Romániai Magyar Szó, 2003. november (15. évfolyam, 4648-4677. szám)
2003-11-15 / 4662-4663. szám
2003. NOVEMBER 15-16. /: Szerkeszti: SZONDA SZABOLCS Két damasztszalvéta avagy: Rekviem az 50 éves Igaz Szóért* Tavaszi nagytakarításkor kerültek elő. Jó ideje megfeledkeztem róluk, van 25 éve. Hiszen egyik 30, a másik 25 éves. Emberöltőnyi idő. Ezalatt mi minden történt velünk? Mást ne mondjak, az Igaz Szó is már lassan 14 éve Látóként fungál. Ebből az 50 évből 34- et ott töltöttem az Igaz Szó / Látó szerkesztőségében. Úgy jártam én is, mint az a kárpátaljai paraszt, aki soha nem hagyta el faluját, mégis legalább négy ország állampolgára volt. Megkezdtem az Igaz Szónál, befejeztem a Látónál, s munkahelyet nem változtattam. No de a huzamosabb időt mégiscsak az Igaz Szónál éltem meg. Jó volt, rossz volt, eltelt, s ezzel napirendre térhetnék felette, de a szalvéták nem hagynak nyugodni. Két damasztszalvéta. Az egyik az Igaz Szó 20. évfordulóján, az Aranykakas vendéglőben, a másik a 25.-en keletkezett az azóta már nem létező Marosban. Irodalmi estet követően vonultunk ünnepi vacsorára. Bohém ötlettel mindkét alkalommal, papír nem lévén, a damasztszalvétákra kértem autogramot az ünneplő jelenlévőktől. Böngészem az elsőn lévő neveket: Balázs Imre, Ambrus Imre, Szász János, Nagy Pál, Kiss Jenő, Páskándi Géza, Domokos Géza, D. R. Popescu, Jánosházy György, Gálfalvi György, Ferenczy Csongor, Sütő István, Markó Béla, Székely János, Panek Zoltán, László Gerő, Márki Zoltán, Nina Cassian, Deák Tamás, Gálfalvi Zsolt, Eugen Uricaru, Aurel Rau, Farkas Árpád - akiknek nevét ki tudom olvasni vagy ismerem az aláírásukat. Székely János rá igazán nem jellemző jópofa HAJÓS JÓZSEF Ötlések A lét végső kérdése: a vég létének a kérdése. A poharat tölthetjük csordultig. Hát az időt? A tentanyalhatnék valódi tentáció. Buta ember nehezen játszik. A legbutábbnak a szójáték a legnehezebb, nem a metán és a bután megkülönböztetése. Mogból azt is odaírta: „Kedves Barátom! Fizess elő az Igaz Szóra.”. Ez volt 1973. július 7-én, éjjeli 1 órakor. Nézzük a másikat! Sajnos, itt jóval több a kiolvashatatlan név, de lássuk, legalábbis az alkotó embereket 1978- ból: Nemes László, Traian lánca, Puskás Sándor, Tompa Miklós, Nagy Pál, Gagyi László, Panek Zoltán. „Bözödi György is itt vala / s hálistennek semmit sem halla” - írta Gyurka bácsi. Aztán ott „volt" Bajor Andor, Metz Katalin, Gálfalvi György, aki a biztonság kedvéért kétszer is aláírt, Farkas Árpád, Székely János, Létay Lajos, Hajdú Győző, Márki Zoltán. Deák Tamás aláírása fölött véleménye is ott van: „Romlott kis lap, még csak huszonöt éves - s már mi mindent nyomtak belé!”. Varró Ilona nekem dedikált: „Márta, ez a rongyod immáron nem megy kárba.” (Értsd: szalvétám. Megértettem az üzenetet, bizonyíték rá, drága Ilona, ez az írás!) Természetesen elég sokan vannak még, akik aláírták, kollégák, nyomdászok, feleségek, egy-két pártfunkcionárius, pl. Nicolae Veres megyei első titkár, aki akkoriban került ismét a megyei pártbizottság élére, nagy megkönnyebbülésünkre, Banc elvtárs rémuralma után. Bizony, ilyen időket éltünk meg és át, de a lapot becsülettel szerkesztettük, ha olykor a cenzúra miatt késve is, de kiadtuk pontosan. Impozáns két névsor. A romániai magyar irodalom kitűnő vagy legkiválóbb alkotóinak népes csoportja jött el akkor, mindkét alkalommal, azt a lapot ünnepelni, amelyben megjelentek írásaik, s amely az egyetlen szépirodalmi Éles ész egy csomó gordiuszi csomót is elvág. Errare humánum est - mondotta egy észt, majd hozzáfűzte: Alfréd főnöke Fefréd. Ez egészen az ő könyve: nemcsak megszerezte, de a szerzője is. Fekete erdőből eredő folyó predesztinált arra, hogy fekete tengerbe torkolljon. Félművelt és egészen magabiztos. Ha jól tudom, Kosztolányi állapította meg, hogy analfabétának születünk, s ezért nem iratkozunk be már csecsemőként a világegyetemre, folyóirat volt, ahol megmutathatták alkotói lényüket, hosszabb lélegzetű munkáikat. Páskándi sok-sok írása, Székely János drámáinak nagy része, Deák Tamás hosszabb elbeszélései, Az érsek imája című emlékezetes drámája, de Sütő András Anyám könnyes álmot ígért című írása a vajúdás pillanatától folytatásokban jött, és az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, A százai menyegző első ízben itt látott napvilágot. Az egyetemes magyar drámairodalom gyöngyszemei, Székely János Caligula helytartója, Protestánsok, Mórok című drámáinak olvasása is lélegzetállító élmény volt, hát még együttműködni a szerzővel, megbeszélni a felmerülő kérdéseket, megoldani a cenzúra támasztotta követelményeket úgy, hogy a mondanivaló, a gondolat ne csorbuljon. Egyszer már megírtam, milyen szerencsésnek érzem magam, mert egy szerkesztőségben dolgozhattam Székely Jánossal. De szerencsésnek érzem magam mindenkiért, akivel együtt dolgozhattam, ha csak egy kézirat erejéig is. Eleinte korrektorként, később tördelő- és olvasószerkesztőként bőven volt rá alkalmam, hogy megismerjem képességeiket, elvárásaikat, igényeiket. És énnekem mindig csak hasznom származott ebből, hiszen amit ma tu KUTI MÁRTA (Folytatása a b. oldalon) A történelemnek mondott történelem Beszélgetés FERENCZI GÉZA régésszel (folytatás mellékletünk múlt heti számából, befejező rész) Témái, illetve a kutatott korszak mind nagyon érzékeny pontok, s az újabb kor politikai beállítását ismerve, minden további nélkül elhiszem, hogy gyanús szemmel nézték. Hallottam én már azt is, hogy ’73-ban e kutatásokért távolítottak el a múzeumtól; utána már bátyám se nagyon kapott engedélyt. Én fölkerültem a Csíkszeredai múzeumhoz, a betegnyugdíj letöltése után, az egykori Országos Műemlékvédelmi Hivatalhoz. Úgy állítottuk be bátyámmal a kutatásokat, hogy a bennünket érdeklő dolgokat is lehessen egyúttal elvégezni: hivatalosan a római limes maradványait kutattuk. - Ez volt az egyik fedőmagyarázat. A frissen megtelepedett magyarság története érdekelte önöket kutatásaikban, a kontinuitás-elmélet kritikája. A kettő egyben-másban kapcsolódik egymáshoz. - A rovásírásért is volt bajom elég. Amikor idekerültem, annyit tudtam, hogy a székelyderzsi rovásírásos tégla 1944-ben eltűnt, megsemmisült. Amikor a Székely Nemzeti Múzeumot menekítették, az anyagot, állítólag azon a szerelvényen volt ez is. Ennyit tudtam róla egészen a hetvenes évekig. ’76-’77-ben lehetett, kint voltam Oklándon, az akkori lelkésszel nagyon jó kapcsolataim voltak. Beszélgettünk, azt kérdi tőlem: mit szólnál hozzá, ha megvolna a székelyderzsi tégla? - Hát az nincs, mondtam, mert így és így történt, mire ő: hol volna a helye, ha megvolna? - Csakis az egyetlen helyen, ahol előkerült, válaszoltam. Erre ő: gyere, üljünk be a kocsiba. Levitt Olthévízre, az ottani unitárius lelkésznél megvolt a székelyderzsi tégla. Én akkor azonnal lemásoltam, Gyurka pedig a püspökségen keresztül megkísérelte Derzsbe visszavitetni. A püspökség többször is felszólító levelet írt, az illető nem akarta, de a végén mégiscsak visszakerült. Ezt meg azért mondtam el, mert a Tudományos Könyvtárban dolgoztam, bejön egy pasas engedéllyel, hogy szeretne a rovásírás kérdésével foglalkozni, milyen munkát tud adni Hubbes Éva főkönyvtáros neki. Románul folyt a beszéd. Amikor az illető befejezte „kutatásait”, arról érdeklődött, hogy mit tudok a derzsi tégláról. Akkor még nem zajlott le ez a közjáték, ezért azt válaszoltam, tudomásom szerint kivitték és elveszett. Megkerült a derzsi tégla, s nem sokkal utána megjelenik ugyanaz a pasas, leteremt engem, hogy micsoda dolog, én őt félrevezet- Kérdezett: OLÁH ISTVÁN (Folytatása a b. oldalon) , 46. szám Kuti Márta születésnapi abroszai A. OLDAL