Sárospataki Lapok, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891-06-22 / 25. szám

549______________________________________SÁROSPATAKI LAPOK. 550 Jsten egyúttal a jövőről is gondoskodott, mikor a világot így alkotta, mert gondviselése mindent elrendez, minden fölött őrködik, mert „nihil prorsus vitescens hac cura.“ A gondviselésből folyólag pedig rá kell vezetni az ifjút arra, hogy az Isten „nemcsak lelket ad annak, a­kinek kell, hanem testet is, a­hol arra szükség van.“ A­mint a lélek, úgy a test is Isten ajándéka. A mezei liliom pompás ruhája is tele van, a hollók is neki köszönik lételüket. A­mikor az ifjú így megismerkedett az Isten-eszmé­vel, a gondviselés fogalmával, fölvilágosítandó arról is, hogy „nem szabad közönséges kiváncsinak lennie,“ azaz soha sem szabad olyan dolgok felett mintegy tépelődnie, a­melyek az Istenség eszméjére vonatkozólag talán aggo­dalmat keltenek benne. „Ha lelki vagy testi baj száll reánk, tőle kérjünk mentőszert; ha üldöz az ellenség, ha terhel a gyűlölség, hozzá meneküljünk; ha bölcseséget, sikert akarunk, nála keressünk.“ Nála, mert ő „nemcsak ura, hanem atyja is mindennek, ki benne hisz ... s kí­vánja, hogy mindenkor hozzáforduljunk segélyért, mint szülőhöz, a ki szült s maga igér segélyt, mert igen sze­reti, ha imádkozunk. Ez a tudat s ez az ismeret aztán felvilágosítja az ifjút arról, hogy „lehetetlennek kell gon­dolnia olyan valamit kérni, a­mit az Isten sem adhat meg, mert ez által tiszteletlenséget követne el. Itt aztán visszavezet bennünket a reformátor arra,­­ hogy az ifjú ilyen formán tisztába jön azzal: „hogyan­­ kell érteni az evangyeliom titokzatosságát ? . . .“ Megismeri így „az első ember állapotát, t. i. hogy halállal holt, s miután Istennek parancsolatát áthágta, s hogy saját bűnei­vel minden utódját vétkessé tette, hiszen halottaktól élők nem születhetnek;­“ ez aztán elvezett arra a tudatra is, hogy mi mindnyájan betegek vagyunk.“ Ebből pedig az következik, hogy az ifjú megismeri, hogy mindent ztöv nancov,“ indulatok hatása alatt teszünk, a­melyek pedig „Istentől a legtávolabb állanak, a miből kétségtele­nül az következik, hogy nekünk is a legtávolabb kell állnunk azoktól, ha Istennel egyesülni óhajtunk, mert a mint a legártatlanabb semmi összeköttetésben nem áll a legelvetemültebbel s a mint az igazság ellensége semmi igazságot nem tud elszenvedni, épúgy az Istennel is csak az lehet viszonyban, a ki szent, a mint ő maga szent s tiszta szívvel van felruházva; mert „boldogok a tiszta szí­vesek, mivel ők Istent meglátják.“ Hogy ily ártatlanságra mi módon tegyen szert az ifjú, kit társaival együtt, valamint minden embert „a legtisz­tátalanabb indulatok környeznek,“ melyek mintegy „pöröly és ülő közé szorítanak mindnyájunkat, azt adja utasításul, hogy „akarva nem akarva Istenhez emeljük kezeinket s az ő kegyelmére bízzuk magunkat.“. . Erre pedig az evangyeliom fog megtanítani! Az evangyeliom i­smerteti meg az ifjúval Krisztust, ki „nagyobb szabadító volt, mint mindenféle szabadító Jupi­ter ? Az evangyeliomból Krisztusban való hitet fog tanulni az ifjú; megérti, hogy a ki Krisztusban hisz, üdvözül, „az ő örökös társa lett s az atyánál örökké örvendeni fog, mert azt akarja Krisztus, hogy a hol ő van, ott legyen az ő megváltottja is,“ mert „csak ő általa van utunk Istenhez, . . . záloga ő Isten kegyelmének; védő, kezes, közbenjáró, szabadító, vezető és oltalmazó, kezdet és vég.“ Aki így megismeri az evangyéliom titkát s hisz a Krisztusban: Istentől született „ mert emberi gyarlósá­goknak rabja az isteni kegyelem nagy mélységeit nem érti meg.“ „Akik az evangyeliom által újjászülettek, nem vétkeznek, mert senki, ki Istentől született, nem vétkezik s a ki hisz az evangyeliomban ; Istentől született, tehát­­nem vétkeznek, kik az evangélium által újjászülettek, azaz azoknak bűne kárhozat és halál alá nem esik, mert őket megváltotta Krisztus a maga halála árán.“ Krisztus a menhelyünk a bűnök s gyarlóságok tengerében. Az Isten­ben vetett bizalom azonban „nem menti a testeket, de neki buzdítja s hajtja őket arra, hogy jót cselekedjenek,“ sőt a Krisztus hivése a hívőknek sem ad nyugalmat. ..hiszen a hívők tapasztalják, hogy Krisztus nem engedi, hogy az ő munkájába bizakodva, tétlenül s kényelemmel pihenjenek.“ S mindebből a tanulság az, hogy „a ki érti az evangélium titkát, jól élni igyekszik“ és pedig „az igazság, a hit s könyörület által.“ Erre kell „törekednie az ifjúnak, t. i. hogy korán jó ember legyen, legyen ártat­lan s így Istenhez hasonló, mert az ilyen mindenkinek használ, senkinek nem árt, hacsak magának nem; így a ki mindenkinek mindent megtesz, s minden igazságtalan­ságtól határozottan tartózkodik, Istenhez hasonló.“. . . Erre törekedjék, erre tanítandó, vezetendő az ifjú. „Nehéz dolgok ezek, ha erőnket tekintjük; de a hívőnek minden lehetséges.“ Ennyi az istenségről szóló első rész, mely mint lát­szik, egyúttal beválnék theologiai fejtegetésnek is, mint­hogy e fajta gondolatokat lépten-nyomon találunk is theo­logiai munkáiban. (folyt. köv.) Tüdős István: KÖNYVISMERTETÉS. A lelkipásztor teendői a presbitériumban és az egyházi vagyon ügyéhez tartozó nyomtatványok kezelése körül. (Vége). A Dávidházy által adott mintában, a kiadások téte­leinél az első cím. ..múlt évi Mikiadás.“ Jól tudom, hogy ez egyházainknál országosan ismert cím. Mindazáltal, fel­fogásom szerint, ilyen címet, könyvvitelt annak ismerni nem szabad, sőt ellenkezőleg, igyekeznie kell az ilyen helytelen fogalmakat, illetőleg abból kifolyó pénzkönyve­lési eljárást kiirtani. Mert tegyük fel, hogy X egyháznak az 1889. évben 100 frt bevétele volt. Azt vagyok bátor kérdezni: mi módon lehet ebből csak 101 irtot is kiadni? Mivel túlkiadás csakis úgy állhat elő, ha többet adunk ki, mint a­mennyi a bevételünk volt. Ez pedig én előt­tem megfoghatatlan képtelenség, mert a levegőből azt az 1 frtot sem lehet elővenni. Ha pedig bárhonnan is kölcsön vettük, akkor a pénztár­könyvbe kötelesek va­gyunk azt, mint bevételt bejegyezni, vagyis elszámolás alá helyezni, mert csakis így nyer a pénztárnok jogala­pot arra, hogy azon összeget, mint adósságot, az egyház terhére írja. Ez esetben pedig, nem a túlkiadás cím használandó, hanem az egyedül helyes adósság czím, mert ha az egyház, vagy bárki is, többet költött, mint a­mennyi bevétele volt, kétségbevonhatatlanul adósságot csinált s ha pénztár-könyvet vezet, annak be kell valla­nia, hogy miből fedezte azt ? Így tehát, a pénztár-könyv kiadási végösszegének soha nem szabad többnek lenni, a bevételek végösszegénél. Különben ez a könyvviteltani ismerethiány az egész munkán nagyon meglátszik. Nem képez az egy szerves, összefüggő egészet. A határozottan jó gondolat nem ta­lálta meg a kellőképen helyes megjelenési formát. Könyv­viteltani szakmunkák tanulmányozásával érlelni kellett volna még ez egyháztársadalmi életünk igen nagy ba­ján segíteni célzó gondolatot. A vagyon­kezelésnél az első és legfőbbb a pénztár­­könyv, minden többi csak ennek a segédkönyve. Én azért e munkától nagyon vártam, hogy igyekezni fog ennek fontosságát és jelentőségét kiemelni s annak pontos ve­

Next