A Sajtó, Sajtóügyi tudományos folyóirat, 1940 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1940 / 1. szám - Szüllő Géza: Diplomácia és újságírás
2 Szüllő Géza : Diplomácia és újságírás A Magyarországon működő nemzetközi újságírók 1940. január 1-ike lakomáján Szüllő Géza mondotta az ünnepi beszédet a diplomácia és újságírás párhuzamáról, beszédében — többek között — a következőket mondotta: Nekem az a feladatom itt, hogy a diplomáciáról és az újságírásról tartsak egy kis előadást s ennek az előadásnak a keretén belül éltessem azokat, akik a diplomata feladatát újságírói minőségben gyakorolják s gondolkozom, hogy ezt a rendkívül szép témát, amely olyan szép, mint a napsugár, de amelyet ezért éppen olyan nehéz megfogni, hogyan tárjam itt Önök elé úgy, hogy abban mindenki ráismerjen a barátjára, mert hiszen csak az a jó szatíra, amelyben mindenki a másikat ismeri meg. A régi időben az udvarok határozták el a népek sorsát, a mai korban a népek határozzák meg az udvarok sorsát. Hogy ez az eredmény, amely eredmény is, meg nem is eredmény, kinek köszönhető, a diplomatáknak-e, vagy az újságírásnak, azt meghatározni nem tudom. De hogy ahhoz az eredményhez, amelyet tektonikus földrengésnek szokás mondani, hozzájárult a diplomácia és az újságírás is, azt — magunk között bevallhatjuk — tagadni nem lehet. Amikor úgy egyedül vagyok s nyugalombavonultan nézem a világot, sok históriai tünet jut az eszembe újból, hiszen én láttam országokat születni és meghalni, láttam generációkat születni és meghalni s ezeknél a históriai tüneteknél eszembe jut, hogy milyen nagy és milyen bölcs volt a régi Róma, ahol bár még nem voltak egyetemek, azért a bölcseség mégis megvolt. Rómában, a nagy római impériumban, mindenki lehetett orvos, aki negyvenéves korán túl volt és művelt volt. Mert a negyvenéves koron túl lévő ember már látott egy generációt születni, látott egy generációt meghalni és maga is átélt egy generációt. Hiszen a Szentírás is tanítja, — et quadraginta annos ... — negyven év az annyi mint az emberi élet. És ezek alatt a históriai tünetek alatt folyton azon meditálok, hogy váljon az egyének alkotják-e a korokat, vagy a korok formálják-e az egyéneket és nem igaz-e a világ egyik nagy és meg nem értett államfilozófusának, Anatole Francénak, az a destruktív megállapítása, hogy mi, ezen a földönjárók, véletlentől függő molekulák vagyunk egy kézben, amely hogy gondviselés-e, vagy nem, azt ő megmondani nem tudja. A mai korban nem tudom, hogy szabad-e kötetlenül beszélni, szabad-e egyszerű mondatokban szólni, mert én úgy látom, hogy a mai korban írt könyvek vagy olyan okosak, hogy