Romániai Magyar Szó, 1999. július (11. évfolyam, 3108-3139. szám)
1999-07-31 / 3138-3139. szám
Petőfi Sándor halálának 150. évfordulóján föltétlenül szólanunk kell imádott fia, Zoltán tragikus sorsú életútjáról is, mindennapjairól, amazok örömeiről, de kiváltképpen végtelennek tűnő buktatóiról, nehézségeiről, melyek végképp kimerítették a fiatal testet, s idő előtt a sírba kényszerítették az ifjú Zoltánt. A lánglelkű apa „Fiam születésére” c. himnuszával üdvözli gyereke világrajöttét, mely 1848. december 15-én következett be. „Ez a költemény - írja Déri Gyula 1909-ben - a boldogságban úszó apa lelkének mélyét tárja fel előttünk, csapongó örömének árjára emel és eltölti lelkünket a reményeknek és kétségeknek azokkal a sejtéseivel, amelyek közt fiát először keblére ölelte.” De mintha sejtette volna a vég közeledtét, alig pár héttel eltűnése előtt, még amott Mezőberényben megírja áldott gyeremeke héthónapos életrajzát. Érdemes azt szó szerint újraidézni: „Született Zoltán fiam december 15. 1848 déli tizenkét órakor, Debrecenben, a Harminczad utcában, Ormós szabó házában, az utcára nyíló kapu melletti szobában. Szeptemberben beállván katonának, feleségemet szüleihez vittem Erdődre, de az ottani lakás később az oláhlázadás miatt nem lévén eléggé biztos, Debrecenbe szállítom et, hol zászlóaljammal feküdtem. Így érte szegény fiamat az a szerencsétlenség, hogy Debrecenben született. Debrecenbe és ami több: pénteki napon. Azaz jobban mondva: pénteki napon és ami több: Debrecenben, mert Debrecen még a pénteknél is veszedelmesebb, ésannyira, hogyha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debrecenben kiáltatott ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét olyan városban proklamálni, hol a házak kapujára ez van írva: Aki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó. Legalább annak a háznak a kapuján, ahol fiam született, ez állott. December 14-én este Tadigemlett. Egész másnap délig a legirtózatosabb kínokat szenvedte, miknek visszagondolása most is megrázkódtatja lelkemet; már eszem ágába sem volt, hogy a szülést túl fogja élni szegényke, mert különben is oly kicsiny, vékony és gyönge, vagy legalább ennek látszik, hogy a szellő is könnyen elbánhatik vele. Fiam is oly gyönge, oly kicsiny, mondhatnám oly alaktalan volt, hogy az első pillanatban halva születettnek véltem. Harmadnapos korában megbetegedett s a betegség még inkább elcsigázta; de nemsokára felgyógyult s azután folyvást, szemlátomást gyarapodott. Nemsokára megkereszteltettem Zoltánnak. Kereszttv UCCUI U VIT VII Vil Iv I Cltusról beszélgettem feleségemel, midőn hirtelen rosszul keresztanyja Arany Jánosné, amely egyszerű asszony, oly jó feleség és anya. Én is, Juliska is végtelenül örültünk fiam születésén, de bizonyára legnagyobb öröme volt ezen az én boldogult jó szüleimnek. Apám ezt írta Pestről december 20-án: «Szeretett gyermekeim! Először is csak állandó egészséget kívánok az Istentől szeretett Zoltánomnak és Juliskámnak és neked, Sándorom. Megkaptam leveledet, lelki örömet érzettem, úgyszinte édesanyád is, hogy az Isten békességesen megszabadította kedves Juliskánkat a szülés mellett. Ezután is kívánok friss egészséget az ártatlan Zoltánnak, hogy nagyra nőjön. Ugyan 20-án hozattam egy icze bort örömemben és poharat emeltem, hogy még nekem is lehet unokámról beszélni. Örömemben Gyurinak is vettem egy meszely bort, mint régi szolgádnak, fiam. Csókolunk szeretett gyermekeim. Zoltánnak kardot kell szerezni, mert különös esztendőben született, hogy minden kis gyermek oldalán kardot kell látnunk. Eddig különös vágyásom volt a harcra, de mármost tízannyi van, hogy kedves unokám ne jusson a pogányok kezébe. Csak az Isten segítséget adjon, nem maradok itthon». Anyám ezt írta a sorok után: «Kedves szeretteim! Bocsássátok meg, hogy az öreg annyi bohóságot írt. Nagy öröm lepte meg ötét, hogy"megmaradt életük mind Juliskának, mind Zoltánnak. Kívánnék addig élni, míg az ajkaimhoz szorítanám és egy meleg csókkal illetném kedves unokámat». Szegény anyámnak nem teljesedett e kívánsága; meghalt mielőtt láthatta volna. Csaknem utolsó szava is ez volt: «Hát én már nem láthatom az én kedves kis unokámat!» Apám a tél folytán egyszer Pestről Debrecenbe szökött s ott látta Zoltánt s határtalan gyönyöre telt benne. Onnan visszament ismét Pestre, s nemsokára bekövetkezett haláláig beszédének kedvenc és főtárgya volt unokája, s halálos ágyán, mikor beszélni nem tudott, karjait úgy mozgatta, mintha kis gyermeket ringatna, ezzel akarván tudtára adni"anyámnak, hol, a kis unokáról gondol-Oh fiam, ha felnősz, légy tisztelettel és szeretettel e két szent öreg emléke iránt, kik engemet oly végtelenül szerettek, s kik téged is, ha meg nem halnak vala, oly végtelenül szerettek volna, mint csak szerethet anyád és apád! Eleinte nagyon jó gyermek volt fiam. Két összetett karos szalmaszék volt az ágya, s ott ha elálmosodott, minden ringatás nélkül szépen elaludt, de később Vörösmartyné és Vachott Sándorné mindig ölbe vette és hurcolta, s ezáltal úgy megszokta a ringatást, hogy azóta néha példa nélküli vesződségekkel lehet csak elaltatni. Más bajunk is volt vele, mindjárt születése után az, hogy semmi szín alatt sem akart szopni néhány hétig. Mindig elfáradt az egész háznép, míg valahogy nagy nehezen a szájába tukmálhattuk az emlőt. Hat hétig anyja szoptatta, de miután én januáriusban Erdélybe mentem a hadsereghez, szegénynek a busulás miatt megromlott és elfogyott a feje, s ekkor dajka kézre került a fiam. Első dajkája egy pár nap múlva elment a katonák után, második dajkája valami egy hónapig szoptatta, aztán megbetegedvén elment, a harmadik máig szoptatta. Első bravúrja az volt fiamnak, hogy kéthetes korában fölült az ágyán. E testgyakorlat annyira megtetszett neki, hogy aztán folyvást praktizálta. Persze csak néha sikerült neki, s akkor is oly fáradsággal, hogy elvörösödött s elkékült bele. Az utazást már két hónapos korában megkezdte. Februáriusban Szalontára ment anyjával Arany Jánosékhoz, s ott maradtak májusig, mikor én megjöttem a hadseregtől. Onnan Pestre ment velem, s Pestről az orosz beütéskor júliusban ide jött Mezőberénybe hol most vagyunk.” IV Mezőberényből július 18-án Erdélybe indulnak mindhárman. Fiát és feleségét Tordán hagyva, ő maga Bemhez indul Bereckbe. A bucsúzáskor aligha gondolt arra, hogy ekkor látja őket utoljára. Julius 29-én Marosvásárhelyen van, 30-án Bem seregéhez csatlakozik, majd 31-én a fehéregyházi csata részese, hol Bem tábornok 160 000-nyi oroszszál ütközött meg, s hol vereséget szenvedett. S itt esett el Petőfi Sándor is. A végzetes csata után Szendrey Júlia Zoltánnal együtt Kolozsvárra utazott. Ott az osztrák főhadparancsnokságon érdeklődik férje sorsa iránt. E hatóságban volt annyi emberség, hogy sokirányú nyomozást kezdeményezett az ügy felderítése végett. E hír Júlia édesapja fülébe is eljutott, ki csakhamar Kolozsvárra utazott, s sikerül rábeszélnie leányát, hogy őhozzá Erdődre költözzön. Erre pedig 1850. február havában került sor. Ott viszont csupán április elejéig tartózkodott, amikor is fiával együtt Budapestre utazott, hol Garay családnál, az egyetemi könyvtár akkori őrénél szállt meg. Júlia és a kis Zoltán nyugalmas és kényelmes otthonra találtak. A látogatók pedig egymásnak adták a kilincset. Ezek között volt Horváth Árpád egyetemi tanár is, aki adott pillanatban egy hajfürtöt kért emlékül Szendey Júliától. Az özvegy, kit láthatólag aggasztott helyzetének bizonytalansága és gyermekének jövője s jó hírnevének a pletyka általi megrontása, belemarkolt a hajába és így szólt: „Ha akarja, ez mind a magáé lehet” Erre Horváth Árpád megkérte a kezét, és tíz nappa férje eltűnésének évfordulója előtt megtörtént a házasság. Így lett Petőfi özvegyéből Horváth Árpád egyetemi tanárfelesége, s a kalandos életű Zoltán mostohagyerek másfél éves korában. A következő években aztán három testvére született: Attila, Árpád és Ilona. 1856-ban a Zoltán rokonsága egy újabb, hozzá őszintén ragaszkodó emberrel, édesapja öccsével, Istvánnal gyarapodott, aki hároméves rabságából térvén haza, Csákon Geiszt Gáspár birtokán vállal gazdatiszti állást. 1858-ban Zoltán a budapesti piarista gimnázium első osztályába lett beíratva. A rendkívüli távolság miatt ismételt a Garay család vállalja a tízéves gyerek ellátását és gondozását. S ugyanebben az évben történjen még egy fontos esemény. A működését újraengedélyeztetett Magyar Tudományos Akadémia az 1000 forintos nagydíjat Petőfi Sándor összes költeményeinek ítélte oda. Az örvendetes esemény kellemes meglepetést keltett a családban. A vagyon kezelésére megfelelő gondnok kinevezését igényli Horváth Árpád. A törvényszék Petőfi Istvánt - Zoltán nagybátyját - nevezi ki gyámnak, ki 1869. március 2-ig viselte e tisztséget. Akárcsak édesapja esetében, Zoltánnál is a váratlan fordulatok követik egymást diákévei alatt. Hol abbahagyja, hol újrakezdi a Egyik esetben hanyagkásnő tanulást, sága bukásához vezet, más esetben nyee csupa kitűnőre vizsgázik. Érdekes dolog, hogy mint magántanuló mindig szorgalmas és jól vizsgázik, viszont mihelyt nyilvános iskolába kerül, azonnal vége minden szorgalmának, és szánalmas eredménnyel végzi az évet. Ez történt aztán a hatodik osztályban is, amikor a nagy Petőfi Sándor fiát megbuktatták a tanárok. Ez pedig nagy kiábrándulást okozott a családban. Hogy onnan mielőbb szabadulhasson, úgy döntött, Csákóra költözik nagybátyjához, hol gazdasági gyakornok lett 1864 augusztusában. Onnan már szinte dicsekedve írja alábbi levelét édesanyjának azon hónap 21-én: „Elkezdtem már a gazdatiszti hivatalomat. 15-én és 16-án a birkákat nyírták, énnekem kellett vigyázni; aki egy bárányt megnyílt, annak egy cédulát adtam (mert cédula szerint kaptak fizetést), s ha egy birkát megvágtak, mi nyíráskor gyakran megtörténik, akkor a sebet kékköves vízzel bekentem, hogy a seb hamar száradjon. Másnap egész zöld volt e víztől kezem. A gyerekeket is, kik a széthullott gyapjút szedték, nekem kellett dologra serkenteni. Sokat kellett nagyon lármázni. Este aztán a napi eredményt papírra írva kellett átadni Pista bácsinak... Midőn a nyírást elvégezték, a cséplőgépnél az egyik ispánt helyettesítem, ha annak máshol dolga volt. Most is cséplőgépnél vagyok, csudálom nagyon, hogy e levelet bírom írni még s nem olvadtam el mint a vaj, vagy az a tyúkszemflastrom, melyet éppen most tettem lábamra, mert már igen fáj a tyúkszemem. De Pista bácsi mondása szerint már paraszt leszek nemsoká, s ki fogom a nap hevét állani éppúgy, mint a nagy hideget. Minden szombaton este a napszámosokat fizetik szobám előtt, ekkor tisztem hatosokból forintos lakásokat rakni, hogy Pista bácsi hamarabb bírjon fizetni. Midőn elvégződik a fizetés, kezem egészen fekete a sok tiszta ezüst hatostól. Ami a multságot illeti, jó volna, de nincs ló, s így csak nagy ritkán ülhetek lóra; mióta itt vagyok, ma lovagoltam másodszor” Egy hónappal később, szeptember 19-én írott levelében már úgy tűnik, elege van a falusi munkából, a gazdálkodással járó nehézségekből. Tanulni akar! „Én elvégzem az iskolát. Föltett szándékom pedig: jól elvégezni. Hisz nagytata és Pista bácsi mindig azt javalták, hogy végezzem el az iskolákat, na valami ember akarok lenni, s ennek igazságát elismervén, magam arra határoztam, hogy mind a nyolc osztályt kijárjam. Tudom édesanyám, hogy megütközöl rajta, már azt hívén, hogy megszabadulsz tőlem, és ismét a nyakadba ülök. De hidd el édesanyám, hogy úgy fogom magam viselni, hogy nem fogod bánni, ha elvégzem az iskolákat. Nem ígérem, hogy jól fogom magam viselni, hogy jól fogok tanulni, az ígéret puszta szó, a szándékot tettel kell megmutatni.” E terv viszont csak részben sikerül. Édesanyja hallani sem akar arról, hogy ismét a pesti rossz társaságba kerüljön. Erről a leghatározottabban figyelmezteti István nagybátyját is, aki érezvén az édesanya igazságát, az 1865-66-os iskolai évre a Csákóhoz legközelebb eső szarvasi gimnázium VI. osztályába íratja be magántanulónak. A módszer bevállt, és Zoltán a tanév végén mind a nyolc tantárgyból kitűnő érdemjegyet kapott. Büszkén jelenti ezt anyjának augusztus 24-én kelt levelében: „Édes jó Anyám! István napkor letettem a vizsgát, jól sikerült, mindenből eminens vagyok. Most egy hetet Pista bácsinál töltök, volt corepetitorommal együtt. Az iskolák szeptember elején kezdődnek, akkorrára visszamegyünk Szarvasra. Igen jól érzem magam, hogy végre lemostam a rajtam levő foltot, igyekezni fogok jövőben, hogy szorgalmasabb legyek mint voltam...” Viszont a következő évben Szarvason is újabb kihágásokat követ el, pénzét felelőtlenül dorbézolja, tanulását szemmel láthatólag elhanyagolja, minek eredményeként egyszerűen megszökik Szarvasról és Nagykőrösön köt ki. Ott nagy nehézségek árán vészeli át az áprilisijúliusi időszakot. Mind a tanulásban, mind erkölcsi vonatkozásban komoly hanyatlást mutat. Július 21-én megy Csákóra gyenge bizonyítványával s azon elhatározásával, hogy többet vissza nem megy Nagykőrösre. Következésképpen 1866. október 30-án Szegedre, a piaristák iskolájába íratja István nagybátyja, azon reményével egyetemben, hogy most már a piaristák bizonyára embert faragnak a legnagyobb magyar költő fiából. A remény ezúttal sem vált valóra. Ott is újabb mulatozó cimborákat talált, aminek az eredménye az lett, hogy 1867. február 1-jén Zoltán a szegedi főgimnáziumból is kénytelen távozni. „Mint egy kivert koldus, megalázkodva állt meg anyja lakásának küszöbén, őszintén bevallva, hogy se testének, se lelkének nincs hová mennie” - írja róla Déri Gyula. Anyja felháborodva fogadta és nagyapjához, Szendrey Ignáchoz utasította, aki akkoriban már a fővárosban lakott. Nagybátyjának sikerül elintéznie, hogy a IV. kerületi állami főgimnáziumba kerüljön felvételi vizsga által. Ez sikerül is, be is lesz íratva, viszont annyival maradt. Onnan is elment. Ez alkalommal édesapja nyomdokait követte. Az is a színészséggel kezdte, ő is "színész akart" lenni. Hogy miképpen sikerült ez neki, erről a saját maga szerkesztette be,számolóból szerzünk tudomást. Igen terjedelmes volta miatt kénytelen vagyok mellőzni! Első állomása Debrecen volt. Megérkezésének napját nemcsak naplója, hanem a helyszínen tartózkodó Szana Tamásnak is sikerült megörökítenie: „Egy napon egy 18-19 éves fiatalember lépett a kávéházba, a színtársulat egyik fiatal tagjának kíséretében. Sápadt arcú vézna legényke volt, tüzes villogó szemekkel, s megjelenésében az önérzet kifejezésével. A társaság egy része talán észre sem veszi a jövevényt, ha Dózsa bátyánk rá nem kiált s asztalunkhoz nem szólítja. - Petőfi Zoltán, a nagy Petőfi fia szólt a derék öreg felém fordulva, azzal a pathosszal, melyet a színpad deszkáiról hozott közénk magával. - Ismerem az apját is, azt kívánom neki, hogy méltó fia legyen az apjának. Petőfi Zoltánt nem hozta zavarba ez a bemutatás, sőt örült neki. Kissé meghajtotta magát s mintha csak régi ismerősünk lett volna, közénk telepedett. Elmondta, hogy megunta az iskolát, szabadabb élet után vágyakozik, s apja példájára szeretne színész lenni. Nagy örömet okozna neki, ha rhindjar itt maradna a debreceni színháznál. Bármily csekély fizetés mellett, ha másképp nem lehet, díjazás nélkül is. Reám, megvallom, első látásra nem valami kellemes benyomást tett Petőfi Zoltán. Sápadt, beesett arcán éjjeli dorbézolásnak nyomait véltem fölismerhetni, s nagy önbizalmát, mely szavaiból kisugárzott, nem találtam eléggé megokoltnak. Ezt a fiút rosszul nevelték, s nagyon elkényeztették - gondoltam magamban. Első találkozásunkkor nem is eredtem vele hosszabb társalgásba, s midőn tőlünk távozva a játékszoba felé vette az útját, önkénytelenül is sajnálkozó pillantást vetettem utána. Másnap, mikor a kávéházba mentem - folytatja Szana Tamás -, már ott ült az asztal mellett, s ezúttal fiatal társa nélkül egymagában. Szórakozottnak, levertnek látszott, mindjárt észrevettem, hogy valami történt vele. Bajáról azonban nem szólt, hanem ehelyett elbeszélte, hogy volt a Harminczad utcában, megtekintette szülőházát, azt az emlékezetes házat, melynek kapujára, születésének idejében, Petőfi Sándor följegyzése szerint ez volt írva: „Aki bejön ez udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó”. Ez a reminisczenczia egy kissé felvidította, de aztán csak ismét visszaesett előbbi komolyságába, s mikor annak oka felől tudakozódtam, nyíltan, minden habozás nélkül bevalotta, hogy a kártyán megelőző este minden pénzét elveszítette. «Most már nincs miből szállást fogadnom, s még csak podgyászomat sem válthatom ki a szállodából, hogy valamit zálogba adjak» panaszolta, merőn maga elé szegezve szemeit.” Szana ezután kiment vele a szállóba, kiadatta a holmiját, szobát fogadott neki. Pár nap múlva adósságát is törlesztette. Alig maradt annyi pénze, hogy megélhessen. Nagyváradon 1867. március, áprilisban lépett színpadra, április második felében már Kecskeméten szerepel. A többi hónapok folyamán megtörtént fellépése bizonytalan. Egy apró feljegyzése így hangzik: „Pest, Szarvas, Körös, Szeged - itt deák voltam -, Nagvárad, Debrecen, Sátoraljaújhely - színész”. Feltételezendő, hogy e három utóbbi helységben léphetett közönség elé. Sorsa viszont egyre válságosabb. A nyomorgás, nélkülözés, GYŐRFI DÉNES (Folytatása a d. oldalon) szabad szombati melléklet IrÜiVl'L JETTIE Ntz)% C« o» -o^ tó 2 BA ■a tó © tm n k. 'ib §® ~ -o o