Előre, 1955. január (9. évfolyam, 2243-2266. szám)
1955-01-29 / 2265. szám
A román kurucköltészet virágai A román kurucstörtészt Virágaiból közlünk itt néhányat. Azoknak ajkán fogantak ezek a versek, akik Rákóczi-Bercsényi hadaiban küzdöttek a Szabadságért Vállvetve a magyar jobbágyokkal, kis- és középnemesekkel. A népdalok és a népköltészet hagyományainak megfelelően ezek a versek apáról fiúra szálltak, átélték az évtizedeket és az évszázadokat. Keletkezési idejükről, születésük módjáról sokat ma még nem tudunk. Annyi bizonyosnak látszik, hogy nagy részük Rákóczi szabadságharcának leverése után keletkezhetett. Erre vall egyes versek tartalma, komor, bánatos hangulata. Héj, Rákóczi, Bercsényi Hej, Rákóczi, Bercsényi, Mind megyünk, amerre hit Száraz diófa levele! Nem kell nékem más tehene. Rozmaring áll kalapomban, Nem félek, ha puska roppan! Lábaserdő, árulónk vagy... Lábaserdő árulónk vagy; Esküdöztél, s megfogadtad. Hogy megőrződ lombozatod. Ha jönnek a téli fagyok. S hogy az őszi szelek fújtak, Leveleid megsárgultak. Aztán tél jött — az is bajnak — Csupasz maradt minden gallyad; Véget vetett dús lombodnak, S régi esküd felbontottad. Falvak felé visz a bánat, Itthagyom a jó tanyákat. Lábaserdő, úgy itthagylak, Rólam többé hirt sem hallasz, Csak busulgatsz önmagadnak. Amíg én őriztem fáid, Elkerült az uraság is. Most jobbágyok s gonosz urak Kiirtják a bükkfáidat. A beteg katona Tele van a fa levéllel, Az erdő meg sok vitézzel, Szétszóródva ötösével. Egyik egy tölgy árnyékában Fekszik az ösvény hosszában, Kedvese társaságában. Akit letört a bubánat, És igy szól a katonának — Kelj fel, kelj fel, ett kedvesem. Vagy légy halott, vagy eleven, Ne kínlódj oly keservesen, Mert meguntam az életem. Vánkosodat rakosgatom Hol árnyékban, hol a napon, S fekvőhelyed váltogatom. — Szép kedvesem, majd felkelek, Hogyha előbb megkérdelek s Hogy elhagytam a falunkat, Csókjaidat kinek adtad ? — Kelj fel, kelj fel, és kedvesem, Mert ha őszintén megmondom, Egészséged is megrontom, Mint kit a hideg kirázott, Nem találsz majd orvosságot, Csak ha jönnek a vásárok, Mert amennyi szép legény van, Mind megcsókolt a faluban , Bizony engem megcsókoltak, Kik hozzád hasonlók voltak. Hogy a Rákóczi szabadságharcában részt vevő román jobbágyok unokái szerették és ápolták ezeket a verseket, csiszolgatták és maguuk is továbbadták fiaiknak és leányaiknak, azt bizonyítja, hogy jelenlegi formájukban 1920-ban gyűjtötték öszsze őket. A versek ebben az évben jelennek meg románul az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó gondozásában „Caiecele haiducesti ardelenesti din timpul lui Rákóczi“ címmel. A kiadó magyar osztálya is tervébe iktatta — még az idei évre — a versek magyar fordításának kiadását. Bujdosóének. Sűrű levél ül az ágon, Jó erdőm, a dér ne ártson; Lombod óvott egész nyáron. Jó erdőm, a dér ne érjen. Ne tegyen kárt a levélben, Ültem fáid hűvösében. Mert én semmitől sem félek, Csak neszétől a levélnek, Ha Nagyboldogasszony fele Sárga már a fák levele, Ha Kisasszony napja tájait Hullni kezd a levél árván, S ha a gallyak megroppannak, Lent hevernek a levelek. A bujdosó csak busulgat. Hogy a levelek lehulltak. S ha a gallyak megroppannak, Azt gondolja: Jaj, megfognak! Riadtan néz fel az ágra. Hogyha rászáll egy madárka, S így szól: Te viszel halálba? Én bús szívem majd meghasad, Ha látom az utasokat, Mert azt hiszem, értem jönnek, Megfognak és megkötöznek. S börtönbe dobnak, a mélybe Hová a nap sosem ér le, Hogy az arcom szél ne fújja. Ne induljak többé útra, Ne süssön rám többé a nap, S az emberek ne lássanak. Hogyne busulkodnék ezen?« Elföldelnek elevenért, Hogyha vasban van a kezem. Hogyne fájna bus szivemnek? Fiatalon tönkre tesznek! Míg élek az erdőmélyen, Addig jóban is van részem; Pajtásokkal tanácskozok, Kikben mindig megbízhatok; A Sok madár énekelget. S itt a világ mégis csak szebb. Ha majd ülök a zárkában, Nem lesz részem csak sírásban, S azoknak, kit otthon hagytam, Biztos bajuk lesz miattam. Sűrű erdő, sok halottad... Sűrü erdő, sok halottad Soha többé el nem hagyhat, Sem két lábon, sem nyeregben Csak pallossal a kezükben! Kiszáradt a nagy diófám Kiszáradt a nagy diófám, Tavaszra majd kizöldül tán, S én az urak méneséből Cátra kelek a fakóval, Elbujdosok bánatommal. A POZITÍV hős ábrázolásának EGYES KÉRDÉSEI A „Hazánk magyar elbeszélői" című kötél margójára ELBESZÉLŐ IRODALMUNK az utóbbi évek során figyelemreméltó fejlődésen ment keresztül. Ez a fejlődés természetesen része, szoros velejárója annak a mind érzékelhetőbb kibontakozásnak, amely a szocialistarealizmus jegyében megteremtődő egész irodalmunkat jellemzi. Megállapítható, hogy irodalmunk egyre közelebb kerül a valósághoz, eszmeileg mind tartalmasabbá válik s a művészt kifejezőerő szempontjából is egyre gyarapodik. A valósághoz való közelkerülés azt jelenti, hogy íróink az élet bizonyos területein mélyebben tárják fel az igazságot, hogy — eszmei látókörük kiszélesedése és tisztulása révén — egyre többet látnak meg új életünk, formálódó Valóságunk legáltalánosabb és legalapvetőbb igazságaiból és hogy figyelmük főleg ezekre irányul. Irodalmunk és a valóság viszonyának mélyebbé válása az utóbbi évek során elsősorban egy sereg új, fontos, napjaink emberével és annak átalakuló környezetével kapcsolatos téma felfedezését és írói megelevendését eredményezte. Ezzel párhuzamosan elmélyültebb lett az emberábrázolás is, biztosabb a cselekményszövés, pártosabb, harcosabb a mondanivaló, művészibb a témák kidolgozása. SOK ÚJ, HARCOS TÉMÁVAL gazdagították ezek az elbeszélések irodalmunkat. E témák nagy része az átalakuló falu életéből való, az átalakuló falu életének különböző vetületeit szemlélteti, a falun formálódó új élet sokrétű, bonyolult kérdéseit hozza magával. Balla Károly: Fény a hegyeken című elbeszélése a Mócvidék sajátságos problémáját — az emberek harcát a szocialista iparosításért. — Erdélyi Vera: A tolvaj, Heréd! Gusztáv: Sikó Zsiga malacai, Huszár Sándor: Szuronyroham című írása — a kérdés másmás megvilágításával — a szocialista és közös tulajdon iránti új magatartás kibontakozását szemlélteti. Néha ey írás — Kovács Bálint: Malomszeg, Nagy Ilona: Hajnal, Tamás Gáspár: Szőcs János beleegyezik — az új élet útjának tudatos vállalását tárgyalja. Induló és fejlődő kollektív gazdaságaink néhány jellemző problémáját több írásban is megtalálhatjuk. A legtanulságosabban Horváth István: A csere, Kormos Gyula- Nászajándék és Szilágyi András: Nyúlpecsenye cimü írásában jelentkezik. Kovács György: Titok cimü novellájának a falusi osztályharc egyik mozzanatának áll központjában. Papp Ferenc: Lelkiismeret cimü írása a fakitermelő munkásokról szól. Gyáraink, üzemeink életéből hoz felszínre néhány nagyon tanulságos kérdést Dimény István: Öntök és Nagy István: Ami felér egy győzelemmel cimű elbeszélése. Az újtipusú tanár munkáját és az új iskolaemberformáló erejét szemlélteti Asztalos István: Jóska, Fodor Sándor: Tök a vizen. Szabó Gyula: Napirendi pont cimű írása. Hoppe Teréz: Találkozás, Kiss László: Nem szebb az igazságnál, Méhes György: Vándormadár, Panek Zoltán: Máriavölgy, Sütő András: Bogár Zsuzsika búcsúzik és Újlaki Márton: Új idők című írásában a múlt és a jelen szembeállítása jelentkezik, illetve annak példázása, hogy népi demokratikus rendszerünk hogyan biztosítja az emberek felemelkedését. Gagyi László a hazai táj szépségeiről írt eleven, színes riportot (Ilvai pisztrángok). Bajor Andor szatirikus karcolata (Oszkár újságot ir) az újságíróköntösbe öltözött, hazugsággyártó ellenséget leplezi le. Hornyaik József karcolata (Szép november) az illegalitásban vívott harcokra. Orosz Irén írása (Han Den Szuk, a front napsugara) az imperialisták koreaikegyetlenkedéseire emlékeztet. A forradalmi múlt Szemlér Ferenc: A mezítlábasok küldötte című írásában jelentkezik. Néhány írás témája a felszabaduláshoz kapcsolódik. Ezek: Sőni Pál: A humanista, Szabó István: Hajnali történet és Tomcsa Sándor: Így kezdtem. Ez a Hazánk magyar elbeszélői* című gyűjtemény tematikai megoszlása. I amine elbeszélésen belül majdnem ugyanannyi téma. S ha figyelembe vesszük, hogy az azonos témák esetében is különböző változatokról, a kérdések különböző oldalának bemutatásáról van szó, még szembetűnőbbé válik elbeszéléseink témakörének szüntelen szélesedése. A MŰVÉSZI MEGFORMÁLÁS kérdéseivel kapcsolatos fejlődést vizsgálva, vegyük szemügyre a pozitív hős jelentkezését és ezzel kapcsolatosan néhány idetartozó kérdést. A szocialista-realista alkotási módszer egyik alapvető kérdése a pozitív hős megrajzolása s ezzel együtt az étet sokoldalú ábrázolása. Szimonov a szovjet írók második kongresszusán, a széppróza fejlődésének problémáiról tartott társjelentésében hangsúlyozta, hogy a szovjet társadalomban, ahol a társadalmi élet alapja a munka, az irodalmi ábrázolás alapja „csak a munkahőstettekkel együttes emberábrázolás lehet“. De — amint tovább kifejtette — az ábrázolásnak nemcsak a munkára kell kiterjednie, mert ez csupán egyoldalú ábrázolás lenne. „Ha a szovjet emberek alkotómunkáját, mistt a művészi ábrázolás tárgyát vizsgáljuk, tüstént felfedezzük, hogy e témához szorosan kapcsolódik az étel sokoldalú ábrázolásának kérdése, az emberi életben megnyilvánuló közös és egyéni érdek összehiangolásának kérdése is“ — mondotta Szimonov. Az antológiában a cselekvő, munkahőstetteket Véghezvivő pozitív hős még nem jelentkezik kellő súllyal, nem jelentkezik olyan sokoldalúan és hitelesen, mint a valóságban. Ez arra utal, hogy a pozitív hős sokoldalú, hiteles ábrázolásáért folytatott harc továbbra is központi kérdése marad elbeszélőirodalmunknak. Különösen fontos feladatok hárulnak íróinkra a munkásosztály élenjáró harcosainak ábrázolásában nemcsak a regényekben, hanem a prózairodalom rövidebb lélekzetű írásaiban is. A POZITÍV HŐS ÁBRÁZOLÁSÁVAL kapcsolatos kérdések közé tartozik az erő és a feladatok egyensúlyának kérdése is. Természetesen a példamutató hős legfőbb ismérve nem az, hogy a környezetét mindenki más által végre nem hajtható feladatok megoldásával kápráztatja el, hanem az, hogy a munkához, a harchoz való öttípusú viszonyulással, a harcban élenjáró ember magatartásával mutat , példát, és másokat is az ő magatartásának követésére, az adott feladatok elvégzésére ösztönöz". Ez a pozitív hős irodalmi-társadalmi jelentősége. Az irodalmi ábrázolásban a hősöket cselekedtetni kell, erejükhöz méltó és erejükkel egyensúlyban lévő harcokban kell megmutatni követésreméltó magatartásuk vonásait. Vegyük szemügyre ebből a szempontból Fodor Sándor: Tök a vizen című novelláját. Egy, az egyetem padjai közül falura kerülő, fiatal tanár alakját rajzolja meg. Ahogy a novellát olvassa az ember, az első pillanatokban az az érzése, hogy Fodor Sándor zsúfolni igyekszik a problémákat: egy írás keretébe bele akarja kényszeríteni az átalakuló falu életének minden lényeges kérdését. Csak a főhősnek — ennek a fiatal tanárnak — az alakját alaposabban szelírügyre véve, a cselekmény folyamán tanúsított viselkedését, jellemét mélyebben elemezve, vesszük észre az igazságot. Azt, hogy a főhősnek kikerülhetetlenül szembe kellett találkoznia a felsorakoztatott kérdésekkel meg kellett küzdenie az író által — a falusi viszonyok ismerete alapján — eléje állított Feladatokkal. Természetesen ez a tanár sem készen, jellemének és küzdőképességének azon a fokán jelenik meg a novella elején, mint ahogyan a végén előttünk áll. Őt is az elvégzett feladatok, a megvívott ütközetek edzik és emelik fokozatosan az élenjáró ember rangjára. Á tettei, gondolatai a cselekmény folyamán mindig összhangban állnak jellemfejlődésének adott szakaszával. Értjük és helyeseljük tetteit, világosan látjuk fejlődését, mert lélektanilag, társadalmilag mindig megfelelően alá van támasztva. Egyes szerzők azonban nem mindig tartják tiszteletben ezeket a követelményeiket. Hősüket vagy túlterhelik olyan feladatokkal, amelyeket a jellemfejlődésnek és az ezzel kapcsolatos erkölcsi erőnek a bemutatott foka nem indokol, vagy pedig fordítva: aprócseprő, jelentéktelen csatározásokban való részvétellel akarják az élenjáró hős jellemének harcos, példamutató vonásait bemutatni. Itt van például Nagy Ilona Hajnal című novellája. Nagy Ilona határozottan azzal az igénnyel fog hozzá novellájában Szűcs Jóska alakjának megrajzolásához, hogy bemutassa azt a kollektív gazdasági elnököt, akinek gondja van mindenre, akit példaként állíthatunk az összes kollektív gazdasági elnökeink elé. Valójában azonban a cselekmény folyamán nem derül ki Szűcs Jóskáról, hogy végső fokon az ő kezében intéződnék el a kollektíva minden ügyes-bajos dolga. Nincs tere, nincs kibontakozási lehetősége a gyenge cselekményrétegben. A legbiztosabb, azt itt megtudunk róla, hogy éjjeleket nem alszik a gondozó nélkül álló baromfitelep tyúkjai miatt. S így látjuk végig a cselekmény folyamán. Minden túlzó szigorúság nélkül meg lehet jegyezni, hogy az ilyen irodalmi kísérletek igen veszélyesen közelítenek a pozitív hős jellemének elszürkítéséhez, a valóság elszegényítéséhez, ami aztán már nemcsak pusztán művészi hiba, mert — és eppen itt a bizonyíték — a művészi fogyatékosságok bizonyos megjelenési formái eszmei-politikai hibák forrásaivá válhatnak. A HŐSÖK „TÚLTERHELÉSE“ a kérdés másik oldala. Néha ez egészen végletes formákban jelentkezik, amikor nemcsak arról van szó, hogy a hős ereje és jelleme nincs a cselekedeteivel összhangban, hanem az író olyan feladatokat oldat meg vele — aránylag könnyen —, amelyeknek a megoldását a társadalmi fejlődés adott szakasza még nem igazolja eléggé. Méhes György például a Vándormadár című írásában azt igyekszik bebizonyítani, hogy a ravasz és leleményes vándorcigányokat a még ravaszabb és leleményesebb vállalati igazgatónál napok alatt sikerül évszázadok óta megszokott életformájuk felcserélésére bírnia. Az ábrázolásnak ezt a formáját társzetestésében Szimonov a pozitív hősnek a környezetéből való kiemeléseként, jellemezte Ezzel kapcsolatban ezeket mondotta: ,,Ha az író szereti hősét, ez még nem jelenti, hogy könnyű sikereket kell biztosítania számára, nem jelenti, hogy mértéken felül kell őt gazdagítania és fölemelnie környezete rovására — olykép, hogy a körülötte élő emberek legfeljebb jelentéseket tehetnének neki, vagy nyakukat hátraszegve fölfelé bámulhatnak reá. Nem szabad, hogy a hős iránt érzett szeretet zavart okozzon ábrázolásának valószerűségében, mert ez a valóság szépítéséihez vezet: az étet tucatnyi való jelenségéből, a háttérben ábrázolt eleven emberek köréből fokozatosan kiemelkedik a hős, aki rendkívülisége folytán rendkívüli könnyedséggel hajt végre csupa olyasmit, ami a többi közönséges embernek csak nehéz győzelmek fájdalmai és örömei közepette sikerül.“ Részben idetartozó, tehát rokonkérdés a pozitív hős harcosságának túlméretezése. Az ilyen esetekben fordul elő, hogy a pozitív hős perspektivikusabb, öntudatosabb, harcosabb, mint ahogyan azt egész emberi fejlettsége, az adott körülmények és az adott társadalmi viszonyok között megengedné. Hoppe Teréz: Találkozás Című írásának első felében Lembuc Jóska, a fiatal bandagazda alakját ezért tudjuk csak valamiféle romantikus parasztvezérként felfogni. Újlaki Márton: Új idők cimű írása esetében meg arról van szó, hogy a szerző egy parasztimnak a felszabadulás utáni — tehát későbbi — gondolatait és érzéseit vetíti vissza a felszabadulást megelőző időkben Huszár Sándor: Szuronyroham című karcolata szerint vannak embereik, akiket a közös ügy, a közös vagyon iránti megbecsülés egyenesen mániákussá varázsol. A szerző természetesen arra számít, hogy mindezt így fogadjuk el. Egy helyen még teljes jóhiszeműséggel igazolni is akarja az öreg Marci bácsit, az állatgondozót: „Marci bá nem egyszerűen állatbolond, hanem kollektivista állatbolond...“ íme tehát, Marci bá minőségileg különbözik a más állatbolondoktól s ezzel jogot nyert arra, hogy az irodalomba kerüljön. A hősök sokoldalú, hiteles ábrázolásának követelménye nemcsak a pozitiv hősök megformálásában elengedhetetlenül szükséges, hanem az átalakuló, az új élet útján elinduló emberek ábrázolásában is. Az írónak itt azokat a jellegzetes mozzanatokat kell kiválasztania s a cselekményben összesürítenie, amelyek a változás, a fejlődés objektív és szubjektív feltételeit legmélyebben világítják meg. Ebből a szempontból jól megrajzolt, hiteles alakokat találhatunk a gyűjteményben. Ilyenek: Dimény István: Öntők című novellájában az öreg Bihari, Kovács Bálint: Malomszeg című írásában Onofrel Irina, vagy — az egyébként legerőteljesebben, legsikeresebben megrajzolt — Szőcs János, Tamás Gáspár, Szőcs János beleegyezik című novellájából. A három közül egyik sem hajt végre különösebb „munkabestéttet“ — nem ilyen irányú a beállítottságuk a cselekmény folyamán — hanem önmagukmeggyőzése árán válnak ,,hősökké“. Éppen az önmagukkal való harc és az önmagukon való győzedelmeskedés példázza az átalakuló emberek példamutató vonásainak kifejlődését. S hitelességük „titka“ is éppen ebben az önmagukkal való harcukban rejlik. S ha tovább elemezzük őket, végül kiderül az is, hogy ez az önmagukkal való harc — még az osztályharctól látszatra legelszigeteltebb Szőcs János esetében is — csak látszólag megy végbe pusztán a bels® összeütközések formájában. Az öreg Biharinak éppen az osztályellenség által sugalmazott és élesztgetett gondolatokkal kel leszámolnia ahhoz, hogy egész lélekkel vállalhassa a munkahelyen indított kezdeményezés nagyszerű feladatait. Onofrei Irina ingadozását, a kollektív gazdaságba való belépése előtt, a Malomszeg kulákjai táplálják, s Szőcs Jánost is egyrészt — a cselekmény folyamán éppen csak felvillantott —skulákok iránt fellobbanó gyűlölete segíti hozzá az új élet feladatainak vállalásához. Az íróknak éppen azért sikerült hitelessé formálni ezeket a hősöket, mert érzékeltették bennük cselekedeteik rugóit, azokat a külső, az osztályharc adott szakasza által meghatározott társadalmi és belső, jellemükből fakadó tényezőket, melyeknek együttes hatása érvényesült minden lépésükben. A sokoldalú ábrázolás követelménye így érvényesült bennük; fejlődésük ennek a sokféle belső és külső hatásnak a jegyében történt. Nem „készenkapott“ sémára gyártott figurák ezek, hanem az élet különböző hatásai alatt formálódó, emberi módon cselekvő és gondolkodó jellemek. TELJES KÉPET ez az antológia elbeszélőirodalmunk mai helyzetéről nem nyújt. A szerkesztésben, válogatásban egy fő szempont érvényesült, amit így fogalmazhatnánk meg: lehetőleg minden (a tematikára értve) és mindenki kerüljön bele a gyűjteménybe. A tematikai változatosságot sikerült is a kötetnek bemutatnia, s ez kétségtelenül komoly érdeme. De az írók névsorának és a tematikának a teljessége néha túl nagy minőségbeli egyenetlenségekre vezetett. Márpedig nyilvánvaló, hogy a teljességnek nem szabad a minőség rovására érvényesülnie. Gondoljuk, ez a tematikai igény magyarázza meg azt is, hogy egyes íróknak miért épp a kötetben szereplő írása került be a gyűjteménybe, holott írtak azóta egyes, művészileg sikerültebb elbeszéléseket is. A „Hazánk magyar elbeszélői" című kötet tanulságainak hasznosítása egész elbeszélő irodalmunk továbbfejlődése szempontjából jelentős, , KILYÉN JÁNOS ELŐRE TÓTH ISTVÁN fordításai JOGOS KÉRELEM Nagyon sokunkat érdeklő levelet kaptam a napokban. Éppen enért a levél írója — Szabó Dénes — bizonyára nem haragszik meg, ha levelének egy részét a nagy nyilvánosság elé bocsátom „A nagyszebeni zeneszerzők csoportja — írja. Szabó Dénes — arra a sokfelől elhangzott panaszra, hogy elemi és középiskolás tanulóink részére nincsenek megfelelő haladó szellemű dalaink, elhatározta, hogy kapcsolatot keres költőkkel, akiket arra kér, hogy írjanak az iskolás kor egyes szakaszainak megfelelő, megzenésíthető verseket. Azt hiszem, hogy felesleges hangsúlyoznom a megfelelő szövegű dalok nevelő értékét. A múltban sok — annak a kornak „megfelelő" — gyermekdal áll áll rendelkezésre, a felszabadulás óta azonban alig találunk egykét előadható dalt.A megjelent dalok is fordítások, és sajnos nem a legjobban sikerült fordítások. Dallam szempontjából sem a legmegfelelőbbek. Iskolai ének-zene oktatásunk viszont nem merülhet ki csupán a népdalok éneklésében és tanításában. Az idei tébfaünnepély alkalmával láttam, hogy irodalmunk milyen szegény alkalmi költeményekben és dalokban. Ugyanígy állunk a többi alkalmi ünnepéllyel, nincs költemény és ének. Tehát mozgósító, lelkesítő szövegű dalokra van szükség, írjanak zenésítésre alkalmas szövegeket. A megzenésített román, magyar és német verseket egy füzetben szándékozunk kiadni.“ Körülbelül ez a lényege Szabó Dénes levelének, amelyben a nagyszebeni zeneszerzők csoportja nevében fordult hozzá. Mielőtt részletekbe bocsátkoznánk, tegyük fel a kérdést: jogos ez a kérelem, vagy sem ? Véleményem, szerinte jogos. A nagyszebeni zeneszerzők feltétlenül dicséretet érdemelnek nagyszerű kezdeményezésükért. Tiszta szívből sok sikert kívánunk munkájukhoz, s azt hiszem nemcsak a magam nevében ígérhetem meg támogatásunkat. Távol áll tőlem, hogy lebecsüljem a nagyszebeniek kezdeményezését, de azt kell mondanom : ez nem elég. Ezzel nem oldódik meg az iskolai Zeneoktatás oly égető kérdése. Valakinek, akár az Ifjúsági Kiadónak, akár a Tankönyv Kiadónak, akár az Irodalmi és Művészeti Kiadónak, sürgősen kézbe kell vennie az ügyet. Nem szabad tobecéütüünk a kárt, amit azzal okozunk, hogy idejében nem gondoskodunk az iskolai ének- és zeneoktatás módszeres anyagellátásáról. Nem vagyok olyan sötéten látó, mint Szabó Dénes, aki azt írja, hogy nincsenek megfelelő haladószellemű dalaink. Az viszont igaz, hogy kevés van és sok esetben még ez a kevés is nehezen hozzáférhető. De azt, ami van, már régen össze kellett volna gyűjteni. Kiváló zeneszerzők, zenepedagógusok állnak rendelkezésünkre, zeneművészeti főiskoláink vannak — tehát lenne, aki elvégezze a nem is olyan könnyű munkát, a módszeres iskolai zene és énekoktatás anyagellátását. Nincs jogunk megfosztani gyermekeinket, ifjúságunkat a módszeres ének- és zenetanulástól. Daloló ifjúságot, daloló országot akarunk, fiatalokat, akiknek kora gyermekségüktől kezdve művelik az ízlését, akik nem állnak majd érthetetlenül Beethoven, Mozart, Csajkovszkij, Bartók csodálatos muzsikája előtt. Azt írja Szabó Dénes: iskolai ének és zeneoktatásunk nem merülhet ki csupán a népdalok éneklésében. Tökéletesen igaza van, de ha jobban megpiszkálnánk a dolgot, mindjárt kiderülne, hogy mennyi a zűrzavar a népdaloktatás körül is. Népdal és tömegdal gyűjteményekkel kellene elárasztanunk az országot, hiszen nemcsak a fiatalok szeretnek énekelni! Egy biztos: az ének és zeneoktatás terén rengeteg a tennivaló. Komoly mulasztásokat kell behoznunk. És nem akármikor, hanem minél sürgősebben. Nem vagyok szakember, többet nem tudok mondani: meg kell csinálni, mert nem kis dologról van szó. A nagyszebeniek jószánndékú, nemes igyekezete — legyen figyelmeztetés. Hiszem azt, hogy erről még másoknak is lesz mondanivalójuk. HAJDÚ ZOLTÁN ■ A napnak hanyatlik tündöklő hintája, Nyitva várja a szép enyészet ajtaja, Haldokló sírgák halvánnyá lesznek, Pirürt horizonuruk alatt elenyésznek. Az aranyos felhők tetején lefestve Mosolyog a híres szárnyán járó estve, Melynek uj balosammal biztató harmatja Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja. A madárkák megfíütt fészkeknek szélein Szunnyadnak belefutó nótátok rendjein. A kis filemile míg magát kisírta, Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta. A Vadak, farkasok ütnek szenderedve, Barlangjába belől bönfiből a mord medve. Ahti csendes szellőik fuvallati, jertek. Jertek füleimbe ti édes koncertek; Mártsátok örömbe szomorú telkemet; A ti nyájasságfok minden but eltemet. Lengyetek oh kellő Zefirek, lengjetek, Lankadt kebelembe életet öntsetek! Mit érzek?... míg szólok, egy kis nyájas szellet Rám gyengén mennyei illatot leheltett. Suhogó szárnyával a fák árnyékinál Egy fűszerszámozott teátrumot csinál; Mélybe a gráciák örömmel repülnek, A gyönyörűségnek lágy karjain ülnek; Hol a csendes kerek barna rajzolatja Magát a hoki rezgő fényénél ingatja. Egy szóval e vidám melankóliának Kies szállásai örömre nyilának. Késsel még sötét és komor óráiddal, Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal: Úgyis e világba semmi részem nincsen, Mely bágyadt telkemre megnyugovást fiintsen; Mikor a világnak lármáját sokallom, Kevélynek, fösvénynek csörtézését hallom, Mikor az emberek körültem zsibongnak; S kényelítől részegen egymásra tolongnak. Bódult emberi nem! hát szabad létedre Mért vertél zárdékot tulajdon kezedre? Tiéd volt ez a föld, tiéd volt egészen,, Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen. Mért szabtál hát határt ont fáid között; Lásdd-é, már egymástól mind megkülönözött. Az „enyim“, a „tied“ mennyi lármát Szüle, Miolta a „miénk“ nevezet elüle. Hajdan a termőföld, míg birtokká nem vált, Per és lárma nélkül annyi embert táplált, S többet: mert még akkor a had és veszettség Mérgétől nem veszett abnyi sok nemzetség. Nem volt még koldusa akkor a törvénynek. Nem született senki gazdagnak, szegénynek. Az Igazságtévő határkő és halom, A másét bántani nem hagyó tilalom Nőn adott még okot annyi sok lármára, Mert az elégség volt mindennek határa, Nem állott volt még ki a kevély uraság, Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság, S rocskenyérhajból is karácsornyja legyen, Hogy az ur tortáfát s pástétomot egyén. Nem bírt még 3 király húsz, harminc milliót. Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót, Melyből boldogokká tudja őket tenni, Azaz tonkin-fészket legyen miből venni. Nem bujt el a fösvény több embertársától. Hogy ment légyért pénze a haramiától, Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, Mert gonosz erkölccsel senki sem született Nem is csuda, mert már a rétek árkolya, És a mezők körül vannak barázdolva; Az erdők tilalmas korlát közt állanak, Hogy bennek az urak vadjai lakjanak; A vizek a szegény, emberekre nézve Tőlök munkált fákkal el vágynak pécézve, Te vagy még egyedül, óh arány holdvilág, Melyet árendába nem ád még a világ. Te vagy még éltető levegő! amelyen Indstenéri diktus nem járt semmi helyen. Téged még, óh legszebb hangú szinfónia, Ingyen is hallgathat minden ember fia; S titeket, óh édes erdei hangzások, Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások; Mikor a mesterség gyáva hangjainál A kényes nagy világ fárasztó bált csinál. Óh áldott természet! óh csak te vagy ítékéitt Az a tetőled nyert birtokom s vidékem. Melynek én örökös földesúri lettem, Mihelyt teáttalan embernek születtem. Megjelent 1796-ban. CSOKONAI 1773-1805 Másfél századdal ezelőtt, harminckét évesen, szegényen, elhagyottan és üldözötten, tüdőbajban halt meg Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi, Ady, József Attila előfutára. Forradalmi nézeteiért kicsapott diák volt, a haza útjainak fáradhatatlan, szomjas-szemű, vándora, jobbágyok, kétkezi dolgozók barátja, az egyszerű, szegény nép dalainak tanulója. S közben hazájának egyik legműveltebb írástudója, kora leghaladóbb eszméinek és mozgalmának, a felvilágosodásnak s a nagy francia forradalomnak harcos hive. Az ezeréves hűbéri sötétség csábosai éppúgy káromolták, gyalázták éltében, holtában, mint nagy utódait. De a nép, a magyar olvasó, aki forradalmi nevelését költöttől kapta, a legnagyobb költőkkel együtt zárja szívébe őt is. . . . Európa polgári átalakulásának hajnalán élt, amikor a forradalmi Párizsban már leomlottak az „óvárak", de Magyarországon még a derengés is tilos volt. Még a debreceni kollégium szigorú nevelési rendszere mellett is eljutottak hozzá a francia felvilágosodás iratai s a hajnali hazájukban sürgető magyar jakobinusok levelei is. Magyarország haladó erői készülődtek a gyarmati sorssal s a középkori elmaradottsággal való leszámolásra, a polgárosodást, az európai rangra emelkedő magyar kultúrát sürgették s Csokonai ennek a készülődésnek, ennek a sürgetésnek a bátorhangu énekese volt. Csokonai azzal emelkedett a legnagyobb magyar költők sorába, hogy a magyar , nyelvet a leghaladóbb eszmék kifejezésének eszközévé s a nép énekeit a műköltészet kiapadhatatlan forrásává tette. A plebejus népiesség első nagy költője volt, nélküle nem virágozhatott volna ki Petőfi költészete. De a maga életében a magyar polgárosodás irodalmi úttörői éppen népiessége miatt nem értették meg, nem váltak segítőivé, harcos társaivá. S az asszony, a társ, a múlhatatlan szépségű dalok Ültetője: Lila — nem lehetett az övé. Magány, nyomor, üldöztetés volt a sorsa.. De a nép, a debreceni várost s a falusi nép, s a kollégium diáktömegei szerették, hallgatták, olvasták, éltették a hitét, bámulatos optimizmusát, amellyel minduntalan az eljövendő huszadik századot fürkészte, attól várván az igazságtevést, emberi, költői, forradalmi elégtételt. Ady a század elején irta a jövőt, az utókort firtató elődről, hogy megálmodván ezt a századot, furcsát látott s busán halt meg Csokonai Vitéz Mihály"... Pedig ő a jövendőben azt kutatta, ami még Ady számára is jövendő maradt: a Mát. És hitte bátran, nem busán. Nem törte meg se Bécs, sem a magyar ugar. Itt közölt verse a XVIII. századi európai felvilágosodás eszméinek egyik legszebb kifejezése: benne általános vonatkozású eszmék köntösében a magyar dolgozó és adózó szegény nép életének valósága jelentkezik. Csokonai Vitéz Mihály: "az estve 1955. január 29., szombat