Somogyi Hirlap, 1909. augusztus (6. évfolyam, 173-197. szám)

1909-08-01 / 173. szám

VI. évfolyam, Kaposvár. Vasárnap, 1909. augusztus 1. 173. szám. FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS POLITIKAI NAPILAP. Kifsr évre 16 korona, fél évre 8 korona, negyedévre I1IDUM­I 4 kor., egy hóra 1 kor. 50 fillér. Egyed­siám ára 4 UH. “ dl]—­ Tanítóknak: Egén évre 12 korona. — Vasúton 6 fillér. ■•gjalenik hétfő kivételével minden nap. Felelős szerkesztő: MIKLÓS GYULA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Korona-utca 7. szám. Nyílttér, mulatságok, báli kimutatások és magánközlemények soronkint....................................................................60 fillér. Bljegyzési és esketési értesítések díja ... 5 korona. Harc vagy önállóság. A Somogyi Hirap számára írta : Batthyány Tivadar gróf. Budapest, július 30. Amidőn az elmúlt politikai évad izgalmas munkája után megkezdjük a nyári pihenőt, jó lesz, ha meg nem feledkezünk ezen idő alatt is azon súlyos helyzetről, melyben édes hazánk közviszonyai szenved­nek. Ha gondolkozunk, elmélkedünk a közelebbi jövő nagy problémája felett, gondolkoznunk, törekednünk és törődnünk kell a nyár folyamán is a haza sorsával, annál is inkább, mert néhány heti pihenő után leg­később szeptember hó elején meg­kezdődik azon nagy politikai munka, hogy ne mondjam harc és háború, amely hivatva van évtizedekre, talán évszázadokra is kiterjedőleg az ország és a nemzet jövő fejlő­désének útjait megalapozni. A külügyi helyzet bizonytalan. Minden oldalról izzó hangulattal ta­lálkozunk! Földgömbünk nem egy helyén olyan fókuszok láthatók, amelyekből vajmi könnyen újabb nemzetközi bonyodalmak, háborús veszedelmek kezdődhetnek. Ezen helyzettel szemben mindazok, akik a kettős monarchia véderejének ügyével foglalkoznak, bizonyára már a jövő parlamenti idény legelején a hadi kiadások óriási emeléseinek követelésével fognak a nemzet elé lépni. Azon nemzet elé, amelynek anyagi viszonyai oly gyengék, hogy belső konszolidációja követelményei­nek közigazgatási, közgazdasági, közlekedési, szociális és kulturális téren anyagi erők hiányában, alig­­alig képes még csak lassú lépések­ben is megfelelni. S ha mégis azt követelik tőlünk, hogy ne riadjunk vissza újabb anyagi áldozatoktól a véderő fejlesztése érdekében, termé­szetszerűleg merül fel az a kérdés, hogy miből fedezzük ezen tőlünk kivánt rettentő újabb terheket? A válasz ezen kérdésre igen egyszerű. Fejlesszük gyors léptekben közgaz­dasági viszonyainkat, tegyük a le­hető leggyorsabb módon országun­kat anyagilag erőssé és így nagyobb terhek elviselésére képessé. Ezen axiómával szemben pedig ismét felmerül a további kérdés, hogy mikép. A válasz ezen kér­désre ép oly egyszerű.­­ Ha igaz ugyanis, hogy a mai közgazdasági helyzetünkben, amidőn hitelügyünk egy Bécsben székelő közös jegy­banktól s az osztrák nagy pénzin­tézetektől függ, amidőn a vámkö­zösség ezen ponton nehezíti meg közgazdasági fejlődésünket, az or­szág mégis valamelyest előbbremegy gazdasági téren is, úgy még bizo­nyosabb, hogy Ausztria gazdasági fejlődése aránytalanul gyorsabb és mélyrehatóbb s mi gazdaságilag az előrehaladás terén valóban csak az osztrákok után kullogunk. Kétség­telen, hogy Ausztriától való gazda­sági függő helyzetünkben Magyar­­ország teherviselő képessége sokkal kisebb mértékben fog emelkedni, semhogy az államkincstárral védelmi célokra felmerülő követeléseknek megfeleljen. Ha tehát azt kívánják tőlünk, hogy erőnket fejlesszük, hogy a hármas szövetségben Né­metország mellett az eddiginél na­gyobb fegyveres erővel lépjünk fel s amellett kell, hogy az ország egyéb igényeit is legalább fokozato­san kielégítsük, úgy conditio sinequa non, hogy a nagymérvű anyagi meg­­terheltetésünk ellensúlyozására szóló módokat rendelkezésünkre bocsás- A boldog pár. — A »Somogyi Hírlap“ eredeti tárcája. — Irta: Nagy Endre. Aznap, amint megérkezett a trupp Pár­tosra, a lármás, tarka szinésznép ellepte az egész várost. Sorra járták a házakat, lakást nézni arra a két hétre, amig itt lesznek. A vendégfogadó drága és a tapasztalat megta­nította rá, hogy vidéki városban mégis a legjobb „család“-nál lakni. Vidéken még tisztelik a művészetet és e tisztelet szinte megfizethetetlen akkor, mikor a bérlet­ pénz már elfogyott, a kasza pedig üresen maradt esténkint. A színházat ugyan üresen hagyja a tisztelet, de a művész urakat megtölti fi­nom ebédekkel és vacsorákkal. Sőt azért se pöröl a házigazda, ha adósok maradnak a lakáspénzzel. Művésztől nem veszik rossz néven az ilyesmit vidéken, mert amint mon­dom, vidéken még tisztelik a művészetet. Csurgai Alfréd Bergernél, a vegyeskeres­kedőnél kapott egy csinos kis szobát. Kissé tömzsi, kissé kopasz ember volt, de ő volt a társulat szépe, a hölgyek kedvence, mert ha hófehérre púderezte gömbölyű szép ar­cát, piros festékkel rajzolta körül kicsi, nő­ies ajkait, ha göndörfürtű parókát vett a fejére, szűk magyar nadrágot lábszáraira — s akkor oly szép volt ő, mint ama daliás fér­fiak, akik a divatlapokban kelletik a magyar viseletét. Berger úr maga nagyon rajongott új lakó­jáért, de a neje s Sára leánya, akik sokkal fen­­költebb lelkű­ek s műveltebbek voltak nála, rö­videsen leszavazták. Megmagyarázták, hogy az ilyen lakó hisz a házra és ők nem zárkóz­hatnak el nemesebb szórakozások elől. Csurgai Alfréd ur tehát elfoglalta a kis szobát az udvari részben és lassan kint a családi asztalhoz is állandó vendégnek szo­kott. Ah, ezek az ebédek felejthetetlenek voltak. Csurgai úr viszontagságos kalando­kat mesélt el múltjából, majd pedig tréfás felköszöntőket tartott, minden felköszöntő után lelkiismeretes pontossággal ürítvén fenékig poharát a ház úrnői egészségére. Bergerné olykor elragadtatva, de némi méla­­búval sóhajtott fel: — Minő más ember ez! Nem volt nehéz kitalálni, hogy ilyen al­kalmakkor Berger úrral állította őt titkos párhuzamba. Berger úr sohasem szokott bort inni, viszontagságos kalandokat nem tudott elbeszélni múltjából, a művészethez pedig egyáltalán semmi érzéke sem, volt. Sára is rajongott Csurgai úrért. Ő is pár­huzamba állította őt valakivel és a párhuzam nála is siralmasan ütött ki e valaki rová­sára. De az ő valakije nem Berger úr, ha­nem immár hivatalos vőlegénye volt, a ver­­bászi árendás fia, aki minden második va­sárnapon szokott ellátogatni menyasszonyához, hogy felpiszkálja két hétre a köztük fenforgó szerelmi viszony tüzét. Szerelmük története éppenséggel nem volt vadregényes. Grün­­feld, az öreg árendás egy napon megjelent Berger úr házában és miután megkedvelte úgy Sárát, mint a mellékkörülményeket, kijelentette, hogy Jenő fia hajlandó meg­kérni a kezét. Egy hét múlva Jenő jött el ebédre. Az ebéd kitűnő volt, a vőlegény úgy evett mindenből, mint ahogy egy jóravaló, törekvő fiatalember szokott enni, aki nem akarja megsérteni a háziasszonyt. A követ­kező vasárnapon pedig megtartották az el­jegyzést. De náluk nem volt az a frázis, hogy az ő szerelmük kalendáriumában csupa ünnep­napok voltak. Jenő csak vasárnap élhetett teljes odaadással a szerelemnek, mert hét­köznapokon az üzlet foglalta le őt. Íme, egy okkal több, hogy Csurgai Alfréd úr felé dőljön az összehasonlítás mérlege: Csurgai úr hétköznapokon is ráért! ... ... Egy vasárnapon elhatároztatott, hogy közös kirándulást tesznek a szőlőbe. Né­gyen lesznek a szőlőben: a mama, a leánya, a vőlegény és Csurgai úr, Berger úr, ami­ Lapunk mai száma 12 oldalra terjed.

Next