Romániai Magyar Szó, 2003. november (15. évfolyam, 4648-4677. szám)

2003-11-15 / 4662-4663. szám

2003. NOVEMBER 15-16. /:­ Szerkeszti: SZONDA SZABOLCS Két damasztszalvéta avagy: Rekviem az 50 éves Igaz Szóért* Tavaszi nagytakarításkor kerültek elő. Jó ideje megfeledkeztem róluk, van 25 éve. Hiszen egyik 30, a másik 25 éves. Emberöltőnyi idő. Ezalatt mi minden történt velünk? Mást ne mond­jak, az Igaz Szó is már lassan 14 éve Látó­ként fungál. Ebből az 50 évből 34- et ott töltöttem az Igaz Szó / Látó szer­kesztőségében. Úgy jártam én is, mint az a kárpátaljai paraszt, aki soha nem hagyta el faluját, mégis legalább négy ország állampolgára volt. Megkezdtem az Igaz Szónál, befejeztem a Látónál, s munkahelyet nem változtattam. No de a huzamosabb időt mégiscsak az Igaz Szónál éltem meg. Jó volt, rossz volt, eltelt, s ezzel napirendre térhetnék fe­lette, de a szalvéták nem hagynak nyu­godni. Két damasztszalvéta. Az egyik az Igaz Szó 20. évfordulóján, az Aranyka­kas vendéglőben, a másik a 25.-en keletkezett az azóta már nem létező Marosban. Irodalmi estet követően vo­nultunk ünnepi vacsorára. Bohém ötlet­tel mindkét alkalommal, papír nem lé­vén, a damasztszalvétákra kértem au­togramot az ünneplő jelenlévőktől. Böngészem az elsőn lévő neveket: Balázs Imre, Ambrus Imre, Szász János, Nagy Pál, Kiss Jenő, Páskándi Géza, Domokos Géza, D. R. Popescu, Jánosházy György, Gál­falvi György, Ferenczy Csongor, Sütő István, Markó Béla, Székely János, Panek Zoltán, László Gerő, Márki Zoltán, Nina Cassian, Deák Tamás, Gálfalvi Zsolt, Eugen Uricaru, Aurel Rau, Farkas Ár­pád - akiknek nevét ki tudom olvasni vagy ismerem az aláírásukat. Székely János rá igazán nem jellemző jópofa­ HAJÓS JÓZSEF Ötlések A lét végső kérdése: a vég létének a kérdése. A poharat tölthetjük csordultig. Hát az időt? A tentanyalhatnék valódi ten­­táció. Buta ember nehezen játszik. A legbutábbnak a szójáték a legnehe­zebb, nem a metán és a bután meg­különböztetése. Mogból azt is odaírta: „Kedves Bará­tom! Fizess elő az Igaz Szóra.”. Ez volt 1973. július 7-én, éjjeli 1 órakor. Nézzük a másikat! Sajnos, itt jóval több a kiolvashatatlan név, de lássuk, legalábbis az alkotó embereket 1978- ból: Nemes László, Traian lánca, Puskás Sándor, Tompa Miklós, Nagy Pál, Gagyi László, Panek Zoltán. „Bö­­zödi György is itt vala / s hálistennek semmit sem halla” - írta Gyurka bácsi. Aztán ott „volt" Bajor Andor, Metz Katalin, Gálfalvi György, aki a bizton­ság kedvéért kétszer is aláírt, Farkas Árpád, Székely János, Létay Lajos, Hajdú Győző, Márki Zoltán. Deák Ta­más aláírása fölött véleménye is ott van: „Romlott kis lap, még csak huszon­öt éves - s már mi mindent nyomtak belé!”. Varró Ilona nekem dedikált: „Márta, ez a rongyod immáron nem megy kárba.” (Értsd: szalvétám. Meg­értettem az üzenetet, bizonyíték rá, drága Ilona, ez az írás!) Természetesen elég sokan vannak még, akik aláírták, kollégák, nyom­dászok, feleségek, egy-két pártfunkcio­nárius, pl. Nicolae Veres megyei első titkár, aki akkoriban került ismét a megyei pártbizottság élére, nagy meg­könnyebbülésünkre, Banc elvtárs rém­uralma után. Bizony, ilyen időket él­tünk meg és át, de a lapot becsülettel szerkesztettük, ha olykor a cenzúra miatt késve is, de kiadtuk pontosan. Impozáns két névsor. A romániai magyar irodalom kitűnő vagy legkivá­lóbb alkotóinak népes csoportja jött el akkor, mindkét alkalommal, azt a lapot ünnepelni, amelyben megjelentek írá­saik, s amely az egyetlen szépirodalmi Éles ész egy csomó gordiuszi csomót is elvág. Errare humánum est - mondotta egy észt, majd hozzáfűzte: Alfréd főnöke Fefréd. Ez egészen az ő könyve: nemcsak megszerezte, de a szerzője is. Fekete erdőből eredő folyó pre­desztinált arra, hogy fekete tengerbe torkolljon. Félművelt és egészen magabiz­tos. Ha jól tudom, Kosztolányi állapí­totta meg, hogy analfabétának szüle­tünk, s ezért nem iratkozunk be már csecsemőként a világegyetemre, folyóirat volt, ahol megmutathatták alkotói lényüket, hosszabb lélegzetű munkáikat. Páskándi sok-sok írása, Székely János drámáinak nagy része, Deák Tamás hosszabb elbeszélései, Az érsek imája című emlékezetes drámája, de Sütő András Anyám könnyes álmot ígért című írása a vajúdás pillanatától folytatásokban jött, és az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, A százai menyegző első ízben itt látott napvilágot. Az egyetemes magyar drámairodalom gyöngyszemei, Székely János Caligula helytartója, Protestán­sok, Mórok című drámáinak olvasása is lélegzetállító élmény volt, hát még együttműködni a szerzővel, megbe­szélni a felmerülő kérdéseket, megol­dani a cenzúra támasztotta követelmé­nyeket úgy, hogy a mondanivaló, a gondolat ne csorbuljon. Egyszer már megírtam, milyen szerencsésnek érzem magam, mert egy szerkesztőségben dolgozhattam Szé­kely Jánossal. De szerencsésnek érzem magam mindenkiért, akivel együtt dol­gozhattam, ha csak egy kézirat erejéig is. Eleinte korrektorként, később tör­delő- és olvasószerkesztőként bőven volt rá alkalmam, hogy megismerjem képességeiket, elvárásaikat, igényeiket. És énnekem mindig csak hasznom származott ebből, hiszen amit ma tu­ KUTI MÁRTA (Folytatása a b. oldalon) A történelemnek mondott történelem Beszélgetés FERENCZI GÉZA régésszel (folytatás mellékletünk múlt heti szá­mából, befejező rész)­­ Témái, illetve a kutatott korszak mind nagyon érzékeny pontok, s az újabb kor politikai beállítását ismerve, minden további nélkül elhiszem, hogy gyanús szemmel nézték.­­ Hallottam én már azt is, hogy ’73-ban e kutatásokért távolítottak el a múzeumtól; utána már bátyám se na­gyon kapott engedélyt. Én fölkerültem a Csíkszeredai múzeumhoz, a beteg­nyugdíj letöltése után, az egykori Or­szágos Műemlékvédelmi Hivatalhoz. Úgy állítottuk be bátyámmal a kutatá­sokat, hogy a bennünket érdeklő dol­gokat is lehessen egyúttal elvégezni: hivatalosan a római limes marad­ványait kutattuk. - Ez volt az egyik fedőmagyarázat. A frissen megtelepedett magyarság története érdekelte önöket kutatásaik­ban, a kontinuitás-elmélet kritikája. A kettő egyben-másban kapcsolódik egy­máshoz. - A rovásírásért is volt bajom elég. Amikor idekerültem, annyit tudtam, hogy a székelyderzsi rovásírásos tégla 1944-ben eltűnt, megsemmisült. Amikor a Székely Nemzeti Múzeumot menekítették, az anyagot, állítólag azon a szerelvényen volt ez is. Ennyit tudtam róla egészen a hetvenes évekig. ’76-’77-ben lehetett, kint vol­tam Oklándon, az akkori lelkésszel na­gyon jó kapcsolataim voltak. Beszél­gettünk, azt kérdi tőlem: mit szólnál hozzá, ha megvolna a székelyderzsi tégla? - Hát az nincs, mondtam, mert így és így történt, mire ő: hol volna a helye, ha megvolna? - Csakis az egyetlen helyen, ahol előkerült, vála­szoltam. Erre ő: gyere, üljünk be a ko­csiba. Levitt Olthévízre, az ottani uni­tárius lelkésznél megvolt a székely­derzsi tégla. Én akkor azonnal lemá­soltam, Gyurka pedig a püspökségen keresztül megkísérelte Derzsbe vissza­vitetni. A püspökség többször is fel­szólító levelet írt, az illető nem akarta, de a végén mégiscsak visszakerült. Ezt meg azért mondtam el, mert a Tudo­mányos Könyvtárban dolgoztam, be­jön egy pasas engedéllyel, hogy szeret­ne a rovásírás kérdésével foglalkozni, milyen munkát tud adni Hubbes Éva főkönyvtáros neki. Románul folyt a beszéd. Amikor az illető befejezte „kutatásait”, arról érdeklődött, hogy mit tudok a derzsi tégláról. Akkor még nem zajlott le ez a közjáték, ezért azt válaszoltam, tudomásom szerint kivit­ték és elveszett. Megkerült a derzsi tégla, s nem sokkal utána megjelenik ugyanaz a pasas, leteremt engem, hogy micsoda dolog, én őt félrevezet- Kérdezett: OLÁH ISTVÁN (Folytatása a b. oldalon) , 46. szám Kuti Márta születésnapi abroszai A. OLDAL

Next