Soproni Hirlap, 1927. január (14. évfolyam, 1-24. szám)

1927-01-01 / 1. szám

Az ó és új esztendő határ­­mesgyéjén minden rendes em­ber számvetést készít kiadá­sairól és bevételeiről. Ezt meg kell cselekednie a politikus­nak is, hogy az események­ből hasznos tanulságokat me­ríthessen. Különösen most kí­nálkozik erre kedvező alka­lom, mikor a választások le­zajlottak. Hogy az ellenzék katasztro­fális vereséget szenvedett, azon a tényen most már semmi­féle sopánkodás nem tud vál­toztatni. Hogy hatósági erő­szak hozta volna létre a kor­mány többségét, az dajkame­sének megjárja, de komoly ember nem hisz benne. Az ellenzék akkor cselekszik he­lyesen, ha nyíltan elismeri, hogy ezt a játszmát elvesz­tette. Elvi harcok helyett személyi tusák aprópénzére váltották fel a nemzet bizalmának szín­­aranyát. Nem a magyar jövő felsőbbrendű célja vezette őket, hanem a fenegyerekes­­kedés. A legbölcsebb indít­ványt is sárba ráncigálták, csakhogy a kormánynak árt­sanak vele. Tűzcsóvával haji­­gálóztak ott, ahol a nemzet­­vagyon megvédése lett volna feladatuk. Legjobban kitűnt ez a frank­hamisítás vitájában. Akinek egy szikrányi magyar érzése volt, annak hallgatnia kellett volna. Mikor pedig a sanda gyanú először célozgatott arra, hogy a hamisítás a kormány hallgatólagos beleegyezésével történt, akkor az ellenzéknek kellett volna torkon ragadnia a rágalmazót. Mert a kormány becsülete ez esetben a nem­zet becsületét jelentette. Még akkor is takargatnunk kellett volna közös szégyenünket, ha valóban vétkes lett volna a kormány. De ők nem ezt tették. Egy Shyllok vérszomjúságával for­gatták meg tőrüket látszólag a kormány, valóságban a nem­zet szívében. A tetemrehívás e vásári zajára egész Európa felneszett Ha magyarok, még­pedig a nemzetgyűlés tagjai állítják, akkor igaznak kell lennie a vádnak. így lett a pénzhamisításból nemzetközi botrány, melynek szégyene az arcunkba kergette a vért. El­lenséges nemzetek piszkos keze vájkált sebeinkben és tehetetlenül kellett tűrnünk, mint tör pálcát felettünk min­den bitang náció. Ezzel azonban be is telt az ellenzék mértéke. Útszéli harc­modorának köszönheti, hogy az ország közönsége egy em­berként állott a kormány mellé. Ez már megmutatkozott a tör­vényhatósági feliratokban, meg a díszpolgári oklevelekben. De az ellenzék ezt is csak kortesfogásnak tekintette. És nem gondolta meg, hogy ezzel a sértő feltevéssel a nemzet politikai érettségét vonja két­ségbe. Botor politikájával így magamagát vetette ki a nem­­­­zet szívéből, de egyúttal aka­­­­ratlanul meleg ágyat vetett abban a kormánynak. Ha ez a nemzetgyalázás el­marad, akkor a kormánynak sokkal nehezebb körülmények közt kellett volna a választók elé lépni. Igaz, hogy nagy ér­deme a romok eltakarítása, a közrend helyreállítása, az ál­lamháztartás rendezése, a ter­melő munka megindítása, a pénz értékének szabályozása. De a súlymérő másik serpe­nyőjében ott van a mezőgaz­daság, ipar és kereskedelem válsága, a megélhetés gondja, a hitel drágasága, a kereseti lehetőségek megfogyatkozása, a hallatlan adóteher. A tiszt­viselők, a nyugdíjasok, a hadi­­kölcsönök jegyzői, a rokkan­tak stb mind külön táborokba verődve várták a választáso­kat. Mind készek felvonulni a kormány ellen, ha az nem tudja a bőség szaruját meg­nyitni előttük. Ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a kormánynak voltakép sajtója sincs, mert a lapok nagy része ellenzéki szellemű. És ime, post tot discrimina rerum, a sok elégedetlen em­ber választás előtt bölcsen meglatolgatja, hogy mit tett a kormány, mit az ellenzék. És felderültek az arcok. Igaz, hogy sok baj ért bennünket, szenvedünk talán még ezután is, de a nemzet feltápászko­­dott elesettségéből és ez a kormány érdeme. Ebben az ak­kordban dobbant össze a nem­zet lelkiismerete. Az ellenzék megsemmisítő veresége a nem­zet egyhangú verdiktje. Akkor sem hangzanék másként, ha minden kerületben titkos vá­lasztás lett volna. Dőreség volna tagadni, hogy vannak a választók közt függő viszonyban levők is, akik ta­lán nem szavazhattak meg­győződésük szerint. De szá­muk oly csekély, hogy az or­szágos eredmény szempontjá­ból figyelembe sem jöhet. A titkos szavazás ellenben nem magyar embernek való. A ma­gyar becsületes nyíltsággal meg szokta mondani a néze­tét, még virtust is csinál be­lőle. A titkos szavazás azon­ban lassan kint ránevelné az alattomosságra, a képmuta­tásra. Ezen az áron pedig nem kell ez a külföldi portéka. In­kább legyen egy kis eltolódás a szavazatok közt, csak fajunk ne váljon alattomossá, mások megtévesztésére hajlamossá. Hogy az új képviselőházban kicsiny lesz az ellenzék, az bizony alkalmas arra, hogy gyengítse az ellenőrzést. De ha levonja a választások ta­nulságait, akkor így is jelentős feladat vár reá. Szakítania kell azonban eddigi taktikájá­val, mely a Házat egy taposó­malom szintjére sülyesztette le. Történeti időket élünk. Lássa be végre az ellenzék, hogy a magyar társadalom nem üres szalmacséplést vár tőle, hanem alkotó, komoly munkát, mely nem gátolja, ha­nem inkább elősegíti a nem­zet vetésének kalászba szök­kenése. Irta: Ráhel László. Nyár derekán ezrével lepi el a soproni erdők lejtőit. Kedves, sze­rény virág. Piroslila szirmai felfelé néznek; nem erős, ám kellemes illa­tot áraszt. De már az ősz elher­­vasztja. Csak a mindenség Ura tudhatja, mi mindent forgat egy ilyen kis virág a fejecskéjében. A minap, hogy sétámat róttam, Rátz Egon barátom kertjében a rózsalugassal szemben megállok. A rózsa ugyan már el­­virágzott, de bokra még üdezöld és álhatatosan ölelgeti körül a fila­­góriát. Amint így nézdegélek, a filagória mellől egy kis cyklamen bókol fe­lém. Nini, cyklamen december de­rekán. Még ilyet sem láttam! Csak egymaga van, körülötte hó­fehérült, mintha az ő báli belépője lenne. Mit gondolhatott magában ez a kis növény, hogy decemberi álmok fagyos éjszakáján virágba szökkent! Utam mindennap arra vezetett és mert magányos életet élek, ked­velője vagyok virágtalan télnek, magamhoz hasonló hervadó levél­nek. De a virágnak azért mégis csak inkább vagyok kedvelője. És valósággal fájdalmat érzek, mikor durva kezek letépik a virágokat. Mert meg vagyok győződve, hogy azok is élnek, talán örömet is érez­nek és sejtelmével bírnak az el­múlásnak. Így lettem én szerelmese ennek a kis cyklamennek. Csak úgy a rá­cson keresztül integettem neki, de tudom, hogy észrevette jöttömet, mert mindannyiszor bókolva haj­totta meg kis fejecskéjét. Nem csoda, az egyetlen udvarlója­­én voltam. Méhek nem döngicsélték körül, társai nem voltak. Magányo­san nőtt fel, mint a sziklarepedés­ből kikandikáló fűszál. Még a nap is csak néha kereste fel bágyadt sugarával Szegény kis virág, neked a tél lehelletével, meg egy vén ga­vallér meleg tekintetével kell be­érned. De aki nem tudja, hogy en­nél jobb is van a világon, az talán ennyivel is megelégszik. Van úgy az embereknél is én kicsinyke virágom, hogy nyár el­múltával csodálatos erők új virág­zást fakasztanak bennük. Hiába gyérülnek a fürtjeik, hiába beszél nekik az őszi avar hervadásról, égi s kéz egyszerre csak máglyát rak a­­ szívükben, fellobban az és mint a pogány oltárok tiszta tüze száll a magasba. Ki tilthatja meg a szív­nek, hogy ne szeressen, ha ezt a szent érzést maga a Mindenható oltja belé ? Kicsinyke kis virágom, mi ketten ugy­e megértjük egymást? Mind a ketten tavaszról álmodunk, pedig tél van körülöttünk. Vájjon sajnál­juk-e az embereket, kik minket nem értenek meg? Vagy talán ők inkább nálkoznak-e rajtunk ? Karácsony szent estéjén újra fel­kerestem a borongó erdőt, ahol igazi karácsonyfák százai állanak egymás mellett. Utam a cyklamen mellett vitt el. Intettem neki és ő visszamosolygott reám, pedig bizo­nyosan fázott szegényke. Azután tovább mentem. Az ég csillagtá­bora szikrázott felettem, mintha ott is tudták volna, hogy karácsonyeste van. Mindegyik fényesebben ragyo­gott a szokottnál. A szél elpihent, a rigók, cinkék nyugovóra tértek. Mélységes csend és áhitat minden­felé, csak távoli harangszó szűrő­dik át lágy muzsikaszó gyanánt az ét­eren. Csodálatos szépségek tá­rulnak fel előttem a hangtalan éj­szakában. Mintha élne, ujjongana a mindenség, mintha a mennyország kapuja nyitva volna, mintha ezernyi hárfa zengene. Az égi szférákban ünnepük az én Üdvözítőm születé­sét. Angyalok szállanak át a jégen, lenge ruhájuk libben utánuk és én érzem szárnyuk suhanását. Kimondhatatlan boldog vagyok. Szeretnék leborulni a fagyos rögre, szeretnék soha meg nem énekelt himnuszt zengeni és szeretném ma­gamhoz ölelni az egész világot, de csak két forró könnyet érzek arco­mon. Soha ennél szebb karácsonyt nem értem. Utamon fénylett, szik­rázott a hó, mintha láthatatlan kezek milliárdnyi gyémántszemcsével hin­tették volna tele. Visszajövet még egyszer felke­resem a c­yklament, de már nem találom helyén. Az égiek korából egy hullámosfürtü angyal meglátta, amint fázón vonta össze lila szíve,­mait. Lehajolt érte és magával vitte Kis virágom, te betöltötted hiva­tásodat. A bethlehemi jászol melege keltett életre és most eltávoztál. Az égi mezőkön örök tavasz és sze­relem vár reád. Boldog kis virág! Egy szál cyklamen írta: Rablétek S JP*« 1* I *1 TLAP 1927 január 1.

Next