Sakkélet, 1985 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1985-06-20 / 6. szám

SAKKÉLET * 183 KÉRDÉSEK ÉS VÉLEMÉNYEK _ -¡£. .. Mit tudunk és mit nem tudunk a végjátékokról? Valahányszor kezembe került a Sahmatnij bjulletveny, de kiváltképp a reprezentatív külsejű Sahmati v SZSZSZR című folyóirat, elegáns és tágas szerkesztőségi szobák látványa jelent meg szemeim előtt. Ehhez ké­pest alapos meglepetés ért, amikor a Szovjetunió Központi Sakk-klubjá­nak hátsó bejáratánál, az ipari- és kisegítő tevékenység kellékeivel tö­mött udvarról egy szűk folyosóra, majd onnan egy kapusfülke méretű és hangulatú helyiségbe jutottam. Ebben a kopár irodában tevékeny­kedik a Sahmati v SZSZSZR és a Sahmatnij bjulletyeny főszerkesz­tője, az ötvenes évek egyik vezető nagymestere, Jurij Averbah. A kevéske teret megosztja helyettesével, Mihail Judovics nemzetközi mesterrel. A szerkesztőség többi tagja egy szom­szédos, nagyobb szobán osztozik. Érdekes lett volna arról eszmét cserélni, miként lehet ilyen szűkös tárgyi feltételek között magas szín­vonalú sajtótermékeket készíteni, de én nem a lapszerkesztőhöz mentem. A múlt esztendő második felében került forgalomba a szovjet végjáték­enciklopédia utolsó, ötödik kötete. Ebből az alkalomból szerettem volna szóra bírni Jurij Averbahot, a könyv­­sorozat főszerkesztőjét, a végjátékok jelenleg élő egyik legkiválóbb szak­értőjét. — Számos hasonló tárgyú szovjet és más országban születő munka után mi késztette önöket e minden eddiginél na­gyobb vállalkozásra? — Alapul vettük azt a Capablanca által is megerősített felfogást, hogy semmi sem segíti elő annyira a sakkozó általános erejének növekedését, mint a végjátékban való tökéletesedés. Az egyes figurák sajátosságainak, képességei­nek árnyalatos megismerése hat a sakkozó stílusára. Ezen az általános célon kívül arra is törekedtünk, hogy szabványul szolgáló példák tárházát adjuk a sakkozóknak. Elvünk az összehasonlítás: ha kijött egy vég­játék — természetesen függőben ha­gyott játszmákra vagy utólagos elem­zésre gondolok —, vesd össze a mi példatárunk hasonló darabjaival, és így próbáld megtalálni a helyes foly­tatást. Vannak nagyon nehezen elemez­hető végjátékok, amelyek vizsgálatá­hoz elektronikus számítógépeket is igénybe vettünk. Külön programokat dolgoztak ki, hogy a komputer ta­nulmányozza a vezér és király vezér, gyalog és király elleni harcát, vagy király és bástya egy gyalog király és bástya elleni küzdelmének bizonyos fajtáit. Véleményem szerint a számító­gép ilyen tekintetben kitűnő edző­partner lehet: a saját megoldásainkat összehasonlíthatjuk az övével. Elmé­letbe kívánkozó eredménnyel járt a két futó huszár elleni harcának Angli­ában végzett komputeres elemzése. Eddig ugyanis azt tartották, hogy ezek a végjátékok döntetlenek, a számítógép azonban kimutatta, hogy az előnyben lévő fél nyerhet, igaz, nagy erőfeszítések árán, és több mint 50 lépésben. Hasznunkra lehet a komputer a „bástya és futó a bástya ellen típusú” végjáték vizsgálatában is, ugyanis a könyvek csupán 50 lépésig adják meg ezeket az elemzé­seket. A komputeres továbbelemzés részint megmutathatja, hogy mi van 50 lépés után, részint földerítheti, hogyan rövidíthető meg a nyeréshez vezető út. Minderre saját magam jöttem rá, amikor az 50 lépéses szabályt (ha ennyi lépés történik ütés vagy gyalogtolás nélkül, a játsz­ma döntetlen — a szerk.) vizsgáltam. Az ötvenes években kiadtunk egy háromkötetes végjátékenciklopé­­diát, amelyet népes kollektíva készí­tett. Körülbelül két évtized múltán szükségessé vált egy újabb összefog­laló munka megjelentetése, amely tükrözi az eltelt idő alatt a végjáték­elméletben végbement változásokat, és teljesebb az előzőnél. 1979-ben határoztuk el az új vállalkozást. Saj­nos a korábbi szerzőtársak közül hárman — Csehover, Kopajev és Maszelisz — elhunytak, ezért lényegé­ben véve egyedül kellett kielemez­nem, illetve újraelemeznem az öt kötetet megtöltő több mint 3500 végjátékot. Egy fejezet munkájában vett részt Henkin mester. Nagy feladatot jelentett, hogy át­nézzük az új elemzéseket, és azt a töménytelen mennyiségű játszmát, amelyet az utóbbi évtizedekben ma­gasabb színvonalú versenyeken ját­szottak, hogy kiválogassuk közülük a figyelmet érdemlő végjátékokat. Elsősorban olyan végjátszmákra szű­kítettük a kört, amelyekben a király és valamely más tiszt, továbbá gya­logok vannak a táblán. Ennek az volt az egyik oka, hogy az ezeknél bonyolultabb, többfigurás végjátékok nincsenek eléggé kielemezve, a másik pedig, hogy nem akartuk, hogy a megnyitások és a végjátékok után már a közép­játékszerű végjátékokra is „törzskönyvezett mintákból” le­hessen készülni. Intő jelnek találom azt, ahogyan a megnyitáselmélet fej­lődött. Ahelyett, hogy a játék általá­nos törvényeit határozta volna meg, a legapróbb részletekig kimunkálta a kötelező útvonalat, így a tehetség­nél nagyobb szóhoz jutnak a tételes ismeretek. Mi tájékozódási pontokat, képletes kifejezéssel „világítótornyo­kat” akartunk kitűzni. Segíteni szán­dékoztunk a sakkozónak abban, hogy ha hasonló álláshoz jut, mint amit könyveinkben tárgyalunk, lássa a támadás és a védekezés általános — ugyanakkor konkrétan felismerhető — módszereit, fogásait. — Mely végjátékterületek fejlődtek számottevően azóta, hogy a végjáték­enciklopédia előző kiadása megjelent? — A „vezér és szélső gyalog a vezér ellen” típusú végjátékot csak akkori­ban kezdték elemezni, azóta jelentős munkák születtek ebben a tárgy­körben, például a svájci Fontana elemzései. Nagyot fejlődött a bástya­végjátékok elmélete is, minthogy ez a fajta végjáték fordul elő leggyak­rabban. De sok más végjáték értéke­lése is megváltozott ez alatt a 20—25 év alatt. André Chéronnal vetélkedve csiszoltuk számos elemzésünket, és kölcsönösen döntögettük egymás ana­líziseit. Sokat jelentettek olvasóink hozzászólásai is, amik közül többet szintén felvettünk a második kiadás­ba. Figyeljük és hasznosítjuk a kül­földi eredményeket is. — Az új sorozat előszavában írja, hogy még sok mindent nem tudunk a végjátékokról. — A sok lehetséges közül hadd ér­zékeltessem ezt két példával. Van egy bástyavégjáték, amelyet még Salvioli tett közzé, majd elemezte Chéron, Grigorjev, Berger, Maszelisz, és csak 1983-ban — történetesen nekem — sikerült megtalálnom, hogy mi az igazság. Örményország 1936. évi baj­nokságán Dur-Hotyimirszkij egy I. o. versenyzővel döntetlent csinált, de a játszmát nem publikálták, mivel ki­sebb jelentőségű versenyről volt szó. Kaszparjan azonban ráakadt, és gyö­nyörű elemzést tett közzé, amelyben bebizonyította, hogy a huszár hogyan tarthat egészen feladványszerű módon döntetlent bástya és két gyalog ellen. Ezután az olvasók nyerést találtak. Azután én is újra elemeztem, és meg­állapítottam, hogy tényleg döntetlen volt az állás. Hol az egyikünk téved, hol a mási­kunk. Ilyen zökkenőkkel közeledünk az igazsághoz. Szilágyi Péter

Next