Magyar Sakkélet, 1960 (10. évfolyam 1-12. szám)

1960. január / 1. szám

2 Hlagyor033MB A XV. MAGYAR SAKKBAJNOKSÁG DÖNTŐJE »A Magyar Sa­kik Szövetség XV. Bajnoksága« — hirdeti a Műszaki Egyetem dísztermében kihúzott transzparens, ez a cím ékeskedik a versenybulletin fedőburkolatának címlapján. A most lezajlott bajnoki döntőnek tehát nagyobb jelentőséget ad a jubiláns alkalom, versenyünk a jubiláns esztendő küszöbére esett, annak az esztendőnek sakkesemé­­nyeit vezeti be, amelyben a magyar nép felszabadulásának 15 éves év­fordulóját ünnepli. A magyar sakk­­életnek, mint szellemi kultúránk egyáltalán nem jelentéktelen, integ­ráns részének méltóan kell bekap­­csolódnia ez ünnepségek sorozatába. Erőnket, képességeinket próbára te­vő események várakoznak ránk az 1960-as jubiláns esztendőben, az Európa-bajnokságot, a világbajnok­jelölteket­­kiemelő zónaversenyeket , amelyeknek egyikét hazánkban rendezzük meg , és a Lipcsében sorra kerülő sakkolimpiát emeljük ki közülük. Éppen ezért a jubiláns alkalom kötelességünkké teszi, hogy a most lezajlott bajnoki döntőt ne önmagában, elszigetelten vizsgáljuk, hanem állítsuk be a 15 éves fejlő­dés folyamatába. Vizsgáljuk meg tárgyilagosan, hogy megnyugtató eredménnyel zárult-e a bajnoki döntő, megelégedhetünk-e eddig végzett munkánkkal, van-e valami orvosolni való, és ha igen, mi a teendő?­­’F­elszabadulásunk éve szélesre tárta a fejlődés kapuit a sport minden ága előtt, és ezzel le­hetővé vált az országos sakkbajnoki versenyek évről évre való rendsze­res megtartása is. Világos volt, hogy a régi szervezeti forma nem alkal­mas a szocialista tömegsport felépí­tésére. Az úgynevezett nemzeti ver­senyek megtartása intézmények és magánosok jótékonykodásától füg­gött, s ez a mecénáskodás gy­akran beavatkozott a részvevők listájának összeállításába, az olimpiai csapatok kijelölésébe. A szimpátiák és érde­kek összejátszása természetesen nem vált a magyar sakkozás javára, bár kétségtelen — hála kimagasló tehet­ségeinknek —, így is nagy eredmé­nyek születtek. Nem egy kudarcunk gyökerét viszont éppen az ötletsze­rűség és protekcionizmus eme rend­szerében kellett keresnünk. A baj­noki versenyek »nemzeti« jellegét különben is elmosta az a tény, hogy több versenyen külföldiek is szere­peltek, s külföldi is nyert »magyar« bajnokságot. A felszabadulás után ezektől a csak évényektől lépésről lépésre sza­badult meg bajnoki versenyeink rendszere. A tényleges meg­vélt elő­jogok alapján összetoborzott verse­nyek helyébe a bajnokságnak egyre szélesebb rétegeket megmozgató szer­vezése lépett. Teljessé érlelődött ez a folyamat az OTSB megalakulásával, ami együttjárt sakkéletünk egységes, tervszerű irányításával. Zavart csu­pán az 1956. évi ellenforradalmi ese­mények okoztak, de a megrázkódta­tásból sakkéletünk is hamarosan fel­ocsúdott, s a XII. bajnokságot 1957 tavaszán, a XIII-at 1958 januárjában és februárjában, a XIV-et pedig ugyanezen év novemberében és de­cemberében meg tudtuk rendezni, tehát egyetlen országos bajnokság sem esett ki a sorozatból. A­z országos bajnokságok dön­­­­tőin általában 16—20 ver­senyző vett részt. Legnépesebb volt az 1951. évi VII. bajnokság, ezen 22 volt a versenyzők száma, míg — érthető­ okokból — legkisebb lét­számú mezőnye volt az 1957 tava­szán lebonyolított XII. bajnokság­nak: 14 részvevő. A 15 bajnoki ver­senyen 69-en játszottak, közülük négyen — dr. Asztalos Lajos, Egri Lajos, dr. Gecsed István és Szigeti Miklós — meghaltak, heten vissza­vonultak az aktív sakkozástól — bár ezt biztosra venni sohasem lehet. A többiek között vannak igazi »vete­ránok«, akik kezdettől fogva, egy­két éva megszakítással, megjelennek az arénában. Belőlük alakult ki a bajnoki versenyzők »törzsgárdája«. Vannak azután »homo novus«-ok, akik a középdöntőn elért sikerük alapján jutottak be a törzstagok közé, a döntőben, egyikük­ imásaikuk mesteri képesítést is szerzett, a leg­többjük azonban egyszeri szereplés után a középdöntőn már nem tu­dott újból jogosítványt szerezni. Ez mindenesetre mesterjelöltjeink, csil­lagos és csillagtalan elsőosztályú já­tékosaink átlagának jelentős játék­ereje mellett tanúskodik, másrészt azt is mutatja, hogy a homo no­­vusok versenyrutinja és talán játék­ereje sem éri el a törzsgárda tag­jaiét. Szerencsére akadt köztük egy kiugró kivétel: Portisch Lajos. Vele a továbbiakban bőven foglalkozunk. A veteránok között Barcza Ge­deon nemzetközi nagymester jár az élen, 13-szor vett részt az országos bajnokságban, s csupán az I. és IV. bajnokságon nem indult. E 13 ver­senyen 222 játszmát játszott, ezek­ből 163 egységet szerzett, ami 73,5 százalékos teljesítmény, öt ízben szerezte meg a bajnoki címet,­­két alkalommal holtversenyben végzett az I—III. helyen (XIV. és XV. baj­nokság), két ízben második volt, 3 alkalommal a III—IV. helyre került, s csupán az első alkalommal, a II. bajnokságon — hosszú versenyszü­net után — »csúszott le« 18 rész­vevő közül a másnak­­kitüntetést je­lentő IV. helyre. Szabó László nemzetközi nagy­mester 9 bajnoki versenyen­ játszott, és négyszer nyert bajnokságot. Két ízben holtversenyben az I—III. helyre került, kétszer volt második, egyszer pedig — a III. bajnokságon — kénytelen volt a IV.—V. hellyel beérni. 159 játszmából 120,5 pontot szerzett, s 75,8 százalékos eredménye a legkiemelkedőbb. A törzsgárda többi tagja: Flórián Tibor, Kluger Gyula és Tipary La­jos 11—11, Sándor Béla, Szilágyi György és dr. Szily József 10—10, Róbert Ferenc és dr. Pogáts József 9—9 alkalommal játszott. Az ő sze­replésük is végigvonul a bajnoki versenyek sorozatán. Honfi Károly a VI. bajnokságon mint gyermek­ember jelentkezett, de balsikerrel végzett, a VII—X. döntőre be se került, a XI. döntőtől viszont állan­dó részvevője a versenyeknek. Leg­kiemelkedőbb eredménye a XIII. bajnokságon Portisch mögött, Bar­cza és Forintos előtt elért II. helye. A fiatalok között a törzsgárda tagjai közé sorozhatók még 5—5 szereplés­sel Bi­ek István, Déry Péter, Len­gyel Levente és Portisch Lajos, 4 szerepléssel pedig Forintos Győző. A­­törzsi gárda idősebb tagjaira jel­lemző, hogy­­kimagasló eredményük ritka és kivételes. Flórián Tibor az I. bajnokságom (Barcza és Szabó tá­­vollétében) megszerezte a bajnoki címet. Legjobb eredménye ezután a XIV. bajnokságon elért IV—V. he­lye volt. Kluger Gyula csupán a IX. bajnokságon ért el respektábilis eredményt, 16 részvevő között 9,5 ponttal a II. helyre­­került. Ez a verseny különben nagy meglepetés­sel szolgált: Sándor Béla 10 ponttal bajnokságot nyert, míg többi ver­senyén a X—XVI. helyek valamelyi­kével volt kénytelen beérni. Ki­emelkedik még Róbert Ferenc má­sodik helye az V. bajnokságon, dr. Szily Józsefnek második-harmadik helye a III. bajnokságon. Tipary Lajosnak második-harmadik helye a IV., harmadik helye a VIII., harma­dik-negyedik helye a IX. bajnoksá­gon. Pogáts József dr. első ízben az V. bajnokságon játszott, 18 rész­vevő között 11 ponttal a III—IV. helyet érte el, azóta még megköze­lítő eredménye sem volt. A­z eredménytáblázatoknak átte­­­­kintése végeredményben azt mutatja, hogy három élversenyzőnk kivételével a »középgárda« idősebb játékosai meglehetősen kiegyensúlyo­zott játékerőt képviselnek; tudásuk, versenygyakorlatuk elegendő ahhoz, ■hogy évről évre bejussanak a dön­tőbe, de kiemelkedő eredményt csak kivételesen értek el.­­ Két nagy­mesterünknek indulása az évek so­rozatán át eldöntötte a bajnokság kérdését, s csupán a X. bajnokságtól kezdve jelentkezett új trónkövetelő Benikő Pál személyében, aki a tíze­

Next