Sakkélet, 1985 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1985-06-20 / 6. szám
SAKKÉLET * 183 KÉRDÉSEK ÉS VÉLEMÉNYEK _ -¡£. .. Mit tudunk és mit nem tudunk a végjátékokról? Valahányszor kezembe került a Sahmatnij bjulletveny, de kiváltképp a reprezentatív külsejű Sahmati v SZSZSZR című folyóirat, elegáns és tágas szerkesztőségi szobák látványa jelent meg szemeim előtt. Ehhez képest alapos meglepetés ért, amikor a Szovjetunió Központi Sakk-klubjának hátsó bejáratánál, az ipari- és kisegítő tevékenység kellékeivel tömött udvarról egy szűk folyosóra, majd onnan egy kapusfülke méretű és hangulatú helyiségbe jutottam. Ebben a kopár irodában tevékenykedik a Sahmati v SZSZSZR és a Sahmatnij bjulletyeny főszerkesztője, az ötvenes évek egyik vezető nagymestere, Jurij Averbah. A kevéske teret megosztja helyettesével, Mihail Judovics nemzetközi mesterrel. A szerkesztőség többi tagja egy szomszédos, nagyobb szobán osztozik. Érdekes lett volna arról eszmét cserélni, miként lehet ilyen szűkös tárgyi feltételek között magas színvonalú sajtótermékeket készíteni, de én nem a lapszerkesztőhöz mentem. A múlt esztendő második felében került forgalomba a szovjet végjátékenciklopédia utolsó, ötödik kötete. Ebből az alkalomból szerettem volna szóra bírni Jurij Averbahot, a könyvsorozat főszerkesztőjét, a végjátékok jelenleg élő egyik legkiválóbb szakértőjét. — Számos hasonló tárgyú szovjet és más országban születő munka után mi késztette önöket e minden eddiginél nagyobb vállalkozásra? — Alapul vettük azt a Capablanca által is megerősített felfogást, hogy semmi sem segíti elő annyira a sakkozó általános erejének növekedését, mint a végjátékban való tökéletesedés. Az egyes figurák sajátosságainak, képességeinek árnyalatos megismerése hat a sakkozó stílusára. Ezen az általános célon kívül arra is törekedtünk, hogy szabványul szolgáló példák tárházát adjuk a sakkozóknak. Elvünk az összehasonlítás: ha kijött egy végjáték — természetesen függőben hagyott játszmákra vagy utólagos elemzésre gondolok —, vesd össze a mi példatárunk hasonló darabjaival, és így próbáld megtalálni a helyes folytatást. Vannak nagyon nehezen elemezhető végjátékok, amelyek vizsgálatához elektronikus számítógépeket is igénybe vettünk. Külön programokat dolgoztak ki, hogy a komputer tanulmányozza a vezér és király vezér, gyalog és király elleni harcát, vagy király és bástya egy gyalog király és bástya elleni küzdelmének bizonyos fajtáit. Véleményem szerint a számítógép ilyen tekintetben kitűnő edzőpartner lehet: a saját megoldásainkat összehasonlíthatjuk az övével. Elméletbe kívánkozó eredménnyel járt a két futó huszár elleni harcának Angliában végzett komputeres elemzése. Eddig ugyanis azt tartották, hogy ezek a végjátékok döntetlenek, a számítógép azonban kimutatta, hogy az előnyben lévő fél nyerhet, igaz, nagy erőfeszítések árán, és több mint 50 lépésben. Hasznunkra lehet a komputer a „bástya és futó a bástya ellen típusú” végjáték vizsgálatában is, ugyanis a könyvek csupán 50 lépésig adják meg ezeket az elemzéseket. A komputeres továbbelemzés részint megmutathatja, hogy mi van 50 lépés után, részint földerítheti, hogyan rövidíthető meg a nyeréshez vezető út. Minderre saját magam jöttem rá, amikor az 50 lépéses szabályt (ha ennyi lépés történik ütés vagy gyalogtolás nélkül, a játszma döntetlen — a szerk.) vizsgáltam. Az ötvenes években kiadtunk egy háromkötetes végjátékenciklopédiát, amelyet népes kollektíva készített. Körülbelül két évtized múltán szükségessé vált egy újabb összefoglaló munka megjelentetése, amely tükrözi az eltelt idő alatt a végjátékelméletben végbement változásokat, és teljesebb az előzőnél. 1979-ben határoztuk el az új vállalkozást. Sajnos a korábbi szerzőtársak közül hárman — Csehover, Kopajev és Maszelisz — elhunytak, ezért lényegében véve egyedül kellett kielemeznem, illetve újraelemeznem az öt kötetet megtöltő több mint 3500 végjátékot. Egy fejezet munkájában vett részt Henkin mester. Nagy feladatot jelentett, hogy átnézzük az új elemzéseket, és azt a töménytelen mennyiségű játszmát, amelyet az utóbbi évtizedekben magasabb színvonalú versenyeken játszottak, hogy kiválogassuk közülük a figyelmet érdemlő végjátékokat. Elsősorban olyan végjátszmákra szűkítettük a kört, amelyekben a király és valamely más tiszt, továbbá gyalogok vannak a táblán. Ennek az volt az egyik oka, hogy az ezeknél bonyolultabb, többfigurás végjátékok nincsenek eléggé kielemezve, a másik pedig, hogy nem akartuk, hogy a megnyitások és a végjátékok után már a középjátékszerű végjátékokra is „törzskönyvezett mintákból” lehessen készülni. Intő jelnek találom azt, ahogyan a megnyitáselmélet fejlődött. Ahelyett, hogy a játék általános törvényeit határozta volna meg, a legapróbb részletekig kimunkálta a kötelező útvonalat, így a tehetségnél nagyobb szóhoz jutnak a tételes ismeretek. Mi tájékozódási pontokat, képletes kifejezéssel „világítótornyokat” akartunk kitűzni. Segíteni szándékoztunk a sakkozónak abban, hogy ha hasonló álláshoz jut, mint amit könyveinkben tárgyalunk, lássa a támadás és a védekezés általános — ugyanakkor konkrétan felismerhető — módszereit, fogásait. — Mely végjátékterületek fejlődtek számottevően azóta, hogy a végjátékenciklopédia előző kiadása megjelent? — A „vezér és szélső gyalog a vezér ellen” típusú végjátékot csak akkoriban kezdték elemezni, azóta jelentős munkák születtek ebben a tárgykörben, például a svájci Fontana elemzései. Nagyot fejlődött a bástyavégjátékok elmélete is, minthogy ez a fajta végjáték fordul elő leggyakrabban. De sok más végjáték értékelése is megváltozott ez alatt a 20—25 év alatt. André Chéronnal vetélkedve csiszoltuk számos elemzésünket, és kölcsönösen döntögettük egymás analíziseit. Sokat jelentettek olvasóink hozzászólásai is, amik közül többet szintén felvettünk a második kiadásba. Figyeljük és hasznosítjuk a külföldi eredményeket is. — Az új sorozat előszavában írja, hogy még sok mindent nem tudunk a végjátékokról. — A sok lehetséges közül hadd érzékeltessem ezt két példával. Van egy bástyavégjáték, amelyet még Salvioli tett közzé, majd elemezte Chéron, Grigorjev, Berger, Maszelisz, és csak 1983-ban — történetesen nekem — sikerült megtalálnom, hogy mi az igazság. Örményország 1936. évi bajnokságán Dur-Hotyimirszkij egy I. o. versenyzővel döntetlent csinált, de a játszmát nem publikálták, mivel kisebb jelentőségű versenyről volt szó. Kaszparjan azonban ráakadt, és gyönyörű elemzést tett közzé, amelyben bebizonyította, hogy a huszár hogyan tarthat egészen feladványszerű módon döntetlent bástya és két gyalog ellen. Ezután az olvasók nyerést találtak. Azután én is újra elemeztem, és megállapítottam, hogy tényleg döntetlen volt az állás. Hol az egyikünk téved, hol a másikunk. Ilyen zökkenőkkel közeledünk az igazsághoz. Szilágyi Péter