Somogyi Hirlap, 1913. október (10. évfolyam, 225-251. szám)

1913-10-01 / 225. szám

Kaposvár, 1913 október 1___________________Szerda___ POLITIKAI NAPILAP Felelős szerkesztő: BEEZPÁL i­ifizetéai Egy évre 16 korona, kétévre 8 korona, negyedévre 4 korona, _ iit, _ egy hónapra 1 korona 50 fillér. — Egyes szám ára ( fillér. ■ Tanítóknak: Egész évre II korona. ■•Zfeltnik hétfő kitétdjével minden nap X. évfolyam, 225. szám Szerkesztőség és kiadóhivatal, Korona-utca 7. szám Nyílttér, reklámközlemények, vigalmi kimutatások soronként....60 fillér Eljegyzési és esketési értesítések díja.........................................5 korona is magyar nyelv Kapeavár, szeptember 30. A magyar tudományos ás irodalmi világnak, az egész kulturális ás szel­lemi közéletnek nagyjelentőségű ese­ménye az a rendelet, amelyet Jan­­kovich Béla közoktatásügyi minisz­ter adott ki a magyar stílus képzé­séről. Ez a miniszteri akta, amely egy bürokrata rendelkezés rideg kön­tösében, csupa erős hazafiság, csupa lüktető szeretet, a magyar nyelv szépsége, tisztasága, gazdagsága, a magyar kultúra érdekei iránt, új utakat nyit a magyar szellemi élet fejlődésének és föllendülésének. Fájdalmas igazságból indul ki a miniszter rendelete : a magyar stílus hanyatlik. A magyar intelligencia elvesztette jártasságát a fogalmazás­ban és az előadás művészetében. Pedig a szép fogalmazás és előadás az általános műveltség elengedhe­tetlen alkotó része. Ennek a tételnek igazságát mind­nyájan érzik, akiknek Magyarország szellemi életében valami részük van. A társaséletben, az üzleti világban, politikában, törvénykezésben, tudo­mányban, de még az irodalomban is ritka a szép, világos, helyes magyar beszéd és írás. A jó magyar nyelv­­érzékre való törekvés, a magyar nyelv természetes szépségeinek ku­tatása és ismertetése, a nyelv egész­séges fejlesztése egyszerűen kiment a divatból. Az irodalomban meg­szűnt az idegenszerűségek és a ma­gyartalanságok üldözése, a szellemi élet egyéb terein pedig éppen semmi értéke sincs a fogalmazás és elő­adás szépségének, magyarosságának, világosságának és szabatosságának. Az emberek még a legműveltebb osztályokban is pongyolán, darabo­san, magyartalanul írnak és beszél­nek. Döcögős a stílusok, tele sab­lonossággal és közhelyekkel. Fájdalmasan jellemző a magyar szellemi életnek erre a dekadenciá­jára, hogy ez a jajváltás miniszteri székből, miniszteri rendelet kereté­ben hangzik el. De annál nagyobb elismerés illeti meg a közoktatás­ügyi minisztert, hogy az igazi kul­­túrember átlátásával nemcsak kon­statálta ezt a veszedelmes bajt, hanem meg is kereste és nyomban meg is találta az orvoslás leghelye­sebb eszközeit. A rendelet utasítja a középisko­lákat, hogy szigorúan alkalmazzák a tanterv igazolt elveit. Az olvas­mányokat ne csak formálisan tár­gyalják, hanem elmélyedve, a tar­talmat megismerve. A növendékek szokják meg, hogy mindenkor meg­találják a leghelyesebb kifejezést Az írásbeli munkákból ki kell kü­szöbölni a sablonokat és a közhe­lyeket. A formalitásokat mellőzni kell, a fődolog a konkrétság, a tény, a­ gondolat a tartalomban, világosság, tárgyiasság, természe­tesség az előadásban. A miniszter gondoskodni fog jó stilisztikai se­gédeszközökről, új tankönyvekről. A tanároknak kötelességévé teszi, hogy rendszeresen, tervszerűen fog­janak hozzá az ifjúság stílusbeli kiműveléséhez. Ezt a munkát isko­lalátogatók által állandóan ellen­őrizni kívánja. A középiskolai okta­tás eme nevezetes reformja, remél­jük, meghozza üdvös eredményeit és a jövő generáció eléri a stílus­beli kultúrának azt a fokát, amelyre egy művelt nemzetnek törekedni kell. A vízvári halász Hűvös őszi este volt. Az öreg hold kajá­nul vigyorogva tekintett alá a mélységbe, majd ezüstös sugaraival fürdeni kezdett a Duna tovarohanó zavaros habjaiban. Milli­árdnyi csillag, mint megannyi mécses tün­döklőtt, reszketett az égbolton. Az eső, mely egy kissé elpihent, apró kis árkokat vágott magának a vízvári dombokon. Az egész földet, ameddig csak ellát a szem, könnyeivel öntözte az ég. A Duna lassan, de erős kitartással, szilaj biztossággal kezdett emelkedni a medrében. Az emberek a leg­nagyobb rémülettel látták, mint rakoncátlan­­kodik, mint háborog a szűknek bizonyult partok között. Dolgozott minden épkézláb ember; gátat igyekeztek vetni a fékevesztett, piszkos hullámoknak. Hiába volt minden igyekezet, önfeláldozó munka, egy reggelen arra ébredtek fel, hogy átszakította a gátat a Duna és rémes gyorsasággal lepi el a földeket a sárgás ár. Menekült előle ember és állat egyaránt. A víz dominált mindenek felett. Piciny halászkunyhó állott a Dunaparton, megelégedett, boldog pár lakta. Itt élt Guba Dénes és az ő hites felesége, a jó öreg Juli néni. Öreg, de fiatalos erővel dolgozott Guba Dénes. Nagy hasznát vették hatalmas csó­nakjának a mentésnél. Vitte, hordta a búto­rokat, jószágokat és minden menteni valót a vízvári magasabb dombokra. Emellett nem feledkezett meg arról sem, hogy saját kis kunyhóját biztonságba helyezze. Erős cölö­pöket vert a földbe, melyekre vastag láncokat kötött, jó hosszúra hagyva; ha esetleg még mindig emelkedik a víz, hát emelkedik a kunyhó is a vízzel, de ott marad szilárdul. Jól ki volt padlózva, hogy a víz be ne ha­tolhasson. Szegény Juli néni bizony nem igen tudott segíteni, mert beteg volt és ágyában is alig tudott megmozdulni. Guba Dénesnek nagyon fájt a szíve, mikor reggel az abbahagyott munkát újra kellett kezdeni. Az öreg halász már lassan-lassan kezdett kimerülni. Nem igen bírta már a rengeteg munkát. De azért csak ment! Utolsó erejét is összeszedte, hogy segítségére lehessen embertársainak. Egy kora reggel, alig egy-két órai pihenés után, mikor újra szólította a kötelesség, támolyogva ment felesége ágyá­hoz és így szólt hozzá: — Látod, édes angyalom, már alig birom a munkát, úgy fáj a szívem, hogy itt kell téged hagynom, egyedül. Azt sem tudom, mire hazavetődök, viszontlátlak-e még? Egy könycsepp csillant meg az öreg halász sze­mében. Az őszinte, igaz szeretetnek a doku­mentuma jutott ezáltal kifejezésre. Ez az egyszerű ember igazán szerette a feleségét. Mikor elment, gondosan betakar­gatta, odakészített neki mindent az ágyhoz és mielőtt elment, tízszer is megkérdezte: — Kell-e még valami angyalom? Juli néni ilyenkor szeretettel nézett Guba Dénesre és alig hallható hangon nyöszörögte: — Nem. Semmire nincs szükségem. Csak menj és segíts a szerencsétleneknek, én majd csak el leszek valahogy. Majd aztán, ha elmúlik a veszedelem, kipihenheted a fáradalmaidat. Guba Dénes megcsókolta a feleségét és ment a kötelességét teljesíteni. • Vad, zivataros éjszaka van. Szilaj orkán söpör végig a tájon, szakad a zápor, mintha öntenék. Valóságos ítéletidő. Zúgnak a ha­rangok . . . Talpon van az egész falu. A Duna teljes erejével tör ki a medréből és irtózatos erejével elsöpör mindent, ami romboló útjába akad. A kis halászkunyhó is kezd emelkedni, de a láncok tartják szilárdul. Guba Dénes riadtan ugrik föl ágyából.

Next