Somogyi Néplap, 1954. október (11. évfolyam, 232-258. szám)

1954-10-05 / 235. szám

VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK!! ^ A DISZ-élet hívei Az istállótrágya szakaszos kezelése Átadták a forgalomnak a kaposvári közforgalmi repülőteret A M­AGY­A­R D­O­LG­O­ZÓ­K - PA­RT BIZOTTS­ÁGA P ü­R­RRA 50 FILLÉR Kedd, 1954 október 5. XI. évfolyam, 235. szám. Bensőséges ünnepség keretében leplezték le Petőfi Sándor szobrát Mintha a nap versenyre kelt volna velünk. Bősé­­­­gesen szórta sugarait az ünneplő városra. Kettős ün­nepet ültünk aznap: a könyv tizedik szabad ünnepét, melynek fényét még ragyogóbbá tette az, hogy nemze­tünk halhatatlan költőjének, Petőfi Sándornak ércbe­­öntött szobrát avattuk e napon. Ifjak és vének, leányok, legények sétáló és zárt sora igyekezett a kora délelőtti órákban városunk új tere, a Petőfi­ tér felé. S mire az óramutató elérte a fél 11-et, talpalatnyi hely nem volt üres a kis téren. Ki tudná megszámlálni, öt- vagy hatezer ember gyűlt-e ide a vörös és nemzetiszínű lobogók alá? Anyák kis gyermekükkel karjukon, reszketőlábú öregek jöttek és megint csak jöttek, hogy az elsők között láthassák meg városunk új büszkeségét, Ispánky József szobrászmű­vész remek alkotását. Jöttek, hogy egy szót se veszít­senek az ünnepi beszédekből, melyek még közelebb hozzák szívünkhöz nagy költőnket: Petőfi Sándort... Felsorakozott a honvéd fúvószenekar, a Megyei Tanács népi együttese, sportolók, diákok sokasága. Megkezdődött az ünnepség. Az elnökség soraiban vá­rosunk társadalmi életének vezetői, a honvédség kép­viselői mellett kedves vendégeink foglaltak helyet: Devecseri Gábor és Jankovich Ferenc költő, Ispánky József, a szobor alkotója, városunk szülötte, a Társa­dalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Tár­sulat budapesti küldötte. A Himnusz hangjaival kezdő­dik az ünnepség, majd a Magyar Írók Szövetségének somogy megyei csoportja nevében Takáts Gyula kö­­­­szönti az ünneplőket. „Petőfi szobra legyen ércbeöntött jelkép" — A mai nappal ünnepre virradt az ország. A magyar könyvhét ünnepének első napjára. Félmillió könyv tárja ki szárnyát, hogy szétrepülve szerte a ha­zába eljusson a pusztákra, falvakra és városokba. So­mogyban nem először köszöntjük őket. Sokszor ünne­peltük már a szépség, okosság és emberség fehérszár­nyú küldötteit, de ilyen könyvnapra még nem virradt városunk, mint a mai. Mert ünnepel az ország, de az országban ma kétszeresen ünnepel a mi városunk. Ünnepli a magyar irodalom édes gyermekét, a magyar könyvet és ünnepli a magyar irodalom fiát, Petőfi Sándort. Nem hiszem, hogy legnagyobb valaha is megtisztelőbb feladat jutott volna somogyi írónak, minthogy megnyisson egy ilyen kettős ünnepet, ami­lyen a miénk. Mert Kaposvár 1954 könyvnapjára szobrot emelt annak a költőzseninek, akinek vándorló csizmája megyénk határáig, Ozoráig jutott, de szelle­me a világot hódította meg, s költészetének szárnya egyetlen villámsuhintással emelte föl a magyar sza­badság eszméjét a világszabadság eszméjének ormaira. — Itt álló szobra, melynek avatására összegyűlt Somogy és Kapos dolgozó népe, legyen olyan ércbe­öntött jelkép, melyre aki felnéz, szítsa fel annak hi­tét, ragyogja be értelmét és acélozza meg karját, hogy gyárainkban, kis műhelyeinkben és hullámzó jeinken erővel, ésszel és hittel építse hazánkat.föld­— Álljon köztünk és Zrínyi, Csokonai, Berzsenyi halhatatlan somogyi örökségét erősítse! Büszkeséggel tölt el mindnyájunkat, hogy e remekbe készült szobor mestere, Ispánky József, városunk fia. Ezek után Takáts Gyula a Magyar Írók Szövetsége somogymegyei írócsoportja nevében köszöntötte Deve­cseri Gábor és Jankovich Ferenc költőket és felkérte Mikecz János elvtársat, a Városi Tanács elnökét, hogy Petőfi Sándor szobrát leplezze le. „Népünk hálás szívvel fogadja a gazdag örökséget“ hotta:Mikecz elvtárs a többi között a következőket mon­d­ Minden kaposvári és somogymegyei dolgozó büszkén tekint fel majd erre a szoborra, mert benne érzéseinek, gondolatainak formát öltött szimbólumát látja. Bár nem tudjuk bizonyossággal, hogy Petőfi járt volna Kaposvárott, mégis itt élt évtizedeken át és itt él ma is a mi gondolatainkban, a mi harcainkban, a mi alkotásainkban. Ő, aki az emberiség költője, a vi­lág minden szabadságszerető népének költője, elsősor­ban a mi költőnk. Sőt, több ennél: Ő a mi ősünk, aki a leggazdagabb, legnagyobb örökséget hagyta ránk: a szabadság forró szeretetét, az ember megbecsülését, az igazság melletti harcos kiállást, az elvhűséget. — Hulljon le hát a lepel e nagyszerű és gazdag örökséget hagyó forradalmár szobráról! Hirdesse ez a szobor, hogy­ Kaposvár és Somogy megye dolgozó né­pe az ő nyomdokain halad, hálás szívvel elfogadja a gazdag és drága örökséget, s azt teszi életének és mun­kájának alapjává: a szabadságért, a függetlenségért, a haza boldogságáért folyó harcot. S a lepel lehullt... A némán, meghatottan ün­neplő tömeg szeme áhítattal függött a szikrázó nap­fényben fürdő ércalakon. Igen, Petőfi már nemcsak a szívekben, hanem hétköznapon, ünnepnapon szobor­alakban is velünk van. A néma csendben új szónok lé­pett az emelvényre: Devecseri Gábor Kossuth-díjas költő. Ima egy kepeházban A Jankovich Ferenc Képék sora a tarlón — száz fazonvert S a bennük nyüzsgő szoborkaraván, kéve — keresztben — m­­hol egymásra ismert, kaszáló férfi, tallózó leány. Sohsem csodáltam még oly gyönyörűt. őrlető asszonyok, kalló-malom, Szebb, mint az arany; szebb, mint az ezüst, éhes fiúcska, kenyérhalom. Mint ezer vég gyolcs kibontva s oda dobva, Kepék, kepék, élet barlangjai­ itt-ott kéken gyüremlőn, ott ragyogva, pelyhesebben árnyas, mint a selyem — kalászhímzéssel megszőtt szerelem. S rajtam kívül látja-e valaki, hogy odvaikban még benne kuporog, fájva, a szőrös medve-ember s a gond lilája? A munka üszke, árnyul ott mereng, mint nyár­ sírjában pihenő terem. S felette egy zizegő zenekar emelkedik felboltozódva: dal — Ima a kepeházban. . . Mit tudnak szólni, rovat­aik nyitva, magok milliói! Pirló csirral, mert mindenkiben láng ég, az élet lángja — old­atlan ajándék. Cséplés után majd, mint márvány teremből, csupasz fővel kilép a győztes ember a fénylő nyárból. . . S kezében kalappal s susog. . . Szebb verset, költő, hol találsz? megáll, galambul száll fohásza, halkkal, Szóljatok, munka költeményei, s minden költőnél szebbet mondatok itt megfekünnöm kalász ernye hí. . . S előttem indiai templomok, haza felé. . . Keményen néz feléd, válla fölött vetve tekintetét, az érted dolgozó, a hite új, kitől a jövő érteni tanul.­ Olyan e kepesor, mint életem. Négy tizes sorban rezgő életem magokkal töltött, dús esztendei: hol illatozván, dalként lengeni, közepében szellőül járok én. . . Kepék, kepék — a legszebb költemény strófái itt a földön,­­ szerteszórva, négy oszlopban, mint elsárgult papírra. Meglátom a Bakonyság térein sátorozó jövőt. Mint rímre rím, mint csókra csók, simul a sok kalász, Ispánky József szobrászművész: „Petőfi szobrának olyannak kellett lennie, hogy az mindekihez szóljon“ Nincs magyar ember, ki Petőfi Sándor költészetét ne ismerné. Versein keresztül akarva’, nem akarva mindenkiben kialakul egy kép a költőről. Ehhez a képhez persze hozzá­segítenek a különféle ábrázolások, melyek közkézen forognak. Hát az csak természetes, hogy az idő, meg mindazok, akik az ábrázolás szándékával fognak ecsetet vagy vésőt, valamit másítanak az előképen s mind eszmé­nyibb lesz az­ ábrázolt. De ez így is van jól. A nagy lángelmét gondolatainkban hérosznak látjuk, szinte már nem is emberi alak­ban. Pedig ember volt, közülünk való, nem fedi azt az ideált, mit róla magunkban kialakítottunk. A szobrász feladata tehát nehéz. Valamit meg kell menteni az­­ eszményiből, mert enélkül nincs alkotás — nem tévesztheti szem elől az embert, ki közöttünk járt, aztán a szoborba belelop vala­mit saját felfogásából, hogy mindezt összegyúrva képezze ki azt a szobrot, amit a talapzatra állít. Petőfi verseit mindenki azonnal, első olvasásra megérti. Min­denkihez szól. Szobrának is olyannak kellett lennie, hogy az min­denkihez szóljon. Világos, tiszta, reális ábrázolást próbáltam alkal­mazni, egyszerűt, emberit. Az meg szinte magánügyem, hogy a szo­bor ott áll abban a városban, ahol lépten-nyomon gyermekkorom emlékeibe ütközöm. Lehet-e erről megindulás nélkül beszélni? Ezért volt a Petőfi-szobor megoldása a szobrászi és ábrázolási feladatokon túl szívemnek olyan kedves. Ünnepi hangverseny a Városi Színházban Az ünnepi könyvhét, megnyitója senyen ők is kénytelenek voltak nem ért véget a Petőfi-szobor le- »magukról megfeledkezve« tapsolni leplezésével Délután és este a­lá- és követelni az ismétlést. S a hang­­zási Színházban Operaházunk kiváló verseny végén minden hallgató egy­ művészei és a Magyar Rádió kis­ behangzó véleménye az volt, hogy zenekara adott ünnepi hangversenyt, sok-sok ilyen hangversenyre lenne Igaz gyönyörűséget adtak a hall- szükség. A mostani színvonalában, gatóknak a városunkban ritkán hall­ a művészek személyében, a műfor­­gatható művészek: Fáy Erzsi, Delly összeállításban egyaránt kiváló volt. Rózsi és Palló Imre Kossuth-díjas, s ez a hangverseny nem »zsákba­­kiváló művész, Váczi Gyula zongora- macska« volt. A falragaszok tájékoz­­művész és a Rádió kiszenekara, tatták a zenekedvelőket a melynek tagjai egyenként is kiváló művészekről, a műsorról, s fellépő mégis, művészei hangszerüknek, üres széksorok ásítoztak mind a dél-Az est első részében magyar ze­ utáni, mind az esti előadáson. Vaj­­neszerzők— Hubay, Farkas Ferenc, jön mi ennek az oka? Kaposvár, a Erkel — a második részben a világ Városi Tanács Végrehajtóbizottsága, zeneirodalmának klasszikusait — népművelési dolgozói mindent elkö­ Mascagni, Liszt, Delibes, Verdi — vetnek, hogy az úgynevezett »kő­­művesből szólaltatták meg részletes mely zenét« kedvelő közönség igé­ket. Megérdemelten verődtek ütemes nyert is, de a zenéhez csak vonzódok tapsra a tenyerek, megérdemeltem, igényeit is kielégítsék. S úgy látszik, hiszen sokáig emlékezetes lesz Ez- ez a munkájuk nem talál utat a dói­kéi Hunyadi Lászlójának La Grange gozók szívéhez. Kár, hogy így van, áriája, Fáy Erzsi tolmácsolásában, mert vasárnap este olyan művészi vagy Delly Rózsi Verdi Don Carlos élménytől fosztották meg magukat. Eboli áriája, Palló Imre Germond amit csak sajnálhatnak. Természe­­áriája a Traviatából. S így lehetne tes, az illetékesek nem adták fel és sorolni végig, minden műsorszámon nem adják fel a reményt. Ők te­­át. De őszinte és sok tapsot kapott városra is igyekeznek művészi él­ Váczi Gyula is, aki különösen Liszt ményt nyújtó szórakozásban részesí­­tI. magyar rapszódiáját zongorázta­teni a város dolgozóit, siker azonban mély átéléssel, csak akkor koronázza munkájukat. A kaposvári közönség igényes, né­­ha zeneértők és zenekedvelők egy­­ha akadnak közöttük »kultúrszao­­aránt elfogadják azt, amit nyújtani bök« is, de ezen az ünnepi hangver­ akarnak nekik. Devecseri Gábor: „Akik őt szerelik, egymáshoz tartoznak66 .­ Petőfi új, kaposvári szobra alatt nyitjuk meg az idei könyvhetet. Nemcsak a szobrot alkotó művész, Ispánky József s Kaposvár népe köszönti ezzel Petőfit, hanem az egész ország. — Ő maga sem tétlen. Ő nyitja meg mindnyájunk által, mindnyájunk számára ezt a könyvhetet, mint ahogyan ő nyitotta meg szívünket is a könyvnek. Tájleíró versei — a mi képeskönyvünk, szerelmi és hazafias lírája, nekünk, magyaroknak a könyvek köny­ve. Nincs olyan magyar ember, akinek első költője ne ő lett volna. Országszerte sok előadást tartottam Pe­tőfiről s mindenütt kíváncsian megkérdeztem: van-e, akinek ne ő lett volna első költője, van-e, aki nem általa ismerkedett meg magával a költészettel. Olyan ember nem akadt! Olyan nincs, aki őt elfelejtheti. Múlnak az évek, növekszünk az években — s velünk együtt nő a Petőfi iránti csodáló szeretet is. Vannak olyan alkotók, akik addig bámulatosak, amíg meg nem fejtjük őket. Petőfi pedig egyszerű. De hozzá is lehet még és még közelebb férkőzni. S Petőfit mennél job­ban értjük, annál jobban bámuljuk. Mint ahogyan a legtisztább forrásvíz fakadása mellett tudunk legto­vább nem­ únhatóan ülni s szemlélni örök ajándékát. Ezután Devecseri Gábor a Petőfi-áhította kultu­rális forradalomról s ezen belül az idei könyvhét cél­kitűzéseiről s eredményeiről beszélt. — Petőfi már régen lakik itt, Kaposvárott is —■ mondta befejezésül. — Itt lakik a kaposváriak szívé« -ben és könyvespolcain, s a kaposvári fiatal anyák aj­kán, akik, mint nekem az én édesanyám, a »János vi­­téz«-t olvassák fel gyermekeiknek. Mától kezdve szo­bor alakjában is szétnéz itt erről a térről — ahonnan most az egész várost meglátó pillantás a könyvekre ve­tődik. Jó ez, hogy könyvekre lát, s jó, hogy az ő tekin­tete vetődik ezekre a könyvekre. Petőfi nagyon sze­rette a könyveket. Horatiusát a vándorévekben min­denütt magával vitte. A budapesti Bajza­ utcai mú­zeumban s a kiskőrösi szülőházban számos olyan könyv van, amelyet ő nagyon szeretett. De a legjob­ban az olyan könyveket szerette, amelyek az ő lelke gerincét adták. Saint Just forradalmi könyve a mú­zeumban ma is őrzi az ő kézírását: »Petőfi Sándor kincse«. Ezt írta rá Petőfi. S ma már elmondhatjuk, hogy Petőfi művére joggal írhatjuk föl: »Az egész magyar nép kincse«. Nem elásott kincs ez! De az egy­re nagyobb és nagyobb példányszám nagyon kell. S Petőfi szelleme ma Balassitól az összes elődökön ke­resztül és máig az összes utódok műveiig 700 ezer könyvet indít el útjára! Petőfi tekintete vetődik a mi könyvhetünkre. Nagy összekötő ez a tekintet! Az egész világgal, a jövendővel é s egymással köt össze! Mert akik őt szeretik, csak együtt szerethetik. Nem a mar gány, hanem a felelős, a tevékeny, az erős és gyöngéd közösség költője ő. Akik őt szeretik, azok egymáshoz tartoznak. He £ H« A következő szónok Jankovich Ferenc, somogyi születésű költő volt, aki az ez alkalomra írott »Ima a kepeházban« című költeményét olvasta fel. A sok taps­sal megköszönt vers után a Megyei Tanács népi együt­teséé a szó, illetve az ének. Az együttes ének- és zene­kara Kanyar József vezetésével somogyi betyárnótá­kat adott elő. Hí­r: * Egy pillanatra csend üli meg a teret, majd ismét a honvéd fúvószenekar hangszerein csendül egy halk induló. Az ünnepség végéhez értünk. Felsorakoznak egymás mögé az üzemek, vállalatok, hivatalok, társa­dalmi szervek küldöttei, hogy elhelyezzék koszorúikat népünk nagy fia, Petőfi Sándor szobra köré. A halk gyászinduló hangjai mellett elsőnek a Magyar Dolgo­zók Pártja Városi Bizottságának­­ égőpiros virágokkal ékített koszorúját helyezik el a talapzaton. A városi, járási, megyei tanács koszorúi után az üzemek, Textilművek, Vas- és Fémipari Kombinát, Cukorgyár, a majd a Zeneiskola, a néphadsereg tiszti klubja, a hon­védségi alakulatok, a Szakszervezetek Megyei Tanácsa, az általános- és középiskolák, a kisipari szövetkezetek, a Ruhaüzem koszorúi borítják percek alatt a szobor környékét. S egyre hozzák a koszorúkat — piros és fehér virágok, rózsa, szekfű, dália, őszirózsa, piros és nemzetiszínű selyemszalagok. Meghatott a perc. A ko­szorúvivők egy percre némán tisztelegnek az ércóriás előtt, s e néma percben benne van a fogadalom. Fo­gadjuk: minden erőnkkel, legjobb tudásunkkal mun­káljuk a dolgozó nép jólétének emelését, az egyre nö­­vekvő árubőséggel kényelmesebbé, könnyebbé, gazda­­gabbá tesszük az életet, a jog asztalához ültetünk min­den becsületes, hazáját szerető dolgozót és azon le­szünk, hogy az emberi kultúra fényes napja valóban beragyogjon minden ház ablakán, hogy miénk legyen a végtelen jövő, amelyről ő álmodott. Pócza Jánosné.

Next