Soproni Napló, 1909. január-március (13. évfolyam, 1-73. szám)

1909-01-01 / 1. szám

2 léte tartozékairól, hanem inkább erejének megkétszerezésével tör előre a haladás országútján. Egy ilyen nemzet jogos becsvágyát nem lehet kielégíteni a csá- szári kegy morzsáival, sem félenged- ményekkel, mert hiszen közjogának világos tanítása szerint minden fejedelmi jog forrása maga az élő nemzet, mely csak célszerűségből ruházta át e jogok némelyikét uralkodójára. Kívánatos, hogy a nemzet és királya között e bizalom és a szeretet aranyhiba újra fölépüljön. De ehhez kölcsönös engedékenység kell és bizalom a nemzet iránt, meg az a tudat, hogy a hatalom a fejedelem kezében csak arra való, hogy népét boldogítsa vele. Ha valaha, úgy ebben a pillanatban az ujesztendő derengő hajnalán elmondhatjuk Vörösmartyval: Isten segíts ! királyok Istene ! Emeld fel hozzád a király szivét, Értelme legyen, mint napod szeme, Hogy végig lássa roppant helyzetét. Hogy a ki fényben milliók felett van, Legyen dicsőbb erényben, hatalomban. Rábel László: A községi háztartás ellenőrzése. Nagyhörlány, december 31. A községi háztartás szigorú ellenőrzése feltétlenül szükséges. Szükséges pedig azért, mert gyarló embert épen a lanyha ellenőrzés viszi az esetleges visszaélésre. Hogy azonban a községi háztartás ellenőrzése a járási számvevői intézmény fejlesztése, önállósítása, vagy pedig a főszolgabírák által volna gyakorolható, azt csak a laikusok állíthatják. Annak megítélésére, hogy tulajdonképen a községi háztartás miként volna a leghathatósabban ellenőrizhető, okvetlen tudni kell azt, hogy a községi háztartásban ki vagy kik és mily módon követhetnek el visszaéléseket. A községi vagyon kezelője nagyközségekben a pénztáros és pedig a biró, jegyző és végleg a községi képviselő testület ellenőrzése mellett, kisközségekben pedig a biró, a községi képviselő testület ellenőrzése mellett. Hol fordulhat tehát elő több visszaélés? A kisközségekben, mert ott az ellenőrzés lanyhább! Ha minden községnek volna pénztárosa és a közpénzek beszedése és kifizetése hetenként meghatározott pénztári napokon történnék, ott a be- és kifizetéseket a jegyző könyveli el, a bíró utalja ki és a pénztáros szedi be és fizeti ki, úgy a községi háztartásnak ellenőrzésére teljesen elégséges a tulajdonképen erre hivatott községi képviselő testület. Ahol a községi pénztáros, bíró, jegyző és községi képviselő testület összejátsz, ott a legfinomabb szimatú járási számvevő sem képes arra rájönni. Ezen kijelentésemnek bebizonyítására legyen szabad egy pár példát felemlíteni. Egy kisközségben a község szénatermését elárverezik. Az árverést megtartó biró mint egy személyben pénztáros is, a beszedett széna árából egy részt megtart és az árverési listát is e szerint hamisítja meg. Az ilyen csalafintaságra nerfi a járási számvevő, — mert az se mindentudó — hanem a községi elöljáróság, vagy képviselő testület tagjai jöhetnek rá. Feltéve azonban, hogy ezt a biró az elöljárósági tagok és községi képviselő testület tudta és közreműködésével cselekszi meg, úgy ezen turpissága soha sem sül ki. II. községben a községi elöljáróság és a községi képviselő testület elmutat 50 koronát, a kocsmáros kiállítja a számlát 3 mm zabról, melyet a községi bikák részére szolgáltatott ki. Hol van tehát az a járási számvevő, aki a zab felől a bikákat megkérdezhetné és felderíthetne ilyen meg amolyan huncutságokat, ha a községi elöljárók és a képviselő testület összetartanak. Különben ennek a legeklatánsabb bebizonyítására leírom a már közismert kalaphistóriát . Egy község érdemes bírája pénzszállítás alkalmával, hogy hogy nem, kalapját elvesztette. Ezen hivatalos ténykedés közben elvesztett kalapjának az árát a községi számadásba beállította és a biró ezen ténykedését a községi képviselő testület méltányosságból helyben is hagyta. Nem hagyta azonban helyben a számvevő és a kalap árát a számadásból törölte. A következő évben a számvevő kiváncsi volt a kalapra és megkérdezte a bírótól: Bíró uram, mi van a kalappal? Benne van az idei számadásban, de más titulus alatt, tessék kikeresni, volt rá a felelet. Hogy a községi képviselő testület által elfogadott kalapot a számvevő törli, ezt nem tartom helyesnek, mert a község vagyona felett nem a számvevő, hanem a községi képviselő testület rendelkezik, §. az ilyen számvevői törlés a község önkormányzati jogát mélyen sérti. A vármegyei jegyző-egyesület kérelmére tudtommal a vármegye törvényhatósági bizottsága a községi háztartásra vonatkozólag egy oly szabályrendeletet alkotott, mely szabályrendelet megtartása mellett a község károsítása teljesen ki lenne zárva. Ezen szabályrendelet, noha törvénybe nem ütközik, s a községekre vonatkozólag csak jó célja van, mégis az általunk alkotott többi szabályrendeletek sorsára jutott, vagyis kormányhatósági jóváhagyást nem nyert Persze az, hogy a vármegye közönsége csak pictus masculus és önkormányzati jogából kifolyólag bármily törvényes határozatot hoz, azt az illető miniszter csak úgy hagyja jóvá, ha akarja, azt más kérdés alá tartozik és erről vagyis a vármegye autonóm jogának megsértéséről igen sokat lehetne irni. Visszatérek azonban a község háztartásának ellenőrzésére. A kismartoni járás agilis főszolgabirája, aki hivatali vizsgálatok alkalmával — különösen a járási számvevői intézménylétesítése előtt — a községi háztartás legparányibb ügyeibe is bepillantást vett, épen tiz év előtt a járási jegyzőknek meghagyta, hassanak oda s bírják reá a községi képviselő testületet, hogy kisközségekben is létesítsenek pénztárosi állást, arra pedig szigorú utasítást adott, hogy az összes pénzbeszedési vagy pénztári naplókat a jegyző sajátkezűleg vezesse és a be- és kifizetések az előre meghatározott bizonyos napokon történjenek. Minden község tűzbiztos pénzszekrényt áráért tűzbe-vizbe menni kész. Kocsis, aminél mostanában legfölebb a múzeumban lehet találni spirituszban is, minden hétfőn behajtatott Sopronba háztartási cikkeket vásárolni. Húsz éven át talán öt hétfőt se mulasztott. 10—11 órára végzett teendőivel, befogatott s délre haza került. Hogy mindig ad Vig paraszthoz szállt, az magától értetődő. Sőt az is természetes, hogy fizetés alkalmával a »Víg paraszt« pincére már könyv nélkül tudta a »cech«-et: egy kis gulyás, kenyér, egy meszely bor az urnák, egy meszely bor és egy zsemlye a kocsisnak, summa summárum 36 krajcár! Húsz éven át hétről-hétre így ment ez és csak egyetlen egyszer esett meg némi kis eltérés. Szegény M.! ha élne, tudom még ( ma is emlegetné! úgy történt, hogy dolga végeztével M. az extra-szoba törzsasztalánál szokásos villás reggelijét elköltvén, épen fogatni akart, midőn hirtelenében eszébe jutott, hogy valami fontos beszélni valója lenne még egyik helybeli paptársával, kit már előbb is keresett, de akkor nem lelte. Ahogy Máté az ivó nyitott ajtaján meg- pillantotta készülődő gazdáját, mint akit dróton rángatnak, ugrott föl s már iramodott volna, hogy kettőre előállhasson a kocsival. eg! Cs ■** maradj! intett át y vr' se fogott föl a mondásból. Oda fordult hát a szomszédjához, aki kedélyesen idogált mellette. — Csá je gospodin rekáo? Mit mondott a tisztelendő ur? Ez a szomszéd veszedelmes ember volt! Záránynak szülötte, foglalkozásra nézve gabonakereskedő, messze földön hires »fölültető«, rókaeszű kujon, aki fél életét oda adta volna, ha valakit kedve szerint megtréfálhatott. Hát balsorsa evvel az atyafival hozta össze szegény Mátét. Ki is aknázta ő kelme nyomban a helyzetet. — Mit mondott a plébános úr? Hát nem hallotta kend ? Itt maradnak délre, csak rendeljen kend magának kirántott csirkét. Csóválta ősz fejét Máté, de hát: gospodin je rekáv! a tisztelendő úr mondta! Ez pedig nagy szó; itt megszűnik minden okoskodás, minden kételkedés: a csirke megrendeltetik és természetesen annak rendje és módja szerint el is fogyasztódott a vele járó, s akkor még újdonság számba menő fejes salátával együtt. A szomszéd pedig alig palástolható örömmel leste a plébános visszatértét és a következendőket. — Fizetni! — hallatszott egy idő múlva a vendégszobában és M. már készítette az obuigát 36 krajcárt. — Kérem a lássan, szabódott a fizető pincér, abból nem futja! Egy adag kirántott csirke és fejes saláta a kocsisnak 90 és 36, az 1 frt 26 . . . — Sa.. .sa ... láta, csirke ? — hebegte M. és azt hitte álmodik. Hogy merészelt az a gazember? sa ... saláta ... csirke..? Megbolondult ? Rohant ki az ivóba s mellen ragadva az ijedtségtől kővé meredt Mátét, vészjóslóan ordította fülébe: »csirkét? salátát?« A szomszédnak ekkor már hűlt helye volt. Ott künn tágasabb — gondolta magában, — de alátványosságot el nem engedte s a folyosó ajtajából lesett be az ivóba. — Az... az... az m ! — hebegte Máté szorongatott helyzetében megpillantva a bekandikáló fejét. Gazdája is meglátta s nyomban tisztában volt a dologgal, hogy itt csúnya felültetés történt az ő erszényének a rovására. Ez hát némileg expiálta a kocsist, de azért M. meg nem állhatta, hogy hazafelé jövet az egész után jókat ne üssön a szegény Máté hátára, megtoldva ilyes mérges kitakarásokkal: az úr — gulyást, — a kocsis »pochhändlit?« No várj, majd adok! No várj! . . . Sok évvel később a zárányi koma újra fölbukkant a színen. Ezúttal azonban nem rosszban törte a fejét. ínséges év volt, a gabona ára mesésen felszökött. Egy nagyon búzát volt szállítandó külföldre s még 1—2 fuvarra való hiányzott hozzá, melyért az egész környéket fölverte, mígnem értesült róla, hogy M. plébánosnak egész collectája a magtárjában a szállításnak kitűzött időben ^ ‘ , kellett történnie, összeszedte magát és nagyobb biztonság oka,*^ , SOPRONI NAPLÓ Január 1.