Soproni Szemle, 1967 (21. évfolyam, 1-4. szám)
1967 / 1. szám - HELYTÖRTÉNETI ADATTÁR - Lovas Gyula: Magyar Közlekedési Múzeum
mindig elbújtatta őket. Akkora nagy kémény volt ez, hogy négy ember nyugodtan elfért benne, és még a füst is járhatott. Az ivóban a mestergerenda, a vastag tölgyfaasztalok és padok tele voltak hasogatva. Mikor ezek a pásztorfélék mulattak, a fokosaikkal ütöttek, vertek. A négy nagy kecskelábú asztalt fölborogatták, a padokat a sarokba hányták. Ilyenkor a kocsmáros az ivó sarkában lévő lécezett kármentőt bezárta és onnan nézte az eseményeket, vagy a konyhába menekült. Gyertya és lámpás volt tartalékban, ha leütötték. Végül mindent megfizettek, de addig nem nyugodtak sohasem, amíg „igazságot nem tettek” a maguk esze szerint. Patkó Bandi a lokosát mindig a kármentő oszlopába vágta, ha bejött a csárdába. Ahhoz nem szabad volt nyúlni. Ha valaki csak hozzáért, már megvolt a felfordulás. Azelőtt mulatság nem esett meg verekedés nélkül. Pedig sok nagy mulatság volt a Csaliban, különösen nyári időben. Ilyenkor rendes hangászok voltak. Nyolctíz tagú banda muzsikált a szín alatt. Máskor csak egy-két szál cigány vetődött be, vagy a vendégek hoztak magukkal zenészt, ha mulatni akartak. A legények vitték magukkal a citerát, később a gombos muzsikát és amellett mulattak. Közöttük is sok volt a verekedés. Ha egy suttyót találtak a Csaliban, hóttra verték. A kocsmába csak legénynek volt joga bemenni. Az utolsó tulajdonos ideje alatt a környékbelieken kívül a Csali csárdába jártak mulatni a cukorgyári urak s a Sopronból víkendező vadászok. A jövedelem jórészét azonban még mindig az országút népe jelentette, különösen vásárjárásos időszakban. Néha húsz—harminc szekér is táborozott az udvarban. Akinek a lova nem fért az istállóba, a szekér oldalához kötötte. Megtörtént, hogy a kútból kifogyott itatáskor a víz. Seprősök, edényesek, körhintások, undi gyümölcsárusok (szilvások, óriások), szénaárusok nagy megrakott szekerekkel éjszakáztak a csárdában. Vendégszobák már nem voltak. Mindenki ott aludt, ahol tudott; szekéren, padláson, az ivóban az asztalon, padokon. Az autók és a vasút növekvő forgalmával csökkent a vendégsereg. A tulajdonos halála után a bérlők már nem tartották rendben az épületet, amely egyre romlott. A nádtető, az öreg falak állandó gondos javítást igényeltek volna. Az 1950-es években már elvadult, romos képet mutatott az egykor híres csárda (5. kép). 1954-ben lebontásra eladták és ma már semmi sem hirdeti emlékét e néhány sor íráson, fényképen és rajzon kívül. Most, az újra növekvő — Fertőd, Nagycenk, Sopron felé irányuló — idegenforgalom láttán sajnálhatjuk, hogy az építészetileg is választékosan szép, hangulatos csárda az enyészet áldozata lett. Ikvai Nándor Magyar Közlekedési Múzeum ligetben hatalmas kupolás épületet emeltek. A kiállítás sikere akkora volt, hogy az anyagot tovább gyűrve állandó Közlekedési Múzeummá szervezték, és az évek során egyre bővítették. A szecessziós díszítésű, túlzsúfolt gyűjtemény a századforduló divatját és múzeumelképzelését őrizte. Az 1944/45-ös esztendők barbár légi Legénynek csak az számított, aki a Hanyba egy nyáron át be tudott menni kaszálni, aki keresztapát fogadott magának és áldomást fizetett. Ezután már elmehetett a lányokhoz és kijárhatott a Csaliba is mulatni. Ld. Iváncsics Nándor: Legénycéh nyomai egy petőházi népszokásban. SSz, 1959 (XIII), 170. 1. Április első napjaiban a televízió, a sajtó színes riportokban számolt be a Magyar Közlekedési Múzeum megnyitásáról. Ez a megnyitás már a második a Múzeum történetében. A múzeum még a millenniumi kiállítás kapcsán létesült. Akkor a magyar közlekedés múltjának és akkori állapotának bemutatására a budapesti Város