Romániai Magyar Szó, 2002. február (14. évfolyam, 4024-4051. szám)

2002-02-26 / 4049. szám

2002. február 26. honi valóság , honi valóság A Cenk árnyéka Brassóban kevés az olyan üzlet, ahol magyar könyvet lehetne vásárolni. Pár éve még más volt a helyzet több bolt­ban is, de ma már a brassói olvasónak „a piac” mindössze két helyet jelent. A terebélye­sedő funkcionális analfabe­tizmusnak azonban nem csak a kínálathiány az oka, hanem az anyagiak is. Mi mással magyarázni azt, hogy az an­tikváriumból naponta kétszer annyi könyvet vásárol a ma­gyar olvasó, mint az új kia­dású műveket forgalmazó boltból? Néhány éve a Corvina-köny­­vespincében nem volt hiány a szakkönyvekből, diákoknak szánt sorozatokból (pl. Ma­túra-sorozat), SH-Atlasz szerű kézikönyvekből, ám manapság az ilyen (és nemcsak ilyen) címek hiányoznak a polcokról. Legközelebb a Brassótól negy­ven kilométerre levő Sepsi­­szentgyörgyön próbálhatunk szerencsét. Igényesebb alternatíva lehet a hasznos időtöltésre a né­hanapján Brassó közönségét megszánó, s vendégszerep­lésre eljövő társulatok bemu­tatta produkciók, a város egye­düli közművelődési egyesü­lete által szervezett rendez­vények vagy a megyei érdek­­védelmi szervezet által rende­zett kosaras bálok, ha ez utóbbit szabad itt említeni. A Brassói Lapok, a Karpa­ten Rundschau, Gazeta de Tran­­silvania lapok szerkesztő­ségeivel egy épületben lévő Pallas-Akadémia brassói könyvesboltjának alkalma­zottját, Marosi Piroskát kér­deztük: -Van-e kereslet az új kia­dású magyar könyvek iránt a Cenk alatti városban? - Nagyon kevés könyvet vá­sárolnak az emberek, hetente tízet sikerül eladni. Legutóbb is mindössze egymillió lejre árultam. Leginkább a gyerek­irodalom és a szótárak iránt van kereslet. A szépirodalom senkit sem érdekel. Ritkán adunk el egy-egy Wass Albert­­könyvet. - Milyen a kínálat? - A felhozatal sem mondható kielégítőnek. Ide kevesebb köny­vet juttatnak el, mint Sepsi­­szentgyörgyre vagy Maros­­vásárhelyre. Mintegy 200 cí­münk van jelenleg. Új könyve­ket három-négy hónaponként kapunk. - Érdemes-e könyvet árulni Brassóban? - Az üzlet veszteséges. A Corvina könyves­pince is emiatt bukott be néhány évvel eze­lőtt. Ezt a kis szobát havi két­millió lejért béreljük, az én fizetésem pedig másfél millió, mindezek mellett még a helyi magyar lapban, a Brassói Lapokban megjelenő reklámot is fizetjük... A Csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadó mégis érdemesnek látja fenn­tartani ezt a kis üzletet... A brassói Drámai Színház­zal szemközti Simpozion antik­várium alkalmazottja, Rácz Éva így vélekedik: - A múlt év végére a ma­gyar könyvek mind elfogytak a polcokról. Szerencsére a 2002. évet is nagyon jól kezd­tük, rengetegen hoztak köny­veket eladni és sokan vásárol­tak magyar könyvet. Sok tu­rista jön Magyarországról ide könyvet vásárolni. Különösen a ritkább kiadású, régi köny­vek iránt érdeklődnek. Napon­ta körülbelül tizenöt-húsz ma­gyar nyelvű könyvet adunk el. Mondhatom, hogy a magyar könyvvásárlók a legigénye­sebbek, sem a román, sem a német kuncsaft nem válogatja úgy meg a könyvet, mint a magyar. Csak a jó minőségű könyveket vásárolják, legin­kább a magyarországi kiadá­­súakat, a Kriterion által kia­dottak nem igen kelnek el. Könyvbarátok, -gyújtók szá­mára ínyencségnek számíthat a tízkötetes Tolnai Világ­­történelmünk­­ 5 200 000 lejért, már elég régóta áll a polcon, bizonyára a vevők so­kallják az árat, de az eladó nem hajlandó ennél kisebb árért megválni tőle. Van egy, az 1900-as évek elején kiadott színes képekkel illusztrált Bibliánk (1 300 000 lejért), a néhány éve megjelent Révai lexikon sorozatból kötetek (darabja 260 000 lejért), Új Magyar Lexikon is van, persze szép útleírások is megtalál­hatók még polcainkon a har­mincas évekből, szakkönyvek, ponyvaregények, folyóiratok... TÓÁSÓ ÁRON ZOLTÁN „Rólunk nagyon keveset tudnak” Nagy Zoltán, a gyergyószentmiklósi Ifitéka helyettes vezetője a közelmúltban tért haza Spanyolországból, ahova az Eurod'--------------—1 “—1—'-~-L Catalonia egy hirdette mer jutott Kati­re mely fakorláton Tanács, nek célja, hogy fiatalok szakmai orlaton vegyenek részt külföldön, kérdeztük Nagy Zoltánt, milyen szakmai tapasztalatokat szerzett a kint töltött időszakban? - Négy hónapig voltam Barcelonában, az első nőnapban intenzív nyelvkurzuson vettem részt, majd három hónapot dolgoztam. Eredetileg mint Ifitékában dolgozó hasonló, szociális munkakörben szerettem volna elhelyezkedni, de a gazdasági szférába kerültem, a Mail Baxes spania nemzetközi céghez, melynek 4500 kirendeltsége van szerte a világon és 70 Spanyolországban. A cég postai és irodai szolgáltatásokkal, irodai felszerelések forgalmazásával foglalkozik. Én a spanyol­­országi központ operációs részlegén d­ol­goztam, ahonnan valamennyi spanyol­­rendeltséget irányítanak. Adatfeldolgo­zással, adatbázis-kiépítéssel foglalkoztunk, képzéseket, konferenciákat szerveztünk, bemutatóanyagokat készítettünk. Én lényegében segítettem nekik, mert a spanyol nyelvtudásom nem volt elég ahhoz, hogy telefonon kapcsolatot tudjak tartani. A szervezés terén szereztem ta­pasztalatokat, a számítógépen is tanultam bizonyos dolgokat, és átláthattam, hogyan működik egy ilyen hatalmas cég. És jobban megtanultam bánni az emberekkel. - Mennyire sikerült egy hónap alatt úgy elsajátítani a nyelvet, hogy szabadon beszélgess, barátokat szerezz? - Amikor kimentünk, szinte senki sem ég közös programja k­ég a Hargita Megyei alja, hogy fiatalok , beszélt spanyolul. 11 fős csoportunkban voltak franciák, belgák, németek, olaszok, Romániából még Marosvásárhelyről volt egy lány. Napi hat órát tartott az intenzív nyelvkurzus, délután volt szabad időnk sétálni, kirándulni. Az elején csak azt mondtuk spanyolul, amit tudtunk, egy hónap múlva már kezdtük azt is mondani, amit mondani akartunk. Egy olyan épület­ben voltunk elszállásolva, ahol csak kül­földi egyetemisták voltak a világ minden részéről, Kazahsztántól Mexikóig volt minden nemzetiségű. Érdekes, hogy bár mindenki más nyelvet beszélt, erőltetve spanyolul kommunikáltunk egymással, s ugyanakkor mindenki ismerkedett a másik nyelvével is, néhány szót magyarul is megtanultak. A nyelvi, korlátok ellenére barátságok szövődtek. Én francia barátok­ra találtam, akik a téli ünnepekre hazau­taztak Franciaországba, és meghívtak magukhoz. Náluk töltöttem a karácsonyt és a szilvesztert. - Mennyire sikerült betekintést nyerni a spanyolországi életvitelbe? - Egy mediterrán országban egészen más a hangulat, meleg van, pálmafák, az emberek sokkal nyugodtabbak, nem ismerik a stresszt. Nagyon kedve­s, nyitott emberek, ha az úton megállítasz egy járókelőt, hogy valamit kérdezz tőle, új, elkezd neked­ magyarázni, hogy alig tudsz a klkkp­epp megszabadulni. Az emberekne van résen ,s idejük, a munkaprogramjuk is laza: reggel 9-től kettőig dolgoznak, 2 és 4 között 18.Mi egy interkulturális épületben laktunk, betekintést nyerhettünk egymás­ kultúrájába, de jobb­ szerettem volna egy spanyol családnál lakni, mert úgy jobban ebédszünet, majd négytől dolgoznak 6-7­.............................alt .................... ■érhette ,eretten spanyol családnál lakni, mert úgy tól megismerhettem volna az életüket. De így is sok dolgot megismertem, a program­­vezetőnk sok helyre elvitt, hogy fogalmat alkossunk arról, milyen az ország. Minden egész más, mint itt, még az ablakzárak is fordítva nyílnak. Ami számomra furcsa, idegen volt, az a spanyol konyha, az ottani ízek. A kis tengeri állatkákat nem tudtam megenni. Rólunk nagyon keveset tudnak. El kellett nekik magyaráznom, miért nem mindegy az, hogy valaki magyar vagy román. Csodálkoztak, hogy milyen nagy­számú kisebbség él Romániában, és ők nem tudnak róla semmit. Sajnos, a Ro­mániáról kialakult képük nem a legjobb. Barcelonában naponta lehet találkozni román kéregetőkkel, koldusokkal, akik romániai menekülteknek adják ki ma­gukat. Valószínűleg a munka elől mene­­ültek el. Egy francia lány óvatosan meg is kérdezte, hogy voltaképpen milyenek a románok, mert nekik az a benyomásuk, hogy Romániában mindenki olyan, mint a kéregetők. Föl kellett világosítanom, hogy ez nincs így. - Bikaviadalt láttál-e? - Nem, mert holtszezonban voltam kint, a bikaviadalok október 1-jétől május 1-jéig szünetelnek, de valószínűleg meg sem engedhettem volna magamnak, mert nagyon drága. - Hogyan oldották meg az út finanszí­rozását. - Az utazási és vízumköltségeket nekem kellett állnom, kint kaptunk lakást hár­­man-négyen együtt, amelyért nem kellett fizetni, és kaptunk ösztöndíjat, amelyből meg kellett oldanunk az étkezést. Gyakran főztünk, én magyar ételeket, a francia fiúk, akikkel együtt laktam, franciákat, és kö­zösen is találtunk ételeket, hétvégén pedig az épületen belül egy-egy lakásban hú­­szan-harmincan összegyűltünk és ettük egymás kajáját. - Mi volt száz tanulsága? - Örvendek, hogy megtapasztalhattam: az ottani fiatalok is ugyanolyanok, mint mi, ugyanúgy gondolkodnak, ugyanazok a képességeik, csak a lehetőségeik mások. Amit nagyon fájlalok, az az, hogy nem mehet ki mindenki látni az ottani világot. Mert amíg nem látjuk, hajlamosak vagyunk idealizálni a nyugati világot. számodra az új legfontosabb Lejegyezte GÁL ÉVA EMESE r­ ánypárt megyei vezetőivel a következő napokban sorra kerülő egyez­tetéseken további vezetői posz­tokat igénylünk, hisz az RMDSZ súlyához és a magyar lakosság arányszámához viszonyítva nagyon kevés emberünk van a különböző közintézmények élén­ - hangsúlyozza az elnök. Adja a fennvaló, hogy csak­ugyan így legyen, s ne hozza vissza a tulipános, könyvet! - bólint rá Székely mérnök. Ha netán őt is megkérdik, kit ja­vasolna a megüresedett székbe, mindenekelőtt Fodor István mérnököt, az RMGE alelnökét és dr. Kurtinecz Pál sárközi ku­tatómérnököt nevezné meg. Mindkettő elismert jó szak­ember, tekintélynek örvende­nek környezetükben. Bármelyik jó hatással lenne arra az immár végén tudomásul vettem, hogy még sincs rám szükség, s a hónap utolsó napján, annak rendje és módja szerint leadtam az iroda kulcsát. Az igazga­tóság akart valami köszönő diplomát adni, de én nem vet­tem át, mert ha egyáltalán ér­demiek valamilyen köszönetet, akár csupán az utóbbi évekbeli tevékenységemért, azt más­honnan kell kapnom. - Úgy érzi tehát, hogy mégsem élvezi az RMDSZ támogatását? - Úgy érzem, hogy az RMDSZ lemondott egy igazgatói poszt­ról. Bár ne lenne igazam, de ha igazam lesz, ezt a szép tulipá­nos könyvet (mutatja is!) szé­pen behozom a székházba és visszaadom, mert az már nem az én személyes kudarcom lesz, hanem a szervezeté. Mert lemondunk olyasmiről, ami nagyon fontos nekünk. Már­pedig a mezőgazdaság nagyon fontos az itteni magyarság számára. S ha nincs az igazga­tóságon legalább egy vezetőnk, akkor nincs igazán rálátásunk a dolgok menetére, pénzeket, támogatásokat visznek, adnak úgy, hogy nem is tudunk róla. Esetleg bosszankodunk, hogy a mieinknek megint nem jutott. Az RMDSZ székházában be­mindössze 13 magyar szak­gazdaság nagyon emberre, aki még az igazgató­­téri magyarság­ság keretein belül, s az ahhoz tartozó intézményekben dol­gozik, beleszámítva a falugaz­dászokat is. A megye 84 közal­kalmazottnak számító agrár­­szakembere és tisztviselője közül immár csak ez a 13 ma­gyar. Ennyi maradt az után, hogy másfél éve 4 magyar szak­embert és 1 románt leépítettek, szélgetünk, épp beugrik Ilyés Székely Ernő úgy érzi, nem Gyula megyei elnök. Mondom kapott kellő háttértámogatást neki, mit jegyeztem le ebben a munkatársai megtartásához, minutában Székely mérnöktől. - Szó se róla, hogy lemond­tunk volna arról a posztról. Egyetlen mieink által elfoglalt igazgatói posztról nem mon- Székely Ernő leadta az igazgatói iroda kulcsát dunk­le. Sőt, a kor m­­ár tudtuk, hogy túl van a 60 éven, mégis sokunkat megle­pett az ismert kertészmérnök, Székely Ernő, a Szatmár me­gyei mezőgazdasági igazga­tóság vezérigazgató-helyettesé­­nek nyugdíjaztatása. Először is kevés ott a jó szakember, ná­lánál jobb biztos nincs senki. Ráadásul annyi év után, az RMDSZ jóvoltából bennünket is képviselt ott valaki. Ami több, mint jogos, ha tudjuk, hogy a megye legeredménye­sebb mezőgazdasági övezetei­nek lakossága jobbára magyar és sváb. Az igaz, hogy a tör­vény szerint az a közalkal­mazott, aki eléri a 62 évet, csak rendkívüli engedéllyel marad­hat tovább posztján, de vannak a megyében olyan igazgatók (például a statisztikai hiva­talnál), akik a 65-nél járnak. - Mérnök úr, miért kérte nyug­díjaztatását, ha egyszer élvezte nem csak a szakma, de az RMDSZ bizalmát is? - Én nem kértem, egyszerűen közölték velem, hogy nyugdíj­ba kell mennem! Január 24-én a vezérigazgató úr felolvasott egy minisztériumi faxüzenetet, melyben az állt, hogy aki elérte a 62 évet, az válassza a meg­érdemelt pihenést. Úgy láttam, nincs mit ellenkeznem, 45 esz­tendei szolgálat áll mögöttem. Nem is szaladtam sehová, mert még ősszel megtárgyaltam az RMDSZ képviselőjével, hogy nem én, hanem ők kérik a ha­lasztást, ha szükségét érzik. Én dolgoztam tovább, aztán január különösen fájlalja, hogy min­den közbejárásra sem tudta kineveztetni hadadi falugaz­dának Deák Árpád helybeli agrármérnököt, a vidék egyik legjobb szakemberét, jóllehet több mint elegendő érv szólt mellette. A hatalom emberei egy olyan mérnököt erőltettek a településre, akinek semmi köze e vidékhez. Deák Árpád pedig családostul kiköltözött Né­metországba. A kérdésre, hogy milyennek látja a hazai mezőgazdaságot, nem sok jót tud mondani. Túl sok az utasítás fentről, a rög­tönzés. Az olyan ötleteket, mint a legutóbbi is, mely szerint a meg nem művelt földet másnak adják használatba, semmibe véve a tulajdonos akaratát, egyenesen aranykorszaki, dik­tatórikus intézkedésnek tartja, aminek semmi köze a piac­­gazdasághoz. Csak­is és csak­is a megfelelő ösztönzők és a stabil jogszabályok vihetik előre a mezőgazdaságot. De lám, támogatás hiányában az utóbbi 12 évben egy hektárnyi árugyümölcs telepítés sem történt felénk, ami máris érző­dik a piacon. Immár az alma nagyobb része is külföldről való, holott Szatmár megye ebből is nagy exportőr volt. - Gondolom, csak az igazgató, a kertész nem ment nyugdíjba. - Csak most lesz több időm, hogy jobban kiéljem szenve­délyemet. Van egy szép kis lan­kám a Szamos partján, már megkezdtem a fák metszését. A kajszi és a francia barack rügyeit jelentős fagykár érte, de a hiányt pótolja majd a többi gyümölcs. Miként engemet is pótolnak. SIKE LAJOS A régi (regionális) fejlesztés kérdéseinek megvitatása do­minálta Leonard Cazan minisz­ter péntek délutáni háromszéki látogatását. Az általa vezetett tárcáról tudni kell, hogy bár elnevezésében az előrejelző (prognozáló) és fejlesztési mi­nisztérium elnevezést viseli, meghatározóan az övezetfej­­lesztés országos koordinációs szerepét látja el, nyilván más tárcákkal együttműködve. E feladatkörből adódóan is ter­mészetes, hogy a megyében tett látogatás nagy részét egy hát­rányos övezetnek nyilvánított zónában tett vizitelés kötötte le. A lignitkitermelés visszafogása okozta erdővidéki gondok (saj­nos az utóbbi időben már nem csak a Bikán innen, hanem a Hatodon túl is érvényesülő je­lenségről van szó) közismertek. Nem kis megvalósítás tehát, hogy a miniszter megelégedés­sel számolt be baráti szem­lézéséről a Sepsiszentgyörgyön péntek este tartott sajtóérte­kezletén. Amióta ugyanis Ba­rátot hátrányos adottságú öve­zetté nyilvánították - s az itt befektetők számára kedvez­ményes vállalkozásindítást aján­lottak fel­­, 35 új „cég” létesült. A vállalkozás teremtette 646 új munkahely ugyan még nem szívhatta fel a szénbányászat visszafejlesztése nyomán fel­szabadult munkaerő egészét, ám elejét vette a szociális feszült­ségek kibontakozásának. Most „második lépcsőként” egy ipari park létesítésének esélyei kör­vonalazódnak, amely a bánya­­vállalat technikai platformján jönne létre, s amely 25 hektáros közművesített területével befek­tetési vonzóterület lehet, külö­nös tekintettel arra, hogy a zóna szomszédos, pillanatnyilag magán­területként szereplő táblák megvásárlásával bővíthető. Há­romszék másik ipari parkja a megyeszékhely közelében fekvő­­Gidófalva övezetében körvo­nalazódik, ahol a már rendelke­zésre álló 17 hektár terület akár hatvanra is bővíthető, s amely a megyei önkormányzat tulajdona lehet. Előlegezzük meg a bizal­mat, hogy az is lesz... A megszokottnál ezúttal né­mileg kisebb számban jelenlevő újságírók kérdései nem „ug­rasztották ki a nyulat a bo­korból”. Közismert ugyanis, hogy a megyei önkormányzat kiemel­kedő erőfeszítést tett a regio­nális fejlesztés konkretizálá­sáért, megyeközi összefogás nyél­beütésével is segítve, e törekvést. Nos, a román nyelvű média­tu­dósítók kérdései egyértelműen a kisrégió-fejlesztési törekvések miniszteri­ megbélyegzését vár­ták, ám a törekvés nem érte el a célt. A tárcavezető a nagyrégió lehetőségeit emelte ki, hang­súlyozva, hogy a Háromszéket is magába foglaló belsőerdélyi régió törekvései között első helyen szerepel a Brassó-Ba­­rót-Székelyudvarhely közötti út modernizálásának Phare alapok­ból való finanszírozása, amely az infrastruktúra fejlesztése révén a baráti övezet beruházási célkitűzéseit is segítené. Kie­melte viszont, hogy verseny­­helyzetben kell helytállni, az útszakasz modernizálása ugyan a belső erdélyi régió „üdvös­kéje”, ám az országból benyúj­tott hasonló nyolc pályázat kö­zül Brüsszel csak öt indítvány finanszírozását vállalja fel. A le­hetséges pénzalapok elnyeré­séért tehát meg kell küzdeni. Változatlan kihívást jelent Bodzaforduló, illetve, lapunk közbeszólása nyomán, Komman­dó hátrányos övezetté való nyil­vánítása, amelyekre, bár szám­talan felterjesztés történt, vala­hol elakadtak a bürokrácia útvesz­tőiben, pedig a regionális fej­lesztés konkretizálásának meg­határozó elemei. Mindezek tuda­tában mégis nyilvánítsuk rend­hagyónak az övezetfejlesztés koordinálásában meghatározó szerepet játszó miniszter há­romszéki látogatását. Nem csu­pán azért, mert lám, a vizit meg­határozó momentumai helyszíni észlelések alapján születtek meg, hanem azért is, mert is­mert: a m­egyei önkormányzat kitartó erőfeszítéseket tett, kí­vánt tenni a regionális fejlesztés annyira időszerű kérdéseinek érvényesítéséért. A látogatás nyomán reméljük a küzdelem sikeresebb lesz... FLÓRA GÁBOR Bár nem „ugrott ki a nyúl a bokorból” Elégedettel­ távozott a miniszter...

Next