Somogyi Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-20 / 170. szám
1991. július 20., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA Értékes album igényes olvasóknak „Uram, hajlékodat, szeretem...” Református művészet Magyarországon Szép kiállítású albummal lepte meg az olvasókat az Officina Nova kiadó. Dr. Takács Béla tanulmánya és Hapák József színes fotói hosszú idő óta nem látott teljességgel adnak hű képet a magyarországi református művészetről. „Uram, hajlékodat, / Szeretem házadat, / Holott lakói dicsőséggel, / Szent helyedet kedvelem, / És azt feljebb becsülöm / Minden e világi kincsnél.”A bibliai zsoltár szavai mottóként állnak a könyv elején. Mintegy nyomatékosítva a református magyarság Isten háza iránti vonzalmát. A debreceni tudós, dr. Takács Béla bevezetőjéből kitűnik: nemzeti múltunk örökségének egyik legjellemzőbb része a református művészet, amely falusi templomok egyszerű díszítésében, sok gonddal varrt hímzéseiben, „a szegények ezüstjéből”, vagyis ónból készített egyházi edényekben jelenik meg előttünk. A rövid történelmi áttekintés a XVI. századi Magyarország bemutatásával veszi kezdetét. A XVII-XVIII. században váltak „virágoskertté” a református templomok. Ebből a korszakból maradtak ránk a legszebb úrasztali kellékek, térítők; ekkortól lettek díszesebbek a templombelsők. Neves irodalmárok, politikusok kerültek ki a református kollégiumokból, amelyek az egyetemes művelődés köz-Úrasztali terítő pontjai voltak. Sárospatakon tanult például Bessenyei György, Kazinczy Ferenc, Kossuth Lajos, Izsó Miklós és Szemere Bertalan. Pápán volt diák Petőfi és Jókai, Debrecenben okosodott Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály és Arany János. Adatokkal is szolgál a tanulmány. Megtudjuk: a történelmi Magyarországon és Erdélyben az 1858-as összeírás szerint csaknem 1 400 000 református egyháztag élt, 1989 lelkipásztor gondozása alatt mintegy 250 000 gyermek járt református iskolába. Az első világháború, Horthy-korszak egyházi eseményei után nem kis iróniával állapítja meg a szerző: templom nélküli település elképzelhetetlen volt a régi Magyarországon, még a tanyaközpontokban is épültek imaházak. Csak a legutóbbi negyven évben nőttek ki a földből olyan hatalmas betonvárosok, ahol a szocialista társadalmi berendezkedés nem tűrte a templomot. Ezekben a városokban már nem hívogatta a harang az élőket és nem búcsúztatta a halottakat, annál is inkább, mert divatba jöttek az úgynevezett „polgári temetések”, amelyeken már nem vették igénybe a lelkipásztor szolgálatát. A magyar református egyház közel 450 esztendős történetének összefoglalója után a legszebb, legjelentősebb templomok felvételei között tallózhatunk. Hapák József Csarodától Hajdúböszörményen, Debrecenen át Zubogyig lencsevégre kapott egy-egy impozáns templomkülsőt vagy -belsőt. Megtaláljuk közöttük a dunántúli festő-asztalosok egyik leghíresebb somogyi remekét, a fakazettás szennai templomot, amely az európai egyházi kultúrértékek között is előkelő helyet foglal el. A fotók melletti szöveges ismertető keserűen jegyzi meg: a sok szépség mellett lehangoló a tény, hogy a falunak nincs helyben református lelkipásztora; a templomot úgyszólván csak a külföldi és a hazai látogatók keresik fel. Szerencsére a helyzet mára változott, hiszen Göncző Sándor lelkész személyében van református pásztora a somogyi kisközségnek. A könyv színes fotói láttán s Isten felszentelt hajlékaiba betérve az olvasó is megnyugvással tapasztalhatja: van jellegzetesen magyar református egyházművészet. Ezért ajánljuk figyelmükbe az értékes albumot. Lőrincz Sándor Úrasztali edények Nyírbátori templombelső 9 Marafkó László: Nyár, bádogtető Az öreg — hátát a fabódé oldalának vetve — bóbiskolt. Délutánonként egyre gyakrabban. A fiú már föltekerte a locsolótömlőt a kereken imbolygó dobra, a maradék víz kibuggyant a cső végén. Máskor a műszakvégi dudaszó előtt már a jelentéktelen kis épület felé tartottak, ahol a gyár parkosított részeit gondozó néhány ember öltözője meg a szerszámtárolója volt. De most az öreg behunyt szemmel itta be a napfényt. A fiú néhány perccel korábban még csalafintasággal próbálkozott: az öreghez közeli virágágyást sorozta meg, a cső szétlapított szájával legyezőszerűen szétterítve vízsugarat. A zápor megrenmegtette az árvácskákat, a finom permet az öreget is meglegyintette, de hűvös fuvallatnak érezhette álmában, mert meg sem rezzent. Avagy úgy tett, mintha észre sem vette volna. A fiú hetek óta úgy érezte, hogy az öreg kizsigereli. Pedig becsületből is vállalta volna helyette a nehezét. Amikor a csőkígyó már vagy harminc méterre letekeredett a dobról, úgy súrlódott a földön, a betonudvaron, hogy alig bírta arrébb vonszolni. Az öreg csak tessék-lássék húzta, hagyta, hogy a gyerek megmutassa az erejét. Nyári fiú, egy idényt dolgozik, aztán visszamegy az iskolába, ő meg ittmarad. Télen aztán az irodákban levő virágokat veszi gondjaiba, tavasszal meg egy lakó lánnyal ülteti ki a palántákat az igazgatóság előtti ágyásokba. Azokat aztán majd lehet locsolni nyakló nélkül. Hát csak hadd dolgozzon a fiú. Az öreg megmoccant, mint egy vakond. Koszlott ruhája hullámzott. Belehunyorgott a napba, s mint egy ismeretlenre, rámeredt a fiúra. Az dühös volt. — Indulhatunk — nógatta. — Máma még van dolgunk — és az öreg feltápászkodott. — Milyen dolog? — Vállalás. — Milyen vállalás? — Hát a kertészeké... hogy kitakarítjuk itt, a telep végét. A sok kacatot, szemetet... — Mi a fenének? — Mert gyün a Vezér. — A gyáré? — A Király. A fiú rámeredt: ez tényleg azt hiszi, még a Ferenc Jóska világa van. Ám az öreg ekkor kimondta az ország első emberének a nevét. De egy betűt elhibázott. A fiú elvigyorodott: „Vállal, de azt se tudja, kinek”. És megint dühös lett. A többiek már a folyóparton vannak, s várják: fürdeni, focizni napestig. Hát most nem lesz ki a csapat. Az öreg odabaktatott a kerítéshez. Felmarkolt egy rozsdás, nyeklő vaskeretet, és húzni kezdte a bódé felé, s a hátsó fala mögé vonszolta. Aztán beütött oldalú fazékért, papírhulladékért hajolt le, volt belőle bőven a gazzal benőtt kerítés mellett. Erre csak akkor jártak a melósok, ha a kinti focipályára időben oda akartak érni a gyári csapat mecssére. Betonvas állt ki a földből. A fiú megragadta, a vas felhasította a földet, fűcsomók fordultak ki, a gömbvas vége már mögötte csapkolódott a levegőben. A fiú az égből bukdácsoló röpcédulákra gondolt. Hány éve is már, kettő vagy három? Az a név volt rajtuk, amit az öreg mondott. Akkor már hetekkel túl voltak az ágyúlövéses éjszakákon, az utcát remegtető tankvonulásokon. Egy helyen aztán a föld nem eresztette a vasat. A fiú majd beleszakadt, rántott egyet rajta. A föld keményen fogta, s a fiú abban a pillanatban érezte, megnyílt a tenyere. A vason levő finom, rozsdás és úgy metszette át az ujjhajlatát, mint ahogy ő szokta a sajtot széthajlítani. A résben vörös buggyanás, mely rögtön végigcsurran a vasgörbe testén. Töménypiros. — A franc... Az öreg odajött, úgy nézte a fiú ujját, mint egy kóbor macskát. — Tegyél rá ...levelet. A fiú nem értette milyen levelet, és honnan vegyen most. Odatámolygott a földből kiugró csaphoz, megnyitotta. Karvastagságú vízsugár dőlt belőle, beletartotta a kezét, a hűs áradat elzsibbasztotta. Szandálos lába tocsogott a vízben. A seb nyiladéka úgy hasogatott, mint egy harapás. A délutáni napfényben sötéten lángoltak a rózsák, hersegett a frissen locsolt fű, csak az ég izzott úgy, mint egy forróságtól pattogzó óriás bádogtető. Az 1070 táján veszprémi püspöki székben ülő Franco liége-i, azaz lotharingiai származású püspök, majd a lengyel fejedelem tanácsadója már 1085-ben javasolta Wladislaw Hermán fejedelemnek a kapcsolat felvételét a dél-franciaországi Saint-Gilles egyházával. Miért lehetett ez a kapcsolat olyan fontos a lengyel fejedelemnek és 1091-ben a magyar királynak, Szent Lászlónak? László királyunk ekkor már az elődeihez hasonlóan a pápai, illetőleg a délfrancia kapcsolatokat kereste. Szent István, András és Béla, valamint testvére, Géza példáját követte, amikor „követségekkel, levelekkel és ajándékokkal fordult a nagyhírű (francia) főapátokhoz, ereklyéket és más szellemi segítséget kérve tőlük.” Ezek között a nagyhírű latin főapátok között éppen a reformpápák, VII. Gergely, III. Viktor és II. Orbán fő támaszai. Ezért látszott a nyugat-európai bencés rendet Elhangzott a somogyvári tudományos tanácskozáson nagymértékben átformáló cluny reformhoz tartozó Saint-Gilles apátság a legalkalmasabbnak a közvetlen francia, illetve római, pápai kapcsolat kiépítésére. A Saint-Gilles-i apátok ebben az időben jó közvetítők is voltak, mivel nagy külpolitikai tevékenységet fejtettek ki. László királyunk haláláról II. Orbán pápa éppen Saint-Gilles-ben értesült. Mivel Saint-Gilles (egyházi szempontból) pápai birtok volt, így szimbolikusan Rómának, vagyis a pápai birtokba adta Szent László Somogyvárt. Abból a célból, hogy a pápával együtt lépjen fel a német-római császárság ellen. A közvetlen francia, Saint-Gilles-i összeköttetés megteremtéséről 1091-ben Szent László magyar király így ír Oderisius montecassinoi apátnak: „Szent Egyed apátját Magyarország területén számos kedvezményben részesítettem.” S ezután következett a somogyvári apátság említése. Ezzel az alapítással a Saint-Gilles-i anyaapátság legnagyobb és legtekintélyesebb leányapátsága lett Somogyvár. Az 1091-es alapításnál Odilo Saint-Gilles-i apáttal több francia is részt vett. Péter prépost az első apát, de idekerült több kitűnő tudós szerzetes is, mint Rostagnus, Poitou Péter grammaticus, Ugó fia Dániel, Bernát, Amarik fia. Az alapító levél megerősítéséből kiderül, hogy több mint száz esztendeig a somogyvári kolostorban csak franciák éltek, illetőleg olyan szerzetesek, akik Saint-Gilles-ben voltak noviciusok. S minden egyházi ügyben a Saint-Gilles-i apát alá tartoztak. Az alapításhoz Raymond Saint-Gilles grófja, a város tulajdonképpeni legfőbb hűbérura is hozzájárult. Raymond — keresztes hadai élén — az 1091-es években haladhatott át Magyarországon s talán találkozott is Szent Lászlóval. Somogyváron pár évtized alatt a magyar középkor egyik jelentős kulturális és egyházi központja épült fel külön szerzetesi iskolával. Valószínűleg akkortájt kerülhettek ide azok a szőlőtermelő, kereskedő gazdag francia-vallon telepesek is, akiknek a megnevezése hospes volt. Az apátság 1224-től Dunántúl egyik legfontosabb jogi képviseletét látta el hiteleshelyként. Egy 1390-ből származó oklevél teljes épségében megőrizte a pecsétjét. A pecsét körirata: Capituli Monasteri Sancti Egidii de Symygio. Az alapítólevelet László király 1091-ben adta ki Odilo Saint-Gilles-i apát és Tenzo pápai legátus jelenlétében. Sumichot (Somogyvárt) Magyarország egyik legelőkelőbb városát hat faluval, szolgákkal és területtel, harminc szőlőt vincellérrel, hatvan szőlőt felerészben vincellérrel, háromszáz család szolgával és száz család fegyveres jobbággyal a monostor alá rendelte. Ebben szerepelt az is, hogy a monostor apátja élete végéig engedelmességgel tartozik a Flavius völgyében levő Szent Egyed (Saint-Gilles) monostor apátjának. Ez az anyamonostorhoz való alárendeltségi viszony 1471-ig fennmaradt. A pápák 1091-1266 között hatszor is említik. A források, de elsősorban a régészeti kutatások alapján hitelesen rekonstruálhatjuk a török időkben elpusztult apátságot, mely Somogyvármegye első, úgynevezett ispánsági (vármegyei) központjában, Kupavár nevű honfoglaláskori földvárban állt. A monostor templomát, az 57 m hosszú és 2,4 m széles, háromhajós, apsziszos bazilikát — az alapítás táján — lombard mintára építették. Az épület falait kívül-belül lizének tagolták. Nyugati két szakaszát az oldalfalaknál későbbi (XIII. századi) fal választja el a templom terétől. Ide építették középre Szent László királyunk első sírhelyét, amelyet teste Váradra vitele után is kegyhelyként tiszteltek. A templom belsőben s kívül is jellegzetes Ny-K-i tájolású, középkori sírok kerültek elő. Innen származik a megye leggazdagabb, kilencszáz darabból álló, díszesen faragott XI-XIII. századi kőemléke. Somogyvárnak egyébként még öt temploma, temetője és ossariuma is volt. A több ezerre tehető értékes leletanyag: kerámia, sírmelléklet, fegyver közül a faragott kőanyag emelhető ki, ezeken a közvetlen francia hatás is lemérhető. Ekkortájt az egyházi, a liturgikus, a zenei, az irodalmi, az építészeti és általában a kulturális, művészeti francia kapcsolatok érlelője Magyarország. Dr. Magyar Kálmán Szent László és Somogyvár