Magyar Sakkélet, 1960 (10. évfolyam 1-12. szám)
1960. január / 1. szám
2 Hlagyor033MB A XV. MAGYAR SAKKBAJNOKSÁG DÖNTŐJE »A Magyar Sakik Szövetség XV. Bajnoksága« — hirdeti a Műszaki Egyetem dísztermében kihúzott transzparens, ez a cím ékeskedik a versenybulletin fedőburkolatának címlapján. A most lezajlott bajnoki döntőnek tehát nagyobb jelentőséget ad a jubiláns alkalom, versenyünk a jubiláns esztendő küszöbére esett, annak az esztendőnek sakkeseményeit vezeti be, amelyben a magyar nép felszabadulásának 15 éves évfordulóját ünnepli. A magyar sakkéletnek, mint szellemi kultúránk egyáltalán nem jelentéktelen, integráns részének méltóan kell bekapcsolódnia ez ünnepségek sorozatába. Erőnket, képességeinket próbára tevő események várakoznak ránk az 1960-as jubiláns esztendőben, az Európa-bajnokságot, a világbajnokjelölteketkiemelő zónaversenyeket , amelyeknek egyikét hazánkban rendezzük meg , és a Lipcsében sorra kerülő sakkolimpiát emeljük ki közülük. Éppen ezért a jubiláns alkalom kötelességünkké teszi, hogy a most lezajlott bajnoki döntőt ne önmagában, elszigetelten vizsgáljuk, hanem állítsuk be a 15 éves fejlődés folyamatába. Vizsgáljuk meg tárgyilagosan, hogy megnyugtató eredménnyel zárult-e a bajnoki döntő, megelégedhetünk-e eddig végzett munkánkkal, van-e valami orvosolni való, és ha igen, mi a teendő?’Felszabadulásunk éve szélesre tárta a fejlődés kapuit a sport minden ága előtt, és ezzel lehetővé vált az országos sakkbajnoki versenyek évről évre való rendszeres megtartása is. Világos volt, hogy a régi szervezeti forma nem alkalmas a szocialista tömegsport felépítésére. Az úgynevezett nemzeti versenyek megtartása intézmények és magánosok jótékonykodásától függött, s ez a mecénáskodás gyakran beavatkozott a részvevők listájának összeállításába, az olimpiai csapatok kijelölésébe. A szimpátiák és érdekek összejátszása természetesen nem vált a magyar sakkozás javára, bár kétségtelen — hála kimagasló tehetségeinknek —, így is nagy eredmények születtek. Nem egy kudarcunk gyökerét viszont éppen az ötletszerűség és protekcionizmus eme rendszerében kellett keresnünk. A bajnoki versenyek »nemzeti« jellegét különben is elmosta az a tény, hogy több versenyen külföldiek is szerepeltek, s külföldi is nyert »magyar« bajnokságot. A felszabadulás után ezektől a csak évényektől lépésről lépésre szabadult meg bajnoki versenyeink rendszere. A tényleges megvélt előjogok alapján összetoborzott versenyek helyébe a bajnokságnak egyre szélesebb rétegeket megmozgató szervezése lépett. Teljessé érlelődött ez a folyamat az OTSB megalakulásával, ami együttjárt sakkéletünk egységes, tervszerű irányításával. Zavart csupán az 1956. évi ellenforradalmi események okoztak, de a megrázkódtatásból sakkéletünk is hamarosan felocsúdott, s a XII. bajnokságot 1957 tavaszán, a XIII-at 1958 januárjában és februárjában, a XIV-et pedig ugyanezen év novemberében és decemberében meg tudtuk rendezni, tehát egyetlen országos bajnokság sem esett ki a sorozatból. Az országos bajnokságok döntőin általában 16—20 versenyző vett részt. Legnépesebb volt az 1951. évi VII. bajnokság, ezen 22 volt a versenyzők száma, míg — érthető okokból — legkisebb létszámú mezőnye volt az 1957 tavaszán lebonyolított XII. bajnokságnak: 14 részvevő. A 15 bajnoki versenyen 69-en játszottak, közülük négyen — dr. Asztalos Lajos, Egri Lajos, dr. Gecsed István és Szigeti Miklós — meghaltak, heten visszavonultak az aktív sakkozástól — bár ezt biztosra venni sohasem lehet. A többiek között vannak igazi »veteránok«, akik kezdettől fogva, egykét éva megszakítással, megjelennek az arénában. Belőlük alakult ki a bajnoki versenyzők »törzsgárdája«. Vannak azután »homo novus«-ok, akik a középdöntőn elért sikerük alapján jutottak be a törzstagok közé, a döntőben, egyikük imásaikuk mesteri képesítést is szerzett, a legtöbbjük azonban egyszeri szereplés után a középdöntőn már nem tudott újból jogosítványt szerezni. Ez mindenesetre mesterjelöltjeink, csillagos és csillagtalan elsőosztályú játékosaink átlagának jelentős játékereje mellett tanúskodik, másrészt azt is mutatja, hogy a homo novusok versenyrutinja és talán játékereje sem éri el a törzsgárda tagjaiét. Szerencsére akadt köztük egy kiugró kivétel: Portisch Lajos. Vele a továbbiakban bőven foglalkozunk. A veteránok között Barcza Gedeon nemzetközi nagymester jár az élen, 13-szor vett részt az országos bajnokságban, s csupán az I. és IV. bajnokságon nem indult. E 13 versenyen 222 játszmát játszott, ezekből 163 egységet szerzett, ami 73,5 százalékos teljesítmény, öt ízben szerezte meg a bajnoki címet,két alkalommal holtversenyben végzett az I—III. helyen (XIV. és XV. bajnokság), két ízben második volt, 3 alkalommal a III—IV. helyre került, s csupán az első alkalommal, a II. bajnokságon — hosszú versenyszünet után — »csúszott le« 18 részvevő közül a másnakkitüntetést jelentő IV. helyre. Szabó László nemzetközi nagymester 9 bajnoki versenyen játszott, és négyszer nyert bajnokságot. Két ízben holtversenyben az I—III. helyre került, kétszer volt második, egyszer pedig — a III. bajnokságon — kénytelen volt a IV.—V. hellyel beérni. 159 játszmából 120,5 pontot szerzett, s 75,8 százalékos eredménye a legkiemelkedőbb. A törzsgárda többi tagja: Flórián Tibor, Kluger Gyula és Tipary Lajos 11—11, Sándor Béla, Szilágyi György és dr. Szily József 10—10, Róbert Ferenc és dr. Pogáts József 9—9 alkalommal játszott. Az ő szereplésük is végigvonul a bajnoki versenyek sorozatán. Honfi Károly a VI. bajnokságon mint gyermekember jelentkezett, de balsikerrel végzett, a VII—X. döntőre be se került, a XI. döntőtől viszont állandó részvevője a versenyeknek. Legkiemelkedőbb eredménye a XIII. bajnokságon Portisch mögött, Barcza és Forintos előtt elért II. helye. A fiatalok között a törzsgárda tagjai közé sorozhatók még 5—5 szerepléssel Biek István, Déry Péter, Lengyel Levente és Portisch Lajos, 4 szerepléssel pedig Forintos Győző. Atörzsi gárda idősebb tagjaira jellemző, hogykimagasló eredményük ritka és kivételes. Flórián Tibor az I. bajnokságom (Barcza és Szabó távollétében) megszerezte a bajnoki címet. Legjobb eredménye ezután a XIV. bajnokságon elért IV—V. helye volt. Kluger Gyula csupán a IX. bajnokságon ért el respektábilis eredményt, 16 részvevő között 9,5 ponttal a II. helyrekerült. Ez a verseny különben nagy meglepetéssel szolgált: Sándor Béla 10 ponttal bajnokságot nyert, míg többi versenyén a X—XVI. helyek valamelyikével volt kénytelen beérni. Kiemelkedik még Róbert Ferenc második helye az V. bajnokságon, dr. Szily Józsefnek második-harmadik helye a III. bajnokságon. Tipary Lajosnak második-harmadik helye a IV., harmadik helye a VIII., harmadik-negyedik helye a IX. bajnokságon. Pogáts József dr. első ízben az V. bajnokságon játszott, 18 részvevő között 11 ponttal a III—IV. helyet érte el, azóta még megközelítő eredménye sem volt. Az eredménytáblázatoknak áttekintése végeredményben azt mutatja, hogy három élversenyzőnk kivételével a »középgárda« idősebb játékosai meglehetősen kiegyensúlyozott játékerőt képviselnek; tudásuk, versenygyakorlatuk elegendő ahhoz, ■hogy évről évre bejussanak a döntőbe, de kiemelkedő eredményt csak kivételesen értek el. Két nagymesterünknek indulása az évek sorozatán át eldöntötte a bajnokság kérdését, s csupán a X. bajnokságtól kezdve jelentkezett új trónkövetelő Benikő Pál személyében, aki a tíze