Soproni Hirlap, 1927. január (14. évfolyam, 1-24. szám)
1927-01-01 / 1. szám
Az ó és új esztendő határmesgyéjén minden rendes ember számvetést készít kiadásairól és bevételeiről. Ezt meg kell cselekednie a politikusnak is, hogy az eseményekből hasznos tanulságokat meríthessen. Különösen most kínálkozik erre kedvező alkalom, mikor a választások lezajlottak. Hogy az ellenzék katasztrofális vereséget szenvedett, azon a tényen most már semmiféle sopánkodás nem tud változtatni. Hogy hatósági erőszak hozta volna létre a kormány többségét, az dajkamesének megjárja, de komoly ember nem hisz benne. Az ellenzék akkor cselekszik helyesen, ha nyíltan elismeri, hogy ezt a játszmát elvesztette. Elvi harcok helyett személyi tusák aprópénzére váltották fel a nemzet bizalmának színaranyát. Nem a magyar jövő felsőbbrendű célja vezette őket, hanem a fenegyerekeskedés. A legbölcsebb indítványt is sárba ráncigálták, csakhogy a kormánynak ártsanak vele. Tűzcsóvával hajigálóztak ott, ahol a nemzetvagyon megvédése lett volna feladatuk. Legjobban kitűnt ez a frankhamisítás vitájában. Akinek egy szikrányi magyar érzése volt, annak hallgatnia kellett volna. Mikor pedig a sanda gyanú először célozgatott arra, hogy a hamisítás a kormány hallgatólagos beleegyezésével történt, akkor az ellenzéknek kellett volna torkon ragadnia a rágalmazót. Mert a kormány becsülete ez esetben a nemzet becsületét jelentette. Még akkor is takargatnunk kellett volna közös szégyenünket, ha valóban vétkes lett volna a kormány. De ők nem ezt tették. Egy Shyllok vérszomjúságával forgatták meg tőrüket látszólag a kormány, valóságban a nemzet szívében. A tetemrehívás e vásári zajára egész Európa felneszett Ha magyarok, mégpedig a nemzetgyűlés tagjai állítják, akkor igaznak kell lennie a vádnak. így lett a pénzhamisításból nemzetközi botrány, melynek szégyene az arcunkba kergette a vért. Ellenséges nemzetek piszkos keze vájkált sebeinkben és tehetetlenül kellett tűrnünk, mint tör pálcát felettünk minden bitang náció. Ezzel azonban be is telt az ellenzék mértéke. Útszéli harcmodorának köszönheti, hogy az ország közönsége egy emberként állott a kormány mellé. Ez már megmutatkozott a törvényhatósági feliratokban, meg a díszpolgári oklevelekben. De az ellenzék ezt is csak kortesfogásnak tekintette. És nem gondolta meg, hogy ezzel a sértő feltevéssel a nemzet politikai érettségét vonja kétségbe. Botor politikájával így magamagát vetette ki a nemzet szívéből, de egyúttal akaratlanul meleg ágyat vetett abban a kormánynak. Ha ez a nemzetgyalázás elmarad, akkor a kormánynak sokkal nehezebb körülmények közt kellett volna a választók elé lépni. Igaz, hogy nagy érdeme a romok eltakarítása, a közrend helyreállítása, az államháztartás rendezése, a termelő munka megindítása, a pénz értékének szabályozása. De a súlymérő másik serpenyőjében ott van a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem válsága, a megélhetés gondja, a hitel drágasága, a kereseti lehetőségek megfogyatkozása, a hallatlan adóteher. A tisztviselők, a nyugdíjasok, a hadikölcsönök jegyzői, a rokkantak stb mind külön táborokba verődve várták a választásokat. Mind készek felvonulni a kormány ellen, ha az nem tudja a bőség szaruját megnyitni előttük. Ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a kormánynak voltakép sajtója sincs, mert a lapok nagy része ellenzéki szellemű. És ime, post tot discrimina rerum, a sok elégedetlen ember választás előtt bölcsen meglatolgatja, hogy mit tett a kormány, mit az ellenzék. És felderültek az arcok. Igaz, hogy sok baj ért bennünket, szenvedünk talán még ezután is, de a nemzet feltápászkodott elesettségéből és ez a kormány érdeme. Ebben az akkordban dobbant össze a nemzet lelkiismerete. Az ellenzék megsemmisítő veresége a nemzet egyhangú verdiktje. Akkor sem hangzanék másként, ha minden kerületben titkos választás lett volna. Dőreség volna tagadni, hogy vannak a választók közt függő viszonyban levők is, akik talán nem szavazhattak meggyőződésük szerint. De számuk oly csekély, hogy az országos eredmény szempontjából figyelembe sem jöhet. A titkos szavazás ellenben nem magyar embernek való. A magyar becsületes nyíltsággal meg szokta mondani a nézetét, még virtust is csinál belőle. A titkos szavazás azonban lassan kint ránevelné az alattomosságra, a képmutatásra. Ezen az áron pedig nem kell ez a külföldi portéka. Inkább legyen egy kis eltolódás a szavazatok közt, csak fajunk ne váljon alattomossá, mások megtévesztésére hajlamossá. Hogy az új képviselőházban kicsiny lesz az ellenzék, az bizony alkalmas arra, hogy gyengítse az ellenőrzést. De ha levonja a választások tanulságait, akkor így is jelentős feladat vár reá. Szakítania kell azonban eddigi taktikájával, mely a Házat egy taposómalom szintjére sülyesztette le. Történeti időket élünk. Lássa be végre az ellenzék, hogy a magyar társadalom nem üres szalmacséplést vár tőle, hanem alkotó, komoly munkát, mely nem gátolja, hanem inkább elősegíti a nemzet vetésének kalászba szökkenése. Irta: Ráhel László. Nyár derekán ezrével lepi el a soproni erdők lejtőit. Kedves, szerény virág. Piroslila szirmai felfelé néznek; nem erős, ám kellemes illatot áraszt. De már az ősz elhervasztja. Csak a mindenség Ura tudhatja, mi mindent forgat egy ilyen kis virág a fejecskéjében. A minap, hogy sétámat róttam, Rátz Egon barátom kertjében a rózsalugassal szemben megállok. A rózsa ugyan már elvirágzott, de bokra még üdezöld és álhatatosan ölelgeti körül a filagóriát. Amint így nézdegélek, a filagória mellől egy kis cyklamen bókol felém. Nini, cyklamen december derekán. Még ilyet sem láttam! Csak egymaga van, körülötte hófehérült, mintha az ő báli belépője lenne. Mit gondolhatott magában ez a kis növény, hogy decemberi álmok fagyos éjszakáján virágba szökkent! Utam mindennap arra vezetett és mert magányos életet élek, kedvelője vagyok virágtalan télnek, magamhoz hasonló hervadó levélnek. De a virágnak azért mégis csak inkább vagyok kedvelője. És valósággal fájdalmat érzek, mikor durva kezek letépik a virágokat. Mert meg vagyok győződve, hogy azok is élnek, talán örömet is éreznek és sejtelmével bírnak az elmúlásnak. Így lettem én szerelmese ennek a kis cyklamennek. Csak úgy a rácson keresztül integettem neki, de tudom, hogy észrevette jöttömet, mert mindannyiszor bókolva hajtotta meg kis fejecskéjét. Nem csoda, az egyetlen udvarlójaén voltam. Méhek nem döngicsélték körül, társai nem voltak. Magányosan nőtt fel, mint a sziklarepedésből kikandikáló fűszál. Még a nap is csak néha kereste fel bágyadt sugarával Szegény kis virág, neked a tél lehelletével, meg egy vén gavallér meleg tekintetével kell beérned. De aki nem tudja, hogy ennél jobb is van a világon, az talán ennyivel is megelégszik. Van úgy az embereknél is én kicsinyke virágom, hogy nyár elmúltával csodálatos erők új virágzást fakasztanak bennük. Hiába gyérülnek a fürtjeik, hiába beszél nekik az őszi avar hervadásról, égi s kéz egyszerre csak máglyát rak a szívükben, fellobban az és mint a pogány oltárok tiszta tüze száll a magasba. Ki tilthatja meg a szívnek, hogy ne szeressen, ha ezt a szent érzést maga a Mindenható oltja belé ? Kicsinyke kis virágom, mi ketten ugye megértjük egymást? Mind a ketten tavaszról álmodunk, pedig tél van körülöttünk. Vájjon sajnáljuk-e az embereket, kik minket nem értenek meg? Vagy talán ők inkább nálkoznak-e rajtunk ? Karácsony szent estéjén újra felkerestem a borongó erdőt, ahol igazi karácsonyfák százai állanak egymás mellett. Utam a cyklamen mellett vitt el. Intettem neki és ő visszamosolygott reám, pedig bizonyosan fázott szegényke. Azután tovább mentem. Az ég csillagtábora szikrázott felettem, mintha ott is tudták volna, hogy karácsonyeste van. Mindegyik fényesebben ragyogott a szokottnál. A szél elpihent, a rigók, cinkék nyugovóra tértek. Mélységes csend és áhitat mindenfelé, csak távoli harangszó szűrődik át lágy muzsikaszó gyanánt az éteren. Csodálatos szépségek tárulnak fel előttem a hangtalan éjszakában. Mintha élne, ujjongana a mindenség, mintha a mennyország kapuja nyitva volna, mintha ezernyi hárfa zengene. Az égi szférákban ünnepük az én Üdvözítőm születését. Angyalok szállanak át a jégen, lenge ruhájuk libben utánuk és én érzem szárnyuk suhanását. Kimondhatatlan boldog vagyok. Szeretnék leborulni a fagyos rögre, szeretnék soha meg nem énekelt himnuszt zengeni és szeretném magamhoz ölelni az egész világot, de csak két forró könnyet érzek arcomon. Soha ennél szebb karácsonyt nem értem. Utamon fénylett, szikrázott a hó, mintha láthatatlan kezek milliárdnyi gyémántszemcsével hintették volna tele. Visszajövet még egyszer felkeresem a cyklament, de már nem találom helyén. Az égiek korából egy hullámosfürtü angyal meglátta, amint fázón vonta össze lila szíve,mait. Lehajolt érte és magával vitte Kis virágom, te betöltötted hivatásodat. A bethlehemi jászol melege keltett életre és most eltávoztál. Az égi mezőkön örök tavasz és szerelem vár reád. Boldog kis virág! Egy szál cyklamen írta: Rablétek S JP*« 1* I *1 TLAP 1927 január 1.