban való részvétellel akarják az élenjáró hős jellemé­nek harcos, példamutató vonásait bemutat­ni. Itt van például Nagy Ilona Hajnal című novellája. Nagy Ilona határozottan azzal az igénnyel fog hozzá novellájában Szűcs Jós­ka alakjának megrajzolásához, hogy bemu­tassa azt a kollektív gazdasági elnököt, a­­kinek gondja van mindenre, akit példaként­­ állíthatunk az összes kollektív gazdasági elnökeink elé. Valójában azonban a cselek­mény folyamán nem derül ki Szűcs Jóskáról, hogy végső fokon az ő kezében intéződnék el a kollektíva minden ügyes-bajos dolga. Nincs tere, nincs kibontakozási lehetősége a gyenge cselekményrétegben. A legbiztosabb, azt itt megtudunk róla, hogy éjjeleket nem al­szik a gondozó nélkül álló baromfitelep tyúk­­jai miatt. S így látjuk végig a cselekmény folyamán. Minden túlzó szigorúság nélkül meg lehet jegyezni, hogy az ilyen irodalmi kísérletek igen veszélyesen közelítenek a po­zitív hős jellemének elszürkítéséhez, a való­ság elszegényítéséhez, ami aztán már nem­csak pusztán művészi hiba, mert — és eppen itt a bizonyíték — a művészi fogyatékossá­gok bizonyos megjelenési formái eszmei-po­litikai hibák forrásaivá válhatnak. A HŐSÖK „TÚLTERHELÉSE“ a kérdés másik oldala. Néha ez egészen végletes for­mákban jelentkezik, amikor nemcsak arról van szó, hogy a hős ereje és jelleme nincs a cselekedeteivel összhangban, hanem az író olyan feladatokat oldat meg vele — aránylag könnyen —, amelyeknek a megol­dását a társadalmi fejlődés adott szakasza még nem igazolja eléggé. Méhes György pél­dául a Vándormadár című írásában azt igyekszik bebizonyítani, hogy a ravasz és le­leményes vándorcigányokat a még rava­szabb és leleményesebb vállalati igazgató­nál­ napok alatt sikerül évszázadok óta meg­szokott életformájuk felcserélésére bírnia. Az ábrázolásnak ezt a formáját társzetesté­­sében Szimonov a pozitív hősnek a környe­zetéből való kiemeléseként, jellemezte Ezzel kapcsolatban ezeket mondotta: ,,Ha az író szereti hősét, ez még nem jelenti, hogy könnyű sikereket kell biztosítania számára, nem jelenti, hogy mértéken felül kell őt gaz­dagítania és fölemelnie környezete rovására — olykép, hogy a körülötte élő emberek leg­feljebb jelentéseket tehetnének neki, vagy nyakukat hátraszegve fölfelé bámulhatnak reá. Nem szabad, hogy a hős iránt érzett sze­­retet zavart okozzon ábrázolásának valósze­­rűségében,­ mert ez a valóság szépítéséihez vezet: az étet tucatnyi való jelenségéből, a háttérben ábrázolt eleven emberek köréből fokozatosan kiemelkedik a hős, aki rendkí­­vülisége folytán rendkívüli könnyedséggel hajt végre csupa olya­smit, ami a többi kö­zönséges embernek csak nehéz győzelmek fájdalmai és örömei közepette sikerül.“ Részben idetartozó, tehát rokonkérdés a pozitív hős harcosságának túlméretezése. Az ilyen esetekben fordul elő, hogy a pozitív hős perspektivikusabb, öntudatosabb, harco­sabb, mint ahogyan azt egész emberi fej­lettsége, az adott körülmények és az adott társadalmi viszonyok között megengedné. Hoppe Teréz: Találkozás Című írásának első felében Lembuc Jóska, a fiatal bandagazda alakját ezért tudjuk csak valamiféle roman­tikus parasztvezérként felfogni. Újlaki Már­ton: Új idők cim­ű írása esetében meg arról van szó, hogy a szerző egy parasztimnak a felszabadulás utáni — tehát későbbi — gon­dolatait és érzéseit vetíti vissza a felszaba­dulást megelőző időkben Huszár Sándor: Szuronyroham című karcolata szerint vannak embereik, akiket a közös ügy, a közös vagyon iránti megbecsülés egyenesen mániákussá varázsol. A szerző természetesen arra számít, hogy mindezt így fogadjuk el. Egy helyen még teljes jóhiszemű­séggel igazolni is akar­ja az öreg Marci bácsit, az állatgondozót: „Marci bá nem egyszerűen­ állatbolond, ha­nem kollektivista állatbolond...“ íme tehát, Marci bá minőségileg különbözik a más ál­latbolondoktól s ezzel jogot nyert arra, hogy az irodalomba kerüljön. A hősök sokoldalú, hiteles ábrázolásának követelménye nemcsak a pozitiv hősök meg­formálásában elengedhetetlenül szükséges, hanem az átalakuló, az új élet útján elinduló emberek ábrázolásában is. Az írónak itt azokat a jellegzetes mozzanatokat kell ki­választania s a cselekményben összesürí­­tenie, amelyek a változás, a fejlődés objek­tív és szubjektív feltételeit legmélyebben világítják meg. Ebből a szempontból jól megrajzolt, hiteles alakokat találhatunk a gyűjteményben. Ilyenek: Dimény István: Öntők című novellájában az öreg Bihari, Kovács Bálint: Malomszeg című írásában Onofrel Irina, vagy — az egyébként leg­erőteljesebben, legsikeresebben megrajzolt —­ Szőcs János, Tamás Gáspár, Szőcs Já­nos beleegyezik című novellájából. A há­rom közül egyik sem hajt végre különösebb „munkabestéttet“ — nem ilyen irányú a be­állítottságuk a cselekmény folyamán — ha­nem önmaguk­­meggyőzése árán válnak ,,hő­sökké“. Éppen az önmagukkal való harc és az önmagukon való győzedelmeskedés pél­dázza az átalakuló emberek példamutató vo­násainak kifejlődését. S hitelességük „titka“ is éppen ebben az önmagukkal való harcuk­ban rejlik. S ha tovább elemezzük őket, vé­gül kiderül az is, hogy ez az önmagukkal való harc — még az osz­tályharctól látszatra legelszigeteltebb Szőcs János esetében is — csak látszólag megy végbe pusztán a bels® összeütközések formájában. Az öreg Bihari­nak éppen az osztályellenség által sugalma­zott és élesztgetett gondolatokkal kel le­számolnia ahhoz, hogy egész lélekkel vállal­hassa a munkahelyen indított kezdeménye­zés nagyszerű feladatait. Onofrei Irina in­gadozását, a kollektív gazdaságba való belé­pése előtt, a Malomszeg kulákjai táplálják, s Szőcs Jánost is egyrészt — a cselekmény folyamán éppen csak felvillantott —s­kulá­­kok iránt fellobbanó gyűlölete segíti hozzá az új élet feladatainak vállalásához. Az írók­nak éppen azért sikerült hitelessé formálni ezeket a hősöket, mert érzékeltették bennük cselekedeteik rugóit, azokat a külső, az osz­tályharc adott szakasza által meghatározott társadalmi és belső, jellemükből faka­dó té­nyezőket, melyeknek együttes hatása érvé­nyesült minden lépésükben. A sokoldalú áb­rázolás követelménye így érvényesült ben­nük; fejlődésük ennek a sokféle belső és külső hatásnak a jegyében történt. Nem „készenka­pott“ sémára gyártott figurák ezek, hanem az élet különböző hatásai alatt formálódó, emberi módon cselekvő és gon­dolkodó jellemek. TELJES KÉPET ez az antológia elbeszélő­irodalmunk mai helyzetéről nem nyújt. A szerkesztésben, válogatásban egy fő szempont érvényesült, amit így fogalmazhatnánk meg: lehetőleg minden (a tematikára értve) és mindenki kerüljön bele a gyűjteménybe. A tematikai változatosságot sikerült is a kö­tetnek bemutatnia, s ez kétségtelenül ko­moly érdeme. De az írók névsorának és a tematikának a teljessége néha túl nagy mi­nőségbeli egyenetlenségekre vezetett. Márpe­dig nyilvánvaló, hogy a teljességnek nem sza­bad a minőség­ rovására érvényesülnie. Gon­doljuk, ez a tematikai igény magyarázza meg azt is, hogy egyes íróknak miért épp a kö­tetben szereplő írása került be a gyűjte­ménybe, holott írtak azóta egyes, művészileg sikerültebb elbeszéléseket is. A „Hazánk magyar elbeszélői" című kö­tet tanulságainak hasznosítása egész elbe­szélő irodalmunk továbbfejlődése szempontjá­ból jelentős, , KILYÉN JÁNOS ELŐRE TÓTH ISTVÁN fordításai JOGOS KÉRELEM Nagyon sokunkat érdeklő levelet kaptam a napokban. Éppen enért a levél írója — Szabó Dénes — bizonyára nem haragszik meg, ha levelének egy részét a nagy nyilvá­nosság elé bocsátom „A nagyszebeni zeneszerzők csoportja — írja. Szabó Dénes — arra a sokfelől el­hangzott panaszra, hogy elemi és középisko­lás tanulóink részére nincsenek megfelelő haladó szellemű dalaink, elhatározta, hogy kapcsolatot keres költőkkel, akiket arra kér, hogy írjanak az iskolás kor egyes szakaszai­nak megfelelő, megzenésíthető verseket. Azt hiszem, hogy felesleges hangsúlyoz­nom a megfelelő szövegű dalok nevelő érté­két. A múltban sok — annak a kornak „meg­felelő" — gyermekdal áll áll rendelkezésre, a felszabadulás óta azonban alig találunk egy­két előadható dalt.A megjelent dalok is for­dítások, és sajnos nem a legjobban sikerült fordítások. Dallam szempontjából sem a leg­megfelelőbbek. Iskolai ének-zene oktatásunk viszont nem merülhet ki csupán a népdalok éneklésében és tanításában. Az idei téb­fa­­ünnepély alkalmával láttam, hogy irodal­munk milyen szegény alkalmi költemények­ben és dalokban. Ugyanígy állunk a többi alkalmi ünnepéllyel, nincs költemény és ének. Tehát mozgósító, lelkesítő szövegű da­lokra van szükség, írjanak zenésítésre alkalmas szövegeket. A megzenésített román, magyar és német verseket egy füzetben szándékozunk kiadni.“ Körülbelül ez a lényege Szabó Dénes le­velének, amelyben a nagyszebeni zeneszer­zők csoportja nevében fordult hozzá. Mielőtt részletekbe bocsátkoznánk, tegyük fel a kérdést: jogos ez a kérelem, vagy sem ? Véleményem, szerinte jogos. A nagy­szebeni zeneszerzők feltétlenül dicséretet ér­demelnek nagyszerű kezdeményezésükért. Tiszta szívből sok sikert kívánunk munká­jukhoz, s azt hiszem nemcsak a magam ne­vében ígérhetem meg támogatásunkat. Távol áll tőlem, hogy lebecsüljem a nagy­szebeniek kezdeményezését, de azt kell mon­danom : ez nem elég. Ezzel nem oldódik meg az iskolai Zene­oktatás oly égető kér­dése. Valakinek, akár az Ifjúsági Kiadónak, akár a Tankönyv Kiadónak, akár az Irodalmi és Művészeti Kiadónak, sürgősen kézbe kell vennie az ügyet. Nem szabad tobecéütüünk a kárt, amit azzal okozunk, hogy idejében nem gondoskodunk az iskolai ének- és zeneokta­tás módszeres anyagellátásáról. Nem vagyok olyan sötéten látó, mint Szabó Dénes, aki azt írja, hogy nincsenek megfelelő haladó­szellemű dalaink. Az viszont igaz, hogy ke­vés van és sok esetben még ez a kevés is nehezen hozzáférhető. De azt, ami van, már régen össze kellett volna gyűjteni. Kiváló zeneszerzők, zenepedagógusok állnak rendel­kezésünkre, zeneművészeti főiskoláink van­nak — tehát lenne, aki elvégezze a nem is olyan könnyű munkát, a módszeres iskolai zene és ének­oktatás anyagellátását. Nincs jogunk megfosztani gyermekeinket, ifjúságunkat a módszeres ének- és zene­ta­nulástól. Daloló ifjúságot, daloló országot akarunk, fiatalokat, akiknek kora gyermeksé­güktől kezdve művelik az ízlését, akik nem állnak majd érthetetlenül Beethoven, Mozart, Csajkovszkij, Bartók csodálatos muzsikája előtt. Azt írja Szabó Dénes: iskolai ének és ze­neoktatásunk nem merülhet ki csupán a nép­dalok éneklésében. Tökéletesen igaza van, de ha jobban­­ megpiszkálnánk a dolgot, mindjárt kiderülne, hogy mennyi a zűrzavar a népdaloktatás körül is. Népdal és tömeg­dal gyűjteményekkel kellene elárasztanunk az országot, hiszen nemcsak a fiatalok sze­retnek énekelni! Egy biztos: az ének és zeneoktatás terén rengeteg a tennivaló. Komoly mulasztásokat kell behoznunk. És nem akármikor,­ hanem minél sürgősebben. Nem vagyok szakember, többet nem tudok mondani: meg kell csi­nálni, mert nem kis dologról van szó. A nagyszebeniek jószánndékú, nemes igyekezete — legyen figyelmeztetés. Hiszem azt, hogy erről még másoknak is lesz mondanivalójuk.­­ HAJDÚ ZOLTÁN ■ A napnak hanyatlik tündöklő hintája, Nyitva várja a szép enyészet ajtaja, Haldokló sírgák­ halvánnyá lesznek, Pirürt horizonuruk alatt elenyésznek. Az aranyos felhők tetején lefestve Mosolyog a híres szárnyán járó estve, Melynek uj balosammal biztató harmatja Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja. A madárkák megfíütt fészkeknek szélein Szunnyadnak belefutó nótátok rendjein. A kis filemile­ míg magát kisírta, Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta. A Vadak, farkasok ütnek szenderedve, Barlangjába belől bönfiből a mord medve. Ah­­ti csendes szellőik fuvallati, jertek. Jertek füleimbe ti édes koncertek; Mártsátok örömbe szomorú telkemet; A ti nyájasságfok minden but eltemet. Lengyetek oh kellő Zefirek, lengjetek, Lankadt kebelembe életet öntsetek! Mit érzek?... míg szólok, egy kis nyájas szellet Rám gyengén mennyei illatot leheltett. Suhogó szárnyával a fák árnyékinál Egy fűszerszámozott teátrumot csinál; Mélybe a gráciák­ örömmel repülnek, A gyönyörűségnek lágy karjain ülnek; Hol a csendes kerek barna rajzolatja Magát a hoki rezgő fényénél ingatja. Egy szóval e vidám melankóliának Kies szállásai örömre nyilának. Késsel még sötét és komor óráiddal, Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal: Úgyis e világba semmi részem nincsen, Mely bágyadt telkemre megnyug­ovást fiintsen; Mikor a világnak lármáját sokallom, Kevélynek, fösvénynek csörtézését hallom, Mikor az emberek körültem zsibongnak; S kényelítől részegen egymásra tolongnak. Bódult emberi nem! hát szabad létedre Mért vertél zárdékot tulajdon kezedre? Tiéd volt ez a föld, tiéd volt egészen,, Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen. Mért szabtál hát határt ont fáid között; Lásdd-é, már egymástól mind megkülönözött. Az „enyim“, a „tied“ mennyi lármát Szüle, Miolta a „miénk“ nevezet elüle. Hajdan a termőföld, míg birtokká nem vált, Per és lárma nélkül annyi embert táplált, S többet: mert még akkor a had és veszettség Mérgétől nem veszett ab­nyi sok nemzetség. Nem volt még koldusa akkor a törvénynek. Nem született senki gazdagnak, szegénynek­. Az Igazságtévő határkő és halom, A másét bántani nem hagyó tilalom Nőn adott még­ okot annyi sok lármára, Mert az elégség volt mindennek határa, Nem állott volt még ki a kevély uraság, Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság, S rocskenyérhajból is kar­ácsornyja legyen, Hogy az ur tortáfát s pástétomot egyén. Nem bírt még 3 király húsz, harminc milliót. Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót, Melyből boldogokká tudja őket tenni, Azaz tonkin-fészket legyen miből venni. Nem bujt el a fösvény több embertársától. Hogy ment légyért pénze a haramiától, Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, Mert gonosz erkölccsel senki sem­ született Nem is csuda, mert már a rétek árkolya, És a mezők­ körül vannak­ barázdolva; Az erdők tilalmas korlát közt állanak, Hogy bennek az urak vadjai lakjanak; A vizek a szegény, emberekre nézve Tőlök munkált fákkal el vágynak pécézve, Te vagy még egyedül, óh arány holdvilág, Melyet árendába nem á­d még a világ. Te vagy még éltető levegő! amelyen Indstenéri d­­ik­tus nem járt semmi helyen. Téged még, óh legszebb hangú szinfónia, Ingyen is hallgathat minden ember fia; S titeket, óh édes erdei hangzások, Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások; Mikor a mesterség gyáva hangjainál A kényes nagy világ fárasztó bált csinál.­­ Óh áldott természet! óh csak te vagy ítékéitt Az a tetőled nyert birtokom s vidékem. Melynek én örökös földesúri lettem, Mihelyt t­eáttalan embernek születtem. Megjelent 1796-ban. CSOKONAI 1773-1805 Másfél századdal ezelőtt, harminckét év­esen, szegényen, elhagyottan és üldözötten, tüdőbajban halt meg Csokonai Vitéz Mihály­, Petőfi, Ady, József Attila előfutára. Forra­dalmi nézeteiért kicsapott diák volt, a haza útjainak fáradhatatlan, szomjas-szemű, ván­dora, jobbágyok, kétkezi dolgozók barátja, az egyszerű, szegény nép dalainak tanulója. S közben hazájának egyik legműveltebb írástudója, kora leghaladóbb eszméinek és moz­galmának, a felvilágosodásnak s a nagy francia forradalomnak harcos hive. Az ezeréves hűbéri sötétség csábosai éppúgy káromolták, gyalázták éltében, holtában, mint nagy utó­dait. De a nép, a magyar olvasó, aki forradalmi nevelését költöttől kapta, a legnagyobb költőkkel együtt zárja szívébe őt is. . . . Európa polgári átalakulásának hajnalán élt, amikor a forradalmi Párizsban már leomlottak az „ó­várak", de Magyarországon még a derengés is tilos volt. Még a debre­ceni kollégium szigorú nevelési rendszere mellett is eljutottak hozzá a francia felvilágo­sodás iratai s a hajnali hazájukban sürgető magyar jakobinusok levelei is. Magyaror­szág haladó erői készülődtek a gyarmati sorssal­ s a középkori elmaradottsággal való le­számolásra, a polgárosodást, az európai rangra emelkedő magyar kultúrát sürgették s Csokonai ennek a készülődésnek, ennek a sürgetésnek a bátorhangu énekese volt. Cso­konai azzal emelkedett a legnagyobb magyar költők sorába, hogy a magyar , nyelvet a leghaladóbb eszmék kifejezésének eszközévé s a nép énekeit a műköltészet ki­apadhatatlan forrásává tette. A plebejus népiesség­­ első nagy költője volt, nél­küle nem virágozhatott volna ki Petőfi költészete. De a maga életében a magyar polgáro­sodás irodalmi úttörői éppen népiessége miatt nem értették meg, nem váltak segítőivé, har­cos társaivá. S az asszony, a társ, a múlhatatlan szépségű dalok Ültetője: Lila — nem lehetett az övé. Magány, nyomor, üldöztetés volt a sorsa.. De a nép, a debreceni várost s a falusi nép, s a kollégium diáktömegei szerették, hallgatták, olvasták, éltették a hi­tét, bámulatos optimizmusát, amellyel minduntalan az eljövendő huszadik századot für­készte, attól várván az igazságtevést, emberi, költői, forradalmi­ elégtételt. Ady a század elején irta­ a jövőt, az utókort firtató elődről, hogy megálmodván ezt a századot, furcsát látott s busán halt meg Csokonai Vitéz Mihály"... Pedig ő a jö­vendőben azt kutatta, ami még Ady számára is jövendő maradt: a Mát. És hitte bátran, nem busán. Nem törte meg se Bécs, sem a magyar ugar. Itt közölt verse a XVIII. századi európai felvilágosodás eszméinek egyik legszebb kifejezése: benne általános vonatkozású eszmék köntösében a magyar dolgozó és adózó szegény nép életének valósága jelentkezik. Csokonai Vitéz Mihály: "az estve 1955. január 29., szombat

Next