Romániai Magyar Szó, 1999. július (11. évfolyam, 3108-3139. szám)

1999-07-31 / 3138-3139. szám

P­etőfi Sándor halálának 150. évfordulóján föltétlenül szólanunk kell imádott fia, Zoltán tragikus sorsú életútjáról is, mindennapjairól, amazok örömeiről, de kiváltképpen végtelennek tűnő buktatóiról, nehézségeiről, melyek végképp kimerítették a­ fiatal testet, s idő előtt a sírba kényszerítették az ifjú Zoltánt. A lánglelkű apa „Fiam születésére” c. himnuszá­val üdvözli gyereke világrajöt­­tét, mely 1848. december 15-én következett be. „Ez a költemény - írja Déri Gyula 1909-ben - a boldogságban úszó apa lelkének mélyét tárja fel előttünk, csapon­gó örömének árjára emel és eltölti lelkünket a reményeknek és kétségeknek azokkal a sejté­seivel, amelyek közt fiát először keblére ölelte.” De mintha sejtette volna a vég közeledtét, alig pár héttel eltűnése előtt, még amott Mezőberényben megírja áldott gyeremeke héthónapos életrajzát. Érdemes azt szó szerint újraidézni: „Született Zoltán fiam december 15. 1848 déli tizenkét órakor, Debrecenben, a Harmin­­czad­ utcában, Ormós szabó házában, az utcára nyíló kapu melletti szobában. Szeptem­berben beállván katonának, feleségemet szüleihez vittem Erdődre, de az ottani lakás később az oláhlázadás miatt nem lévén eléggé biztos, Debrecenbe szállítom et, hol zászlóaljammal feküdtem. Így érte szegény fia­mat az a szerencsétlenség, hogy Debrecenben született. Debre­cenbe és ami több: pénteki na­pon. Azaz jobban mondva: pén­teki napon és ami több: Debre­cenben, mert Debrecen még a pénteknél is veszedelmesebb, ésannyira, hogyha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debrecenben kiál­tatott ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függet­lenségét olyan városban prokla­­málni, hol a házak kapujára ez van írva: Aki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó. Legalább annak a háznak a kapuján, ahol fiam született, ez állott. December 14-én este Tadi­­gem­­lett. Egész másnap délig a legir­tózatosabb kínokat szenvedte, miknek visszagondolása most is megrázkódtatja lelkemet; már eszem ágába sem volt, hogy a szülést túl fogja élni szegényke, mert különben is oly kicsiny, vékony és gyönge, vagy legalább ennek látszik, hogy a szellő is könnyen elbánhatik vele. Fiam is oly gyönge, oly kicsiny, mond­hatnám oly alaktalan volt, hogy az első pillanatban halva szüle­tettnek véltem. Harmadnapos korában megbetegedett s a betegség még inkább elcsigázta; de nemsokára felgyógyult s azután folyvást, szemlátomást gyarapodott. Nemsokára megke­reszteltettem Zoltánnak. Kereszt­tv UCCUI U VI­­­T VII Vil Iv I Cl­tusról beszélgettem felesége­mel, midőn hirtelen rosszul­­ keresztanyja Arany Jánosné, amely egyszerű asszony, oly jó feleség és anya. Én is, Juliska is végtelenül örül­tünk fiam születésén, de bizo­nyára legnagyobb öröme volt ezen az én boldogult jó szüleim­nek. Apám ezt írta Pestről de­cember 20-án: «Szeretett gyer­mekeim! Először is csak állandó egészséget kívánok az Istentől szeretett Zoltánomnak és Julis­kámnak és neked, Sándorom. Megkaptam leveledet, lelki örö­met érzettem, úgyszinte édes­­anyád is, hogy az Isten békessé­­gesen megszabadította kedves Juliskánkat a szülés mellett. Ezután is kívánok friss egész­séget az ártatlan Zoltánnak, hogy nagyra nőjön. Ugyan 20-án ho­zattam egy icze bort örömemben és poharat emeltem, hogy még nekem is lehet unokámról beszél­ni. Örömemben Gyurinak is vettem egy meszely bort, mint régi szolgádnak, fiam. Csóko­lunk szeretett gyermekeim. Zol­tánnak kardot kell szerezni, mert különös esztendőben született, hogy minden kis gyermek olda­lán kardot kell látnunk. Eddig különös vágyásom volt a harcra, de mármost tízannyi van, hogy kedves unokám ne jusson a pogányok kezébe. Csak az Isten segítséget adjon, nem maradok itthon». Anyám ezt írta a sorok után: «Kedves szeretteim! Bocsás­sátok meg, hogy az öreg annyi bohóságot írt. Nagy öröm lepte meg ötét, hogy"megmaradt életük mind Juliskának, mind Zoltánnak. Kívánnék addig élni, míg az ajkaimhoz szorítanám és egy meleg csókkal illetném kedves unokámat». Szegény anyámnak nem teljesedett e kívánsága; meghalt mielőtt láthatta volna. Csaknem utolsó szava is ez volt: «Hát én már nem láthatom az én kedves kis unokámat!» Apám a tél folytán egyszer Pestről Debre­cenbe szökött s ott látta Zoltánt s határtalan gyönyöre telt benne. Onnan visszament ismét Pestre, s nemsokára bekövetkezett ha­láláig beszédének kedvenc és főtárgya volt unokája, s halálos ágyán, mikor beszélni nem tu­dott, karjait úgy mozgatta, mint­ha kis gyermeket ringatna, ezzel akarván tudtára adni"anyámnak, hol,­­ a kis unokáról gondol-Oh fiam, ha felnősz, légy tisztelettel és szeretettel e két szent öreg emléke iránt, kik engemet oly végtelenül szeret­tek, s kik téged is, ha meg nem halnak vala, oly végtelenül sze­rettek volna, mint csak szerethet anyád és apád! Eleinte nagyon jó gyermek volt fiam. Két összetett karos szalmaszék volt az ágya, s ott ha elálmosodott, minden ringatás nélkül szépen elaludt, de később Vörösmartyné és Vachott Sán­­dorné mindig ölbe vette és hurcolta, s ezáltal úgy megszokta a ringatást, hogy azóta néha példa nélküli vesződségekkel lehet csak elaltatni. Más bajunk is volt vele, mindjárt születése után az, hogy semmi szín alatt sem akart szopni néhány hétig. Mindig elfáradt az egész háznép, míg valahogy nagy nehezen a szájába tukmálhattuk az emlőt. Hat hétig anyja szoptatta, de miután én januáriusban Erdélybe mentem a hadsereghez, szegény­nek a busulás miatt megromlott és elfogyott a feje, s ekkor dajka kézre került a fiam. Első dajkája egy pár nap múlva elment a katonák után, második dajkája valami egy hónapig szoptatta, aztán megbetegedvén elment, a harmadik máig szoptatta. Első bravúrja az volt fiamnak, hogy kéthetes korában fölült az ágyán. E testgyakorlat annyira megtetszett neki, hogy aztán folyvást praktizálta. Persze csak néha sikerült neki, s akkor is oly fáradsággal, hogy elvörösödött s elkékült bele. Az utazást már két hónapos korában megkezdte. Februárius­­ban Szalontára ment anyjával Arany Jánosékhoz, s ott marad­tak májusig, mikor én megjöttem a hadseregtől. Onnan Pestre ment velem, s­ Pestről az orosz beütéskor júliusban ide jött Mezőberénybe hol most vagyunk.” IV Mezőberényből július 18-án Erdélybe indulnak mindhárman. Fiát és feleségét Tordán hagyva, ő maga Bemhez indul Bereckbe. A bucsúzáskor aligha gondolt arra, hogy ekkor látja őket utoljára. Julius 29-én Marosvá­sárhelyen van, 30-án Bem sere­géhez csatlakozik, majd 31-én a fehéregyházi csata részese, hol Bem tábornok 160 000-nyi orosz­­szál ütközött meg, s hol vere­séget szenvedett. S itt esett el Petőfi Sándor is. A végzetes csata után Szend­­rey Júlia Zoltánnal együtt Ko­lozsvárra utazott. Ott az osztrák főhadparancsnokságon érdek­lődik férje sorsa iránt. E ható­ságban volt annyi emberség, hogy sokirányú nyomozást kez­deményezett az ügy felderítése végett. E hír Júlia édesapja fülébe is eljutott, ki csakhamar Kolozsvárra utazott, s sikerül rábeszélnie leányát, hogy őhozzá Erdődre költözzön. Erre pedig 1850. február havában került sor. Ott viszont csupán április elejéig tartózkodott, amikor is fiával együtt Budapestre utazott, hol Garay családnál, az egyetemi könyvtár akkori őrénél szállt meg. Júlia és a kis Zoltán nyugal­mas és kényelmes otthonra találtak. A látogatók pedig egy­másnak adták a kilincset. Ezek között volt Horváth Árpád egye­temi tanár is, aki adott pillanat­ban egy hajfürtöt kért emlékül Szendey Júliától. Az özvegy, kit láthatólag aggasztott helyzetének bizonytalansága és gyermekének jövője s jó hírnevének a pletyka általi megrontása, belemarkolt a hajába és így szólt: „Ha akarja, ez mind­ a magáé lehet” Erre Horváth Árpád megkérte a kezét, és tíz nappa­ férje eltűnésének évfordulója előtt megtörtént a házasság. Így lett Petőfi özve­gyéből Horváth Árpád egyetemi tanárfelesége, s a kalandos életű Zoltán mostohagyerek másfél éves korában. A következő években aztán három testvére született: Attila, Árpád és Ilona. 1856-ban a Zoltán rokonsága egy újabb, hozzá őszintén ragasz­kodó emberrel, édesapja öccsé­vel, Istvánnal gyarapodott, aki hároméves rabságából térvén haza, Csákon Geiszt Gáspár bir­tokán vállal gazdatiszti állást. 1858-ban Zoltán a budapesti piarista gimnázium első osztá­lyába lett beíratva. A rendkívüli távolság miatt ismételt a Garay család vállalja a tízéves gyerek ellátását és gondozását. S ugyan­ebben az évben történjen még egy fontos esemény. A működését újraengedélyeztetett Magyar Tudományos Akadémia az 1000 forintos nagydíjat Petőfi Sándor összes költeményeinek ítélte oda. Az örvendetes esemény kellemes meglepetést keltett a családban. A vagyon kezelésére megfelelő gondnok kinevezését igényli Horváth Árpád. A törvényszék Petőfi Istvánt - Zoltán nagybátyját - nevezi ki gyámnak, ki 1869. március 2-ig viselte e tisztséget. Akárcsak édesapja esetében, Zoltánnál is a váratlan fordulatok követik egymást diákévei alatt. Hol abbahagyja, hol újrakezdi a Egyik esetben hanyag­­kásnő tanulást, sága bukásához vezet, más eset­ben nyee csupa kitűnőre vizsgá­zik. Érdekes dolog, hogy mint magántanuló mindig szorgalmas és jól vizsgázik, viszont mihelyt nyilvános iskolába kerül, azon­nal vége minden szorgalmának, és szánalmas eredménnyel végzi az évet. Ez történt aztán a hatodik osztályban is, amikor a nagy Petőfi Sándor fiát meg­buktatták a tanárok. Ez pedig nagy kiábrándulást okozott a családban. Hogy onnan mielőbb szabadulhasson, úgy döntött, Csákóra költözik nagybátyjához, hol gazdasági gyakornok lett 1864 augusztusában. Onnan már szinte dicsekedve írja alábbi levelét édesanyjának azon hónap 21-én: „Elkezdtem már a gazdatiszti hivatalomat. 15-én és 16-án a birkákat nyírták, énnekem kellett vigyázni; aki egy bárányt meg­nyílt, annak egy cédulát adtam (mert cédula szerint kaptak fize­tést), s ha egy birkát megvágtak, mi nyíráskor gyakran megtör­ténik, akkor a sebet kékköves vízzel bekentem, hogy a seb hamar száradjon. Másnap egész zöld volt e víztől kezem. A gyerekeket is, kik a széthullott gyapjút szedték, nekem kellett dologra serkenteni. Sokat kellett nagyon lármázni. Este aztán a napi eredményt papírra írva kellett átadni Pista bácsinak... Midőn a nyírást elvégezték, a cséplőgépnél az egyik ispánt helyettesítem, ha annak máshol dolga volt. Most is cséplőgépnél vagyok, csudálom nagyon, hogy e levelet bírom írni még s nem olvadtam el mint a vaj, vagy az a tyúkszemflastrom, melyet éppen most tettem lábamra, mert már igen fáj a tyúkszemem. De Pista bácsi mondása szerint már paraszt leszek nemsoká, s ki fogom a nap hevét állani éppúgy, mint a nagy hideget. Minden szombaton este a napszámosokat fizetik szobám előtt, ekkor tisztem hatosokból forintos lakásokat rakni, hogy Pista bácsi hamarabb bírjon fizetni. Midőn elvégződik a fizetés, kezem egészen fekete a sok tiszta ezüst hatostól. Ami a multságot illeti, jó volna, de nincs ló, s így csak nagy ritkán ülhetek lóra; mióta itt vagyok, ma lovagoltam másodszor” Egy hónappal később, szep­tember 19-én írott levelében már úgy tűnik, elege van a falusi munkából, a gazdálkodással járó nehézségekből. Tanulni akar! „Én elvégzem az iskolát. Föltett szándékom pedig: jól elvégezni. Hisz nagytata és Pista bácsi mindig azt javalták, hogy végezzem el az iskolákat, na valami ember akarok lenni, s ennek igazságát elismervén, magam arra határoztam, hogy mind a nyolc osztályt kijárjam. Tudom édesanyám, hogy megüt­közöl rajta, már azt hívén, hogy megszabadulsz tőlem, és ismét a nyakadba ülök. De hidd el édesanyám, hogy úgy fogom magam viselni, hogy nem fogod bánni, ha elvégzem az iskolákat. Nem ígérem, hogy jól fogom magam viselni, hogy jól fogok tanulni, az ígéret puszta szó, a szándékot tettel kell meg­mutatni.” E terv­ viszont csak részben sikerül. Édesanyja hallani sem akar arról, hogy ismét a pesti rossz társaságba kerüljön. Erről a leghatározottabban figyelmezteti István nagybátyját is, aki érezvén az édesanya igazságát, az 1865-66-os iskolai évre a Csá­kóhoz legközelebb eső szarvasi gimnázium VI. osztályába íratja be magántanulónak. A módszer bevállt, és Zoltán a tanév végén mind a nyolc tantárgyból kitűnő érdemjegyet kapott. Büszkén jelenti ezt anyjának augusztus 24-én kelt levelében: „Édes jó Anyám!­­ István napkor letettem a vizsgát, jól sikerült, mindenből eminens vagyok. Most egy hetet Pista bácsinál töltök, volt corepetitorommal együtt. Az iskolák szeptember elején kez­dődnek, akkorrára visszame­gyünk Szarvasra. Igen jól érzem magam, hogy végre lemostam a rajtam levő foltot, igyekezni fogok jövőben, hogy szorgal­masabb legyek mint voltam...” Viszont a következő évben Szarvason is újabb kihágásokat követ el, pénzét felelőtlenül dorbézolja, tanulását szemmel láthatólag elhanyagolja, minek eredményeként egyszerűen megszökik Szarvasról és Nagy­kőrösön köt ki. Ott nagy nehéz­ségek árán vészeli át az áprilisi­­júliusi időszakot. Mind a tanu­lásban, mind erkölcsi vonat­kozásban komoly hanyatlást mutat. Július 21-én megy Csá­kóra gyenge bizonyítványával s azon elhatározásával, hogy többet vissza nem megy Nagy­kőrösre. Következésképpen 1866. október 30-án Szegedre, a piaristák iskolájába íratja István nagybátyja, azon reményével egyetemben, hogy most már a piaristák bizonyára embert faragnak a legnagyobb magyar költő fiából. A remény ezúttal sem vált valóra. Ott is újabb mulatozó cimborákat talált, aminek az eredménye az lett, hogy 1867. február 1-jén Zoltán a szegedi főgimnáziumból is kénytelen távozni. „Mint egy kivert koldus, megalázkodva állt meg anyja lakásának küszöbén, őszintén bevallva, hogy se testének, se lelkének nincs hová mennie” - írja róla Déri Gyula. Anyja felháborodva fogadta és nagyapjához, Szendrey Ignáchoz utasította, aki akkoriban már a fővárosban lakott. Nagybáty­jának sikerül elintéznie, hogy a IV. kerületi állami főgimná­ziumba kerüljön felvételi vizsga által. Ez sikerül is, be is lesz íratva, viszont annyival maradt. Onnan is elment. Ez alkalommal édesapja nyomdokait követte. Az is a színészséggel kezdte, ő is "színész akart" lenni. Hogy miképpen sikerült ez neki, erről a saját maga szerkesztette be­­,­számolóból szerzünk tudomást. Igen terjedelmes volta miatt kénytelen vagyok mellőzni! Első állomása Debrecen volt. Megér­kezésének napját nemcsak nap­lója, hanem a helyszínen tartóz­kodó Szana Tamásnak is sikerült megörökítenie: „Egy napon egy 18-19 éves fiatalember lépett a kávéházba, a színtársulat egyik fiatal tagjának kíséretében. Sápadt arcú vézna legényke volt, tüzes villogó szemekkel, s megjelenésében az önérzet kifejezésével. A társaság egy része talán észre sem veszi a jövevényt, ha Dózsa bátyánk rá nem kiált s asztalunkhoz nem szólítja. - Petőfi Zoltán, a nagy Petőfi fia­­ szólt a derék öreg felém fordulva, azzal a pa­­thosszal, melyet a színpad desz­káiról hozott közénk magával. - Ismerem az apját is, azt kívánom neki, hogy méltó fia legyen az apjának. Petőfi Zoltánt nem hozta zavarba ez a bemutatás, sőt örült neki. Kissé meghajtotta magát s mintha csak régi isme­­rősünk lett volna, közénk tele­pedett. Elmondta, hogy megunta az iskolát, szabadabb élet után vágyakozik, s apja példájára szeretne színész lenni. Nagy örömet okozna neki, ha rhindjar itt maradna a debreceni szín­háznál. Bármily csekély fizetés mellett, ha másképp nem lehet, díjazás nélkül is. Reám, meg­vallom, első látásra nem valami kellemes benyomást tett Petőfi Zoltán. Sápadt, beesett­ arcán éjjeli dorbézolásnak nyomait véltem fölismerhetni, s nagy önbizalmát, mely szavaiból kisugárzott, nem találtam eléggé megokoltnak. Ezt a fiút rosszul nevelték, s nagyon elkényez­tették - gondoltam magamban. Első találkozásunkkor nem is eredtem vele hosszabb társal­gásba, s midőn tőlünk távozva a játékszoba felé vette az útját, önkénytelenül is sajnálkozó pillantást vetettem utána. Másnap, mikor a kávéházba mentem - folytatja Szana Tamás -, már ott ült az asztal mellett, s ezúttal fiatal társa nélkül egyma­gában. Szórakozottnak, levertnek látszott, mindjárt észrevettem, hogy valami történt vele. Bajáról azonban nem szólt, hanem ehelyett elbeszélte, hogy volt a Harminczad­ utcában, megtekin­tette szülőházát, azt az emléke­zetes házat, melynek kapujára, születésének idejében, Petőfi Sándor följegyzése szerint ez volt írva: „Aki bejön ez udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó”. Ez a reminisczenczia egy kissé felvidította, de aztán csak ismét visszaesett előbbi komolyságába, s mikor annak oka felől tudakozódtam, nyíltan, minden habozás nélkül beva­­lotta, hogy a kártyán megelőző este minden pénzét elveszítette. «Most már nincs miből szállást fogadnom, s még csak podgyá­­szomat sem válthatom ki a szállodából, hogy valamit zálog­ba adjak» panaszolta, merőn maga elé szegezve szemeit.” Szana ezután kiment vele a szállóba, kiadatta a holmiját, szobát fogadott neki. Pár nap múlva adósságát is törlesztette. Alig maradt annyi pénze, hogy megélhessen. Nagyváradon 1867. március, áprilisban lépett színpadra, április második felében már Kecskeméten szerepel. A többi hónapok folyamán megtörtént fellépése bizonytalan. Egy apró feljegyzése így hangzik: „Pest, Szarvas, Körös, Szeged - itt deák voltam -, Nagvárad, Debre­cen, Sátoraljaújhely - színész”. Feltételezendő, hogy e három utóbbi helységben léphetett közönség elé. Sorsa viszont egyre válságo­sabb. A nyomorgás, nélkülözés, GYŐRFI DÉNES (Folytatása a d. oldalon) szabad szombat­i melléklet IrÜiVl'L JETTIE Ntz)% C« o­­» -o^ tó 2 BA ■a tó © tm n k. 'ib §® ~ -o o

Next